Sokan úgy beszélnek a liberalizmusról, mintha valami összetett eszmerendszer, valami elvont, megvalósíthatatlan utópia, vagy épp disztópia volna. Sokan úgy beszélnek a kapitalizmusról, mintha valami kőbe vésett szabályok szerint működő, igazságtalan és gyűlöletes világ lenne. Ezek az elképzelések hihetetlenül messze állanak a valóságtól. Igazából egyik sem más, mint egy üres, fehér lap, melyen csak annyi áll: szabadság. Ezen túlmenően mindenki azt ír rá, amit csak szeretne.

Ha egy társadalom a klasszikus liberalizmus elvei szerint működik, az mindössze annyit jelent, hogy fizikailag nem bántjuk egymást, és nem is büntetünk senkit semmiért, egészen addig, amíg fizikai agressziót nem kezdeményez. Valaki árulja már el nekem, hogy az a világ, amelyben ez az egy fő szabály érvényesül, mitől tűnik olyan rémesnek? Hiszen valójában ez a fajta szelídség az alapja minden létező civilizációnak. És nem vitás, hogy ez a liberális minimum ezerféleképpen feltölthető. Létrehozhatjuk a demokrácia számos formáját, csak épp a diktatórikus berendezkedéseket lehetetleníti el egy liberális szellemű alkotmány. Építhetünk kisebb, vagy nagyobb államot, ízlés szerint. A saját fejében, illetve kimondott, leírt szavaiban itt mindenki olyan ideológiát és vallást képviselhet, amilyet csak szeretne - elég, ha a tettei nélkülözik az erőszak minden formáját. Egy dolog viszont bizonyosan nem fér bele a liberális társadalom eszményképébe, mégpedig az, hogy a központi hatalom - önkormányzat, állam, államszövetség - bármiféle ideológiát képviseljen, propagáljon, erőltessen, elvárjon a társadalomtól. Nem tilthatja sem a náci, sem a kommunista, sem a katolikus, sem az iszlám jelképeket, könyveket, tanokat. Épp ezért a liberális társadalom egyik legfőbb lakmuszpapírja az, hogy működik-e a gondolat- és véleményszabadság.

Ha egy társadalom a kapitalizmus alapelvét tartja szem előtt, úgy nem tesz egyebet, mint hogy tiszteletben tartja a magántulajdont. Pont. Ezen túlmenően nem létezik semmiféle kőbevésett szabály. Ez tényleg annyira gyűlöletes volna? A termelés és a kereskedelem szabadsága megvalósítható a legkülönbözőbb technológiai szinteken; a legkülönbözőbb fizetőeszközökkel; a legkülönbözőbb társasági formákkal. Bárki lehet kapzsi s bárki lehet adakozó is; a profitorientált vállalkozások mellett akár ezernyi anarchista kávézó, jótékonysági egylet, nonprofit alapítvány is kinőhet a földből, nincs ami gátat szabhatna mindennek. Nyújthatunk fizetős, vagy épp ingyenes szolgáltatásokat. Bármely cég működhet merev hierarchiával, avagy lapos, demokratikus struktúrában. Tisztán emlékszem: a főiskolai előadásokon - közvetlenül a rendszerváltás után - gyakran szó esett a Munkavállalói Részvénytulajdonlási Programról, mint az állami üzemeket érintő privatizáció lehetséges formájáról - kár, hogy nem vált valódi divattá. A szélsőbalos rendező, Michael Moore a Kapitalizmus: Szeretem című filmjében bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, illetve egy kenyérüzem; mindkettőben a dolgozók a tulajdonosok is egyben, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Bevallom: imádom az ilyen pozitív példákat, csupán azon akadok ki, amikor a rendező új narrálja ezeket, mintha a kapitalizmuson túli világba csöppentünk volna. Szó sincs erről: ha akarunk, építhetünk ilyen világot a piacgazdaság szabad keretein belül is - illetve csakis itt, sehol máshol.

Azt kell észrevenni, hogy a SZABADSÁG, az ÉLET, és a VAGYON egymást feltételezik, külön-külön nem is létezhetnének. John Locke (a 17. században élt angol filozófus) e hármat - összefoglaló néven - TULAJDON-nak hívja. Ami miatt az emberek államokká egyesülnek, az nem más, mint a tulajdon megvédése. Az államban az ember feladja azon hatalmát, hogy önmaga és mások védelmében mindent megtehet, amit jónak lát, s ezt a hatalmát a törvényekre bízza, mint ahogy egyúttal a büntető hatalmáról is lemond. A törvényhozó hatalom mindazonáltal nem a tagoktól különböző erkölcsi entitás, és nem is áll abszolút és önkényes módon az egyének felett. A törvényhozónak a békét, a biztonságot és a közjót kell a szeme előtt tartania. A modern polgári államban így valójában minden a tulajdonról és az emberi szabadságjogokról szól. Locke szerint a természetes erkölcsi törvények - melyek az élet, a szabadság és a vagyon védelmére szólítanak -, nem metafizikailag fejtik ki hatásukat és nem ezen erő alapján egyetemesen érvényesek, hanem az emberi elme autonóm - de korántsem önkényes - konstrukciós tevékenysége révén. (Materialista lévén nem is mondhatna mást.) A jót és a rosszat gyönyör- és fájdalomérzetként határozza meg. Minden ember természet adta módon a boldogságra törekszik, s igyekszik kerülni a fájdalmat. Mindezekből fakadóan az erkölcsi jó és rossz általános és szükségszerű szabályai beláthatók, belátandók, matematikailag bizonyítható tudományt képeznek. A magam részéről mélységesen egyetértek e logikus és egyszerű természetjogi gondolatmenettel.

E ponton arra kérlek, kedves Olvasó, nézz a saját lelkedbe, s valld meg legalább önmagadnak, miként viszonyulsz a szabadsághoz! Ha idegenkedsz tőle; ha jobban vonzódsz a minden lélegzetvételt szigorúan szabályozó előírásrendszerekhez; esetleg a tekintélyelvű, ellentmondást nem ismerő vezetőkhöz, úgy nem sok további megbeszélnivalónk marad - magát az emberhez méltó létezést utasítod el. Ha azonban nem ez a helyzet; ha a szabadság eszméjét önmagában tetszetősnek találod, csupán a liberalizmus és a kapitalizmus fogalmaktól viszolyogsz, úgy korántsem menthetetlen a helyzet. Talán mást értesz liberalizmuson, mint amit kellene. Talán az újmarxista - migránssimogató, gendermegszállott, minden normalitást tagadó - woke-progresszióval azonosítod. Talán a kapitalizmust is összekevered a gyarmatosítással, a rablással, vagy épp a kormányokat tévutakra terelő lobbistákkal. Tégy rendet a fejedben: ezeknek semmi közük a liberalizmushoz, illetve a kapitalizmushoz. Pont azok lényegét tagadják, pont azok központi magját, a szabadságot tiporják páros lábbal.

John Locke szerint nem is volna szükség államra, ha az emberek ismernék és betartanák a természetjog törvényeit. A legendás filozófus mindazonáltal úgy látta: az átlagpolgárnak sem ideje, sem affinitása arra, hogy az egyetemes etikát kutassa, megismerje, felfogja. (Szomorú igazság, hogy e téren semmi sem változott az elmúlt 300 esztendőben.) Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Azt a felemelő pillanatot, amikor - a Biblia szerint - a legkülönbözőbb nyelveket beszélők is megértették ugyanazt a beszédet, ugyanazt az igét. Talán szentimentális a gondolat, de hiszek abban, hogy eljő a pillanat, amikor az egyetemes erkölcs terén is egy nyelvet beszélünk majd. Hogy ehhez kell-e a Szentlélek, a Fiú, vagy akár az Atya eljövetele, azt nem tudhatom. De minden kétséget kizáróan ez lesz a földi mennyország legelső napja.