A közelmúltban alaposan a fejünkbe verték, hogy az emberi társadalom milyen elnyomó módon működött évezredeken át. A patriarchális közösségekben az erkölcsi szabályokat a férfiak írták, s a vad feministák szerint ma sincs ez másképp. A nők továbbra is kisebbségben vannak a törvényhozásban és a kormányzatokban, s amíg ez így van, nem is lehet jó világ...

A valóság ezzel szemben az, hogy a 21. század korszellemét igen erőteljesen a női energiák formálják:

Csak hogy érzékeljük, mennyire a női attitűd uralja morális szféránkat, tegyünk egy rövid kalandozást a párkapcsolatok világában! A férfi ösztönküldetése világos: poligám csapongás a minél nagyobb számú utódnemzés érdekében. (Nyilván nem akarunk minden kaland során gyermeket nemzeni, azonban az alapvető drive adott.) A nőkét is ismerjük: megtalálni az elérhető legjobb hímet - aki nem csupán genetikáját tekintve kiváló, de az utódok felnevelésében is hajlandó tevékeny részt vállalni -, s vele monogám viszonyt folytatni. Ez két igen különböző ösztönvilág, melyekről egyik nem sem tehet - muszáj kihangsúlyozni: eleddig semmiféle tudatosságról nem beszélünk, csupán a bennünk élő állati részünkről tettünk említést -, mégis, melyikre építjük a párkapcsolati erkölcsöt? Több mint fél évszázaddal a szexuális forradalom után még mindig úgy tartja a korszellem, hogy a természetes férfiösztön bűnös és elfojtandó, míg a nőkre jellemző működési struktúra maga az erkölcsösség. Immáron szó sincs arról, hogy az ásó, kapa, nagyharang szellemében életre szóló hűséget várnánk bárkitől - s jó is ez így. Ma már Indiában sem jellemző, hogy az özvegyeket máglyahalálra ítélnék, vagy más módon rendelkeznének a sorsuk felett, ahogy számos barbár kultúrában dívott. A civilizált világban a nők a maguk urai; annyiszor válnak el és mennek újra férjhez (vagy kezdenek új kapcsolatba), ahányszor csak akarnak. E sorozatos monogámiát - mely a történelem legnagyobb részében elképzelhetetlennek számított - manapság tökételesen erkölcsösnek ítéljük, aligha botránkozik meg rajta bárki. De muszáj látni: ez a fajta új erkölcsösség a nők ösztönvilágára formálódott, a férfiak poligám habitusa továbbra is bűnös és megvetendő. (Még mielőtt arra kezdenénk gyanakodni, hogy a hűségre való hajlam is csupán társadalmi konstrukció és nincs köze a biológiai nemekhez, érdemes megvizsgálni a leszbikus nők és a meleg férfiak jellemző szexuális attitűdjét. A vonatkozó felmérések azt fogják mutatni, hogy az utóbbiak lényegesen lazábbak és kalandozóbbak.)

Lépjünk eggyel tovább, kifejezetten a flörtölés területére fókuszálva! Képzeljük el, hogy Ádám és Éva - összetartozó párként - egy partin vesznek részt! Nem fogják végig egymás kezét; az est folyamán mindketten új ismeretségeket kötnek vonzó, ellenkező nemű fiatalokkal. Kellően magas tudati szinten ez nem okoz semmiféle problémát, a világ legtermészetesebb dolga; az átlagember nívóján azonban már a taxi hátsó ülésén, a hazaúton egymás fejére olvassák e kellően kacér interakciókat. Éva - hiszen a párkapcsolati erkölcs az ő pozíciójából íródott - természetesen maga az ártatlanság. Hiszen ő csak egy kis színes virág, mit tehet arról, ha körülzsongják a méhek?? És igaza is van: még manapság is tartja magát a régi rutin: a férfi a kezdeményező, a nő a befogadó. Így aztán Ádám értelemszerűen minden egyes flörtjében elmarasztalható, tudniillik ő az aktív fél, ő a méhecske, amely virágról virágra száll. Ő az, aki maximálisan felelős azért, merre jár, szemben a kis virággal, mely aligha tehet arról, hol nőtt ki a földből.

Most merengjünk el egy percre azon, miként szeret a férfi és miként a nő! Az erős férfienergiákkal bíró Ádám egyszerű, letisztult lény. Nem bonyolítja túl a dolgokat és főként nem kezd beteg játszmákba. Miért is tenné? A kapcsolatát stabilnak érzi, a szükségletei (az a nagyon kevés, ami van) kielégülést nyernek - mit akarhatna mindezeken túl? Évát, a tipikus nőt azonban nem ilyen fából faragták. Őt a természet arra programozta, hogy folyamatosan tesztelje a párját. (Ez ugyanabból a hipergám ösztönből fakad, amely annak idején hozzásegítette, hogy a lehető legjobb partnert válassza. A számos férjjelöltet a legdurvább verbális tesztekkel vizsgáztatta, s mindaz, aki zavarba jött, elvörösödött, hebegni-habogni kezdett, vagy egyenesen eloldalgott, természetesen azonnal kihullott a versenyből. A génekbe kódolt mechanizmus azonban a papi áldással nem áll le automatikusan, a kegyetlenkedés a mézesheteket követően üzemi hőfokon működik tovább.) Mindez azt eredményezi, hogy ha minden álomba illően harmonikus, ha egyetlen szürke felhő sincs az égen, Éva bizonyosan kitalál valamit. Ha Ádám tizenöt éve minden szerdán a barátaival pókerezik, szinte biztos, hogy ő is szerdán akar majd színházba vagy moziba menni, esetleg szüleit meglátogatni. "Hozz áldozatot értem!" - követeli a nőben lakó kisördög. Ha Éva történetesen elaludt és késésben van reggel, borítékolható a kérlelő szempár, amellyel Ádámra mered: "Nem vinnél el?" Tudja ő jól, hogy Ádámot is várja a munkahelye, ráadásul a város ellentétes szegletében. Látja azt is, hogy Ádám még alig ébredt fel, a kávéja is érintetlenül gőzölög a csészében. Mindezeken túl tökéletesen tisztában van azzal, hogy metróval feleannyi ideig tart az út, mintha Ádám kocsijával céloznák meg a bedugult belvárost. Ám ezek egyike sem igazán zavarja, hiszen ez is egy remek pillanat a kisördögnek: "Hozz áldozatot értem!" Minél drágább és értelmetlenebb az áldozat, annál jobb. (Érdekes, hogy az Ószövetség istenét, Jahvét mindig férfikarakterként látjuk, holott szeszélyessége, féltékenysége és értelmetlen ragaszkodása az ostoba és aránytalan áldozatokhoz nagyon is nőies vonások.) Muszáj látni: Éva nem veszíthet. Ha Ádám tapló módon reagál, úgy ő azonnal áldozattá válik, amely kiváló befektetés: hosszú ideig kamatoztatható. Ha a férfi beadja a derekát, úgy is jó: bizonyítást nyert, hogy őt mennyire szeretik. És végül: ha Ádám ismeri az asszertív kommunikáció alapjait, és úgy képes a sarkára állni, hogy ezzel nem bántja meg Évát, az a legnagyobb ajándék. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy egy valódi férfivel, méltó társsal él. Érdemes kihangsúlyozni: a női tesztelés, a nők eszelős vonzódása az értelmetlen áldozatok iránt egyáltalán nem gonosz, vagy elítélendő dolog. Mi több: mint minden, ami az evolúció során kialakult és fennmaradt, rendkívül hasznos - formában tart minket, Ádámokat.

Ha egy párkapcsolaton belül felborul az egyensúly a férfi és a női energiák közt, annak jellemzően háborúskodás, vagy ellaposodás lesz a következménye. Ugyanezt az egyensúlyt igénylik a jól működő társadalmak is. Kende Anna szociálpszichológus szerda este lemondott az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságban betöltött tagságáról, így fejezve ki felháborodását, amiért az Akadémia 26 újonnan megválasztott tagja között egyetlen nő sem szerepel. (A levelező tagok közé mindeközben nyolc új nő is bekerült.) Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi az egészséges, megfelelő egyensúlyt teremtő nemi arány az MTA-ban, a parlamentben, vagy épp az igazgatói tanácsokban. Ám egy valami biztos: még véletlenül sem az 50-50%-ot meghirdető kvótagondolkodás fogja megalapozni az ideális társadalmi állapotokat. Elég, ha csak az Európai Parlamentre tekintünk, amelyben csaknem 40% a nők aránya, (mi több, Finnország és Svédország esetén a delegált képviselők közt kisebbségben vannak a férfiak). Vajon beváltotta ez a jelenség a hozzá fűzött reményeket? Vajon élhetőbb és barátságosabb lett a világ, mióta a nők is hangsúlyosan beleszólnak a nagypolitikába? A magam részéről sokkal inkább azt látom, hogy csupán a káosz növekedett meg a rend ellenében. A passzív-agresszív viselkedési formák, melyek eleddig csupán a párkapcsolatokat mérgezték, immáron a társadalmi folyamatok szintjén is megjelennek. Teret kapnak és számonkérésre kerülnek az abszolút impulzív módon születő, lehető legönkényesebb erkölcsi szabályok. Az értelmetlen áldozatvállalás kultusza ugyancsak kitapintható, elég ha csupán a zöldek túlkapásaira, az atomenergiával szembeni német attitűdre, avagy az Oroszországgal szembeni - sokszor tökéletesen kontraproduktív - szankciókra gondolunk. A magam részéről élek-halok a nőkért, imádom őket minden szenvedélyükkel, hisztijükkel és meggondolatlanságukkal együtt. De jaj a világnak, ha a női szeszélyre bízzuk a sorsát :)