Ami azt illeti, kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam. Szép családom van. Nincsenek filléres gondjaim. Tele vagyok barátokkal, hobbikkal és a teraszom felett mindig süt a nap. Valamiért mégis minden második gondolatom Fortuna körül forog.
Muszáj látni, hogy a szerencse dolga nem egydimenziós probléma. Minimum három szinten érdemes üstökön ragadnunk.
- KŐBE VÉSETT MÁZLIFAKTOROK - Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek megváltoztathatatlan adottságok, melyekre semmiféle ráhatásunk sincsen. Tipikusan ilyen például a testmagasság. Alacsony férfinek lenni totál szívás. A vicc az, hogy az életünket markánsan meghatározó szerencseelemek - egészség, intelligencia, fizikai vonzerő - jórészt ebbe a kosárba tartoznak, mégis elfogadjuk ezeket, hiszen legfeljebb a Teremtővel perlekedhetnénk. Még a legelborultabb neomarxisták sem szállnak síkra olyan célokért, hogy legyen mindenki ugyanolyan magas, vagy intelligens.
- FELÜLÍRHATÓ ELEMEK - Létezik ugyanakkor egy csomó olyan induló adottság, amelyeket tekintve elég hatalmat kaptunk ahhoz, hogy formáljuk magunkat, illetve a sorsunkat. Ezek kapcsán hangoztatjuk oly gyakran, hogy "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Való igaz: pénzt, diplomát, karriert, izomzatot, barátságos, szerethető személyiséget, pozitív hozzáállást bárki képes teremteni, felépíteni. Érdekes, hogy a világforradalmárok pont ezeket kívánják központi, adminisztratív eszközökkel szabályozni, miközben egyébként is ezekre van a legnagyobb ráhatásunk. Akibe szorult némi tisztesség és tényleges jobbító szándék, az beéri azzal, hogy tanít, nevel, tanácsot ad, de nem kényszerít senkit semmire.
- VARIÁBILIS TÉTELEK - Amikor arról beszélünk, hogy "a szerencse forgandó", már a harmadik kosárnál járunk, s olyan jelenségeket vizsgálunk, amelyek egyáltalán nem kőbe vésettek, de nem is irányíthatóak. Ezek létezésünk azon összetevői, melyek kapcsán a tudomány embere a nagy számok törvényéről beszél, és azzal nyugtatja környezetét, hogy hosszú távon mindenki azonos mértékű áldásban részesül. Ezzel szemben a hétköznapi tapasztalatunk az, hogy e téren is ordító különbségeket látni ember és ember között. Az egyiknek kipörgetik a számát, a másik elveszíti az összes zsetonját. A kőbe vésett elemek kapcsán mindent elmond a genetika. A formálható összetevőkről rengeteget tud a személyiségpszichológia. Ám az ezeken túl megjelenő vakszerencse olyan misztérium, melyről szinte semmit sem tudunk, még a valószínűségszámítás is csupán a felszínt kapargatja.
"Puszta szerencsére támaszkodni vakmerőség" - így szól a következő mondás, mellyel tökéletesen egyetértek, ennek megfelelően is cselekszem, mégsem megyek vele semmire. Immáron 17 esztendeje a pókert tekintem fő tevékenységemnek, s igyekszem úgy játszani, hogy abban a józan matek vigye a prímet, Fortuna istenasszony pedig lehetőség szerint maradjon a háttérvokálban. Nem igazán működik a dolog. Bár a mérlegem jócskán pozitív, a bevételeim nagyon messze elmaradnak a matematikailag várhatótól - lassan egy McDonald's dolgozó is kiröhögi az órabéremet. 17 év tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy Fortuna indokolatlanul túljutalmazza az őrült kockázatvállalást és bünteti a józanságot. Nem szeretnék meghalni úgy, hogy nem értem, hogy nem látom át, miért e tendencia - az élet minden más területe pont ellentétesen működik. A hétköznapi létezés során a tragédiák többnyire elkerülhetők. Ha barátságosan viselkedünk, jellemzően ugyanezt fogjuk visszakapni. Ha odafigyelünk az étkezésre és a sportra, sosem fogunk elhízni. Ha rendszeresen használjuk a fogkefénket, illetve kerüljük a dohányzást és a drogokat, azzal ápolt mosolyunkat is megőrizhetjük. A pókerben közel sincs ilyen kiszámíthatóság; bármikor beüthet a ménkű.
Érdemes egy percre elmerülni a kétféle játékostípus lélektanában. A magamfajta mindig tervez, mindig felkészült, mindig elvégzi a házi feladatot. És természetesen többnyire arányos rizikót vállal. Ami a pókert illeti: legalább 20.000 órát játszottam már; minden létező könyvet végigolvastam, egyet még magam is írtam a téma kapcsán. Egyáltalán nem játszom görcsösen, vagy túl feszesen; egy bubi-tízzel gátlás nélkül all in megyek, ha a zsetonkészletem azt kívánja. Az igazán szerencsések azonban nem így működnek. Őket untatja a rend és a higgadt józanság. Ők spontánok, bohémek, fegyelmezetlenek. És elképesztő módon hisznek a szerencséjükben. Szó sincs arról, hogy idióták lennének - számolni ők is tudnak. Amikor egy brutális tétet megadnak egy lyuksorral - ahol a közel ötven lapból mindössze négy segít nekik - pontosan ismerik az esélyeiket. Csakhogy az ő elméjük másként van huzalozva. Ők ahhoz szoktak, hogy szerencsések. Egy közönséges földi halandó 12 ilyen esetből egyszer nyer. Ők csaknem mindig. Én meg nem is emlékszem olyanra, hogy ekkora hátrányt valaha is megfordítottam volna. A dolog számomra attól különösen izgalmas, hogy a bevezetőben felsorakoztatott kategóriák közül a harmadikban járunk. Ha valaki csórónak született, de kőkeményen elhatározza, hogy milliárdos lesz, talán nincs is az az erő, ami megállíthatná ebben. Ha hisz magában, ha hisz a tehetségében, a szorgalmában, a vállalkozásaiban, úgy adott az alapja e nagyívű tervnek. De hinni egy kártyalapban??? Ez a csodavárás számomra tökéletesen felfoghatatlan.
Megszállottan kutatom tehát a nagy titkot: miért segíti a vakszerencse az egyiket, s hagyja cserben a másikat? A népi bölcsesség szerint "minél nagyobb a bolond, annál szerencsésebb". Magyarázatnak ez azért kevés, ám az mindenesetre beszédes, hogy milyen sok közmondást ismerünk a téma kapcsán - e posztban immár az ötödiket idézem. Úgy tűnik, nem én vagyok az első, aki ilyen dilemmákon töri a fejét... S hogy mire jutottam?
- Alapvető pókerigazság, hogy aki gyakrabban hoz rossz döntést, azt gyakrabban segíti a szerencse. Ha Feszes Feri minden alkalommal jobb lapot mutat, mint Laza Lajcsi, úgy az előbbi természetesnek veszi majd a győzelmeit, míg utóbbi Fortuna kegyeltjének látja magát, ha sikerül lejavulnia ellenfele kártyáit. Tegyük fel, hogy Feri ászpárt mutat, Lajcsi pedig egy 6-ost és egy 7-est. Az elemi matek szerint tíz alkalomból nyolcszor az ászpár lesz a nyertes. Ha ez hosszútávon érvényesülne, úgy e poszt sosem született volna meg. A valóság az, hogy magas párjainkat sokkal gyakrabban verik tönkre a legkülönbözőbb lapkombinációk, még úgy is, ha flop előtt minden zseton bekerül. Elképesztően gyakran veszítünk csaknem verhetetlen kezekkel. Számtalanszor előfordul, hogy 90% feletti győzelmi eséllyel építek brutális kasszákat, s jó, ha két ilyen esetből egyet megnyerek. Nincs az a matek, nincs az a hosszútáv, amely ezt megnyugtatóan megmagyarázná.
- "Sok lúd disznót győz" - e mondás a pókerben különösen igaz. Ha az ászokat birtokló Feszes Feri olyan szerény mértékűt emel, hogy azzal három ellenfelét is játékban tartja, úgy aligha hibáztathatja a rossz szerencséjét, ha végül veszít. Függetlenül attól, hogy ellenfelei milyen lapokkal indulnak csatába, győzelmi esélyei máris 50% alattiak. Én nem így játszom. Én igyekszem akkorát emelni, hogy pontosan egyetlen játékostársam tartsa a tétet, akivel szemben toronymagas esélyes vagyok. Természetesen el fogom veszíteni a partit, de szakmai hibáról ez esetben nem beszélhetünk. (Nem mintha ez vigasztalna.)
- Pókeres barátaim egy része azt javasolja: néha érdemes volna kimozdulni a komfortzónámból, s ez alkalmakkor meg kéne próbálni teljesen agyatlanul játszanom. Ha ezt túlzásnak is érzem, természetesen én sem mindig a tankönyvi pókert tolom - jó párszor vállalok magam is nagyobb kockázatot az indokoltnál. Jelzem: soha nem működik. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem a 17 év során, amikor matematikailag rossz döntést hoztam, s a kártya mégis megjutalmazott volna. Amit másoknál nap mint nap látok, az nálam totálisan működésképtelen.
Az egyik legemlékezetesebb vesszőfutásom egy versenyen történt. All in megyek egy ász-tíz indulókézzel, s egy teljesen fogalmatlan öregasszony fogadja a hívást hatos-hetes lapokkal. Az osztó az asztal közepére helyezi a flopot: ász- tíz-bubi. Ellenfelem e ponton - két páromat, s a saját, reménytelen lapjait látva - veszi a kabátját és kisétál a teremből. A turn nyolcas, a rivert pedig kitalálja az értő Olvasó: természetesen kilences. Ekkor már hiába kiabálnak az öregasszony után, hogy jöjjön vissza, nyert, sora van... ő már messze jár. A zsetonjait kitolják a boxába, s a következő hatvan percen keresztül halott pénznek minősül; kötelező vaktétjeit - melyet értelemszerűen nem tud megvédeni - szabadon rabolgatja boldog-boldogtalan. Egy óra elteltével új játékos érkezik az asztalhoz, aki puszta kíváncsiságból megkérdi: kié az egyre apadó, gazdátlan zsetonkupac? Elmeséljük a sztorit, erre a fejéhez kap: ez a feleségem lesz... Telefonál, s egy újabb óra elteltével az öregasszony visszatér. Addigra már alig marad pár árva zsetonja, így minden leosztásban vakon all in megy. Ezt tízszer játssza el - minden alkalommal nyer. A tizedik áldozat jómagam vagyok. Megkapom aznapi első (és utolsó) ászpáromat a dáma-kettő indulókezével szemben... Ebben az egyetlen hülye sztoriban több csoda történt, mint Fatimában és Medjugorjében összesen; mintha az érintettnek egyszerre ítélték volna oda a szépségkirálynő koronáját és a közgazdasági Nobel-díjat. (Pedig külön-külön sem lett volna sansza egyikre sem.) Hetente átélek hasonlókat, de sohasem a kedvezményezett szerepében.
A józanok azt mondják: nincs itt semmi látnivaló, ez bőven belefér Fortuna matekjába. Hosszútávon minden kiegyenlítődik, elég, ha csak kétszáz éven át játszom... A pszichologizálók szerint "bevonzom" a rossz lapokat. A lélekvándorlást hirdetők szerint az előző életemben nagyon is jól ment a játék, s most ezért vezekelek. Az Ószövetséget tanulmányozók szerint Jób könyvét játszom újra, akit Jahve - a Sátánnal kötött fogadás kedvéért - szándékosan tett próbára, s szívatott agyba-főbe... A fene se tudja, kinél az igazság, én már bármit el tudok képzelni. De talán van még annyi időm hátra, hogy végül akár ki is nyomozzam a szerencse örök misztériumát...
BUDDHA BARÁTOM EMLÉKÉNEK. PÁR NAPJA MÉG EGYÜTT JÁTSZOTTUNK - Ő MÁR NEM NYOMOZ TOVÁBB. AMÍG KÖZTÜNK VOLT, FORTUNA A TENYERÉN HORDOZTA, HOGY AZTÁN HIRTELEN MINDENT ELVEGYEN. TALÁN ODAÁT MAJD PÓKEREZÜNK ÚJRA - ÍGÉREM, NEM FOGOM BÁNNI, HA OTT IS MINDIG Ő NYER...
