Egyre határozottabban az az érzésem, hogy a többségnek fogalma sincs, mi is a liberalizmus valójában. Mintha magát a nihilizmust jelentené, és a liberális attitűdöt képviselőknek mentesnek kéne maradniuk mindenféle értékválasztástól, világértelmezéstől, sőt talán még a személyes ízléstől is. Sokan ezt a kilúgozott, sótlan ürességet kérik számon mindazoktól, akik liberálisnak vallják magukat. Elég nagy ostobaság.
A liberalizmus természetesen nem jelent önfeladó értékmentességet, csupán toleranciát. Az erőszak kezdeményezésének tilalma az egyetlen erkölcsi követelménye, ám annak kapcsán már nincs mondanivalója, hogy e megszelídített világban ki-ki miféle preferenciákat képviseljen. Bármiféle társadalmi problémát veszünk górcső alá, alapvetően hétféle attitűddel viszonyulhatunk ezekhez, ebből a három centrista álláspont mind liberálisnak tekinthető. Legyen az első példánk a hazaszeretet!
Látható: a saját hazánkhoz, illetve általánosságban a patriotizmushoz sokféleképpen viszonyulhatunk. A liberális gondolkodásmódból csupán akkor lépünk ki, ha ehhez a merőben ÉRZELMI kérdéshez önkényes módon ERKÖLCSI felhangot társítunk. A legszélsőségesebb attitűdök azok, amelyek törvényi erőt is bevetnek, vagy bevetnének az ügyben. Ilyen a kötelező sorkatonai szolgálat, illetve ilyen az is, amikor patrióta megnyilvánulásokat gyűlöletbeszédnek titulálnak, melyet rendőri fellépés követ. Ezek rém embertelen döntések, mindazonáltal következetesek. Ideológusaik gondolnak valamit a világról, s amit erkölcsi jónak vélnek, azt ki is kényszerítenék mindenkiből. (Azon persze el sem gondolkodnak, miként lehet erkölcsi piedesztálra emelni egymással szögesen ellentétes, egymást teljességgel kizáró eszméket. Ha mégis elgondolkodnának, arra kéne jutniuk, hogy a másik oldal gonosz, vagy hogy mindketten tévednek.) A konzervatív és a progresszív attitűdök ugyanakkor rém következetlenek. Morális tekintetben markánsan állást foglalnak ugyan, de a törvényt már nem hívnák segítségül, mert azért mégsem diktátorok... Abszolút skizofrén állapot mindkettő; el sem tudom képzelni, micsoda feszültségek terhelik az ilyen emberek elméjét.
A fenti minta alapján szinte bármiféle releváns társadalmi kérdés kapcsán felvázolhatjuk a vonatkozó attitűdpalettát. Néhányat el is készítettem.
GYERMEKVÁLLALÁS
Ismerjük A szolgálólány meséje című filmet, illetve sorozatot. Valódi rémuralom volna, ha az állam erőszakkal kényszerítené ki a szaporodást, de látjuk: sokak fejében megfordul a dolog, még ha disztópiaként is. A másik végletre valós példával is szolgál a történelem: az egygyermekes politika 35 éven át torzította a kínai társadalom szerkezetét. A konzervatívok a nemzet megmaradásában, a progresszívek a bolygó megmentésében látják küldetésüket, mindazonáltal légüres térben mozognak. Erkölcsi kötelességnek nevezik a gyermekvállalást, illetve a másik térfélen ennek megtagadását, azonban kijelentéseik tökéletesen súlytalanok. Intelligensebben tennék, ha áteveznének a liberális megközelítés felségvizeire, s azt mondanák: ez mindenkinek a privát döntése. Attól még érvelhetnének egyik, vagy másik oldalon, csak immáron morális felhang nélkül: kizárólag az egyén nézőpontját tekintve.
HOMOSZEXUALITÁS
Itt sem kell messzire menni a történelmi példákért: a múlt században - még a hatvanas-hetvenes években is - a fényes Nyugaton simán bebörtönözték a melegeket. A iszlám országokban a mai napig büntetendő a homoszexualitás, néhány helyen egyenesen halállal. Iránban már egy csók is elég a kivégzéshez. A homofóbia büntetése szintén diktatórikus elem; enyhítő körülményként könyvelhetjük el, hogy azért ritkán kövezik halálra a homofóbokat... A konzervatív álláspont jellemzően vallási gyökerű: az Ószövetségből, illetve Pál apostol leveleiből merít. A progresszív megközelítés ugyancsak mélyen vallásos. A gond ugyanaz ezekkel, mint a hazaszeretet és a gyermekvállalás kapcsán: ha tényleg bűnnek gondolunk bármit, akkor álljunk ki ezek korlátozása és büntetése mellett! A saría - akármilyen embertelen is - ilyen tekintetben legalább következetes. Ha viszont nem vágyunk a diktátor szerepre és nem kívánunk korlátozásokat és büntetéseket bevezetni felnőtt emberek szexuális tetteit és gondolkodásmódját illetően, úgy ideje volna elengedni azt a hülyeséget, hogy bármire is bűnként tekintünk, ami békés és önkéntes. Liberálisként pedig - immáron erkölcsi felhangok nélkül - teljes lelki nyugalommal és gátlásoktól mentesen elemezhetjük, hogy melyik szexuális létformát találjuk szimpatikusabbnak, komplexebbnek, nagyobb boldogságot ígérőnek.
FÉRFI ÉS NŐI JOGOK, SZEREPEK
Az írott történelem jelentős részében a nők valóban jogfosztottként léteztek; nem tanulhattak, nem vállalhattak hivatalt, nem örökölhettek, s nem volt választójoguk sem. Az elnyomás mértéke tájanként és koronként változó volt, ám kár volna tagadni, hogy létezett. Ahogyan azt is kár volna tagadni, hogy Nyugaton a helyzet a legkevésbé sem változatlan; mára igencsak átlendült az inga. Az EP tavaly elfogadta az uniós nagyvállalatok vezetését érintő női kvóták bevezetését. Az Egyesült Királyságban rendelet szabályozza a reklámokban bemutatható férfi- és női szerepeket. Nem állítom, hogy a jelenkor máris durván elnyomja a férfiakat, de azt határozottan, hogy e kérdéskör kapcsán sűrűsödni látszanak az antidemokratikus elemek. Az a centrumgondolat, mely szerint a nemek között nincs számottevő különbség, tudományos nonszensz. Pontosan tudjuk, hogy évezredek evolúciója formálta különbözőre a férfi és a női elmét, habitust, motivációkat és viselkedési formákat. Attól még bőven liberálisok maradunk, ha nem tagadjuk meg biológiai ismereteinket. Mi több, akár még arra is következtethetnénk ezekből, hogy az érzékenyebb, empatikusabb, gondoskodóbb nők jobb vezetők, mint a férfiak. Kár, hogy ezt semmiféle tapasztalat nem támasztja alá, holott bőven volt már rá alkalom, hogy kipróbáljuk e felállást is.
ÖNGYILKOSSÁG, EUTANÁZIA
Az utolsó példát csupán annak szemléltetésére hozom, hogy nincs mindig hétféle álláspont. A szamurájok fura világán túl aligha találkozunk olyannal, hogy valaki az öngyilkosságot erkölcsi piedesztálra emelné. (Valójában a harakiri sem önmagában való értékes cselekvés, hanem a szégyentől való megtisztulást szolgáló rituálé.) A katonák és terroristák öngyilkos bevetései és akciói esetében is csupán eszköz az önpusztítás, nem pedig cél. A konzervatívok álláspontja ezúttal is vallási gyökerű. A liberálisok ezzel szemben kiállnak azon alapelv mellett, mely szerint a testünk a saját tulajdonunk, az életünkkel így szabadon rendelkezünk. Az intelligensebbek természetesen csak a legvégső, legszélsőségesebb, legreménytelenebb helyzetekben mondják azt, hogy nincs más út, minden egyéb esetben az élet pártján állnak.
Hasonló attitűdpalettát bármely társadalmi kérdés kapcsán felskiccelhetünk. Ha agresszióról beszélünk (terrorizmus, rablás, nemi erőszak stb.), listánk rövidke lesz, hiszen csupán egyetlen civilizált hozzáállást ismerünk, a teljes elutasítást. A békés jelenségekhez és az önkéntes interakciókhoz ugyanakkor többféle módon is viszonyulhatunk. Lehet eltérő véleményünk a reklámokról, az adakozásról, a fényűzésről, a vagyoni különbségekről, a droghasználatról, a beszédmódról vagy épp a prostitúcióról is. Tekintve, hogy ezek önmagukban ártalmatlan jelenségek, a tiltó, korlátozó, szankcionáló - a fentiekben pirossal jelölt, diktatórikus - gondolkodásmódok elvetendők. A konzervatívoknak és progresszíveknek joguk van a maguk puha vallásosságához, ugyanakkor nekünk is, hogy elmondjuk: mennyire értelmetlenek és következetlenek az ily módon képzett morális szürke zónák. Ha viszont van annyi eszünk, hogy a liberális attitűdök valamelyikét tesszük magunkévá, s nem festünk skarlátbetűt sehová, még mindig meglehetősen változatos értékvilágot képviselhetünk. Igazi idióta az, aki egy szabadelvűtől sablonos, egyutcás gondolkodásmódot vár. A liberalizmus ugyanis a legkevésbé sem jelent birkaösztönt és önfeladást.
