Grégor Puppinck francia jogász, aki Embertelen jogok c. könyvével kísérletet tesz rá, hogy bemutassa, miként válik egy kezdetben nemes törekvés - a lopakodó jogalkotás által - mérgező ideológiák eszközévé. Bevallom: nem könnyű olvasmány. Sokkal több benne az elvont filozófia, mint amennyit az átlagolvasó elbír és még szórakoztatónak talál, úgyhogy a kötet megvásárlását és kézbevételét nem mindenkinek ajánlanám jó szívvel. Ugyanakkor piszok nagy mázli, hogy én már végigküzdöttem magam rajta, s röviden össze is foglalom a lényegét :)

Ami rém tanulságos: 1948-ban azért született meg az EMBERI JOGOK EGYETEMES NYILATKOZATA, hogy ne jöhessen létre többé a náci Németországhoz hasonló, elnyomó rendszer, vagyis az egyes polgárok - éljenek bárhol a világban - általános védelmet kapjanak mindenféle totalitárius nemzeti elmebajjal szemben. Hogy többé egyetlen kegyetlenkedő se bújhasson el saját országának perverz jogrendszere mögé. Akkortájt talán még senki sem látta előre, hogy e jó szándékú dokumentum tartalma folyamatosan változik majd, s már nem a józan erkölcs lesz az, amelyet megszövegezve jogszabályt nyerünk, hanem épp fordítva; az emberi jogok fogalomkörének egyre durvább torzulása lesz majd, amelyre erkölcsi alapként hivatkozni lehet. Így aztán csöbörből vödörbe kerültünk: ismét egy elnyomó hatalom születik, csak már nem a nemzetállamok, hanem a nemzetek feletti szervezetek szintjén; továbbá immáron nem az egyetemes emberi jogokkal szemben, hanem pontosan azokra hivatkozva. Innentől három szinten folyik a szabadságharc, a kérdés már csak az: ki véd meg kit kitől... A magyar modellt látjuk: a kormány ragaszkodik az EU-hoz való csatlakozás idején rögzített állapotokhoz, s igyekszik megvédeni polgárainak emberi jogait az Unióval szemben. De nem minden ország ezt az utat járja. Írországban például, melynek abortusztörvényét az Emberi Jogok Európai Bírósága túlságosan szigorúnak ítélte, a kabinet "a saját elmarasztalását szerette volna elérni azért, hogy Strasbourg nevében végrehajthasson egy olyan reformot, amelyet önállóan nem mert volna felvállalni." Nos, láttunk már olyat, hogy egy kormányzat nem a saját nemzetét képviselte, csupán birodalmi helytartóként működött. Mi több: olyat is, amikor egy miniszter nyíltan megfogalmazta: nem érdekli, mit gondolnak a választói. De annál nagyobb cinizmust ritkán látni, mint amikor a nemzetállam a birodalmi vezetéssel összekacsintva úgy szívatja a saját népét, hogy közben mindenki az egyetemes emberi jogokra hivatkozhat.

A szemünk előtt zajló lopakodó jogalkotás táptalaja az, hogy fogalmaink nem egzakt módon definiáltak. Esetünkben az emberi MÉLTÓSÁG az a kifejezés, amelyre az egész kártyavár épül; konkrét jelentése kapcsán teljes a bizonytalanság. "Olyannyira, hogy egyesek szerint ez csak egy szlogen, az emberi jogok objektív megalapozottságának hiányát elrejteni hivatott homályos elképzelés, sőt végső soron hasztalan fogalom, amelyet a jog érthetősége érdekében szerencsésebb lenne elhagyni." Jómagam is ugyanezt vallom. Ez egy gyönyörű szó, melyet kár volna mellőznünk köznyelvi kommunikációnk során, azonban jogi dokumentumokban semmi helye sincsen. Gondoljunk csak bele: egy békeszerződésben például - amely esetén ugyancsak kiemelten fontos, hogy minden érintett megőrizhesse méltóságát - a felek azt fogják precízen rögzíteni, hogy hol húzzák meg az új földrajzi határokat, mindenféle fölösleges maszatolás nélkül. Ha egy ügyet kellően komolyan vesznek, ott aligha fognak homályos kifejezésekkel dobálózni.

Ugyanez a helyzet a KÖZJÓ kapcsán is. Ki fogja definiálni, hogy mit jelent? "Az egyének elsőbbsége melletti döntést a kellő óvatosság is indokolhatja, tekintettel arra, hogy csekélyebb következményekkel jár, ha a személyek tévesen határozzák meg saját egyéni javukat, mintha a modern állam téved a közjó meghatározása során." És ha még egyet lépünk felfelé: amennyiben az államokat tömörítő szervezetek döntik el önkényesen, hogy mit neveznek közjónak - márpedig napjainkban ez történik - abból erednek csak az igazi katasztrófák.

Hasonlóan képlékeny fogalom a CSALÁD is. Korábban a köztudat és a jog vér szerinti köteléket értett rajta: apát, anyát és kettejük közös gyermekeit. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán azonban a nyolcvanas évektől kezdve e fogalom elkezdett felhígulni; ma már nem kell hozzá se biológiai, se jogi kötelék, de még együttélés sem, hogy egy kapcsolatot családnak nevezhessünk, az érintettek nemi összetételétől függetlenül. "Ha két (vagy több) személy kijelenti, hogy érzelmi, vagy szexuális kapcsolatban állnak egymással, az elegendő ahhoz, hogy a családok számára biztosított társadalmi elismerést és védelmet rájuk is kiterjesszék." Ezzel önmagában még nem is volna gond, tőlem mindenki úgy él, ahogy akar, és azt nevez családnak, amit csak a fantáziája elbír. Ami e téren a legfontosabb: a gyerekek sorsa, biztonsága, védelme. Annak idején evidens volt, hogy "a szülőket elsőbbségi jog illeti meg abban a vonatkozásban, hogy hogyan neveljék gyermekeiket. Ez az elsőbbség azt fejezi ki, hogy a szülői jog és felelősség előbbre való és magasabb rendű a társadaloménál; elsőbbsége az állammal és minden olyan társadalmi csoporttal szemben érvényesül, amelynek szerepe másodlagos kell hogy maradjon." Mondani sem kell: e téren is sokat változott a világ. A központi ideológiagyár mindent megtesz azért, hogy a gyermekek elméjét - a szülők megkerülésével - az iskolai oktatás és a média által fertőzze. Ez viszont már egy minden tekintetben fajsúlyos kérdés, itt muszáj ragaszkodni ahhoz, hogy a szülő az első és hogy a háta mögött semmi sem történhet a gyerekével.

A gumifogalmak persze csupán lehetőséget kínálnak a lopakodó jogalkotásra. A labdát le is kell csapnia valakinek, s ebben játszik kulcsszerepet az Emberi Jogok Európai Bírósága, illetve az Európai Bíróság. E két szervezet ítélkezési gyakorlatával már önmagában magyarázható a kontinens látványos balra tolódása, különös tekintettel arra, hogy a korábbi (sok esetben erősen megkérdőjelezhető) döntések azonnal hivatkozási alapot teremtenek. Többek között erre gondol Orbán Viktor is, amikor mostanság előszeretettel beszél bírói aktivitásról. Gyakorlatilag azok formálják a törvényeinket, akiknek erre semmiféle felhatalmazásuk sincsen; az ő feladatuk a jogszabályok betartatása volna. Ők nem így látják: küldetésüknek nem az emberi jogok megóvását, hanem annak "további fejlesztését" tekintik. Önkényes túlkapásaikat azzal a kamu dumával magyarázzák, hogy az 1948-as egyezményt nem kőbe vésett szerződésnek, hanem ÉLŐ JOGNAK tekintik. Így működik az orwelli progresszió: mindig találnak valami tetszetős kifejezést a zsarnokságra. "Haladáspárti nézőpontból az igazságosságnak már nem a jog, hanem egy feltételezett történelmi haladás tisztelete a fő ismérve, amely megköveteli, hogy egy társadalmi kérdésnek a leginkább haladó szellemű megoldása legyen egyben a legjobb is. Így egy dialektikus folyamat során az igazságszolgáltatás viszonylagossá válik, önellentmondásokba keveredik, és folyamatosan meghaladja saját magát."

Oké, fogadjuk el, hogy a világ változik! Akár az egyetemes emberi jogok terén is. (Bár hitem szerint elég gáz, hogy hosszú évszázadok együttgondolkodása után még mindig nem tettük le az asztalra a fix, mindenki számára elfogadható alapcsomagot, ám előbb-utóbb csak eljutunk ide is.) 1948-ban - hosszú tárgyalások után, komoly kompromisszumok árán - megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. A konzervatív Grégor Puppinck ezen már nemigen változtatna. Ő maga úgy véli: emberi méltóságunkat Istentől kaptuk, s törvényeinket a természet valóságából érdemes levezetni. A mai progresszív fősodor ennek szöges ellentétét képviseli; tagadja Isten létezését, továbbá tagadja a természet, a biológia, s valójában az összes tudomány igazságát, számára minden relatív, s csak az számít, amit elképzelünk - akár egy négyéves kisgyerek. E két világ közt találjuk a józanokat, a klasszikus liberalizmus képviselőit, akik komolyan veszik a természet törvényeit, ám Isten létezésével e téma kapcsán nem foglalkoznak - nincs is rá semmi szükség, ha az emberi méltóság eredetéről elmélkedünk. ("Ha Isten nem létezik, akkor az ember nem felülről kapott halhatatlan lelket, hanem olyan szellemmel bír, amelyet az evolúció során alulról, az anyagból nyert ki." - álltja a szerző, ám ez üres duma csupán. A teremtés ugyanis egészen bizonyosan az evolúció útján történt; csupán játék a szavakkal, hogy lelkünket, szellemünket, méltóságunkat honnan eredeztetjük. Mind ugyanazt jelenti.) A konzervatívok tehát még azon sem változtatnának, amin ténylegesen lehetne, a woke-progresszívek pedig teljes álomvilágban élnek, s szívük szerint minden tradícióval szakítanának. Grégor Puppinck kifogásolja a prostitúció, a pornográfia, a mesterséges megtermékenyítés, a béranyaság és az eutanázia szabadságát, sőt a vegetarianizmust, a tetoválást és a halottak elhamvasztását is sanda szemmel nézi (holott ez utóbbiak igazán ősi hagyományokkal bírnak). "A valódi emberi jogok mindig pozitívak, konstruktívak, amennyiben a kibontakozás lehetőségét védelmezik, és nem az önpusztítás, vagy a lealacsonyodás lehetőségét teremtik meg." A szerző e ponton nagyot téved: az önpusztítás és a lealacsonyodás abszolút emberi jog, csupán a másikkal szembeni erőszak az, amely megengedhetetlen. A posztmodern progresszió még inkább tévúton jár, hiszen az új, nihilista jogok bevezetésével párhuzamosan a számára kényelmetlen szabadságjogokat - elsősorban a véleményformálás szabadságát - egyszerűen megszünteti. Teszi ezt azért, mert a világért sem kívánja elismerni - és engedni sem azt, hogy más felhívja rá a figyelmet -, hogy amiért küzd, az valójában csak MEGTŰRT ROSSZ. Egy józan, hagyományos értelemben vett liberális sosem fogja azt hazudni, hogy a nemváltó műtét milyen frankó dolog, s hogy a homoszexualitás az emberi létforma csúcsa. Azért viszont harcolni fog, hogy mindenki úgy rendelkezzen a testével, ahogyan csak szeretne, másfelől pedig hogy ennek kapcsán bárki szabadon véleményt formálhasson.

Szóval, imigyen zajlik a történelem:

• "1979-ben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a képviselők többsége még megszavazta, hogy minden egyes gyermeknek joga van az élethez a fogantatástól kezdve, amit a közgyűlés néhány évvel később megerősített azzal, hogy a petesejt megtermékenyítésétől kezdve folyamatosan fejlődik ki az emberi élet." Ma hol vagyunk ettől?
• Sokáig tartotta magát az az általános meggyőződés is, hogy az orvosi tevékenység kizárólagos feladata a gyógyítás. Ma már ettől is messze járunk. Franciaországban ezt egyszerű jogi lépéssel pecsételték meg. 1999-ben a Code Civil 16-3 cikkében egyetlen szót módosítottak: a "terápiás" jelző helyébe csendben a semmitmondó "orvosi" lépett, szabad kezet adva a területnek szinte bármire.
• "Az emberi jogok politika fölött gyakorolt hatalmának a legszélsőségesebb példája az volt, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága elfogadta a törökországi parlamenti választásokon győztes politikai párt feloszlatását. Ítélete indoklásában arra hivatkozott, hogy a szóban forgó párt által képviselt szélsőséges iszlamizmus összeegyeztethetetlen a demokráciával." Ami azt illeti, a legkevésbé sem rajongok az iszlámért. De azért az vicc, amikor a jogtudomány felkent apostolai egy demokratikus döntés eredményét antidemokratikusnak titulálnak... Sokkal tisztességesebb volna kimondani, hogy már nem tekintjük értéknek a népakaratot. Az legalább tiszta beszéd.
• "Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyben a nemzeti jogalkotó által kinyilvánított szándék őszinteségének is bírája. Egy Görögország ellen indított ügyben egyenesen úgy vélte, hogy jobban tudja az érintett jogalkotónál, mi volt a valódi szándéka a bejegyzett élettársi kapcsolatot bevezető törvény elfogadásakor." Már 2008-ban járunk, az orwelli világ egyre nyíltabban fedi fel önmagát. (Az EJEB szerint a homoszexuálisokat érte hátrányos megkülönböztetés. Elmarasztaló döntésüket mindössze egy feltételezett szándékra építették...)

Napestig sorolhatnánk a tragikomikus ügyeket, a hazánk ellen folyó, közel másfél évtizede tartó boszorkányüldözés is köteteket töltene meg. De már így is hosszúra nyúlt e poszt. Zárásképpen álljanak itt a szerző mondatai, melyekkel tökéletesen összefoglalja a lényeget: "A demokrácia a mennyiség, a tömegek uralma. A kormányzás egyre posztdemokratikusabbá válik, olyannyira, hogy lassan szakértőkre, vagy bölcsekre bízhatjuk. Szépen visszatérünk a klerikalizmushoz, csak egy másik tan szolgálatában. A mai klérus, akárcsak a régi, két dologhoz ért: a módszertanhoz és az elméletalkotáshoz. A progresszivista ideológia egyszerűen átvette a teológia szerepét. Más változás nem történt."