Egy hete másról sem hallani, mint Bite Zsolt botrányáról, aki pedagógiai asszisztensként - saját bevallása szerint - 15 éves fiú szeretőt tart. Még Orbán Viktor is kitért rá szombati, évértékelő beszédében: "A gyerek szent és sérthetetlen. A felnőtteknek meg az a dolguk, hogy a gyerekeket bármi áron megvédjék. És nem érdekel bennünket, hogy megbolondult a világ. Nem érdekel bennünket, hogy miféle visszataszító hóbortoknak hódolnak egyesek. Nem érdekel bennünket, hogy Brüsszel mivel mentegeti, magyarázza a megmagyarázhatatlant. Ez itt Magyarország. És itt kell lennie Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerének." A felháborodás óriási, és úgy tűnik, szekértáboroktól független. Az elmúlt napokban nem csupán a politikai jobboldal szószólóit láttuk felindultan nyilatkozni. Még a buddhista nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal megáldott, kormánypártisággal aligha vádolható Sebestyén Balázs is így fogalmazott: "Ha az én gyerekemmel jönne haza Bite Zsolt, akkor beleállítanám a vasvillát a hátába." Tény ami tény: ez a tanárember mindent elkövet azért, hogy a lehető ellenszenvesebb képet fesse magáról. Ezzel együtt nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, miért is viszolygunk tőle ennyire.

ERKÖLCSI SZÁL

Muszáj a szokásos alapvetéssel kezdeni: két felnőtt ember szabad akaratából azt tesz, amit akar. A kérdés csupán az, hogy felnőttnek számít-e egy 15 éves kamasz. Alkoholt nem fogyaszthat, dohányterméket nem vásárolhat, választójoga nincsen, s még a jogosítvány megszerzéséhez is aludnia kell párat. Igen ám, de a szexuális beleegyezés korhatára Magyarországon 14 év, vagyis ilyen tekintetben teljes értékű, érett emberekként tekintünk a középiskolás korúakra. Egy biztos: nem én leszek az, aki eldönti, helyes-e ez így. Mi több: azt sem látom tisztán, miféle bonyodalmakat okozhat, ha felemeljük e korhatárt, mondjuk 16 évre. Vajon lehet-e olyan jogszabályt alkotni, amely alapján egy 15 és fél éves lány gond nélkül együtt aludhat az egy évvel idősebb barátjával, de a húsz évvel idősebbel már nem? Ez a felemásság semmilyen tekintetben sem egyszerű eljárás; sem morálisan, sem pedig jogtechnikai szempontból. Három dolgot azonban biztosan tudok. Először is: a fiam pont tizenöt éves. Megnézhetné magát ez a nyomorult, ha bepróbálkozna nála. Nem állítom, hogy a korosztály minden tagja képes megvédeni magát ettől az ellenállhatatlannak egyáltalán nem mondható kísértéstől, de a többség bizonyosan. Másodszor: érdemes észrevenni azt a képmutatást, amelyet a Nyugat produkál. Minket vádolnak vaskalapossággal és homofóbiával, miközben a jelen eset is azt mutatja, hogy jogszabályi környezetünk végtelenül liberális. Az Egyesült Államokban bilincsben vezetnék el Bite Zsoltot. De azért ők papolnak nekünk emberi jogokról és szexuális szabadságról... Harmadszor, és ez a legfontosabb: egy tett vagy bűnös, vagy nem az. Nincsenek szürke zónák. Ha egy 15 esztendős kamaszt szexuálisan felnőttnek tekintünk, akkor - morális tekintetben - egyetlen szót sem szólhatunk. Ha pedig még a védtelen gyermeket látjuk benne, úgy módosítani érdemes a hatályos törvényeket. Olyan ez, mint a lesszabály. Vagy előrébb helyezkedik a csatár, mint a védő, és akkor emelni kell a zászlót; vagy nem, akkor viszont szabad a pálya, lehet kapura törni. Nincs harmadik út.

Négy családjogi szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg a kérdés kapcsán, többek közt a következőket rögzítve: "A felnőtt, érett személyiség egyik mutatója a homloklebeny, amelynek érettsége segít abban, hogy autonóm döntést tudjunk hozni, felmérjük a tetteink következményeit és kontrolláljuk az adott pillanatban ránk törő érzelmeket, azaz valódi beleegyezést tudjunk adni érzelmileg összetett kérdésekben is. A homloklebeny 18-21 éves korra éri el teljes érettségét. Egy felnőttet szexuális szereplőként beengedni a gyermek életébe mindezek hiányában óriási sérülésveszély, ha nem önmagában sérülés. A moralitás kérdését félretéve – meggyőződésünk, hogy ezeket a traumákat gyermekkorban el lehet és el is kell kerülni, a gyermeket ilyen sérülésektől a társadalomnak meg kell védenie. A gyermekjogok mindannyiunkat köteleznek, nemcsak az államot, hanem minden felnőtt embert. A gyermekek jogai mindig meg kell, hogy előzzék a felnőttek igényeit. A gyermekjog nem kompromisszum. Fentiek alapján a Fiatal Családosok Klubja, a Gyermekjogokért Egyesület, az Organikus Pedagógia Egyesület és a Szent István Intézet kezdeményezi a hatályos magyar jogszabályok vonatkozó felülvizsgálatát, azok következetes a gyermekek legjobb érdekeit következetesen figyelembe vevő módosítását, felajánlva ehhez gyermekjogi szakmai segítségét." Korrekt hozzáállás, minden szavával egyet lehet érteni.

ESZTÉTIKAI SZÁL

Egy kopasz, kövér, magamutogató, negyvenes fickó nem a legvonzóbb látvány, amit el tudunk képzelni. Bite Zsolt ráadásul kommunikációs stílusában is visszataszító. De ennek az égvilágon semmi köze a moralitáshoz. Ajánlok három gondolatkísérletet. Az elsőben képzeljünk el két tökéletes testű, 17 éves lányt, amint kollégiumi szobájukban kényeztetik egymást! Van-e bárki a karót nyelt bigottakon kívül, aki öklendezne e látványon? Ennyit a homofóbiáról. A másodikban gondoljunk arra, hogy 15 éves fiúgyermekünk egy harminc pluszos bombázóval múlatja a délutánokat. (És akkor még csak nem is Stifler mamájáról beszélünk...) Rosszul vagyunk tőle? Ha nem, akkor ennyit a megrontásról. Harmadszor: képzeljük el Bite Zsoltot amint egy vele hasonló korú és nívójú nővel hagyományos, heteroszexuális viszonyt folytat. Megnéznénk az erről készült videókat? Aligha. Ismerjük fel és mondjuk ki: viszolygásunk elsősorban esztétikai természetű. Ez nem az a fickó, aki iránt szexuális vonzalmat lehet érezni - már ha egészséges a másik.

POLITIKAI SZÁL

Úgy hiányzott ez az ember a politikai baloldalnak, mint púp a hátra. Léteznek bizonyos kérdések, amelyek mentén a magyar társadalom meglehetősen nagy többsége egyetért. Nem támogatjuk a korlátlan bevándorlást, sem a háborút, sem a szankciós politikát. És ugyanígy: szinte párthovatartozástól függetlenül elkötelezettek vagyunk a gyermekvédelem ügyében is. Bite Zsolt, aki egyben LMBTQ-aktivista, továbbá a tanártüntetések egyik szervezője is, egy időre biztosan elérte, hogy a széles tömegek mindkét mozgalmat személyével azonosítsák, vagy legalábbis erőteljesen összekapcsolják vele. Az Orbán-fóbiások egy elakadt gramofon módjára azt ismételgetik, hogy a gyermekvédelmi törvény felesleges, hogy a Nyugat elmebeteg progressziójától idehaza nem kell tartani. S most lám, itt egy hús-vér ember, aki mind a mai napig kisiskolásokat taníthatott, számukra szexuális eligazítást tarthatott, miközben 15 éves szeretőt tart... Elég világosan látszik, hogy a jelenség egyáltalán nem oly távoli, mint azt a baloldal felelőtlenjei mondják, szó sincs arról, hogy álproblémáról beszélnénk. Figyelemre méltó, hogy Bite Zsolt a TASZ-t, a Helsinki Bizottságot és az Amnesty Internationalt említi, mint olyan szervezeteket, amelyek számára védőszárnyat biztosítanak. Alig hiszem, hogy a felsoroltak a jövőben reklámarcuknak fogják tekintik őt. A társadalmi érzékenyítés terén keresve sem találnának alkalmatlanabb figurát. Ha az marad meg a fejekben, hogy a homoszexualitás és a fiatalkorúakhoz való vonzódás kéz a kézben jár, úgy ez a bevésődés a legkevésbé sem szolgálja a melegek általános elfogadását.

Ami személy szerint engem illet, már a fentiekből is kiolvasható, hogy nem sok szimpátiát érzek Bite Zsolt iránt. Szánalmat annál inkább. Nem elég, hogy ez a szerencsétlen istencsapása úgy néz ki, és úgy kommunikál, ahogy; olyan vágyakat táplál magában, amilyeneket; de mindezek tetejébe úgy tűnik, ő valóban benyelte a progresszív ideológiát. Ő tényleg elhiszi, hogy nem léteznek sem morális, sem esztétikai alappillérek, hogy minden tökéletesen relatív és képlékeny. Ezek a napok azok, amikor buborékjából kikerülve alaposan arcul csapja a valóság. (Remélem, más nem fogja.) Nagyon nem lennék a helyében. Maszkban, kapucniban, folyton menekülve... veri az élet rendesen. Meg is tett érte mindent. Mi viszont ragaszkodjunk ahhoz, hogy legyen egy józan határvonal, amelytől kezdve valóban felnőttként kezeljük az ifjakat. Jellemezze a miniszterelnök által hirdetett szigorú gyermekvédelem a határ egyik oldalát, s a teljes szabadság a másikat. Érjen össze, fedje egymást a jog és az erkölcs! Ne gyártsunk morális szürke zónákat, abból még soha nem keletkezett semmi jó.

Lassan egy éve tart az orosz-ukrán háború, és én még mindig nem értem, mi értelme ennek az egésznek. Szerintem nem vagyok egyedül e dilemmával: az európaiak döntő többsége ugyanúgy értelmetlennek találja e barbár pusztítást és vérontást. Továbbmegyek: alig hiszem, hogy az orosz, vagy épp az ukrán átlagember átlátná, mire is megy ki a játék. De talán a tengerentúlon vannak páran, akik kapiskálják a lényeget.

 "A külpolitikánk nem egy okos, realista külpolitika, hiszen Oroszországból ellenfelet kreált, pedig nem szabadott volna. Hogyha az Egyesült Államok jó kapcsolatot alakított volna ki Oroszországgal, és feladta volna Ukrajna NATO-ba való felvételét, úgy gyakorlatilag szövetségesként léphettek volna fel Kína ellenében." - állítja John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. 2008-ban, a NATO bukaresti csúcstalálkozóján fogalmazódott meg először Grúzia és Ukrajna esetleges csatlakozása, mely kérdés a tagországokat már 15 éve is erősen megosztotta. Akkortájt Oroszország még gyengének tűnt, s akár az is elképzelhető volt, hogy simán lenyeli a békát. Nem így történt: Putyin 2012-ben visszaült az elnöki székbe, s onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ez az út békésen nem járható. Az USA azonban - valamiért - ragaszkodott eredeti elképzeléséhez és egyetlen lépést sem hátrált. "Ha megnézzük, hogyan alakult ki ez az egész: Putyin elnök kétségbeesett erőfeszítést tett arra, hogy elkerülje a háborút. 2021 decemberében elment addig, hogy részletes, írásos előterjesztést adott a NATO-nak, egy béketervet. Mert ekkor Ukrajna már mozgósította haderejét, hogy megtámadja a Donbaszt, és ő megpróbálta megelőzni ezt, nem akart háborút. És a NATO csak figyelmen kívül hagyta. Sosem vette komolyan, sosem tárgyalt róla." - ezek már Richard Black, Virginia volt szenátorának szavai. Mindez természetesen nem menti az agresszort; a háború első számú felelőse nyilvánvalóan Oroszország. Mindemellett úgy tűnik: lett volna eszköz a megelőzésre, ám az amerikai-ukrán tandem semmit sem tett ennek érdekében.

"A nagy kihívás az lesz a jövőben, hogy a nagyhatalmi politikára koncentráljunk, és maradjunk ki a kisebb államokkal való konfliktusokból. Ne legyen újabb Vietnám, ne legyen újabb Irak! Hogyha megnézzük, hogy a Közel-Keleten mit sikerült elérni katonai erővel a demokrácia terjesztése tekintetében: Afganisztán egy tragédia, Irak egy tragédia, Líbia egy tragédia, Szíria szintén egy tragédia. Ez történik, amikor katonai erővel próbálunk fellépni kisebb államok ellen." - Újfent Mearsheimer professzort idézem, aki szerint a realista politikusok évtizedek óta mindig felszólalnak az említett fegyveres konfliktusokkal szemben. Szerinte az Egyesült Államoknak semmilyen szempontból nem használ az efféle katonai agresszió. "Hogyha megnézzük az USA közvéleményét, akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nem akarnak háborúkat vívni. A köz érdeke az, hogy jólét uralkodjon az országban. Igazából az amerikai külpolitikai elit az, amely nagyon agresszíven viselkedik, nem pedig a mindennapi emberek. Ne feledjük, hogy mind Barack Obama, mind pedig Donald Trump megválasztása azon az ígéreten alapszik, hogy a soha véget nem érő háborúkat világszerte befejezik. Mindketten elbuktak, mert a külpolitikai elit visszahúzta őket ebben." Érdekes, hogy amíg egyesek háttérhatalmat, avagy - szarkasztikusan - a világ nem létező urait említik, addig mindenki csak mosolyog, hogy már megint egy összeesküvés-elméletbe csöppentünk. Amikor globalista elitről, vagy mélyállamról kezdünk beszélni, e kifejezések már jobban csengenek, s mintha nélkülöznék a konteós mázat, bár még mindig ködösek kissé. Az Egyesült Államok külpolitikai elitje azonban már éppen elég konkrét kört jelent - miközben pontosan az előbbiek szinonimáját látjuk. Lám, mennyi múlik a szóhasználaton...

Létezik tehát egy jól körülhatárolható csoport, amely élvezi a Demokrata Párt jelentős részének támogatását; befolyással bír az FBI-ra és a CIA-re; igyekszik dróton rángatni a mindenkori amerikai elnököt; pénzzel és nemzetközi propagandával támogatja a saját politikai ügynökeit szerte a világon, szemérmetlenül beleavatkozva az érintett országok belügyeibe; és ami a témánk szempontjából a legfontosabb: háborút provokál, vagy robbant ki bárhol, ahol csak szeretne. Oké, de miért teszi? Az egyik magyarázat szerint minden tudatosan és tervezetten történik. Az USA azért ugrasztja össze az egészen 2022-ig remekül együttműködő Európai Uniót és Oroszországot, hogy ezáltal - két legyet ütve egy csapásra - mindegyiket meggyengítse. Az energiahordozók piacán keletkező rések nagyszerű üzleti lehetőséget teremtenek pár amerikai nagyvállalatnak, ahogyan az ukránok felfegyverzése is. Richard Black így fogalmaz: "Fantasztikus mennyiségű fegyvert szállítunk, és ezzel a rakétákat és repülőgépeket gyártó Northrop Grumment, illetve számos egyéb védelmi iparági szereplőt rendkívüli módon felhizlaltunk az adódollárokból." Földi László egyenesen arról beszél, hogy a káoszkeltés a cél, s hogy a háborús és szankciós infláció is tudatosan gerjesztett: "Nyugat-Európában egyszer csak négy-ötszörösére emelkednek az árak. Ezt semmilyen objektív körülmény nem támasztja alá. Ez akkor következhetne be objektív értelemben, ha a gázkitermelés megszűnik, az olaj elfogy és hadd ne soroljam. Ez nem történt meg. Ez egy mesterséges dolog. Arról szól, hogy a világ igazi pénzügyi rendszerének, a dollár alapú pénzügyi rendszernek elkezdett inogni az alja. Mert nagyon sok a pénz, mindenkinél sok pénz volt. Nem vettek fel hiteleket. Nincs hitel - nincs kamat, nincs bevétel. Ergo mi a feladat? Égetni a pénzt. Hogy tudom égetni a pénzt? Felemelem az árakat. Mesterségesen. Mert egyszer csak elfogy az emberek pénze, egy idő után hitelhez folyamodnak, és akkor valóban az lesz, amit Davosban mondtak, hogy kipakolnak a házunkból, illetve visszamehetünk bérlőként..."

Mások szerint szó sincs efféle tudatosságról, épp ellenkezőleg: felelőtlenséget és dilettantizmust látunk. John J. Mearsheimer is azok közé tartozik, akik nem hisznek a sokak által hangoztatott tervezettségben: "Azt gondoltuk, hogy tudjuk, mit csinálunk. A Biden-adminisztráció olyan emberekkel van tele, akik túl nagy önbizalommal rendelkeznek. Eszükbe sem jutott, hogy ez egy tragédiává fog fajulni. És nem gondolom, hogy megértették, hogy mi fog történni ennek nyomán Európával." Természetesen nem én leszek az, aki eldönti majd, hogy a világpolitika viharait korbácsolók agyafúrt gonosztevők, avagy ostoba, gondatlan idióták. Még csak arra sincs tippem, melyik a kevésbé megnyugtató, melyik vezet nagyobb katasztrófához. De egyet biztosan tudok: nincs harmadik lehetőség.

"A háborút megelőzően az ukrán kormány az egyik legrosszabb volt a világon. Korruptak, és néhány gazdag ember vezeti az országot." - Így fogalmazott pár napja Bill Gates az ausztrál Lowy Institute vendégeként. Jó látni, hogy van azért olyan amerikai pénzember, aki mer kibeszélni a kánonból. Az átlagos politikafogyasztó persze aligha lát be az ukrán közélet kulisszái mögé. Bár talán nem is szükséges: már a felszín is mindent elárul. Úgy tűnik: ebben az országban nem találni egyetlen valamirevaló diplomatát sem, aki képes lenne az elemi udvariasság szabályai szerint kommunikálni.

Még 2019-ben történt, hogy a kijevi NewsOne élő adásában Szergej Melnicsuk ukrán parlamenti képviselő kijelentette: "A 128-as dandárnak két óra elegendő, hogy a Balatonig hatoljon." Mindezt arra a kérdésre válaszolva: mi lenne, ha Kárpátalján népszavazást írnának ki, hogy az ott élők melyik országhoz szeretnének tartozni?

Emlékszünk még Andrij Melnykre is, aki berlini nagykövetként "sértődött májas virsli"-nek nevezte Olaf Scholz német kancellárt, majd seggfejnek a Bundestag külügyi bizottságának elnökét. Mindezek után védelmébe vette a hírhedt nacionalista Sztepan Bandera személyét. Az ukrán külügyminisztérium ekkor hivatalos közleményben határolódott el nyilatkozatától, de azért nagy haragszomrád nincs, Melnyk felfelé bukott: tavaly november óta külügyminiszter-helyettes. Most épp tengeralattjárót követel Németországtól.

Felidézhetjük Ljubov Vaszilivna Nepop esetét is, aki budapesti nagykövetként nem egyszer minősíthetetlenül nyilatkozott a magyar kormányzatról. Egy kirohanásában a nácikkal való üzleteléshez hasonlította a döntést, mely szerint hazánk továbbra is vásárol gázt az oroszoktól.

No de fejétől bűzlik a hal: Zelenszkij sem ad sokat a protokollra. Még a magyarországi választásokat megelőzően szólalt meg ilyenformán: „Figyelj, Viktor, tudod, mi megy most Mariu­polnál? (...) És habozol, hogy átengedd-e a fegyvereket vagy sem? És habozol, hogy kereskedj-e Oroszországgal vagy sem? Nincs idő tétovázni.”

És most itt a legújabb gyöngyszem, ezúttal Borisz Filatov, Dnyipro polgármesterének tollából. Orbánt "ribancarcú"-nak nevezi, majd így folytatja: „a trianoni békeszerződés csak büntetés volt az állatias történelmi tetteitekért”. Végül jön a már-már szokásos fenyegetőzés: "Teljes erkölcsi nullának kell lenni ahhoz, hogy az EU és a NATO szoknyája mögé bújva taposs mindenki nyakára. Kifelé a szoknya alól, és három nap alatt kisöprünk titeket, szemetek.” Különösebben mély elemzést ez sem igényel. Tudatlan, primitív és gyűlölködő. Szijjártó Péter csak annyit tett hozzá: egy bizonyos szint alatt már reagálni sem érdemes. Ebben tökéletesen igaza van, a baj csak az, hogy szemmel láthatóan a teljes ukrán diplomácia e minimumszint alatt teljesít.

Az ukrán politikusok megszólalásait figyelve azt mondhatjuk, még a faragatlanság a legkisebb baj. Ez akár lehetne tudatosan választott kommunikációs forma is, ha azt látnánk, hogy létezik egy másik, egy kulturált stílus is az eszköztárban. (Erre azonban sajnos nemigen találunk példát.) A nagyobb gonddal akkor szembesülünk, ha megpróbáljuk megfejteni, miféle lélek lakozik az efféle beszédmód mögött. Az indulat, az agresszió, az empátia teljes hiánya egy éretlen gyerek mentalitását tükrözi, semmiképpen sem egy felnőttét, pláne nem egy diplomatáét. A civilizált létezés, az érettség ugyanis arról szól, hogy kommunikálunk, kooperálunk, üzletelünk egymással. Megpróbáljuk feltérképezni, hogy mi jár a másik fejében; mik az ő motivációi, mozgatórugói. Az ukrán politikusok esetében semmi ilyesmit nem tapasztalni. Csakis a saját, zárt világuk létezik; csakis a saját perspektívájukból képesek érzékelni a világot. Egy hároméves kölyök szintjén követelőznek, és a legkevésbé sem érdekli őket, hogy a másiktól mekkora áldozatot kérnek. Arra meg végképp magasról tesznek, vagy egyenesen képtelenek is rá, hogy kívánságaikat, észrevételeiket még be is csomagolják némi európai stílusba.

Világos, hogy Ukrajna rövidke történelme még nem tette lehetővé, hogy az ország kinevelje a maga Apponyi Albertjeit, akik még a nemzethalál torkában is képesek az emelkedett, senkit sem sértő, irodalmi szintű beszédre. Az is igaz, hogy 1991 előtt a Szovjetunió embertelen és barbár légköre sem igazán kínált táptalajt a kifinomult közéleti hangvétel kialakulásához. Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy a jelenkor politikai kommunikációjának általános színvonala is bőven hagy kívánnivalót maga után. Ha észak-keleti szomszédaink napjaink nyugati mintáját másolják, azzal sem jutnak messzire. Liz Truss brit külügyminiszter, majd kormányfő is lehetett úgy, hogy minden második mondata merő meggondolatlanság és hozzá nem értés. Annalena Baerback, a németek szerény képességű külügyminisztere még nála is durvább elszólásokat produkál; a minap közölte: "Háborúban állunk Oroszországgal." És hogy ne csak a nőket ekézzük: ott van Joe Biden, aki gyakorlatilag két értelmes mondatot nem képes kinyögni, de sokszor már felolvasni sem. Egy ilyen környezetben igazán üdítő kivételt jelentenek és komoly feltűnést keltenek azok a régi vágású diplomaták, akik még magukénak tudhatják a megfontolt, tiszta, elegáns beszédmódot.

Ma még senki sem tudhatja, mi lesz az orosz-ukrán konfliktus záróakkordja. Azt meg pláne nem, hogy mi lesz a Zelenszkij-kabinet sorsa. Ám egy biztos: ha Ukrajna a jövőben - politikai, gazdasági és kulturális tekintetben - Európához kíván tartozni, még elképesztő sokat kell fejlődniük. Nem csupán a felszínen megmutatkozó faragatlanság tekintetében, de a lélek barbársága terén is. Semmi sem áll olyan messze az Európai Unió alapeszményétől, mint az effajta indulatos, gyűlölködő, ultranacionalista tempó. 

"az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs."

(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)

Nem én vagyok az egyetlen, aki - szegény Radnótival szemben - mindig mindent túlél, mindig minden veszélyből sikerrel kimenekül. A legtöbben ilyenkor azt gondoljuk: őrangyalok vigyáznak ránk. Lehet ennek bármiféle alapja, vagy ez sem több, mint puszta költői kép?

Az igénytelen bulvármagazinok ezoterikus rovatai természetesen pontosan tudják, hogy a védőangyalok létező entitások, mi több: minden ember saját, személyre szabott őrzőt tudhat magáénak. Ezen túlmenően: ha felidézzük, hogy a hét mely napján születtünk, abból az is kiderül, hogy az arkangyalok közül melyik támogatására számíthatunk leginkább... Ezen éteri lények feltűnése mindig jellegzetes és érzékelhető. Álmok, fénygömbök, ismeretlen, édes illatok, fehér toll megjelenése - valahogy sohasem tudtam komolyan venni, hogy ezek egy angyali látogatás megkérdőjelezhetetlen nyomai. Meglehetősen szkeptikusan fogadom a csodás menekülésekről szóló beszámolókat is, melyekben világító szemű, kardot ragadó őrangyal ijeszti el a támadókat... Persze, semmi sem kizárt, de a magam részéről azért maradnék a valós, megtapasztalható világnál.

A vallások többsége hisz az angyalok létezésében. A zsidó és a keresztény vallás hét, az iszlám négy arkangyalt ismer, és ez még csak a legfelső kaszt... Értem én, hogy valamiképpen be kell rendezni a mennyek országát és azt is, hogy a rejtelmesen távoli és megközelíthetetlen Teremtőnek szüksége van hírnökökre, kapcsolattartókra. Csupán az őrzőangyal funkció létjogosultsága az, amely az ábrahámi vallások szemszögéből tekintve kevéssé világos számomra. Ez esetben is a klasszikus dilemmáról van szó: a Mindenható létrehozza az univerzumot, benne az emberrel, s megengedi, hogy mindenféle borzalmak és gonoszságok történjenek a Földön. (Definíció szerint mindenható, vagyis ha akarná, simán gátat szabhatna a tragédiáknak.) De azért időként jó fej is, néha-néha küld némi segítséget... Ennek mi értelme? Az embernek óhatatlanul a legbénább csajozós trükk jut az eszébe: megrendezett támadás a kiszemelt lánnyal szemben, váratlanul feltűnő hőssel, aki épp jókor érkezik, s magabiztosan megmenti az áldozatot... Ha a nő rájön, hogy kamu volt az egész jelenet, soha az életben nem áll szóba többé ezzel a lúzerrel, és joggal: az ilyenfajta, kifejezetten durva kész átverés show aligha fér bele a vadászat eszköztárába. A vicc az, hogy Istennek simán elnézzük ugyanezt: ránk szabadítja a bajt, aztán hálálkodunk, ha a védőangyal végül mégiscsak bekopogtat.

Apósom a feleségét nevezi őrangyalnak. Ez szép és szeretetteljes megnyilvánulás, jóval közelebb áll a kézzelfogható valósághoz, mintha az égi szférákban keresnénk személyes védelmezőnket. Nyilván amikor ifjan szerelembe esünk, e lángolásban a legutolsó szempont, ami eszünkbe jut, az az ápoló-gondoskodó funkció. Hitem szerint - jó esetben - még hetven fölött is a klasszikus vonzalmi kapcsolók a döntők: a perzselő fizikai vágy; az életvidámság; a hasonló értékrend; az intellektuális összhang; a játszmamentes intimitás. Ám kétségtelen tény, hogy az évek múlásával a szerető szerepköre kitágul: elkezdünk vigyázni is egymásra. El sem tudom képzelni, hány magányos élet ér véget idő előtt, csak azért, mert nem volt a közelben senki, aki segítséget hívhatott volna. Én még csak ötven múltam, és egyáltalán nem vagyok egy beteges fajta, de kisebb balesetek azért velem is előfordulnak. Jó tudni, hogy egy 85 kilós puffanás a fürdőszobakövön még a lakás legtávolabbi zugából is tisztán hallható.

Persze az is lehet, hogy a magamfajta józan átlagpolgár - aki reggel beveszi a vitaminjait, időben befizeti a csekkjeit, nem parkol tilosban, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat és nem teszi fel a teljes ingatlanvagyonát egy flöshúzóra - csupán azért érzi magát védettnek, mert tartózkodik a túlzott kockázatvállalástól. Talán az önfegyelem és a mértéktartás; a rendbe és a normalitásba vetett hit is hozzásegít ahhoz, hogy voltaképpen önmagunk őrangyalaivá váljunk. Azért ez sem kevés.

Most azon tűnődöm, hogy mi marad mindebből a 21. század embere számára. A hagyományos vallásoknak már jó ideje búcsút intettünk, pedig pont ez az elem - a hit, hogy vigyáznak ránk az égiek - nagyon is jól jöhet, megalapozottságától függetlenül. Egyre hangosabbak a gyermekvállalás, a családalapítás ellen agitálók is. A józanság és a normalitás sem divat - a globalista disztópia álompolgára istentelen, hazátlan, családtalan, gyökértelen és vagyontalan. Vajon ennek a nemzedéknek milyen kapaszkodói lesznek? Ki és mi marad számára, akire és amire számíthat? A világkormány? Néhány cukormázasan jóemberkedő NGO? Valami régi-új, beteg ideológia? Mert őrzőangyalokra azért mindenki vágyik. Még akkor is, ha soha nem is léteztek.

Korunk átlagembere irgalmatlanul elkényelmesedett. Számomra úgy tűnik, mintha az egész bolygón mindenütt egy gondoskodó, jóléti államra vágyna a polgár, skandináv szintű központi szolgáltatásokkal, bolgár mértékű adóterhek mellett. Sokak fejében nem csupán az nem áll össze, hogy a költségvetés bevételi és kiadási oldalának egyensúlyt illik mutatnia, de még odáig sem jutnak el, hogy valójában a központi hatalom jellege, működési köre is ezerféleképpen megrajzolható. Ebben természetesen az oktatás is ludas: szinte minden tankönyv ugyanazokról az állami funkciókról beszél; még véletlenül sem engedi, hogy a diák fantáziája elkalandozzon, alternatív utakra tévedjen. Pedig ez volna a lényeg: legyen valamiféle önálló elképzelésünk arról, hogy mit várunk a politikától, s mit nem.

MEGVÉDENI A POLGÁRT - A KÜLSŐ FENYEGETÉSTŐL

Ez az a csomag, amelynek szükségességét illetően - az anarchistákat leszámítva - mindannyian egyetértünk. Rendvédelem, határvédelem, jogvédelem, fogyasztóvédelem, katasztrófavédelem - csupa olyan szolgáltatás, amely az egyén biztonságát növeli, mégpedig olyan területeken, ahol a gondok önerőből - jellemzően - nem elháríthatók. Vegyük észre, hogy a külső fenyegetést az esetek zömében a másik ember jelenti, vagyis elsősorban egymástól kell megvédeni a polgárokat. Ez az állam elsődleges és messze legfontosabb feladategyüttese, éppen ezért döbbenetes látni, hogy a nyugati világ egyes szegmenseiben éppen ezt készülnek elengedni. Néha az az érzése az embernek, hogy szándékosan eresztik a farkasokat a bárányok közé. Ma már nem csak arról van szó, hogy a gyakorlatban büntetlenül engedik az agresszív garázdálkodást (lásd: az elmúlt szilveszteri randalírozások Európa nagyvárosaiban), hanem egyenesen jogi eljárásokat és kiskapukat kreálnak (Egyesült Államok), hogy a bevándorló-hátterűek ne is lehessenek büntethetők, vagy legalábbis lényegesen enyhébben, mint az őslakosok. Ami engem illet: én minden mást hagynék a fenébe, a központi hatalom helyében szinte kizárólag erre a csomagra koncentrálnék: megvédeni az egyén szabadságát, biztonságát.

MEGVÉDENI AZ ÁLLAMOT - A POLGÁRTÓL

Szinte jelképértékű, hogy a magyar történelem valaha volt legrettegettebb szervezetét Államvédelmi Hatóságnak nevezték. Rákosiék rémuralmának kínzásai és kegyetlenkedései itt koncentrálódtak. Azt kell tisztán látni, hogy az állam nem szorul semmiféle védelemre. Minden olyan eszköz, melyet az állam védelmében valaha bevetettek - titkosrendőrség, besúgó hálózat, cenzúra, a sajtószabadság korlátozása, politikai mozgalmak ellehetetlenítése - kizárólag a diktatúrát szolgálja. Természetesen egy demokráciában is létezhetnek speciális rendvédelmi egységek - Terrorelhárítási Központ, Országgyűlési Őrség stb. - azonban ezek működését egy jogállamban a transzparencia jellemzi és még véletlenül sem az öncélúság. Ez megint egy olyan fejezet, amelyben a legtöbben tökéletesen egyetértünk, egységesen elutasítva a diktatúrák teljes eszközkészletét. Épp ezért muszáj felkapni a fejünket minden olyan hírre, amikor állami cenzúráról, a szólásszabadság (sok esetben törvényben rögzített) megnyirbálásáról, karhatalmi túlkapásokról, másként gondolkodók önkényes rendőri vegzálásáról hallunk - történjen mindez keleten vagy nyugaton.

MEGVÉDENI A POLGÁRT - ÖNMAGÁTÓL

A két szélsőérték után - amelyekkel lényegében mindenki egyetért, illetve amiket mindenki elvet - most következzenek a közbülső állami feladatcsomagok, melyek megítélése már a legkevésbé sem egységes. Először vessünk egy pillantást azokra az intézkedésekre, amelyeknek nincs közvetlen pénzügyi-gazdasági vonatkozásuk. Szimpla korlátozásokról, tiltásokról van szó. Itt az alapvető társadalomfilozófiai kérdés nem más, mint hogy lehet-e felnőttnek tekinteni egy nagykorú állampolgárt, avagy a sírig dajkálni kell? Egyedül a liberális megközelítés az, amely kikéri magának az atyáskodást, s hogy számos kérdést eldöntenek a feje felett. A balosok és a konzervatívok sokkal könnyebben elfogadják, ha úgy bánnak velük, mint a taknyos gyerekekkel. Miről is van szó voltaképpen? Drog- és alkoholfogyasztás, prostitúció, eutanázia, házasságtörés, homoszexualitás, biztonsági előírások, kötelező munkaszünet stb. Ezek megítélése koronként, földrajzi helyenként és kultúránként eltérő. Száz éve szesztilalom volt Amerikában, s pár hónapig - a Tanácsköztársaság idején - Magyarországon is. Az iszlám országokban ma is ez a helyzet. A homoszexualitást számos nyugati országban még a múlt század második felében is börtönbüntetéssel sújtották - manapság Európa országaiban ez ma már elképzelhetetlen, mohamedán vidéken azonban továbbra is veszélyes kaland az egyneműek szerelme. Ugyanígy: ma már csak a régmúlt rossz emléke a házasságtörés társadalmi szintű büntetése, a magas tudatszintű társadalmakban ez totálisan magánügy. A prostitúció és a droghasználat szabályozása a mai napig igen komoly eltéréseket mutat a nyugati civilizáción belül is. Ugyanez a helyzet az olyan hétköznapi jelenségeknél is, mint amilyenek a kültéri sportok: le szabad-e térni a kijelölt túraútvonalakról, ki lehet-e úszni a bóján túlra, kinn maradhat-e az ember a vízen a viharjelzést követően stb. - ezerféle megközelítéssel találkoztunk már. Aligha vitás: ha egy társadalom felnőttként tekint a polgáraira, ott nincs helye semmiféle korlátozásnak, amellyel az állam önmagától védené meg az egyént. A figyelmeztetések és az ajánlások abszolút építőek és segítőek, de ennyi. Döntsön mindenki maga, s vállalja is érte a felelősséget! Különben miért neveznénk magunkat felnőttnek, cselekvőképesnek, beszámíthatónak?

Ami a tudatmódosító szereket illeti, ha létezik olyan alkoholtartalmú ital, vagy drogféle, mely bizonyítottan agresszívé és közveszélyessé formál bárkit, úgy annak engedélyezése/tiltása már nem e fejezet témája. A legtöbb szerrel azonban nem ez a helyzet; valójában csak a gátlások csökkennek - az erőszakosság a személyiségből fakad, nem a bevitt anyagból. A múlt héten brutálisan meggyilkolt rendőr esetében is arról szólnak a hírek, hogy az ámokfutó elkövető nagy valószínűség szerint kábítószer hatása alatt állt. Természetesen e befolyásoltság nem jelent enyhítő körülményt, éppúgy életfogytig tartó fegyházbüntetésre számíthat, mintha tettét józanul követte volna el.

MEGVÉDENI A POLGÁRT - A SZEGÉNYSÉGTŐL

Továbbra is az állam atyáskodó szerepéének létjogosultságát firtatjuk, ám e fejezeten belül a közvetlen pénzosztogatás a téma: segélyek, járadékok, támogatások. Ide tartozik a feltétel nélküli alapjövedelem kérdése is. Nincs olyan politikai erő a világon, amely ne azt hirdetné, hogy senkit sem hagyunk az út szélén. Az álláspontok csupán abban különböznek, hogy mely társadalmi rétegeket szükséges istápolni, valamint hogy milyen mértékben és módon. E téren lehet olyan felfogást képviselni, mely szerint a teljes gazdasági egyenlőség a cél; de mondhatjuk azt is, hogy kizárólag a fogyatékossággal élők részesüljenek bármiféle központi támogatásban. (A magam részéről ezt tartanám a legigazságosabbnak.) A kommunista egalitarizmus valódi ellenpólusát az állami újraelosztás nullára redukálása, a szociális háló teljes felszámolása jelentené.

MEGVÉDENI A POLGÁRT - A GONDOSKODÁS HIÁNYÁTÓL

A jelen posztban megjelenő utolsó állami feladatcsomagba a központi szolgáltatások kerülnek, melyek összességében a költségvetés kiadási oldalának oroszlánrészét adják. Nyugdíj, oktatás, egészségügy, közlekedés - a hazai büdzsé felét már ezek felemésztik, és akkor még nem beszéltünk kultúráról, sportról, vallásról, illetve közmédiáról. Magyarországon egyedül az LA75 (Le az Adók 75%-ával Párt) hirdet radikális változást, jóllehet az állami nyugdíjrendszer megszüntetését még ők sem látják reálisnak. Minden más politikai erő magától értetődőnek gondolja, hogy a központi hatalom ezerféle kényelmi szolgáltatást nyújt; fel sem merül bennük, hogy ezek akár piaci alapon is működhetnének. A nyugati világ nagy része ugyancsak széles jóléti államot működtet, alanyi jogon járó juttatások tömkelegével, tetemes adókkal, a GDP-hez mérten igen magas államháztartási kiadásokkal. Európa országaiban átlagosan a megtermelt GDP fele landol a központi költségvetésben, de 35% alá sehol nem megy. Ez pedig meglehetősen veszélyes játék. Vito Tanzi, a Harvard egyetem egykori közgazdász professzora szerint a stabil fejlődést leginkább szolgáló érték 30% körül mozog. Az öreg kontinensen ez szemmel láthatóan senkit sem érdekel.

Orbán Viktor a következőképpen reagált a múlt heti rendőrgyilkosságra: "Budapest egy olyan város, ahol a gyilkosság, különösen a rendőrgyilkosság messze nem mindennapos esemény, hanem módfelett ritka. Ez olyasmi, amihez nem vagyunk hozzászokva. Ezért megráz és meg is rendít bennünket. Ez azt jelenti, hogy a rendőreink jól végzik a munkájukat. Magyarországon egy ilyen esetnél nem a vállunkat rándítjuk meg, nem azt mondjuk, hogy tegnap is hallottunk ilyet, meg ilyen szokott lenni, meg egyes városrészekben, mint számos nyugat-európai országban ez szinte napi gyakorlat, hanem azt mondjuk, hogy Úristen, mi történt." A miniszterelnök persze némiképp túloz. A rendőrgyilkosságok Nyugaton sem gyakoriak. És az is tény, hogy az effajta ámokfutás szinte kivédhetetlen, függetlenül a rendőrállomány felkészültségétől, avagy az adott ország etnikai összetételétől, illetve politikai vezetésétől. A lényeget illetően azonban igazat kell adnunk Orbánnak: szerencsések vagyunk, mert alapvetően biztonságos helyen élünk. Magyarországon az állam kétségkívül ellátja első számú feladatát, a polgárok védelmét mindenféle agresszióval szemben. Aligha létezik ennél fontosabb szempont, amikor politikai alternatívák között választunk.

Persze, persze. A Nyugat köszöni, jól van. Az orwelli világot csupán mi, közép-európai konzervatív-liberálisok vizionáljuk mindenhová. Igaz ugyan, hogy a tengerentúli elit hetente produkál őrültebbnél őrültebb dolgokat, ám ezek csupán apró és jelentéktelen vadhajtások, nem is érdemes foglalkozni velük... Azért az igazi csemegéket muszáj leszüretelni, csak hogy lássuk, mi jár az elmebeteg progresszívek fejében. Még december végén történt, hogy a Stanford Egyetem honlapján közzétették a TILTOTT SZAVAK LISTÁJÁT, felsorolva azokat a rasszista, szexista, lekezelő kifejezéseket, melyeket a jövőben mellőzni kell - a felsőoktatási intézményen belül, annak felületein feltétlenül. E lépést olyan kommentcunami és általános médiacinkelés követte, hogy az egyetem gyorsan le is vette nyilvános oldaláról. Mi több, lassan önmaguktól is elhatárolódnak a téma kapcsán, holott jó másfél éven át dolgoztak az agymosásos népnevelés e legutóbbi gyöngyszemén. Az intézmény kommunikációért felelős alelnöke az informatikai területet hibáztatva megígérte, hogy a jövőben még finomítanak e listán. (Vagyis alapvetően nem azt érzik problémásnak, hogy ilyesmin dolgoznak, hanem azt, hogy túl korán nyilvánosságra került... Persze, nincs mit csodálkozni: ahol 17 ezer hallgatóra 2300 oktató és csaknem 16 ezer adminisztrátor jut, ott el kell foglalniuk magukat valamivel.)

Most lássunk néhány példát azokra a szavakra és szófordulatokra, melyeket a jövőben el kéne hagynunk, hogy jó emberré válva mi is beléphessünk a mennyek kapuján:

AMERIKAI - Ehelyett kéretik az "USA-beli", vagy az "USA állampolgár" kifejezést használni. Arról van szó ugyanis, hogy a kontinens 42 különböző országot foglal magában, és az bántó egy mexikóira, vagy egy uruguayira nézve, ha Kalifornia vagy Michigan szülötte önmagát szimplán amerikainak nevezi. Hiszen ez azt sugallja, mintha az Egyesült Államok volna a földrész legfontosabb országa... Teljesen beteg világlátás. Egy egészséges lelkű sokkal inkább azt hirdetné: kedves mexikóiak és uruguayiak, ezentúl hívjátok magatokat ti is egyszerűen amerikainak, ha úgy hozza kedvetek!

BÁTOR - Az egyetem itt még alternatívát sem kínál, csupán azt javasolja, töröljük a kifejezést a szótárunkból. Ez a fogalom ugyanis fenntartja a nemes, bátor vadember sztereotípiáját, ami rendkívül káros, hiszen a posztmodern, immáron kiherélt férfi még láthatja, honnan indult...

BEVÁNDORLÓ - A Stanford által preferált kifejezés a "bevándorolt személy". Apró nyelvtani változtatást látunk: a folyamatos melléknévi igenevet befejezetté formálták az egyetem kreatívjai. A sugalmazás is ennek megfelelő: a bevándorlás folyamata lezárult, az érintett otthonra lelt; magatartásától és státuszától függetlenül immáron nem kiutasítható. Csalárd, de meglehetősen átlátszó nyelvi trükkről van szó.

FEKETE BÁRÁNY - Nincs kérdés: a fekete kifejezés semmiképpen sem hordozhat negatív jelentéstartalmat, hiszen az maga a tömény rasszizmus... A gond ezzel csak az, hogy sok ezer éves beidegződéseket igyekeznek felülírni, ami önmagában is reménytelen vállalkozás. Amikor "sötét gondolatokról" beszélünk, az mindig is gonoszságot fog jelenteni, a megvilágosodás pedig ezzel ellentétes módon egyértelműen pozitív jelentéstartalmú. Ha úgy tetszik: Isten a fény, a Sátán a sötétség. Carl Gustav Jung után a pszichológia is árnyéknak nevezi személyiség negatív oldalát, az előnytelen, sokszor rejtett vonásokat, tudattalan tartalmakat. Ilyen tekintetben valóban pech, hogy az afroamerikaiak bőrszíne sötét, a fehéreké meg világos, ám sem ez a tény, sem pedig az ősi gondolkodásmód nem megváltoztatható. Eltörölhetjük akár a feketeleves, a feketelista, vagy épp a fekete mágia kifejezést, betilthatjuk a Fekete Péter nevű kártyajátékot is, nem sokat fog változtatni a világon.

FÜGGŐ - Ezzel a szóval az a gond, hogy az alkoholisták és a kábítószerproblémákkal küzdők személyes felelősségére utal, pedig ők aligha tehetnek róla, ők csupán áldozatok... (Bár ez így nem igazán pontos, hiszen a lista szerint az "áldozat" kifejezést is törölni kéne a szótárunkból.)

GURU - Mivel a buddhista és hindu hagyományokban ez a megnevezés a tiszteletet jelzi, nyugati világunkban gyorsan elkoptatjuk az értékét, ha mindenre ezt használjuk, amikor mondhatnánk azt is, hogy "témaszakértő", vagy "oktató". Természetesen itt is indokolatlan túlérzékenységről van szó. Néhány éve valamelyik progresszív lángelme kitalálta a kulturális kisajátítás kifejezést (amely történetesen annak pont ellenkezőjét jelenti), vagyis hogy a fehér ember fertelmes bűnt követ el, ha indián jelmezt visel, vagy kínai kaját készít. Ennek szerves folytatását látjuk itt is, meglehetősen álszent magyarázattal. Ilyen alapon ugyanis tiltani kéne az isteni, a fenséges, a mennyei, a királyi és még számos egyéb, szándékosan túlzó jelző használatát, hiszen akkor ezek is mind csökkentik az uralkodók és a Teremtő értékét. Egyértelműen a vallások világába érkeztünk.

HISPÁN - A spanyol telepesek használták e jelzőt a gyarmatok őslakosaira, így e fájdalmas emlék miatt érdemes volna a jövőben inkább a "latinx" kifejezést alkalmazni. Vicces.

KÉT LEGYET EGY CSAPÁSRA - A Stanford munkatársai szerint ez a kifejezés normalizálja az állatok elleni erőszakot, ezért jobb lenne a "két dolgot valósít meg egyszerre" szófordulattal élni... Úgy tűnik, az idiótaságnak nincs határa, de hogy mindezt egy messze földön híres egyetem produkálja... A magam részéről lelkes támogatója vagyok az állatvédelemnek, s megvetéssel tekintek mindenkire, aki szándékosan fájdalmat okoz bármely élőlénynek. Egy azonban biztos: nem attól leszünk melegszívű állatbarátok, ha kiölünk minden színt a beszélt nyelvből.

ÖNGYILKOSSÁGOT KÖVET EL - A javasolt alternatíva: "öngyilkosság által hal meg". Talán a legbetegebb mind közül. Ami a formai részét illeti: értem én, hogy az öngyilkos személyes felelősségének tompítása a cél, de akkor már választhattak volna valami költőibb megoldást, amely valódi rózsaszín önhazugságot teremt. Például: "visszaadja lelkét a Teremtőnek". Ami viszont a tartalmi oldalt illeti, teljes döbbenet számomra e nyílt hadviselés a tudatossággal szemben. Ha valaki végső elkeseredésében odáig jut, hogy eldobja magától az életét, akkor azt tegye emelt fővel, teljes súlyával felvállalva döntését. Valójában itt érhető tetten a progresszió lényege: a tudatosság teljes kiiktatása, az önámítás mindenek fölé helyezése.

PROSTITUÁLT - A prosti és annak csaknem minden szinonimája - ribanc, szajha, cafka, kurva, kurtizán - alapvetően pejoratív csengésű. A helyette javasolt "szexmunkát végző személy" sem tűnik sokkal finomabbnak. Viszonyulásunkat egyébként is elsősorban az fogja meghatározni, hogy miként vélekedünk a pénzért kínált testiségről, függetlenül a szakterület képviselőinek megnevezésétől. Ha prűden elítéljük, úgy az új, tökéletesen sótlan formula sem fog változtatni attitűdünkön. Ha pedig nincs bennünk efféle ellenérzés, úgy a prostituált kifejezést sem fogjuk bántónak gondolni. De ha már változtatunk, érdemes volna valami valóban jól csengő verziót ajánlani. A magam részéről az örömlány, avagy a kéjnő mellé helyezném a voksom.

RAB - Helyette a "bebörtönzött" kifejezést kínálja a Stanford csapata. Ugyanazt a szerecsenmosdatást látjuk, mint a függő, az öngyilkos, vagy épp a prostituált esetében; ők mind csupán a körülmények áldozatai. A bűnöző sem tehet róla, hogy lesittelték, valójában épp az ítélethozó a bűnös, aki bebörtönözte őt.

Minden józan ember egyetért abban, hogy a szókincs szűkítése aligha jó irány. Mert mit is várunk a nyelvtől?

LEGYEN SZÍNES! - Minél több szinonimát ismerünk, annál ízesebb a beszédünk.

LEGYEN ÁRNYALATOKBAN GAZDAG! - Az egyes szinonimák sokféle tónust képesek lefedni. Ha már a bátor kifejezés terítékre került, a kalandvágyó, a rettenthetetlen, vagy épp a vakmerő közel sem ugyanazt a jelentéstartalmat hordozza. Én egyiket sem törölném a szótáramból.

LEGYEN GÖRDÜLÉKENY! - "Miért használjunk egy szót, ha négy is megteszi?" - írták kellő szarkazmussal a Stanford-lista kritikusai. Tényleg ezt látjuk: a politikailag korrekt nyelvezet körülményes, dadogó, dallamtalan és felesleges. Nem muszáj mindig mérnöki precizitással fogalmazni, mert így eltűnik a költészet, elvész az élet is a nyelvből.

LEGYEN ÉRTHETŐ! - A gazdag szókincs önmagában is lehetővé teszi, hogy megértsük egymást. Ha elsőre pongyolán fogalmaztunk, másodikra pontosíthatjuk az üzenetet.

Aki olvasta John Steinbeck Rosszkedvünk tele, esetleg Erich Segal Love Story című regényét, vagy csak egész egyszerűen élt már működő párkapcsolatban, az tisztában van vele, hogy egymást szerető emberek közt nem léteznek tiltott szavak. (Most hogy nézem: az előbbi műremek 1961-ben, az utóbbi 1970-ben látott napvilágot, mindkettő amerikai író alkotása. Akkortájt még szó sem volt PC nyelvezetről...) Egészen bizonyos vagyok afelől, hogy nem a szókészlet szűkítése vezet el odáig, hogy ne bántsuk meg a másikat. Épp ellenkezőleg: a tapintat legjobb eszközei a gazdag szókincs és a nagyfokú tudatosság. És persze a jó szándék. Egy széles mosoly kíséretében mindenki azt mond, amit akar. Aligha fogunk rá haragudni.

Alacsony forgalmú, lámpás gyalogátkelőhely. Mindössze két sáv, autó sehol, amerre csak szem ellát. Simán átsétálok a piroson, de nem csak én, szinte mindenki, aki él és még mozog. Még a bottal járó, nyolcvan pluszos nénikék is belevágnak e kalandos átkelésbe, mindössze egyetlen fiatal lány marad a túloldalon, aki kötelességtudó módon kivárja a zöld jelzést. A többieknek talán fel sem tűnik e groteszk magány, engem ugyanakkor napok óta erősen foglalkoztat: vajon mi járhat a leányzó fejében?

Csak hogy tiszta legyen a kép: én sem járok mindig a tilosban. Nem csupán a felesleges kockázatot kerülöm, de rossz példát sem szeretnék mutatni sohasem. Miután a forgalmat felmértem, rögtön a következő lépés, hogy végigtekintek a várakozókon. Ha csak egyetlen kisgyereket is látok a sokaságban, azonnal fegyelmezett üzemmódba váltok. Talán az apja épp most magyarázza el neki, miként kerülheti el az értelmetlen tragédiákat. Ne én legyek az, aki hitelteleníti az okítást. Ez nagyságrendekkel fontosabb, mint hogy ne késsek el a pókerversenyről, így türelmesen várok. De látni kell: az individualista lélek, amely úton-útfélen hirdeti, hogy csakis magunkért vagyunk felelősek, a kiskorúak esetén mindig körültekintő bánásmódot sürget. Magasról teszek rá, hogy egy felnőtt ember miként vágja tönkre magát cigarettával, itallal, drogokkal, nemváltó műtéttel, vagy épp felelőtlen közlekedési szokásokkal. De egy gyerek az más. Rájuk muszáj vigyáznunk.

Szóval: ott áll az a lány, és ragaszkodik hozzá, hogy betartsa a szabályt, amely az adott élethelyzetben szemmel láthatóan kiüresedett, formaság csupán, semmiféle praktikus jelentőséggel nem bír. Miért nem indul el ő is? Hirtelen bevillan egy pár évvel ezelőtti Youtube videó, egy ma már sokak által idézett pszichológiai kísérlet. A főszereplő történetesen itt is egy fiatal lány, aki egy orvosi rendelő várótermébe érkezik. Természetesen nem is sejtheti, hogy rajta kívül mindenki más beépített ember. Néha megszólal egy sípjel, amelyre mindenki feláll. A kísérleti alany kérdően néz körül, nem érti a jelenséget, mindenesetre rövidesen ő is csatlakozik a társasághoz, újra és újra felállva. Egy idő után mindenkit szólítanak, s a váró kiürül, ám a lány még akkor is felpattan, ha a sípszót hallja. Később új arcok érkeznek, akiknek már ő közvetíti ezt a totál értelmetlen szokást... A piros jelzésnél gyökeret verő, illetve a sípjelre felálló lány esete nagyon is különböző, hiszen amíg az előbbi szembemegy a tömeggel, addig az utóbbi kifejezetten átveszi a csoportnormát. A motiváció is némiképp eltér: az első esetben az írott szabály, a központi direktíva feltétlen tiszteletét látjuk, a másodikban a konformitás a mozgatórugó. A lényeg azonban ugyanaz: mindkét leányzó hajlandónak mutatkozik az abszolút irracionális viselkedésre. Egy racionális ember ugyanis legalább három kérdést feltesz magának, mielőtt bármiféle - első blikkre üresnek és haszontalannak tűnő - rituáléba kezdene:

1. Van-e a cselekedetnek morális vetülete? (Ártok-e bárkinek, ha így vagy úgy döntök?)
2. Ártok-e magamnak közvetlenül a tettem által? (Elüthet-e egy semmiből feltűnő kamion?)
3. Közvetett módon árthatok-e magamnak? (Jár-e büntetés érte, ha megszegem a szabályt vagy a csoportnormát?)

Mivel mindhárom kérdésre határozott NEM a válasz, egyetlen józanul gondolkodó ember sem fog ezekhez hasonló, kiüresedett szabályokat követni. Akkor hát miért e sok értelmetlen szokás, amely még 2023-ban is körülvesz bennünket? Miért terjednek még ma is a tökéletesen alaptalan vallási és ideológiai dogmák? Miért járunk még ma is hasztalan esőtáncot életünk megannyi színpadán, ahelyett, hogy praktikus dolgokkal foglalkoznánk? Kínálja magát a válasz: azért, mert az ember alapvetően egy irracionális lény. Ez oké, de azért totál idióták sem vagyunk. Muszáj arra a következtetésre jutni, hogy a legfőbb gond az erkölcsi iránytűnk táján keresendő.

A lány, aki magányosan vesztegel a pirosnál - miközben tudja, hogy veszélytelenül átgyalogolhatna a túloldalra és rendőr sincs a közelben, aki megbírságolhatná ezért - bizonyára abban a hitben él, hogy a törvény és a morál mindig kéz a kézben járnak, így az írott szabályok betartása gyakorlatilag egyet jelent az erkölcsös létezéssel. Ez maga a reménytelenül szomorú farizeusság, mellyel alapesetben csak önmagát viszi tévútra az ember. A komolyabb bajok ott kezdődnek, amikor ugyanez a lány egy kommunista, náci, vagy épp radikális iszlám közegben hasonlóképp szentírásként kezeli az írott törvényt. No de nem csupán a szervilis katona-lelkület térítheti el morális iránytűnket. Létezik még ennél is profánabb szempont. Második otthonomban, a pókerteremben pár hete bevezették azt a szabályt, hogy aki kéz előtt dob (még azelőtt kiszáll a játékból, hogy rá kerülne a sor), azt büntetéssel sújtják. Első ízben kimarad három leosztásból; másodszor egy teljes körből (ez teli asztal esetén tíz leosztást jelent); majd a versenyből való végleges kizárás következik. Nem kérdés, hogy kéz előtt dobni sportszerűtlenség, mert információt szolgáltat a korai pozíciókban ülőknek. Az sem vitás, hogy egy kellően fókuszált játékos sohasem követ el hasonló fegyelmezetlenséget. Ezzel együtt: a játékosok túlnyomó többsége feleslegesnek és túlzónak tartja az ilyetén szankciókat. És ennek ellenére a szerencsevadászok egy részéből fanatikus besúgót, önkéntes rendőrt formált az intézkedés. A minap megkérdeztem az egyik árulkodót, hogy ő maga egyetért-e a büntetés intézményével. Egyértelmű NEM volt a válasz. Logikusan arról faggattam tovább, hogy akkor most miért e kérlelhetetlen csendőr-mentalitás? Felelete - mely maga a tökéletes erkölcsi mélyrepülés - nem lepett meg különösebben: "Engem is kiültettek múltkor..."

Pontosan tudjuk, hogy az előírásokhoz való merev ragaszkodás mértéke népenként is eltér. A távol-keletiek például legendásan szabálykövetők. Ennek pozitív oldalát a japán sportolók és szurkolók is rendre megmutatják; legutóbb a labdarúgó világbajnokságon ámulhattunk a makulátlanul tiszta öltözőkön és lelátókon, melyeket maguk mögött hagytak. A Korean Air Cargo esete ugyanakkor azt mutatja, hogy ez a fajta merevség esetenként súlyos tragédiákhoz is vezethet. A társaság gépei a 90-es években kirívóan magas számú légi katasztrófát szenvedtek el. A vizsgálatok kiderítették, hogy sem az érintett repülőgépek műszaki állapota, sem pedig a személyzet szakmai felkészültsége nem indokolta e baleseteket. Idő kellett, míg rájöttek, hogy a hiba forrása a kommunikációban rejlik. A koreaiaknál a hierarchia, a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg, szemben például a magyarral, némettel, franciával, amelyekben magázódni és tegeződni tudunk, illetve az angollal, ahol csupán egyetlen szint létezik. Tény, hogy ártatlan emberek százai haltak meg csak azért, mert a vállalati kultúra és a szigorúan szabálykövető kelet-ázsiai attitűd nem tette lehetővé, hogy a kapitány és az első tiszt szabadon és közvetlenül kommunikáljanak egymással. Egy légiközlekedési társaságot képtelenség biztonságosan üzemeltetni úgy, ha a gép második embere nem mondhatja azt a főnökének: "fogyóban az üzemanyag, ha tíz percen belül nem teszed le a vasat, megdöglünk mindannyian". Ha a görcsös tiszteletadás megköveteli a körülírást, a homályos fogalmazást, úgy sem a mentalitás, sem a nyelv nem alkalmas e szakterület működtetésére. Miután mindez világossá vált, a koreai légitársaság kötelezővé tette az egymás közti angol nyelvű kommunikációt, valamint új vállalati kultúra meghonosítását írták elő. Térjünk vissza Európába: itt aztán igazán markáns különbségeket könyvelhetünk el az egyes nációk között. A déliek jellemzően lazák, az északiak többnyire meglehetősen merevek. Földrészünkön minden bizonnyal a németek a katonás fegyelmezettség csúcspéldányai. Ez áldás, ha magas technológiai szintű ipart működtet egy ország, ugyanakkor rémes átok, ha nácizmust, kommunizmust, avagy szivárványos ideológiát. A parancs az parancs, végre kell hajtani...

A koreai légitársaság esete nem csupán arra világít rá, mennyire haszontalan, sőt káros a túlzott tekintélytisztelet, de azt is remekül láttatja, hogy a jól működő szabályoknak egyszerűeknek kell lenniük. Nincs élő ember, akivel nem fordult volna elő, hogy egy karácsonyra kapott társasjáték leírását tanulmányozva fél óra múlva visszapakolt mindent a dobozba, hogy aztán soha többé ki se nyissa... És ne tévedjünk: ez az igény a zsenik szintjén ugyanígy megjelenik. Az elmúlt évtizedek során volt szerencsém néhány logikai rejtvényfejtő világbajnokságba bepillantást nyernem - négyszer játékosként, egyszer csapatkapitányként, s egyszer játékkészítőként -, s mindannyiszor azt tapasztaltam, hogy a túlbonyolított feladványokhoz nem szívesen szagol hozzá senki. Korántsem véletlen, hogy a pozitív filozófiák és morálfilozófiai rendszerek minden esetben egyszerűek, még két kőtábla is pazarlóan sok, hogy rögzítsük a lényeget.

"A szabály az szabály!" Hányszor hallottam már és hányszor hallom még ma is ezt a végtelenül ostoba frázist! A legszebb mindig az, amikor tömegek találnak fix kapaszkodót olyan ember alkotta, önkényes, tiszavirág életű törvényekben, melyeknek semmi közük az egyetemes emberi morálhoz. Amikor az élet és a szabadság tiszteletéről, vagyis az erőszakmentességről beszélünk, hívhatjuk ezt akár Buddha és Jézus útjának, isteni parancsolatnak, szívbe írt törvénynek, klasszikus liberalizmusnak - ahogy ízlésünknek leginkább megfelelő. Ám ez az egyetlen intelem, ez maga a szent Kába-kő, melyhez igazodni érdemes. Minden egyéb szabály, amely ezzel ellentétes, az erkölcstelen és elvetendő. Nevezhetjük magunkat konzervatívnak, s ragaszkodhatunk porlepte iratok "bölcsességeihez", melyek mellett a vak hagyománytiszteleten túl semmi sem szól, ám ezzel valójában csak a neomarxisták és woke-progresszívek számára készítjük elő a terepet, hiszen pont ugyanolyan erkölcsi relativistává züllünk, mint amilyenek e radikális balosok. Egyedül az egyetemes emberi morál, ami fix, az ezen felüli szabályok jönnek-mennek - a tudatos ember magasról tesz rájuk. Elég azokat betartani, amelyek szinkronban állnak az erkölccsel. Meg amiket muszáj... Legyen ez utóbbiból minél kevesebb, ha élhető társadalmat szeretnénk.

Vagyunk páran olyan perverzek, hogy néhanap beszélgetésbe kezdünk echte kommunistákkal. Még az is előfordul, hogy szélsőbalos gondolkodók írásait böngésszük. Három visszatérő elemmel minden esetben találkozni fogunk. Az első, hogy nem Marx tévedett, csak valahogy a gyakorlat csúszott félre mindig. (Az nem zavarja őket, hogy százból százszor vérfürdő és gazdasági katasztrófa lett a vége. Az elmélet azért biztosan frankó...) A második, hogy a kommunizmus nem jelent önkényuralmat, létezhet erőszakmentes verziója is. (Persze fogalmuk sincs, hogyan jöhet létre ilyen. Azt is elfelejtik, hogy már maga Marx is proletárdiktatúrát hirdetett, mert tudta, hogy nincs más út e beteg világhoz.) A harmadik, rendre megjelenő teória az, hogy a pénz az oka minden bajnak - ahogyan Pál apostol írja: "minden rossznak gyökere a pénz szerelme" -, így a jövő eszményi világát a pénz nélküli társadalom jelenti majd. Érdemes eljátszani a gondolattal.

Képzeljük el, hogy egy világméretű katasztrófát követően - legyen ez globális pénzügyi válság; valamennyi devizára kiterjedő hiperinfláció, hatalmas meteorit becsapódása vagy akár atomháború - fizetőeszközeink totálisan elértéktelenednek. A különböző bankjegyek hulladékként hevernek az utcán, valahogy úgy, ahogy a pengő 1946 nyarán. Az emberiség ettől még létezni fog tovább, pontosan ugyanazokkal a szükségletekkel, mint eleddig. A civilizáció romjain is újraindul majd a termelés - azon a legmagasabb technológiai színvonalon, amely a tragédia után fennmarad. És pontosan úgy, ahogyan minden társadalomban az elmúlt tízezer év során, ezzel együtt a kereskedelem is megjelenik. Valójában ez az, ami a lényeg, a pénz csupán eszköz az árucseréhez. A történelem során számtalan dolgot használtak már fizetőeszközként: állatbőröket, sót, nemesfémeket stb. Ha tippelnem kéne, úgy e rémálomból felriadó emberiség is első körben az aranyat venné elő. Az is előfordulhat persze, hogy valamiféle barter-rendszert alakítanánk ki. Kijelölnénk mondjuk az egykilós kenyér értékét alapegységnek, s innentől kezdve ehhez mérnénk mindent. Valószínűleg még nevet is adnánk a gyereknek, fantáziadús mozaikszót alkotva hívhatnánk mondjuk úgy: kike. A hentes eldöntené, hogy hány kikéért kínál egy kiló marhafelsálat, az ügyvéd pedig az óradíját határozná meg ily módon. Elismervényeket adnák egymásnak, s hamar létrejönne a bank, amely - némi jutalék fejében - ezeket koordinálná. Akárhogy is: ahol árucsere történik, ott - a legtöbb esetben - természetes módon azonnal megjelenik valamiféle fizetőeszköz is. 

A kommunista álmodozók mindig erőszakmentes világmegváltásról fantáziálnak. Tudjuk, hogy ez színtiszta illúzió: a termelés, a kereskedelem, illetve a pénz a semmiből is ki fog nőni, ha hagyják. Ha a központi hatalom a termelés, vagy a kereskedelem szintjén lép be a rendszerbe. úgy máris megérkeztünk a tervgazdasághoz, melyet immáron volt szerencsénk kipróbálni: ez maga a tragédia, ez maga a nyomor. És nem csupán a gyakorlat szintjén, már az elméleti közgazdaságtan is - különösen az osztrák iskola - számos alapvető és aligha vitatható okot ismer, amiért ez a modell működésképtelen. E ponton játsszunk el azzal a szürreális gondolattal, hogy az állam nem szól bele a különböző gazdasági szektorok működésébe, csupán a pénzhasználatot tiltja. Ez körülbelül olyan lenne, mintha büntetendő volna a hosszmértékek alkalmazása. A központi hatalom rendeletben tiltaná a mérőszalagok, colstokok, vonalzók forgalmazását és használatát. Nehézkessé válna ugyan az életünk, ám a fejünkből lehetetlen volna kiverni azt az alapvető és praktikus igényt, hogy tudni szeretnénk: befér-e a szekrény a sarokba, vagy épp elég hosszú-e a zakó ujja. Nem esnék kétségbe, valószínűleg hamar visszatérnénk a láb és a hüvelyk használatára, mert létezni azért valahogy muszáj. Ez a rövid fantáziajáték egyetlen célt szolgált: bemutatni, hogy önmagában a pénz fogalmának kiiktatása lehetetlen. Ez csakis a teljes kommunizmus, a totális tervgazdaság bevezetésével (visszahozásával) lehetséges. A jelenkor ideológiai ámokfutói kizárólag azért használják a "pénz nélküli társadalom" kifejezést, mert a "százszor megbukott, véres szocializmus" nem tűnik igazán vonzónak - pedig e kettő egy és ugyanaz.

A fenti gondolatmenet jegyében az álmodozókat is két csoportra oszthatjuk. Az egyik tábor a romantikus ábrándokat kergetőké. Eszményképük a természeti ember. Előszeretettel hivatkoznak azokra a primitív népekre, amelyek a mai napig nem használnak semmiféle fizetőeszközt: a janomami indiánokra, a szudáni nyimangokra, Pápua egyes törzseire, vagy épp az Amazonas mentén élő awa indiánokra. "Összességében a készpénz nélküli társadalmakban élő törzsek köztudottan a családot és a barátokat tekintik legnagyobb gazdagságuknak. Minél nagyobb a család és a baráti kör, annál gazdagabb vagy." - állítja Martina Advaney, a Youth Time Magazin újságírója. Ezzel a megközelítéssel mindössze három probléma adódik. Először is: ki az az ütődött, aki a civilizáció nyújtotta kényelmet és biztonságot önként és dalolva lecserélné egy nagyságrendekkel szegényesebb létformára? Másodszor: igaz ugyan, hogy a széles szociális kapcsolatrendszernél semmi sem ér többet, no de ehhez a legkevésbé sem kell kiköltözni a dzsungelbe. Egy többmilliós nagyvárosban ugyanúgy számtalan barátra lelhetünk. Harmadszor, és témánk szempontjából ez a leglényegesebb: a felsorolt népek is folytatnak kereskedelmi tevékenységet, csak fizetőeszköz közbeiktatása nélkül, szimpla cserével. Ez a világ tehát mindössze technológiai színvonalát tekintve különbözik a fejlett kapitalizmustól, nem elvi alapjaiban. Ez a struktúra is lehetővé teszi, hogy a tehetségesebb és szorgalmasabb egyének, falvak, törzsek egyre gazdagabbá váljanak, s idővel elinduljanak a civilizáció útján, vagyonfelhalmozással, iparosítással, pénzhasználattal. Számos olyan esetet ismerünk, amikor romantikus álmodozók otthagyják a várost és kiköltöznek a semmibe - jurtát állítanak, vagy lakókocsiban élnek a kaland, vagy épp a mókuskerékből való kizökkenés kedvéért. Így tett a brit közgazdász, Mark Boyle is, aki tapasztalatait a Pénz nélküli ember című könyvében foglalta össze. A Pénz nélküli élet már Heidemarie Schwermer pszichoterapeuta műve, aki élete utolsó szakaszában - tizenöt éven át - egyáltalán nem használt semmiféle fizetőeszközt. Ezek ugyan érdekes kihívások, ám - hasonlóan a primitív törzsi létezéshez - nem nyújtanak valódi alternatívát nyolcmilliárd földlakó számára.

Az álmodozók radikálisabb csoportja felismeri, hogy önmagában a pénz megszüntetése nem jelent megoldást, hiszen vagy cserekereskedelemmel működő, primitív létformát, vagy virtuális pénzhelyettesítők megjelenését eredményezi. Az előbbi jóval alacsonyabb életszínvonalat hoz, az utóbbi pedig egy bankjegyek nélküli, de lényegében a mostanival mindenben megegyező, a meglévő civilizációs problémákat továbbörökítő világot szülne. A forradalmár lelkülettel megáldottak pontosan tudják, hogy nem a pénz a lényeges elem, hanem a magántulajdon és az üzlet. Ebből fakadóan visszatérnek a gyökerekhez és újfent meghirdetik a világkommunizmust, még ha némiképp át is csomagolják. Jacque Fresco, a 2017-ben elhunyt amerikai tudományfilozófus, a Vénusz Projekt alapítója például erőforrás-alapú gazdaságnak keresztelte el Marx újra felfedezett tanait. "A világ olyan technológiai szintet ért el, amely lehetővé teszi számunkra, hogy teljesen önfenntartó közösségeket építsünk az egész világon, amelyek optimális kialakításuk mellett nemcsak elképzelhetetlenül magas szintű bőséget biztosítanak minden lakos számára, de a közösségben a közös cél sokkal nagyobb értelmet nyer. Az erőforrás-alapú gazdaságban minden áru és szolgáltatás valamennyi ember számára elérhető, anélkül, hogy pénzváltásra, hitelre, barterre vagy bármilyen más eszközre lenne szükség." Milyen jól hangzik mindez, mondhatnánk, amíg el nem érünk a kulcsmondathoz: "Ennek elérése érdekében az összes erőforrást a Föld minden lakójának közös örökségévé kell nyilvánítani." Vagyis nyíltan ki kell rabolni mindenkit, akinek bármiféle tulajdona van. Vonzó perspektíva... "A profit motivációja nélkül az egyének a közösségen belül természetes módon fordítják energiájukat az infrastruktúra hatékony karbantartására, a problémamegoldás és az innováció irányába a kollektív jólét érdekében, mivel a közösség boldogságát és jólétét természetesen azonosítják a saját boldogságukkal és jólétükkel." Ez annyira hamis, álszent és ezerszer megcáfolt tézis, hogy még maga Vlagyimir Iljics Lenin sem hinné el. Bevallom, egy kissé mindig csalódott vagyok, amikor valaki azzal indít, hogy kitalálta a tutit, aztán pillanatokon belül kiderül, hogy már megint Marx ösvényére tévedtünk. Ugyanez a helyzet Anitra Nelson esetében is, aki a nemrég megjelent Postcapitalist Strategy című könyvében keresi a jövő megoldásait. "Az én érvem az, hogy valójában meg kell változtatnunk társadalmunk működését. Ennek önmagában egy olyan mozgalomnak kell lennie, amely magában foglalja a termelés és a csere módozatainak kidolgozását. Ahelyett, hogy magántulajdonunk lenne, a Földet köztulajdonnak kell tekintenünk, ami megadja nekünk a közös kormányzás szabadságát." A szerző e ponton két dolgot is elárul: egyfelől azt, hogy tisztán kommunista (rém)álmokat dédelget, másrészt hogy ezen túlmenően semmiféle épkézláb gondolata sincs. Régi jó szokás szerint megkülönböztet pénzben kifejezett és valódi értéket, mintha ténylegesen létezne ilyen differencia, s mintha nem az arrogancia csúcsa volna az a világlátás, mely szerint ő maga jobban tudja mindenki másnál, mi mennyit ér. (Természetesen a klasszikus feminista narratíva jelenik meg: a nők alulfizetettek, az asszonyok háztartásban végzett munkája pedig egyenesen ellenérték nélküli. Persze a lelke mélyén Anitra Nelson is tudja, hogy minden nő olyan férjet kap, amilyet érdemel, s hogy a házimunka megosztása is megállapodás kérdése, de azért imád társadalmi problémát és erőszakot vizionálni mindenhová.) A szerző látszólag a bolygóért aggódik, ám hamar kiderül: ez csupán átlátszó ürügy arra, hogy neomarxista húrokat pengethessen. Ő is megszüli a maga művi kifejezését: gondoskodás alapú gazdaságról beszél. A fogalom magyarázata különösen jellemző: "Mélyfeminista vagy ökofeminista szemszögből nézve gazdaságunk holisztikus megközelítése." Jól hangzó üresség, semmi egyéb.

Pénz nélküli társadalom, erőforrás-alapú gazdaság, gondoskodás alapú gazdaság, big reset... Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, közel kétszáz esztendeje ugyanaz a szörny kopogtat. Most még csak álruhát sem húzott. Ezek a radikális őrültek mind olyanok, mint a barbár sebész, aki még egy bokaficamot is amputálással kezelne. Bármilyen társadalmi problémát észlelnek, gondolkodás nélkül vágják rá: kommunizmus a megoldás! El sem gondolkodnak azon, hogy létezhetnek egyéb gyógymódok is. Többségük az ökológiai aggodalommal indít, melyre logikus volna azt mondani, hogy minden pusztítás árát az azt okozókkal kell megfizettetni. Bizonyára drágább lesz ezáltal a repülés, a tengeri hajózás, vagy épp a marhahús, ám ettől még a piacgazdaság piacgazdaság marad. A második gondjuk, hogy feléljük erőforrásainkat. A kérdés csak az, mi ezzel a probléma? Ami elfogy, az elfogy. Majd a jövő generációi kitalálnak új technológiákat. A harmadik, örök toposz a gazdasági egyenlőtlenség. Csupán arról feledkeznek el, hogy a kapitalizmus eleddig kivétel nélkül minden népet felemelt (még ha nem is mindenkit ugyanolyan mértékben), míg a szocialista tervgazdaság - ugyancsak kivétel nélkül - mindenütt nyomort szült. De persze próbáljuk ki százegyedszer is, hátha most sikerül...

Amikor a Fidesz tavasszal behúzta a negyedik kétharmadot, rögtön azon kezdtem agyalni, hogy ez már olyan brutális pofon, amely biztosan felébreszti az ellenzéket. Négy ekkora saller után egy kölyökkutya is megtanulná, hogy valamit változtatni kell. Több mint nyolc hónap telt el a legutóbbi pofára esés óta, ám úgy tűnik, az Orbán-gyűlölők pontosan ott folytatják, ahol abbahagyták. Nincs mondanivalójuk, nincs céljuk, nincs karizmatikus vezetőjük. Csak dühük van, minden irány és elképzelés nélkül.

Ez a poszt most nem elsősorban a politikusokról szól. Nincs értelme az önmagukat ezerszer lejárató bohócokat tovább rugdosni. Sokkal inkább a választópolgárokra gondolok. Azokra a jóravaló, esetenként szimpatikus és barátságos arcokra, akiknek valamiért mélyen beleégett az elméjükbe, hogy a Fideszt gyűlölni kell; hogy a Fidesz pocsékul kormányoz; hogy a Fidesz mindig mindent elront; s hogy bárkit is ültetnénk a miniszterelnöki székbe, ennél csak jobb lehetne... Ismerjük, sokszor, sokaknál megtapasztaltuk ezt az elkeseredett, a racionális megfontolásra már-már képtelen tudatállapotot. Meggyőződésem, hogy az ő társadalom-filozófiai igénytelenségük, s az ebből fakadó csatornázatlan dühük az, amely lehetetlenné teszi, hogy az Orbán-kormánynak bármiféle alternatívája megjelenjen. Ahhoz ugyanis, hogy érdemi politizálást folytathassunk, az első lépés az volna, hogy egyáltalán tudjuk, mit is akarunk.

Szemmel láthatóan létezik az a módosult tudatállapot, amikor Orbánt patás ördögnek, de minimum Rákosival egy szintet képviselő, vérengző diktátornak látja és mondja az érintett. Ez sokunk számára ugyan megmosolyogtató, de ismerjük az elborult tekinteteket - ők addig mantrázzák mindezeket, hogy a végén már őszintén hiszik is. És ha valaki Orbánt és Rákosit egy lapon említi, azt az embert meg lehet érteni, hogy akár fegyvert is fogna a rendszert megdöntendő. Igen ám, de amikor rohamra indul, döbbenten néz körül, hogy nincs körülötte szinte senki, magára maradt a fanatizmusával. Pont számukra volna a legfontosabb, hogy belássák: az O1G felkiáltás önmagában semmire sem elég. És ha ennek megértéséhez négy csattanós tasli is kevés volt, úgy tegyünk hozzá még két aprócska érvet. Először is: a forradalmár-lelkűeknek érzékelniük kell, hogy az ellenzéki oldalon is döntő többségben vannak a józan polgárok, akiknek kevés a kinyilatkoztatás, hogy "jöjjön bárki, ennél csak jobb lehet". Sokuk számára Gyurcsány múltja, Jakab Péter őrülete, Márki-Zay alkalmatlansága, vagy épp Karácsony teszetoszasága még ijesztőbb, mint az orbáni világ. Ők nem a puskapor szagát kívánják, csupán egy valamirevaló alternatívát. Másodszor: Orbánnal szemben a leggyakoribb vád: "szétlopta az országot". Ez aligha lesz elég elrettentő, ha a választók azt látják, hogy a másik oldal is ugyanezt teszi az elnyert önkormányzati pozíciókban. Arról nem is beszélve, hogy a hazai ellenzéket nyíltan támogató uniós politikusok ugyancsak tele vannak korrupciós ügyekkel, elég ha Guy Verhofstadt, Ursula von der Leyen, Stella Kyriakides, Elmar Brok, Didier Reynders, vagy épp a szexi szőke Eva Kaili, az EP szocialista alelnökének nevét említjük, akinek csuklóján épp minap csattant a bilincs.

Szóval: ha bárki Orbán leváltásában gondolkodik, először is tisztáznia kell, mi az a vonzó alternatíva, amely szavazók tömegeit csábítja majd el. Nem mindegy, hogy a választópolgárok milyen adórendszert, egészségügyet, oktatáspolitikát, családtámogatást és szociális hálót látnának szívesen; de talán minden másnál előbbre való, hogy a kormányzatnak legyen egy általános víziója a jövő társadalmáról. (Már csak azért is ez az első, mert a szakpolitikai intézkedések mind ebből következnek majd.) Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a képet, valójában kétféle irányzatot látunk a 21. századi fejlett világban.

1. GLOBALISTA-PROGRESSZÍV - korlátlan bevándorlás, multikulturális társadalom, a nemzeti jelképek és érdekek leépítése, kvóták és támogatások a különböző áldozati csoportok számára, LMBTQ-ideológia, a politikailag korrekt kommunikáció megkövetelése, cenzúra, erényfitogtatás, transzneműek kirakatpozíciókba emelése, egyre sűrűsödő és szigorodó törvényi előírások, kíméletlen büntetés és meghurcolás a másképp gondolkodóknak.
2. NEMZETI LIBERÁLIS - kontrollált bevándorlás, az adott állam polgárainak, vagyis a nemzet érdekeinek előtérbe helyezése, az állampolgárok törvény előtti egyenlősége, szólás-, vélemény- és gondolatszabadság, a lehető legkevesebb törvényi szabályozás, normalitás, ráció.

Tudjuk, hogy a jenlegi magyar kabinet az utóbbi irányvonalat célozza. Tudjuk azt is, hogy az angolszász világban, továbbá az öreg kontinens nyugati és északi szegmenseiben a globalista-progresszív trend az uralkodó. A kormányváltást sürgetőknek először is azt kell tisztázniuk, hogy ők maguk melyik vonulat mellé teszik le a garast. A Demokratikus Koalíció például meglehetősen nyíltan képviseli a progresszív ideológiát, s a legkisebb kétséget sem hagyja a választópolgárban afelől, hogy feltétel nélkül kiszolgálna minden brüsszeli törekvést. Ez tiszta beszéd, még akkor is, ha a legtöbbünk számára rém ijesztő. Léteznek olyan ellenzékiek is - ilyen például Schiffer András, vagy Puzsér Róbert - akik képesek úgy kormány-kritikusak maradni, hogy közben a globalizmus, illetve a progresszió kapcsán szóvá teszik ellenérzéseiket. Ezek azok a tisztességes attitűdök és álláspontok, melyekhez valódi függetlenség és magas fokú intelligencia szükséges. A problémát az jelenti, hogy az O1G tábor fennmaradó, túlnyomó többségének halvány fogalma sincs, mit gondoljon a világról. Ebből fakadóan pártjaikat sem késztetik színvallásra. Egyáltalán nem véletlen hogy a DK-n kívül egyetlen ellenzéki párt sem penget progresszív húrokat, hiszen tudják, hogy a józan magyar ezekre nem vevő. De tagadni sem merik a woke-dogmákat, hiszen azzal hitük szerint a Fidesz igazságát erősítenék. S ha ez nem lenne elég, hárommilliárd további érvet tudnak, hogy miért ne menjenek szembe a globalista vonulattal...

Ne feledjük: az elmúlt évek során két népszavazást is tartott az ország. 2016-ban migránsügyben, 2022-ben pedig gyermekvédelmi kérdések kapcsán kérdezték meg a polgárokat. Az ellenzék előbb bojkottot hirdetett, utóbb érvénytelen voksolásra buzdított. Megértem őket: ezek olyan ügyek, melyekből nehéz jól kijönniük. Ha a kormány mellé állnak, karakterüket és nyugati szponzoraikat is elveszíthetik; ha a kabinet álláspontjával szembe helyezkednek, úgy a szavazóik számottevő hányadának inthetnek búcsút. A pártok mismásolása tehát érthető, híveik társadalomfilozófiai igénytelensége aligha. Ha jómagam történetesen a Párbeszédre, vagy a Momentumra kívánnék szavazni, engem piszkosul érdekelne, hogy választottjaim miként vélekednek a bevándorlásról, avagy a kiskorúak szexuális indoktrinációja kapcsán. Szégyen az is, ha valakit mindez nem foglalkoztat, s szégyen az is, ha igen, de nem meri vállalni az álláspontját.

Véleményem szerint egyszerű a képlet. Amíg az ellenzéki szavazó maszatol, s nem tudja, mit is gondoljon, addig az ellenzéki pártok is maszatolni fognak, s eszükbe sem fog jutni, hogy nyíltan állást foglaljanak. Márpedig bujkálva, szégyenkezve és mismásolva aligha lehet választásokat nyerni. Az is egy út, ha lesz végre egy párt a baloldalon - mondjuk az LMP, visszatérve a Schiffer-vonalra, önmaga legjobb arcára rátalálva -, amely felvállalja a nemzeti jelleget és karakteresen nemet mond a woke-ámokfutásnak. Már ez a mozzanat önmagában egy 15-20 százalékos középpártot eredményezhet. Persze az is egy forgatókönyv, hogy a teljes ellenzék beáll Gyurcsány mögé, és együtt fújják a globalista-progresszív nótát. Mindezek híján, további három éven keresztül folytatni az eddigi langyos politikát, a jövőben is megúszásra játszva - ez a biztos bukás receptje. 

Van egy ország, amely olyan szellemi óriásokat adott a világnak, mint William Shakespeare, John Locke, John Stuart Mill, Charles Darwin, Bertrand Russel, vagy épp Stephen Hawking. És ugyanez az ország most szemmel látható módon elindult a totális elhülyülés útján. Elég csak bepillantanunk a Buckingham palotába, hogy megértsük, miért tart ma ott a világ, ahol. Elég csak egy jelentéktelen bulvárhír erejéig beleszagolnunk a nyugati levegőbe, s már nem is csodálkozunk azon, hogy a 21. században, a Föld jólétének csúcsán mekkora ökörségekre vagyunk képesek. Káoszteremtéssel, karanténokkal, háborúkkal és szankciókkal büntetjük saját magunkat, mintha valami elborult szekta mazochista tagjai volnánk mindannyian. Az őrület a tettek mélyén, a megváltozott gondolkodásmódban keresendő.

A hír a következő: a 86 esztendős Lady Susan Hussey - II. Erzsébet egykori udvarhölgye és bizalmas barátja, Vilmos trónörökös keresztanyja - több mint hatvan év szolgálat után távozik a Buckingham-palotából. Az ok: rasszista botrányba keveredett... Történt ugyanis, hogy az idős asszony egy fogadáson szóba elegyedett a színes bőrű Ngozi Fulanival, a Sistah Space nevű szervezet vezetőjével, s a beszélgetés során annak származására is rákérdezett. Fulani többször is elmondta: Nagy-Britanniában született, brit állampolgár. Susan Hussey nem hagyta annyiban. Felmenőiről kérdezve kiderült, hogy a szülők a karibi térségből érkező bevándorlók. "Na, tudtam, hogy a végén eljutunk idáig, tehát maga karibi!" - csettintett diadalmasan az egykori udvarhölgy, mintha egy nehéz rejtvényt fejtett volna meg. Nos, ennyi a bűne. Ennyi az egész sztori. Ngozi Fulani a Twitteren közzétette a csevegés részleteit, s ez elég is volt ahhoz, hogy egy 62 éves pályafutásnak véget vessen. A brit királyi család hivatala közölte: "Elfogadhatatlan és mélységesen sajnálatos megjegyzések hangzottak el a párbeszéd során." Vilmos herceg szóvivője külön nyilatkozatban szögezte le, hogy a rasszizmusnak nincs helye a brit társadalomban, és a rendezvényen elhangzott megjegyzések elfogadhatatlanok voltak. Ezzel párhuzamosan Ngozi Fulani intézményes rasszizmusról posztol, és szinte elélvez a gyönyörűségtől, hogy eljátszhatja az áldozat szerepét... A kérdés számomra immáron nem az, hogy mi lesz az angol társadalommal, mert az már szemmel láthatóan elveszett. (Egy egészséges közösség erőteljesen felzúdulna a történteken, ám a britek agyát már érzékezhetően, s tán visszafordíthatatlanul átmosta a progresszió.) A kérdés az, hogy mi itt, Közép-Európában képesek vagyunk-e még józanul értelmezni ezt a látszólag jelentéktelen, ám nagyon is beszédes történetet. Adott egy 86 esztendős nénike, akinél már egyáltalán az is csoda, hogy jár-kel, mozog, kommunikál és még nem ment el teljesen az esze. Tudjuk azt is, hogy egész felnőtt életét a királyi család szolgálatában töltötte; lehet némi fogalma a diplomáciáról. Ez az idős asszony - érzékelhetően minden bántó szándék nélkül, sőt inkább közvetlenül és barátságosan - beszélgetést kezdeményez. Az ő kommunikációs eszköztárában még nem számít udvariatlanságnak, ha megkérdezzük, honnan való a másik. Ezt a gesztust a világtörténelem békés időszakaiban soha, sehol nem tekintették tolakodóan bántónak, sőt mindig is az érdeklődés, a másikra való odafigyelés megnyilvánulásának számított. Ma, Londonban: ez maga a tömény rasszizmus. Mindegy, mi volt évezredeken át. Mindegy, hogy a szándék barátságos. Csak meg lehessen sértődni rajta! Gondoljuk bele, mi történik, ha minket kérdeznek meg egy társasági összejövetelen! Kihúzzuk magunkat, és büszkén közöljük: magyarok vagyunk. Egy percig sem érezzük bántónak a kérdést, s pláne nem érezzük szégyellnivalónak a származásunkat. Ha némi lélektani igényességgel közelítjük a témát, azt fogjuk találni, hogy rasszista attitűdöt kizárólag Ngozi Fulani mutatott azzal, hogy pironkodik felmenői miatt. Ő már egy büszke brit, aki mélyen megveti múltját, s a karibi térség lakóit. De a posztmodern 21. század nem őt bünteti vállalhatatlan hozzáállása miatt, hanem azt az ártatlan öregasszonyt, aki szelíd csevejt kezdeményezett... Ami pedig messze a legszomorúbb: a királyi család az élére áll ennek az elmebeteg gondolkodásmódnak. Ezek után kitől várhatnánk, hogy őrizze mindazt a hagyományt, értéket és az értelem fényét, melyet megóvni érdemes?

Azt mondják: ez a legnagyobb rasszista botrány azóta, hogy Harry herceg és felesége, a részben afroamerikai származású Meghan interjút adott Oprah Winfrey-nek. A kétórás műsorban szó esett azokról az időkről, amikor Meghan még első gyermekét várta, s a királyi udvarban felmerült a kérdés: vajon milyen lesz a bőrszíne a kicsinek. Harry elmondta, e rasszista megnyilvánulások jelentős szerepet játszottak abban, hogy Amerikába költöztek. Értjük ezt? Feleségül vesz egy igazi bombacsajt, egy sikeres színésznőt, akivel a nők 99%-a boldogan cserélne, majd azon mimózáskodik, hogy a bőrszín kérdése egyáltalán szóba kerül. Ez valami olyan mélységesen mély ostobaság, hogy a közép-európai blogger csak értetlenül pislog. Hiszen Harry választásában megkérdőjelezhetetlen motiváció a fizikai vonzalom. Meghan vonzerejének pedig ugyanígy megkérdőjelezhetetlen alkotóeleme az afro-amerikai vérvonal. Mi ezzel a baj? Miért nem lehet azt válaszolni az érdeklődőknek, hogy remélhetően az anyuka szépségét öröklik majd a gyerkőcök? Ami engem illet: márciustól októberig sűrűn napozom, novembertől februárig pedig szoláriumba járok, hogy legyen némi színem. Mit nem adtam volna egy félvér szülőért... De egyáltalán: miért kell tabutémává tenni a bőrszínt? Ha van valami, ami képes konzerválni minden valódi rasszizmust - nem a királyi udvarét, mert az érzékelhetően nem létezik -, úgy a kibeszéletlenség, a tabusítás ennek a legjobb eszköze. Tucatnyi cigány származású cimborámmal olyan simán és gátlástalanul beszélgetünk mindenféle etnikai kérdésről, mintha egy focimeccset, vagy egy pókerpartit elemeznénk. Valójában ez a közeledés, ez a barátság alapja. Abból semmi jó nem származik, ha mindenki látja az elefántot a nappaliban, de senki sem meri a nevén nevezni.

Itt tart ma Anglia. Rasszizmust lát ott, ahol ennek nyoma sincs, de képtelen felismerni, ha ténylegesen felüti a fejét. Mindent megtesz azért, hogy tabusítsa a témát, holott pontosan tudható, hogy a kibeszélés az egyetlen gyógyír. A cél pedig nem is kérdéses: életben tartani, folyamatos muníciót szolgáltatni az áldozatiság kultúrájának. Mindezt persze simán lesöpörhetnénk az asztalról, mondván: minket Magyarországon e kérdés nem érint. A valóság az, hogy nagyon is érint. A cigányság beilleszkedése több száz év elteltével sem valósult meg maradéktalanul, s ha az angolok progresszív mintáját követjük, úgy nem is fog soha. De a kérdéses jelenség nem csupán effajta primer tanulsággal szolgál. Az áldozatiság kultúrája azt hirdeti: szégyellje, ostorozza, büntesse magát mindenki, aki nem tartozik semmiféle áldozati csoportba. Ebből a gondolkodásmódból, ebből az alaptalan, de kollektív bűntudatból fakad a korlátlan bevándorlás támogatása, a szivárványos ideológia, a rendőrség és a határvédelem bénultsága, a fehérellenesség, a férfigyűlölet, a beteg létformák istenítése, a focisták térdepeltetése, de még a szankciós politika is. Semmi sem fontosabb, mint hogy kimaradjunk ebből az egész őrületből. Ennek az első lépcsőfoka az, ha képesek vagyunk kiröhögni Ngozi Fulanit, Meghant és Harryt, valamint az egész brit királyi udvart.

Valaha nagyra becsültük Britanniát. A zenéjüket, a focijukat, a tudósaikat, az egész kultúrájukat. Ma ott tartunk, hogy a VB negyeddöntőjét nézve képesek vagyunk a franciáknak szurkolni; s szinte már csak a Monty Python-csoport aranyköpéseit idézzük: "Hülye angolok, angol hülyék!"