"Én nem hiszek a halál utáni életben, így nem kell azzal töltenem az egész életem, hogy a pokoltól rettegek, vagy a mennyországtól talán inkább rettegnék. Mert bármilyen is a pokol kínja, a menny unalma attól csak rosszabb lehet." - írja Asimov. Nincs egyedül e gondolatával, Nietzsche ugyanígy látja: ha megszűnnek a gondok és problémák, onnantól nincs teendő, nincs küldetés, nincs öröm sem. Mi magunk is gyakran állítjuk, hogy a pokol sokkal izgalmasabb hely lehet, már csak azért is, mert barátaink többsége biztosan odakerül... Ezek persze csupán súlytalan jópofaságok egy elképzelt világ kapcsán. Sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb az, milyen képet táplálunk magunkban a földi mennyországot illetően.

Nem is oly régen még Nyugat-Európát tekintettük a megvalósult Édenkertnek. Irigyeltük a skandinávok gazdagságát, a franciák könnyedségét, a németek gondtalanságát. Néztük a Schwarzwaldklinik bugyuta epizódjait, az álomzöld tájjal, a makulátlanul tiszta és rendezett környezettel, melyben a cselekmény és a szereplők attitűdje nem sok rokonságot mutatott Taki bácsi és Lenke néni filléres problémáival. Úgy tűnik azonban, hogy e nyugati Kánaán idővel unalmassá vált az ott lakóknak, vagy legalábbis egy részüknek bizonyosan. (Tudjuk: a vándorló zsidóságnak is előbb-utóbb elege lett a mannából, melyre nem sokkal korábban még égi áldásként tekintettek.) A Willkommenskultur mindenesetre aligha magyarázható mással. Feladni a kényelmes és főként biztonságos jólétet - ennek csak akkor van bármiféle értelme, ha az új irányvonal jóval több adrenalinnal kecsegtet.

Őrültség? Nézzünk csak szét személyes környezetünkben! Ismerjük azt a méregzsák öregembert, akinek egyetlen öröme az életben, hogy emeleti lakása ablakából vadidegeneket pécéz ki és velük ordibál mondvacsinált vétkekért? Találkoztunk már azzal a sráccal, akit sosem elégít ki egy barátságos focimeccs, s nyughatatlan vére a futballpályán is örökös konfliktusokba hajszolja? Az egész történelmünk ezekről a belülről felpaprikázott figurákról szól, akik képtelenek voltak megülni a fenekükön, egyszerűen szomjazták a háborúskodást. "Minden úgy történik Itáliában, mintha Carmona nem is létezne. Mire való gazdagságunk, kultúránk, bölcsességünk, ha örökké csak a sziklánkon gubbasztunk, mint egy pöfeteggomba?" - fakad ki Antonio Simone de Beauvoir Minden ember halandó című  klasszikusában. "Meddig rothadjunk még a te békédben, apám?"

S hogy miből fakad e nyughatatlanság? Elsősorban a tesztoszteronnak köszönhető. A magzati korban megtapasztalt erős tesztoszteronhatás nem csupán a maszkulin jelleget fokozza (fiúknál és lányoknál egyaránt), de akár egészen szélsőséges személyiséget is formálhat. Ugyanaz a férfienergia, amely városokat emel, tudományt teremt és a Holdra száll, minden további nélkül képes világégéseket is produkálni. Csak történjen végre valami. Emlékszünk még az 1980-ban bemutatott Éretlenek című francia filmremekre? Gaëtan utópisztikus világképe igen beszédes: "Mindenki dolgozik, és a hónap végén a fizetéseket sorsolják. Ugyanazért a melóért az egyik kapja a nagy dohányt, a másik egy kis szart." Szemben a nőies, csendes, békés, harmonikus atmoszférával, a tesztoszteron egész egyszerűen robbanni akar. A férfienergia vad és kockázatvállaló; sokszor egyáltalán nem számol a következményekkel.

Az anyaméhben bennünket ért tesztoszteronhatás alapján igen sokfélék lehetünk. Fiúgyermek esetén az átlagosnál kevesebb férfihormon eredményezhet nőies attitűdöt, homoszexualitást, vagy akár transzneműséget is; míg a másik irányba haladva macsókat, antiszociális diktátorokat, vagy akár autistákat is formálhat. Ennek megfelelően vágyaink is igen különbözőek lesznek. A magamfajta beéri a leghétköznapibb örömökkel, izgalmakkal és élvezetekkel, de azzal sincs baj, ha a másik ember számára az én kis földi mennyországom üres és érdektelen. Ismerünk olyanokat, akiknek egy szombat esti pókerparti, vagy egy átlagos BL meccs kevés a boldogsághoz. Akiket a szexualitás hagyományos formái nem elégítenek ki, s csupán a szadomazo játékokban képesek örömöt lelni. Akiknek kevés a sport, a békés vetélkedés és kifejezetten a vért szomjazzák. Ezek is legitim vágyak, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő játszótársakat. Az önkéntes módon megélt perverzitások kapcsán aligha fogalmazhatunk meg morális aggályokat. A gond mindig ott kezdődik, amikor túllépünk az önkéntességen; amikor az agresszív, állati ösztönök valódi, ártatlan áldozatokat követelnek. Perverz vágyairól senki sem tehet, de arról már nagyon is, hogy mit kezd ezekkel. Ahogyan a mindenkori hatalmat is leginkább az minősíti, miként védi meg polgárait a bűnözőktől, a közveszélyes elmeháborodottaktól, az agresszív elemektől.

Dögunalom volna a földi mennyország? Alig hiszem. A békés jólétet tartalommal megtölteni - csupán fantázia kérdése. Szerelem, barátságok, filozófia, sport, játék, utazás, művészet, jótékonyság - ezernyi lehetőség nyílik, hogy ízlésünk szerint berendezzük magunknak a Paradicsomot. Sajnálatra méltó, beteg ember, aki még erre is képtelen.