Sok ezer éves dilemma. Hogy lehet Isten egyszerre jó és mindenható? Hiszen annyi szörnyűség, annyi igazságtalanság történik a világban... Lehet, hogy a Teremtő tehetetlen ezek ellen? Akkor aligha nevezhetnénk mindenhatónak. Vagy inkább az a helyzet, hogy bármi a hatalmában áll, de mégsem kívánja enyhíteni az emberi szenvedést? Akkor mitől jó?
Ha figyelmünket az Ószövetség Istenére, Jahvéra összpontosítjuk, személyében egy hatalma teljében lévő Teremtőt látunk. Kegyetlenül szívatja Jóbot, brutális próbára teszi Ábrahámot, s barbár diktátorokat ültet kiválasztott népe nyakára, akik akár a sajátjaikat is lemészárolják, ha azok nem engedelmeskednek. Elég egy ártalmatlan aranyborjút önteniük, máris ezrek vére folyik. Jahve persze mindig megpróbál a Sátán mögé bújni - ő itt sem volt, nem is tehet az egészről... Jób gyermekeit sem saját kezűleg pusztítja el, Ádámot és Évát is a kígyó kísérti meg, neki semmi köze hozzá... Persze-persze, tudjuk. Mivel az ördög is az Isten műve, mivel a gonoszt is a Teremtő ruházza fel erővel és hatalommal, így aligha lehet ártatlanná kozmetikázni Jahvét. Az Ószövetség Istene tehát következetes karakter: mindenható, de a legkevésbé sem kegyes. A legtöbben egyáltalán nem szimpatizálunk vele.
Ha azonban ragaszkodunk hozzá, hogy ezt a két, első blikkre egymást kizáró jellemvonást mégiscsak összefésüljük valahogyan, annak filozofikusan egyetlen módja mutatkozik. Ez pedig egy olyan kompromisszum, melyben mindkét sajátságból engedünk valamicskét. Persze tudjuk: Isten tökéletes; nem lehet csak kicsit jó, illetve csupán 70-75%-ban mindenható, vagyis ez az engedmény merőben látszólagos. Abban áll, hogy a Mennyei Atya tökéletesen passzív. Teremtéskor megbillentette az első dominót, azután hátradőlt, s azóta is Chesterfield stílusú bőrfoteljéből nézi az előadást. Igaz, hogy bármit megtehetne, ám ő nem nyúl bele a történésekbe. Igaz, hogy alapvetően jó hozzánk, ám ennek sem mutatja közvetlen jeleit. Ez a teória azért is könnyen elfogadható, mert valós tapasztalataink is ebbe az irányba terelik világképünket. Nem látunk csodákat és nem látunk megmagyarázhatatlan katasztrófákat sem - minden eseményt a természet sztenderd törvényei alakítanak.
Marad tehát a puszta véletlenszerűség. És ami ezen túlmutat: a természetes (és szexuális és kulturális) szelekció, vagyis az evolúció. Jómagam ezt az össznépi társasjátékot úgy látom, mintha mindannyian egy jókora hátizsákkal indulnánk a startmezőről, azonban csomagjaink tartalma abszolút különböző és merőben véletlenszerű. A cél a túlélés, amelyben három dolog segíthet bennünket. Az első, hogy miket pakolt a Jóisten a hátizsákunkba. Az ivóvíz, az intelligencia, a napszemüveg és az öngyújtó jól jöhet egy lakatlan, trópusi szigeten. A hokikorong, a szőrös hát, a mártírom alkat és az örmény népviselet alapos ismerete kevésbé. A második, hogy mit kezdünk úti csomagunk tartalmával. Használjuk-e a talentumainkat? Kidobáljuk-e a hátráltató nehezékeket? Formálunk-e, javítunk-e azokon, melyeken lehet? A harmadik pedig értelemszerűen az, hogy miként működünk együtt a többi hajótöröttel, a szintén túlélésre játszó embertársainkkal. Hogy javainkból mit osztunk meg velük és mit kérünk cserébe. Hogy miként kommunikálunk velük. Ezen a három tényezőn múlik, hogy életben maradunk-e, s hogy napjainkat milyen körülmények közt töltjük majd.
Mindez azt vetíti előre, hogy az isteni jót nem elvont dogmák és kiüresedett rituálék útján fogjuk megtapasztalni. Tök mindegy, hogy hiszünk-e a szeplőtelen fogantatásban - bár ettől még igaz, hogy a hit önmagában nélkülözhetetlen érték. Semmit sem számít, hogy naponta ötször imádkozunk-e Mekka felé fordulva - jóllehet a hittel teli imádság (meditáció, agykontroll, nevezhetjük bárhogy) igazi csodafegyverünk. Semmi jelentősége, hogy betartjuk-e a szombatra vonatkozó merev és nevetséges előírásokat - ám mindannyian tudjuk, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenést meg kell adni a testnek. Az élet nevű túlélő játék merőben pragmatikus, ilyennek teremtette a Jóisten. És ha valóban úgy van, ahogyan jelen gondolatkísérletünkben feltételezzük: a Mennyei Atya sehogy sem avatkozik bele közvetlenül a világ működésébe, az azt fogja jelenteni, hogy minden kihívással és próbatétellel a teremtett világ természetes szféráiban fogunk találkozni, vagyis az ezeknek való megfelelést a legelemibb, legjózanabb, leginkább földhözragadt készségek szolgálják. Önismeret, önfejlesztés, pszichológia, erkölcs és helyes kommunikáció - nagyjából ezeken múlik minden. Az elvont, életidegen, ostoba ideológiákkal semmire nem megyünk. Sokat az sem számít, mit gondolunk Istenről, hiszünk-e benne egyáltalán.
Persze ez a passzív Isten teória - melyet sokan megfogalmaztak már a történelem során - rögtön kritikáért kiált: olyan világlátás ez, mintha a Mennyei Atya egyáltalán nem is létezne. Ennyi erővel akár ateisták is lehetnénk - mondhatná bárki. Jómagam azt gondolom: ha a Teremtő csupán a folyamat elején és esetleg a végén játszik aktív szerepet (hiszen ne vessük el sem a feltámadás, sem a reinkarnáció lehetőségét), az épp elég ahhoz, hogy elismerjük létezését és jelentőségét. Ha úgy élünk le 80-90 évet, hogy azalatt semmiféle közvetlen jelet nem kapunk az Úrtól, attól még megnyugtató lehet a hit, hogy létezik és akár (önmagát fel nem fedve) segíthet is a bajban. Hogy nem vagyunk magunkra hagyva ebben a végtelen és kietlen univerzumban. És emellett felemelő a tudat, hogy mi magunk is aktív részesei vagyunk a teremtésnek. Mert abba ugyan semmiféle beleszólásunk nem volt, hogy miféle bolygót kapunk lakhelyünknek, sőt abba sem, hogy mi kerül a hátizsákjainkba. De abba már nagyon is, hogy milyen társadalmakat hozunk létre, hogy a kapott útravalókat miként használjuk és miként értékeljük. Talán a bőrfotelben mozizó Teremtő csupán arra kíváncsi, képesek vagyunk-e lefektetni a lehető legjobb játékszabályokat az élet nevű társasjátékhoz. (Ha a film addig tart, amíg eljutunk a megoldásig, úgy nem igazán kell aggódnunk a közelgő világvége miatt, hiszen az elmúlt húsz esztendőben csak távolodtunk attól.)
Ha Istennek definíció szerint mindenhatónak kell lennie (még úgy is, hogy ez önmagában is hordoz némi ellentmondást), úgy elég azt vizsgálnunk, lehet-e kegyes, szerető, gondunkat viselő. Lehetünk persze perverzek, s megélhetjük mindezt a jóságot a szenvedésen, illetve annak dicsőítésén át - s máris megalkottuk a páli kereszténységet. De ha maradunk emberiek, s a jóságon az örömöt, az áldást, a fájdalommentes földi boldogságot értjük, úgy azt kell mondanunk: Isten minden ajándékát az indulócsomagunkba helyezte, s innentől szinte minden csak rajtunk múlik. Ha a Mennyei atya jó hozzánk, úgy nem tűzhet elénk más célt, mint társának lenni a teremtésben, egy boldogabb földi világ megalkotásában. Munkabírás, tanulékonyság, együttműködési készség és hit - ezek fognak segíteni bennünket. Az önkényes, tekintélyelvű, dogmatikus vallási elemek semmiféle valós értéket nem képviselnek - már ha ragaszkodunk hozzá, hogy jó az Isten.
