Mindig jó érzés, amikor felismerik a szerzőt pusztán a stílusa alapján. Mert az azt jelenti, hogy van neki. És lehetséges, hogy egy adott műfajon belül egy adott tollforgató mindig ugyanúgy ír. Ám a helyzet az, hogy közel sem egyféle pályán focizunk, s minden küzdőtér más-más harcmodort igényel.

Kezdjük a legszárazabb végével! Jogszabályok, szerződések, használati útmutatók. Nem igazán a szépirodalom fellegvárai. Ezeken a területeken aligha mutatkozna meg József Attila, vagy Radnóti zsenije. Még csak fel sem ismernénk, hogy ők voltak az elkövetők. Itt a műfaj határozza meg a formát, és semmi sem olyan lényeges, mint a szájbarágós precizitás. Az alkotó magasról tesz rá, hogy bántó szóismétlésekbe bocsátkozik; a feladata nem az, hogy költői, épp ellenkezőleg, hogy félreérthetetlen legyen. (És még így is gyakori, hogy ugyanazon törvény alapján az egyik bíróság így dönt, a másik meg úgy...)

A következő lépcsőfok: hírek, hivatalos/üzleti levelezés. Ezek már eggyel lazább, de még mindig meglehetősen merev műfajok. A közlő stílusa, az egyéniség már kezdi megmutatni magát, de még csak lábujjhegyen. Az óvatosság több célt is szolgál. Egyfelől a közlő szeretné, hogy komolyan vegyék, másrészt nem kíván támadási felületet sem adni. (Ami engem illet, volt már, hogy megütöttem a bokámat. Egy állami nagyvállalat gazdasági igazgatójaként tőkeemelést kérve írtam e-mailt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő kapcsolattartója számára, akivel - azt hittem - közvetlen és baráti a viszony. Egy formanyomtatvány alkalmazását kérte, mire én: "Istennek, ami az Istené; császárnak, ami a császáré; a Nemzeti Vagyonkezelőnek, amit csak megkíván..." Ebből az ártatlan ökörködésből jókora botrány kerekedett; este már az MNV vezérigazgatója hívott, hogy mit képzelek... Még most is csak mosolygok.)

Ugorjunk rögtön a másik végletbe: szépirodalom. Ettől a területtől semmi sem áll távolabb, mint a mérnöki precizitás. Jean-Paul Sartre egyenesen így fogalmaz: "A stílus nem más, mint hogy egyszerre három vagy négy dolgot mondjunk el ugyanabban a mondatban. Ha nem képes rá az ember, hogy több jelentést sűrítsen a mondataiba, akár ne is vegyen tollat a kezébe." Tökéletesen igaza van: a többféle jelentéssík, a többféle értelmezési lehetőség itt kifejezetten értéket jelent. Különösen igaz ez a líra terén, valamint a rejtélyes-misztikus művek esetén. Az elmúlt évek során volt szerencsém együtt dolgozni néhány szerkesztővel; a jobbak azonnal belenyomták az orromat minden olyan mondatba, amely a szükségesnél körülményesebb. Meg kellett tanulnom: a könnyedség, a gördülékenység e téren jóval nagyobb érték, mint a szájbarágós didaktikusság.

A két szélsőség között helyezkedik el az a terület, ahol a kérlelhetetlen valóság és az írói véna (jó esetben) találkozik, ez pedig a véleménycikk, a filozofálás, a közéleti blog. A magam részéről ezt alapvetően egy szépirodalmi műfajnak tekintem: a szerző kötetlen formában közli gondolatait, jó esetben ízlésesen, jelzőkkel tarkítva, az olvasóközönségnek tetszó módon. Épp ezért amikor blogbejegyzést írok, nagyságrendekkel fontosabb számomra, hogy a végeredmény fogyasztható és laza legyen, s kevésbé lényeges, hogy ne lehessen belekötni. Sokszor már a gépelés pillanatában érzem, hogy mik lesznek azok a pontok, amelyeket a baloldal örök károgói kifogásolnak majd. Ahol egy-egy szóismétlés elkerülése érdekében egy rokonértelmű, az eredetivel nem 100%-ig megegyező jelentésű kifejezést használok. Ahol nem magyarázom el huszadszorra is azt, ami minden értelmes ember számára evidens. Ám a zsigeri rosszindulat mindig tud meglepetéseket okozni; sokszor olyan periférikus elemekbe köt bele a szőrszálhasogató olvasó, hogy még magam is csak pislogok.

No de nyilvám nem az én egyéni nyomorom jelenti a leglényegesebb problémát a különböző műfajok találkozásánál. Elég csak a vallásokra gondolnunk, melyek képesek pokollá változtatni akár a földi paradicsomot is. Teszik ezt oly módon, hogy törvénykönyvként kezdenek tisztelni szépirodalmi műveket. Akár a Bibliát forgatjuk, akár a Koránt, az azokban foglalt útmutatásokat aligha tekinthetjük precíz szabálygyűjteménynek. Már a tízparancsolatot olvasva is azt látjuk: homályos utalások csupán, legfeljebb három instrukciónál tudhatjuk biztosan, mire gondolt a szerző. De még ez a három is kidolgozatlan, s konkrét szankciókat egyik sem említ. A vallásoknak persze pontosan erre van szüksége: ezerféle módon értelmezhető tanokra. A vakhitűek felé prédikálható a szigorú olvasat, míg a világi hatalom felé az egyházi vezetők csak széttárják karjaikat: ők aztán biztosan nem fanatizálták a híveket... Hiszen ez csak egy szépirodalmi mű, nem is úgy kell érteni...

A műfajok közötti átjárás problémája a közélet területén is tetten érhető. A széplelkű, naiv választópolgár például azt várná egy híradótól, hogy a nap fontos eseményeit közölje, lehetőség szerint tárgyilagosan, értéksemlegesen. S mit kap ezzel szemben? Ugyanazt a hírt az RTL egészen másképp fogja tálalni, mint a TV2. Hasonló a helyzet az írott sajtóval is. Nézzük csak a hétvége eseményeit! A 444 így számol be az ukrán elnök washingtoni látogatásáról: "Feszült lett a találkozó a Fehér Házban". A Telex ugyanerről, a legkevésbé sem rejtve hovatartozását: "Zelenszkij elhagyta a Fehér Házat, miután Trump és alelnöke rátámadtak." A Magyar Nemzet nem finomkodott: "Zelenszkijt kidobták". Pesti Srácok: "Dollár helyett a józan észt kapta Zelenszkij Washingtonban". A Mandiner pedig így ír: "Meg is lett a böjtje Zelenszkij tettének." Ez a sokféleség már csak azért is érdekes, mert bárki megnézheti, mi történt, egy pár perces videóban minden látható, akár magyar felirattal is. Mindenféle kommentár nélkül végig kísérhetjük az ukrán komikus botrányos viselkedését, melyet talán még egyetlen országvezető sem engedett meg magának az Ovális Irodában. Azután jött a londoni csúcs, hogy kimosdassák Zelenszkijt abból a trutyiból, amit magának kavart. A Magyar Nemzet így harangozta be az eseményt: "Kétségbeesett kapkodásba kezdtek a háborúpárti politikusok". A Portfolió.hu megpróbált diplomatikus maradni: "Európa nem hagyja magát kiszorítani". A Szabad Európa közleménye pedig: "Nem hívták meg Orbán Viktort a fontosabb európai vezetők találkozójára Londonba". Vicces nagyon. Ha valaki nincs benne nyakig a napi politikában, a brutálisan balos Szabad Európa cikkének címét olvasva azt hihetné, a magyar kormányfő már megint elszigetelődött, s hogy hirtelen már nem is számít fontos vezetőnek. Aki egy kicsit tájékozottabb, az jól érzékeli, hogy a Magyar Nemzet tálalása fejezi ki legjobban a valóságot, ám azt senki sem tagadhatja, hogy a szóhasználat - kétségbeesett, kapkodás, háborúpárti - itt is szándékoltan az érzelmeket célozza.

A magam részéről azt látom: ahányféle műfaj, annyiféle stílus, sőt! Már ez sem ennyire tiszta. Ahogyan polarizálódik a világ, ahogyan mélyül a szakadék a szekértáborok között, úgy csökken az elegancia a közéleti kommunikációban. Lassan mindent elnyelnek az emóciók, s idővel a legszárazabb tény is drámává dagad.