A Kosztolányitól származó mondás az idők során valódi szállóigévé érett, ám igazságtartalma ettől még szemernyit sem duzzadt. Oké, érezzük benne az alkotóember öniróniáját, mindazonáltal ha komolyan kívánjuk venni, pontosan ugyanazzal a hamissággal fogunk találkozni, mint a "teher alatt nő pálma"; a "nem is férfi az, aki nem volt katona"; vagy épp "a vessző és dorgálás bölcsességet ád" népi frázisok esetében. Ezek mindegyike azt kívánja elhitetni, hogy nem létezik belső tartás és motiváció; a hatékony ösztönzést kizárólag a külső, kényszerítő körülmények biztosíthatják. Akárhogy is: ez valami szörnyen pusztító gondolkodásmód.

A címbéli frázishoz illeszkedő világlátás két okból is mérgező. Egyrészt azért, mert tagadja a felelősségteljes, fegyelmezett, felnőtt mentalitást, ezáltal legitimálja a gyámságot, az irányítást, a kényszert, a másik ember szabadságának korlátozását. (Még mielőtt kapnék a fejemre: a határidők önmagukban jók és szükségesek, az égvilágon semmi baj velük. A gond a kérdéses szemléletmóddal van. Ha elhisszük, hogy külső, kényszerítő körülmények nélkül, pusztán belső motivációból fakadóan senki sem tenne semmit, úgy el fogjuk fogadni a tekintélyelvűséget, sőt annak erőszakos formáit is.) A vizsgált szállóige egyúttal tagadja azt is, hogy a munka valódi örömforrás is lehet. Mintha fintorogva-vonakodva csakis azért kezdenénk bele egy-egy feladatba, mert előbb-utóbb muszáj lesz. "Más a munka és más a szórakozás." Hallottunk már hasonlót? A legpusztítóbb téveszme mind közül.

Először is azt érdemes megvizsgálni, milyen a személyes viszonyunk a különböző határidőkkel. Emlékszünk még a diákévek vizsgaidőszakaira? Alapvetően kétféle felkészülési stílust láthattunk. Jómagam a tervező attitűdöt képviselem, így ha tíz napom és ezer oldal tananyagom volt egy szigorlatra, úgy igyekeztem katonásan, száz oldalanként a fejembe tölteni a tudást. De ismertem számos spontán, bohém, abszolút a pillanatnak élő figurát is, akik az első teljes hetet végigmulatták, hogy aztán a maradék három napban brutálisat finiseljenek, totál kialvatlanul járulva a vizsgáztató elé. Ezek az időmenedzsment-stílusok jellemzően a későbbiekben is tovább élnek. A szabadúszó létforma nyilván csak azoknak való, akik képesek optimálisan gazdálkodni az idővel, különben az élet embert próbáló, őrült hullámvasutazássá válik. Jómagam éveken át dolgoztam közös irodában pár építész barátommal. Ők aztán csúcsra járatták a bohém életmódot; a tervezésbe mindig csak akkor fogtak bele, amikor már vészesen közelgett a leadási határidő. Olyankor aztán éjjel-nappal folyt a munka, melyet rendszerint 20-30 óra alvás követett. Egyikük elmesélte: ha nyolc-tíz óra horpasztás után véletlenül felébredne - mert azért aludni sem egyszerű ilyen hosszan - mindig megiszik pár sört, hogy folytatni tudja a durmolást...  

A magam részéről feltétlen híve vagyok a kötetlen időbeosztásnak. Számomra a pokol hetedik bugyra az irodába feldúltan berongyoló főnök, aki azt harsogja: mindenki dobjon el mindent, új feladat a láthatáron! Előfordulhat, hogy néha tényleg ég a ház - különösen a sajtó, a politika, vagy épp a pénzügyek világában -, azonban a legtöbb kapkodás inkább a rossz szervezés eredménye, semmint a váratlan eseményeké. Számomra sokkal barátságosabbak a fix és jól kalkulált határidők. No nem azért, mert múzsául szolgálnának. Épp ellenkezőleg. Ha nem szorít a cipő, úgy sokkal könnyebben jön az ihlet, legyen szó bármilyen alkotófolyamatról. A szűk határidők alkalmasak ugyan arra, hogy az ember kipréseljen magából valami középszerű, felejthető vackot, ám ahhoz, hogy a kreativitás igazán szárnyra kapjon, megfelelő tér, szabadság, korlátlanság és gátlástalanság szükséges. Az intuíciót sem siettetni, sem kikényszeríteni nem lehet. Aki pisztolyt szegez az alkotó halántékához, az ne várjon remekműveket.

De ha nem a határidő, akkor vajon mi lehet a legjobb múzsa? Kosztolányit valójában a zöld színű tinta indította be, Karinthyt a piros. Schiller írás közben rohadt almákat szagolgatott.  Számos író és költő vall arról, hogy szerelem nélkül képtelen az alkotásra. Kishont Ferenc így ír az ihletettség kapcsán: "Hogyan íródik a humoreszk? Voltaképpen úgy kellene feltenni a kérdést, hogy már minek is ír egy úriember humoreszket? Többnyire a szerződéses munkaviszonyból kifolyólag. A hivatásos derűfakasztó magas szakszervezeti fizetést húz a tömegkommunikációs intézmények valamelyikétől, aminek ellenszolgáltatásaként köteles leszállítani minden áldott héten egy jókedvtől duzzadó dolgozatot, csütörtök délelőtt fél tízig. A hivatásos mókamester alapvető dilemmája, hogy miről kéne írni, kezicsókolom?" Kishont pazarul láttatja minden alkotó rémálmát, a pillanatnyi ötlettelenséget a határidő szorításában: "A fejem üres, mint a paksi sintér bugyellárisa nagypénteken. Kész katasztrófa. Ráadásul az utóbbi negyven évben e sorok íróját krónikus álomkór keríti hatalmába, valahányszor csak derűfakasztó tevékenységet kell gyakorolnia. Ez afféle pszichoszomatikus irodalmi fáradtság, ami az agyból indul ki, aztán szétterjed az egész testben, úgyhogy az íróember a legszívesebben hagyná az egészet a fenébe." És e pillanatokban pótcselekvések egész sora jelenik meg: "Nagy műgonddal kihegyezem a házban fellelhető összes ceruzát, s kétszer is kicserélem a ceruzahegyezőben lévő acélkésecskét, a maximális tökély elérése céljából. Ebből az alkalomból a körmeimet is levágom, tüntető lassúsággal. Kiveszek egy skatulyát az asztalfiából, és megszámolom a benne lévő rajzszögeket. Pont negyvenhat darab van benne. Majszolok egy kis nápolyit. Meg uborkát. (...) Mintegy negyedóra elmúltával eszembe jut, hogy ki kéne menni a kutyával. Nem kis megkönnyebbüléssel szerelem fel Max nyakára a láncos pórázt. A gyerekek kiabálnak, hogy a kutya tíz perccel ezelőtt volt kint. Hát aztán? Kivonszolom az oktalan állatot... "

Szerény véleményem szerint a legjobb múzsa nem más, mint maga a flow. Szinte mindegy, mi is az alkotás tárgya; vers, humoreszk, diplomamunka, vagy üzleti jelentés. Ha sikerül elmerülni az adott témában úgy, hogy megszűnik a külvilág, s az ember képes feloldódni az adott tevékenységben, olyankor megállíthatatlanul szárnyal a kreativitás. (Ez persze nem jelenti azt, hogy remekművek is születnek; ehhez azért némi tehetség sem árt, mindenesetre az alkotófolyamat gördülékenyen működik.) Számtalanszor előfordul, hogy egy gondolatot, egy szót, egy impulzust, egy apró élményt elültetünk az elménkbe, s a mag előbb-utóbb - a fene se tudja hogyan és mikor - egyszer csak szárba szökken. Talán épp zuhanyzás, vagy borotválkozás közben. Esetleg futás, vagy biciklizés során. Nincs élő ember, aki megmondaná, hogy a tudatba villanó ihlet a saját tudattalan tartalmakból sarjad, avagy létezik egy kollektív - ha úgy tetszik, isteni - energiamező, ahonnan szabadon szüretelhetünk. Egy biztos: sem a múzsa csókjának, sem a boldog belefeledkezésnek az égvilágon semmi köze sincs a határidőkhöz.