Ami azt illeti, a világ összes társadalomfilozófiai problémája egyetlen kérdés köré rendezhető: vajon lehet-e felnőtt módon kezelni az embert, avagy gyermekként kell viszonyulni hozzá? Feszegethetünk morális dilemmákat, vallási dogmákat, állami korlátozásokat, adójogszabályokat vagy épp munkaügyi törvényeket - mindet ebből az alapfelvetésből érdemes levezetni. A különböző politikai ideológiák tekintetében pedig nem tűnik irreális elvárásnak az, hogy e téren némi következetességet mutassanak. Nos, a gyakorlatban ezt a legritkább esetben tapasztaljuk.

Bármennyire is alapvetőnek tűnik ez a fajta elvárásunk, valójában mindössze két olyan társadalmi rendszert tudunk elképzelni, amely e téren konzekvens marad. Az egyik az általam favorizált libertárius világ, melyben bárki bármit megtehet, feltéve, hogy nem kezdeményez erőszakot; tettével nem korlátozza mások szabadságát. Ez az elgondolás tökéletesen felnőttnek tekinti a társadalmat; elég érettnek ahhoz, hogy ne kelljen gyámság alatt tartani semmilyen tekintetben. A másik következetes verzió értelemszerűen ennek szöges ellentéte. E világlátás szerint az ember - életkorától, iskolázottságától, intelligenciájától és elért eredményeitől függetlenül - éretlen tacskó, így minden lélegzetvételében irányításra szorul. Valójában az a legjobb, ha a központi hatalom pontról pontra előírja, miként kell létezni; hogy mit szabad és mit nem. Erre a szemléletmódra tökéletes példa Észak-Korea, ahol még a ruházkodást és a hajviseletet is szigorú szabályok rögzítik. Muszáj elismerni: ez is egy konzekvens világ, még ha brutálisan embertelen is.

Ami a nyugati civilizáció valóságát illeti, következetes emberképpel a jelenkort meghatározó két politikai ideológia egyike sem dicsekedhet. A balliberális tábor például életmód tekintetében - elvi síkon - a teljes szabadságot hirdeti, miközben gazdasági értelemben abszolút gyermekként kezeli az állampolgárt. Ez nem csupán teoretikus összeférhetetlenség, de a gyakorlatban is súlyos gondokat okoz. Gondoljunk csak arra, hogy legálissá tesszük a drogok fogyasztását és kereskedelmét, azonban az érintetteknek egyáltalán nem kell viselniük ennek számos következményét, hiszen az állam maximálisan kisegíti az eltévelygőket: ingyenes egészségügyi szolgáltatást nyújt, segélyeket biztosít és lehetetlenné teszi a fizetésképtelen bérlők kilakoltatását. Ez a világ nem csupán felemás és igazságtalan, de finanszírozhatatlan is, azáltal, hogy a felelőtlen magatartás jutalmazója, tartósítója és terjesztője. A konzervatív oldal ugyancsak következetlen. Ők gazdasági vonalon jellemzően meglehetős szabadságot hirdetnek, ugyanakkor az életmódot igyekeznek merev keretek közé szorítani - elsősorban az ősök hagyományaira és keresztény dogmákra hivatkozva. Nem találnak kivetnivalót a nagyobb vagyonok felhalmozásában, azonban annak elköltésénél már megjelennek a morálisnak mondott korlátaik. Borkai vagy Szájer ügye csupán egy-egy színes epizódnak számított volna a másik oldalon, míg a Fidesz esetén hetekig sokkolta a hírfogyasztókat.

E dilemma feloldását - hacsak nem kívánunk totális diktatúrát, anarchiát, vagy épp az eltérő tudati szintű embereket eltérően kezelő kasztrendszert bevezetni - valamiféle centrista politika jelentheti, amely kimondja: az állampolgár ugyan nem felnőtt, de már nem is gyerek, amolyan serdülőnek tekinthető, s szabadságfokát is ehhez érdemes igazítani. Mondhatjuk, hogy a spangli már oké, de a kokain még nem. Hogy a melegházasság elmegy, de a többnejűség kizárt. Hogy az adókedvezmény mehet, de az alapjövedelem nem kívánatos. Mindezek kapcsán azonban számos kérdés felmerül, s a felelősségteljes kormányzást folytatók (vagy arra készülők) választ is kívánnak találni rájuk.

• Miért az adott szinten húzom meg a szabadság határait? Mi alapján döntöm el, hogy az adott társadalom mennyire érett?
• Mi az a morális magyarázat, amely alapján az öngondoskodásra kész réteget ugyanúgy korlátok közé szorítom, ahogy a gyámságra szoruló tömegeket?
• Miként jön létre a következetesség egyensúlya? Milyen kalkulációval feleltethetők meg egymásnak az életmódbeli és a gazdasági korlátozások?
• Objektív, szakmai szempontok alapján engedélyezek és tiltok, avagy a szokások, illetve a politikai népszerűség jelentik az iránytűt?

Létezik még egy módja, hogy túllendüljünk a következetlenség problémáján. Ha a fejünket a homokba dugva egyszerűen nem is veszünk tudomást róla. Pontosan úgy, ahogy a vallásosak teszik: lazán, gondolkodás és kétségek nélkül túllépve minden érthetetlen önellentmondáson. Hoványi Márton katolikus teológus így ír az emberkép-dilemma egyházi vonatkozása kapcsán: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni." Tökéletes mondatok, s mint látjuk, érvényességük jócskán túlnyúlik a valláson. A jelenlegi ellenzék eddigi legnagyobb botránya és tüntetéssorozata a túlóratörvény aprócska lufijának rabszolgatörvény nevű, hatalmas léggömbbé pumpálásához kötődik. Miről is volt szó annak idején? A baloldali pártok azt üzenték választóiknak, hogy éretlen tejfelesszájúak mindannyian, akik még arra sem képesek, hogy munkaadójukkal marginális részletkérdésekben önállóan megállapodjanak. A Fidesz is hasonló kottából játszott legnagyobb kormányzati baklövésénél, a vasárnapi zárvatartás elrendelésekor: önkényesen  kijelölte, hogy az állampolgárok miként töltsék a hétvégéjüket... A különbség csupán annyi, hogy Orbánék idővel azért észbe kaptak, s törölték ostoba intézkedésüket. Az ellenzék azonban továbbra is kitart a régi nóta mellett: Jakab Péter még pár nappal ezelőtti parlamenti felszólalásában is a "rabszolgatörvényt" nevezte a kabinet egyik legnagyobb bűnének... Vicces. Nem kicsit, nagyon.

Tény, hogy politikai alternatíváink még a legalapvetőbb kérdést illetően sem következetesek, és amíg választópolgárként nincs ilyen elvárásunk, addig nem is válhatnak azzá. Ha minden társadalomfilozófiai eszmére vallásként, s minden politikai elöljáróra szektavezérként tekintünk, addig esélye sincs semmiféle változásnak. Sem idehaza, sem a nagyvilágban.