Tudjuk: alapvetően nem henyélésre, hanem kifejezetten alkotásra születtünk. De ez nem jelenti azt, hogy mindig ezerrel kell pörögni. Hogy mindig cselekvő üzemmódba kell kapcsolni magunkat. Hogy nincs olyan eset, amikor jobb, ha csak ülünk nyugton a fenekünkön.

Van egy cimborám, akit immáron 25 éve ismerek - a legnagyobb dumás üzletember, akivel csak valaha találkoztam. Lételeme a biznisz; folyamatosan pörög, kereskedik, mindig mindenben meglátja a kínálkozó lehetőséget. Egyetlen baja van: képtelen leállni. Már hosszú évekkel ezelőtt kiszállhatott volna, hogy élete végéig egy jachton sütkérezzen, hatalmas szivarokat pöfékelve. De neki ez kevés, neki muszáj ott lennie a sűrűjében. Ez pedig azzal jár, hogy a vagyonokat, melyeket egy-egy jól sikerült projekten kaszál, rögtön beleforgatja egy újba. Nyitott már boltot, adott ki magazinokat, alapított számos új céget - a legtöbb tökéletes pénznyelőnek bizonyult. Persze, már a főiskolán is azt tanultuk: nem lehet minden vállalkozás sikeres. Az egyik tanárunk saját magát hozta példaként: tíz vállalkozásából mindössze három futott be, a maradék hét csúfosan elbukott. Viszont az a három remekül tejel, miközben a kudarcosakkal alig veszített valamit. Jóbarátom nem ezt a megfontolt utat járja. Ő beleszeret minden projektjébe, s önti bele a pénzt, mintha nem lenne holnap. Láttam már lenullázódni nem egyszer, s a mai napig nem értem, miért nem képes behúzni a kéziféket, amikor arra volna szükség.

Nem mindenki vállalkozó, ám annyi baj legyen: a semmit sem csinálás művészetét alkalmazottként is bőven lehet gyakorolni. Aki valaha is dolgozott már adminisztratív munkakörben, az pontosan ismeri a "soha elintézésre nem kerülő ügyek aktáját". A történet mindig úgy kezdődik, hogy érkezik egy feladat, egy megkeresés, egy levél valamely hivataltól, vagy partnercégtől. Az ügy nem különösebben sürgős és nem is igazán fajsúlyos. Ezért aztán a napi teendők listáján valahová a huszadik-harmincadik helyre kerül. Másnap jönnek az újabb feladatok, melyek minden mást beelőznek, így a szóban forgó probléma továbbra sem kerül be a TOP10-es ügyek közé, melyek jó eséllyel elintézésre kerülnek. A főnök néha rákérdez, de látjuk rajta, hogy őt sem izgatja különösebben. "Folyamatban van" - vágjuk rá azonnal, hogy aztán két hétig megint csak rá se nézzünk. A vége az, hogy három év múlva, amikor munkahelyet váltunk, és kiürítjük az íróasztalunkat, ezt a jegyzetünket is megtaláljuk mindazon elintézetlen ügyeink között, amelyek indítványozója nem volt elég határozott és kitartó. Mi ilyenkor nagyot sóhajtunk, és áldjuk az eszünket, hogy annak idején nem merültünk el mélyen a problémában. Teljesen felesleges lett volna egyetlen másodpercet is rászánni, hiszen szemmel láthatóan senkinek sincs különösebb hiányérzete azóta sem. 

Szerdánként teremben focizunk, kiskapukra. Mindig nyolc haveromat hívom, így háromfős csapatokat alkotva körmérkőzéseket tudunk játszani, rendszerint nyolcperces időlimittel. Számtalanszor előfordul, hogy a harmadik meccsen már taktikázni kell az eredménnyel; egy döntetlen is elég az első helyhez, miközben egy vereséggel akár tök utolsók is lehetünk. Ilyenkor a társaimtól óvatos, visszafogott játékot kérek, ha szükséges, akár az időt ölő passzivitásig redukálva a focit. Ezt valahogy nem mindenki érti. Megesik, hogy egy-egy dél-budai Don Quijote még az utolsó fél percben is nyílt sisakos támodást indít, hogy aztán ezen menjen el a teljes minibajnokság. A legostobább önpusztító magatartás: mindent elveszíthetünk, miközben semmit sem nyerhetünk. Nem jobb nyugodtan, fegyelmezetten kivárni a sípszót?

Sokszor hasonló a helyzet a pókerversenyeken is. Összeül a döntő asztal, miután a 85 benevező játékos közül - hosszú órákat követően - sikerül beverekedni magunkat a legjobb tíz közé. Igen ám, de csak kilenc hely fizet, és senki sem szeretne üres kézzel távozni. Ilyenkor mindenkinek az első dolga az, hogy körbenéz, felmérve ellenfeleinek zsetonkészletét. Azonnal kiszúrjuk azt a két-három srácot, akik nagyon gyengén állnak, s magunkban rögzítjük: ezek egyikének előttünk kell távoznia. (Lehetőség szerint mindegyiknek, hogy a díjstruktúrában minél magasabb pozícióba kerüljünk.) Ha annyira tele vagyunk zsetonnal, hogy alig férünk el a boxunkban, úgy nagyon nincs miért aggódnunk. De ez a ritkább eset. A legtöbbször az átlagot közelítjük, s igencsak oda kell figyelnünk, nehogy mi is lecsússzunk a veszélyeztetettek közé. Ekkor a teljes psszivitás kifizetődő stratégia lehet. Korai pozícióból simán dobjuk a nyolcas, kilences párokat, ász-bubikat, ász-dámákat és megvárjuk, amíg a dúsgazdagok kivégzik a csórókat. Természetesen ez nem kötelező harcmodor. Akik szeretnek magas kockázatot vállalni, azok pont ilyenkor kapcsolnak támadó üzemmódba, kihasználva a többiek óvatosságát. Megfelelő szerencsefaktorral ez is működőképes lehet. Ám a magamfajta józan konzervatívok ilyenkor inkább hátradőlnek és simán megvárják a biztos szüretet.

Végezetül említsük meg az ökológiai lábnyom problémáját is. Amikor úgy döntünk, hogy nem indítunk új vállalkozást, nem kezdünk új munkába, és úgy általában energiatakarékos üzemmódra váltunk, olyankor talán lemondunk a milliárdos bevételekről, a világmegváltásról és a hírnévről is, ám az biztos, hogy a környezetünket sem terheljük meg indokolatlan módon. Nem biztos, hogy be kell járnunk a világ összes országát. Nem biztos, hogy évente nyegyvenezer kilométert kell autóznunk. Nem biztos, hogy minden újdonságra szükségünk van, amit a reklámok hirdetnek. A passzivitás fogalma ökológiai értelemben kifejezetten pozitívan csenghet.

Félre ne értsen senki: az ember alapvetően aktív és teremtő lény. Ilyenné formált bennünket a természet. Erre van szükségünk a túléléshez, a szaporodáshoz, a testünk és elménk frissen tartásához. Azonban az aktivitás soha nem lehet öncélú. Nincs olyan morális kötelességünk, hogy létünk minden percét tevékenyen töltsük. Ha a pillanatnyi élethelyzetünk úgy kívánja, néha sokkal előnyösebb, ha egyszerűen csak gyakoroljuk a semmit sem csinálás művészetét.