Még háromnegyed hat sem volt, de mi már szép számmal gyülekeztünk a pálya szélén. Az előző társaság meccse még javában folyt, ám minket mindössze egyetlen játékos varázsolt el. Már azt nagyon bírtuk, hogy Fradi mezt viselt. Azt pláne, hogy remekül kezelte a labdát, parádésan cselezett és tökéletesen irányította csapatát. De ami a lényeg: a sok érdektelen húszéves srác között ő volt az egyetlen lány; ráadásul sprortszakmai érdemeinek észlelésén túl egy virgonc kis bombázót is megcsodálhattunk személyében. Már ennyi is elég lett volna, hogy valósággal megvaduljunk, s irgalmatlan hangorkánnal szurkuljuk végig a hátralévő perceket. Hatkor annak rendje s módja szerint befejezték a játékot, ám búcsúzásképpen az egyik csapattársa még beszólt, megjegyezve, hogy mennyire lekezelőek vagyunk... Jómagam rendszerint gyorsan és frappánsan reagálok, ám ekkor majdnem teljességgel lefagytam. Közöltem vele, hogy nem normális, de többre nem futotta, annyira el voltam képedve. Még percekkel később is azon kattogtam: létezik, hogy a mai fiataloknak ennyire át van mosva az agyuk?? Vagy csak mi futottunk bele egy különlegesen idióta brigádba? Nyilvánvaló, hogy gyerekesen-kamaszosan viselkedtünk, ami teljesen oké és vállalható. De lekezelően semmiképpen, már csak azért sem, mert őszintén tömjéneztük a kislány játékát. Lehet, hogy a bűnünk a szexizmus, hogy egyáltalán észrevettük a nyilvánvalót, a kakukktojást a csapatban? Valószínűleg persze sokkal egyszerűbb, ösztönösebb és zsigeribb a dolog. Az őszinte kommunkikáció minden bizonnyal így hangzott volna: "Az a lány hozzám tartozik. Ne nézz rá, ne szólj hozzá, ha kell, meg is verekszem érte." Természetesen ez is nevetségesen hatott volna, de ebben legalább lett volna élet. De így elmenekülni a politikai korrektség sűrű és ostoba ködébe...

Tavaly novemberben végeztek egy felmérést az Egyesült Államokban, azt vizsgálva, hogy a woke-ideológia harminc kulcskifejezését (safe place, patriarchátus, toxikus maszkulinitás stb.) mennyire ismeri, mennyire használja a felnőtt társadalom. Az aktív, rendszeres használat - mint ahogy azt sejteni lehetett - igen alacsony, a legtöbb új keletű, ostoba fogalom a megkérdezettek tíz százalékának sem szerepel a napi szókincsében. Komoly eltérés mutatkozott ugyanakkor a különböző demográfiai csoportok között. A feketék - válaszaik szerint - csaknem kétszer olyan gyakran alkalmazzák e kifejezéseket, mint a fehérek. Ugyanezt az arányt látjuk az életkor szerinti bontásban is: a 45 év felettiek között feleannyian használják a progresszív nyelvezetet, mint a fiatalok körében. Meghatározó volt az iskolai végzettség is: a diplomával rendelkezők woke-szókincse lényegesen gazdagabb. A kutatás egyetlen eleme sem különösebben meglepő. Sejtette mindenki, hogy a fiatalok agyát az oktatási intézményekben mossák. Ideologikus világlátást és szisztematikus mellébeszélést oktatnak számukra. Csak remélni merem, hogy idehaza még nem mindenütt ez a helyzet. A fiam barátait látva egyelőre nem aggódom nagyon; egészségesen szabadszájúak.

Igazán tanulságos volt végignézni J. D. Vance amerikai alelnök februári beszédét a müncheni biztonsági konferencián. A hallgatóságát szemmel láthatóan meglepte az őszinte beszéd; nyilvánvalóan hosszú évek óta elszoktak már ettől. A kívülállónak olyan érzése lehetett, mintha a nyolcvanas években járnánk a Varsói Szerződés egyik értekezletén, ahová valahogyan betévedt egy józan, nyugati felszólaló... Európának új, idegen és idegesítő ez az egyenes kommunikáció, hiszen tükröt tart; hiszen a J. D. Vance a saját ürülékükbe nyomta bele az orrukat finoman, elegánsan és végtelenül barátságosan. Ugyanezt teszi Trump és ugyanezt teszi Orbán is. Nem véletlen, hogy a nyugati mainstream kitalálta magának a politikai korrektség kultúráját, a woke-ideológia sajátos, ködösítő nyelvhasználatát. Már ez önmagában a két oldal közti mérhetetlen szakadékot mutatja. A patrióta oldal arról beszél, amit gondol. Nyíltan, egyenesen, nincs mit szégyellnie. Még azt is büszkén felvállalja, hogy önérdekű: Amerikának Amerika, Magyarországnak Magyarország az első. A globalista oldal nem így kommunikál. Egész egyszerűen azért nem, mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Attól hányingert kap minden egészséges ember. Azzal nem lehet választásokat nyerni. Az egyenes kommunikáció körülbelül így festene: "Tudjuk, hogy Ukrajna nem nyerhet, de nekünk fontos, hogy a háború minél tovább tartson, és ennek árát, kedves választópolgárok, nektek kéne megfizetni." Avagy: "Tudjuk, hogy a tömeges migráció támogatása irdatlan pénzünkbe kerül és drámaian romlik tőle nagyvárosaink biztonsága. De higgyétek el, kedves választópolgárok, hogy az utcai erőszak, lányaitok megerőszakolása és néhány késelés nem nagy ár egy magasabb, szebb cél érdekében." Nem véletlen, hogy tavaly már az amerikai Demokrata Párt sem erőltette a progresszív harsonákat - érezték, hogy nagyon túltolták az ideológiát és hogy ez okozza a vesztüket. Nem véletlen, hogy Németországban a CDU/CSU is inkább a jobboldali narratívával csalta be és verte át a szavazóit, hiszen a valóságos értékválasztását csak kevesen támogatnák. És nem véletlen az sem, hogy Magyar Péter nem hajlandó beszélni egyetlen kényes témáról sem; legutóbb hétfő este az ATV-n farolt ki a válaszadás elől, amikor Ukrajna uniós tagságának támogatásáról faggatták.

Március 15-én Orbán Viktor elmondta ünnepi beszédét, azóta ezt csócsálja boldog-boldogtalan. A kotta ugyanaz, mint mindig: a miniszterelnök nyíltan és egyenesen fogalmaz; minden mondata vállalható, még ha az ügyeletes érzékenykedők tolják is a béna hisztit ezerrel. A Telex egyik tegnapi cikke például azon van kiakadva, hogy Orbán az EU-t birodalomként láttatja. A szerző így fogalmaz: "Hiszen tényleg van egy birodalom, amelyik szerint Ukrajna nem ország. Amelyik szerint az ukrán nép, kultúra, nyelv csak bolsevik kreálmány, és amelyik nem mellesleg háborút is indított ellene. Területeket szakított ki az országból és továbbiakra pályázik, ha már az egészet nem sikerült bevennie. Orbán Viktor viszont nem erre a birodalomra gondolt, amikor Ukrajnáért aggódott. Március 15-i beszédében tizenötször használta a birodalom szót, de egyszer sem Oroszországra." Én ilyenkor mindig csak pislogok. A Napnál is világosabb, hogy Oroszország birodalomként tekint magára, s vannak olyan területek, amelyeket érdekszférájaként kezel. Ám ez miként cáfolja a miniszterelnök gondolatmenetét? Ha Oroszország birodalmi törekvéseket mutat, az mennyiben zárja ki, hogy az EU-t hasonló attitűd jellemezze? "Orbán Viktor a Magyarországot szétszabdaló hódoltsággal, a pusztulással, holokauszttal, koncentrációs táborokkal, Dunába lövetéssel, illetve a Gulaggal, a malenkij robottal és az ’56-os forradalom eltaposásával állította párhuzamba az Európai Uniót." Mindenki számára világos, hogy az EU eszközei közel sem ilyen brutálisak. (Sokatmondó, hogy a Habsburg birodalmat, melytől 1848-ban sokadszorra is elszakadni kívántunk, a szerző meg sem említi. Hiszen ott egész jól megáll az összevetés.) A lényeg kiválóan látszik: a Telex reakciója a nettó fikázás. Ez minden. A Telex - ahogyan a teljes ellenzéki tábor Dobrev Klárától Magyar Péterig - lehetőség szerint nem teszi ki az ablakba a saját értékrendjét. Addig sunnyognak minden lényeges kérdés kapcsán, amíg csak lehet. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Pedig mennyivel egyszerűbb volna kimindani: "Mi hiszünk az Európai Egyesült Államokban, ahol egy központi kormányzat dönt minden lényeges kérdésről, ami Magyarországon történik. Ők sokkal jobban tudják, hogy van-e szükségünk muszlim bevándorlókra, illetve hogy el kell-e nyakig adósodnunk Ukrajnáért. A magyar egy ostoba nép, még ahhoz is hülyék vagyunk, hogy irányítsuk az országunkat." Ez legalább tiszta beszéd volna. Elég nyilvánvaló, hogy a Telex szerkesztősége így gondolkodik, mert ha nem így lenne, akkor nem bántaná őket, hogy Orbán a birodalmi törekvéseket birodalmi törekvéseknek nevezi. Ám mivel az ellenzéki szavazók többsége nem gyűlöli ennyire a hazáját, ezért ők sem fogalmazhatnak ilyen nyíltan. Marad a szokásos, baloldali sunnyogás.

Marxban, a mai mainstream baloldal nagy elődjében még volt annyi tisztesség, hogy legalább nyíltan vállalta őrült eszméit: a vért, az erőszakot, a proletárok diktatúráját. A maiak jóval aljasabbak: békének nevezik a háborút; jogállamiságnak a törvények lábbal tiprását; szabadságnak az elnyomást. A kommunikációjuk azonban mindent elárul. Mindig és mindenütt maszatolnak, mellébeszélnek, menekülnek a kérdések elől. Még egy komplett nyelvezetet is kitaláltak, csak hogy sunnyoghassanak. Mint ördög a szenteltvíztől, úgy félnek az őszinte beszédtől, az értékeik és szándékaik feltárásától. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan.