"Igen, mindent tudunk magáról, de ehhez elég nekünk az ön cikkeit olvasgatni, ne reménykedjen, több ehhez nem kell. Maga egy Magyarország felforgatásán dolgozó, békétlenséget szító, külföldről támogatott, tőről metszett kommunista" - válaszolt Kocsis Máté Jámbor Andrásnak a parlamenti ülésen. Bevallom: eleddig sosem olvastam Jámbortól semmit, most aztán igazán kedvet kaptam.

"Hogy szabadság és kommunizmus létezhet egyszerre, az természetes mindenkinek, aki tovább lát a történelemben a pártállam borzasztó tettein." - írja a Mérce oldalán januárban, Tamás Gáspár Miklóstól búcsúzva. Világos, hogy egy nekrológ nem a legalkalmasabb keret a mélyebb filozófiai fejtegetésekre, de ha nem itt, úgy valahol máshol igazán kifejthetné, hogy e két - szöges ellentétben álló - kifejezés miként férhet meg egymás mellett. Számos radikális baloldali gondolkodó munkáit tanulmányozom; a tisztességesebbek mind elismerik, hogy kommunizmus nem létezhet erőszak nélkül, vagy legalábbis azt, hogy ők maguk nem látják a békés utat.

"A boldogulás nem akarat kérdése, hanem képességek összességének a kérdése, amely képességeket egyenlőtlen mértékben tudunk megszerezni. Akinek nincs saját gyerekszobája, arra a szülei nem tudnak úgy figyelni, mert a nap végén csak a fáradtság maradt. Nem tudják a tanszereket, a megfelelő táplálékot megfizetni, a folyamatos túlóra mellett a kellő törődést és odafigyelést nyújtani." - így fogalmaz Jámbor András a Hazugság, hogy aki akar, az tud dolgozni című cikkében. Lassan kétszáz éve hallgatjuk ezt a hülyeséget: az akarat, az elszántság, az egyéni teljesítmény mit sem számít, minden a rajtunk kívül álló körülményeken múlik... Ez a tipikus baloldali gondolkodás: elárulása mindannak, ami az embert valaha is felemelte és naggyá tette. Nyilvánvaló igazság, hogy nem ugyanonnan indulunk. Más-más genetikával, gyermekkori környezettel, egészséggel és vagyoni helyzettel áld meg mindannyiunkat a jószerencse. Na és? Célszerű a világot okolni minden bajunkért, vagy érdemes lenne inkább megpróbálni mindent, amit csak megtehetünk magunkért? "Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a miénk, a szabad akarat hazugság." Imádom a balos demagógokban, hogy egyetlen rövidke mondatba akár több hazugságot is bele tudnak építeni. Egyfelől: Magyarország - és általában Közép-Európa - az a térség, ahol a jövedelemeloszlási egyenlőtlenségek világszerte a legkisebbek. Másrészt: a szabad akaratnak sokféle korlátja lehet, azonban társadalmi tekintetben kizárólag a diktatórikus intézkedéseket sorolhatjuk ide. Minél kevésbé szól bele az állam a polgárok életébe, annál inkább szolgálja az egyén szabad akaratát, egyúttal annál távolabb kerülünk mindenféle kommunista rémálomtól. "Ha a szabadságjogokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokra helyezzük, mint politikai felépítményeket, akkor a mélyben lévő kizsákmányolást, nemi-, osztály-, etnikai alapú igazságtalanságokat ezek a szabadságjogok könnyen súlyosbíthatják." Elképesztő ez a gondolkodásmód, a nyelvezet meg pláne. Jámbor András tényleg egy tőről metszett kommunista, aki képes bekezdéseken át papolni a szabadságról, hogy aztán a végén kibökje: esküdt ellensége annak.

Természetesen a környezetvédelem kapcsán is kizárólag a kapitalizmus gyűlölete jut eszébe: "Fájóan hiányzik annak kimondása is, hogy a klímaváltozásért nagyon nagy részben felelős nagycégek ellen is fel kell lépni." Nincs vitám azzal, hogy az ökológiai károkat az okozóknak kellene megtéríteniük, ám ennek nem sok köze van a cégformához és -mérethez. De még ahhoz sem, hogy egy-egy ország milyen társadalmi-gazdasági berendezkedést működtet. A világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátója hosszú évek óta az a Kína, amely önmagát kommunista államként azonosítja... "Nem az lenne a szemléletformálás, hogy ennél kicsit bátrabbak, merészebbek vagyunk, és kimondunk olyan dolgokat, amiket még a téma iránt érdeklődők se tudnak feltétlenül?" Ami engem illet: fogalmam sincs, melyik politikus a veszélyesebb. Az átlagos ellenzéki, aki nem hisz senkiben és semmiben (talán csak a pénzben, a hatalomban és abban, hogy Orbán maga a patás ördög); avagy a Jámbor András, aki - úgy tűnik - valóban fanatikus hívő.

Februárban német antifa banda garázdálkodott Budapesten, a rendőrség az ügy kapcsán Jámbor egyik társát is előzetes letartóztatásba helyezte. (Bizonyítékok hiányában később elengedték.) Ez az eset, illetve az antifa mozgalomhoz fűződő viszony az oka annak, hogy a Párbeszéd-frakció politikusa ennyire a reflektorfénybe került mostanság. A témában számos alkalommal megszólalt és posztolt is a Facebookon, azonban sehol nem találkoztam olyan mondatával, amelyben elítélte volna az utcai erőszakot, a járókelők félholtra verését. Az antifa mozgalmat tértől és időtől függetlenül mindig is a terrorista attitűd jellemezte - igen beszédes, hogy Jámbor András képtelen elhatárolódni tőlük.

Szombaton rajtol az idei - immáron 17. alkalommal megrendezésre kerülő - Ultrabalaton; a 210 kilométeres távval a Párbeszéd csapata is megküzd majd. Hosszú évek óta figyelem e törpepárt működését, s azt kell mondjam: messze ez az első szimpatikus húzásuk. Szabó Tímea maga is indul, ám a csapattagok névsorát nem tette közzé. Ha valaki tudja, írja meg, de szerintem hiába keresném a 13 fős listán Jámbor András nevét...

Harminchárom év telt el az első szabad parlamenti választás óta. Az a generáció, amelyik a rendszerváltást követően a legnagyobb meggyőződéssel vallotta, hogy Kádár alatt jobb volt, mi több: életben tartotta és kétszer is kormányra segítette a Magyar Szocialista Pártot, ma már nincs velünk. Mindeközben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek semmiféle közvetlen tapasztalata sincs a puha diktatúra kapcsán. Számukra egyenesen kötelező a tavaly bemutatott sikersorozat, A besúgó megtekintése.

A magyar filmeket gyakran éri az a kritika, hogy hiteltelenek; a készítőknek halvány fogalmuk sincs az általuk feldolgozott témáról, társadalmi problémáról. Kijön egy film a cigányságról, s a néző csak fogja a fejét, mert pontosan tudja, hogy a romák nem ilyenek. Ha a központi téma a drog, többnyire azt érezzük, hogy a forgatókönyvírók még sosem láttak közelről kábítószerest. Rendre életidegen jelenetekbe, karakterekbe és párbeszédekbe futunk. E tekintetben A besúgó sem tökéletes - találkozunk túlzó jelenetekkel és a kor valóságát kevéssé tükröző beszédmóddal, szóhasználattal -, ám mindezektől függetlenül a sorozat parádés; nem csupán sodró és lebilincselő, de a lényeget tekintve jól hozza a Kádár-éra atmoszféráját.

Az első, ami a széria kapcsán eszembe jut: a pitiánerség. Már a szó primer értelmében is: mintha mindenki gombokért adná el a lelkét. Még a jelentős hatalommal bíró tartótiszt is (a mindig kiváló Thuróczy Szabolcs alakításában) végig azon kattog, hogy vajon kiutalják-e családja számára a nagyobb és elegánsabb pasaréti lakást, ahol a lánya szobája sem lesz ablaktalan... Hazaér, veszekszik a nejével, hogy miért tekeri húsz fok fölé a fűtést, s folyamatosan frusztrált, mert képtelen elfogadható életnívót biztosítani a famíliának. Már a nyolcvanas évek derekán járunk, évtizedek óta építjük a szocializmust, de még mindig ott tartunk, hogy a pártarisztokrácia is igen szűk; a rendszer másodvonalbeli bizalmasai, támaszai, kegyeltjei is meglehetősen pocsékul élnek.

Maradjunk még egy percre az anyagiaknál! A kádári diktatúra úgy kívánja megvédeni magát, hogy civilekből szervez besúgóhálózatot. Értjük a logikáját. Először is: egyszerű a beépülés, hiszen a megzsarolt, megfenyegetett, félelemben tartott spiclik eleve a megfigyeltek környezetéből származnak. Másodszor: a kollaboránsok lelki megnyomorításának aligha van jobb eszköze. A diktatúrát kiszolgálók előbb-utóbb magukat is meggyűlölik, s jellemzően fásultakká, avagy - kognitív disszonanciájukkal imigyen megbirkózva - egyenesen a rendszer éltetőivé válnak. És mindezeken túl, harmadszor: rövidtávon az erőszak mindig a legolcsóbb megoldás. Kádárék - elvileg - megtehették volna, hogy csupa önkéntes, jól megfizetett kémet alkalmaznak. De ehhez pitiánerek voltak, inkább a mennyiséget választották a minőség helyett. (Az állambiztonsági szolgálatokat ellátó szervezetek 1945 és 1990 között kb. 160 ezer hálózati tagot számláltak... ) A sorozatban is megjelenik az az elem, hogy a rendőrség miként tud többször is lyukra futni besúgói jelentések alapján, a valóság azonban jellemzően nem bővelkedett a látványos félrevezetésekben. Tipikusnak számított ugyanakkor a használhatatlan anyag; az akaratuk ellenére beszervezettek - különösen a kreatívabb művészek és értelmiségiek - akár oldalakat tudtak megtölteni tökéletesen érdektelen információkkal, megfelelve a kényszer szülte elvárásnak, ugyanakkor senkit be nem mószerolva. Most képzeljük el: ez a velejéig romlott, beteg világ egyébként is irgalmatlan erőforrásokat használt fel önmaga védelmére; e kamu jelentések még tovább rontották a rendszer pocsék hatékonyságát. Az amatőr besúgóhálózat egésze a legpazarabbul szimbolizálja a szocializmus csődjét, életképtelenségét.

A kicsinyesség megmutatkozik abban is, ahogyan az elvtársak egymással bánnak. A sorozat negatív főszereplője nem csupán otthon, de a munkájában sem nagyon lubickolhat. Semmi tisztelet, megbecsülés, egymásért való kiállás. Nem csoda: egy képtelen ideológiára épített elnyomó rendszerben aligha számítunk bajtársiasságra; senki senkiben sem bízhat, csakis a félelem és az örökös gyanakvás vezérel mindenkit. Nincs közös hit, nincs közös cél, nincs barátság sem. Ezt láttuk már a jakobinus mozgalom idején is, amikor a francia forradalmárok egymást is lemészárolták. Ugyanez történt Leninéknél, később a magyar kommunistáknál is. Szinte megmosolyogtató, hogy a hazai baloldal a rendszerváltás óta is ugyanezt az attitűdöt élteti: gátlástalanul darálják le egymást, még az összefogás idején is képtelenek az együttműködésre. Igaz is: hit nélkül, program nélkül és egymás tisztelete nélkül aligha várhatnánk bármit.

Az eddigiek természetesen csupán a pitiánerség felszíni tünetei. A lényeg a rendszer egészének kicsinyességében rejlik. Képzeljük el azt az eszement világot, amelyben mindenki mindenkit megfigyel! Ez a tekintélyelvű vallások attitűdje, melyek szerint minden ember bűnös, és a közösségi embernek az a fő feladata, hogy árgus szemmel pásztázza a többieket, folyamatosan az eltévelygőket kutatva. A keresztény vallást épp ugyanúgy jellemzi ez a hozzáállás, mint az iszlámot, csupán a barbár kegyetlenség az, amely a hívők tudati szintjének emelkedésével (és az egyház világi hatalmának megszűnésével) az előbbiből már eltűnt. Ez éppen olyan beteg, mint a féltékeny férj, aki egész nap a nejét követi, távcsővel a nyakában... A jó értelemben vett, klasszikus liberalizmus mindezzel szemben nagyvonalú. Nem látja bűnösnek az átlagembert, ezért nem is kívánja folyamatosan ellenőrizni. Világos, hogy a liberális demokráciák is működtetnek terrorelhárítási egységeket, ám ezek - alapértelmezetten - a polgárokat óvják az elmebeteg agresszoroktól, nem pedig az államot. Magát a rendszert teljesen felesleges védeni, ahogyan erőszakkal támadni is, hiszen négyévente választásokat tartunk, melynek alkalmával simán elzavarható bármelyik népszerűtlen kormányzat.

A sorozat elsősorban az akciót helyezi előtérbe, nem pedig az eszmeiséget, azonban az ötödik epizódban egy érdekes pódiumvitát is láthatunk. A KISZ küldötte azzal érvel a rendszer mellett, hogy lám, most is itt ülhetnek és megbeszélhetik, ha valami nem tetszik. (Azt nem említi, mert nem is tud róla, hogy egyedül a kommunista ifjak jelenléte miatt nem veri szét a rendőrség az eseményt és a résztvevőket.) Száva Zsolt, az ellenzéki egyetemisták vezetője így válaszol: "Nagyon fontos dolgot mondtál ki, Adél. Szeretném, hogy mindannyian ízlelgessük magunkban ezt a szót: ajándék. Mikor kértünk mi ajándékot? Mennyivel jobb egy egyszeri, szegényes ajándék annál a hatalmas lehetőséghalmaznál, amit a munkánkkal tudnánk megteremteni? Én megkockáztatom, hogy inkább éhen halok és dolgozom egy lehetőségekkel teli országban, minthogy a biztos szegénységben éljem le az életemet, ahol rám erőltetik, hogy mindenki ugyanannyit ér." Nem különösebben mélyenszántó filozófia, mindenesetre megfogalmazza a lényeget: a szabadság nem ajándék, nem könyöradomány, hanem minden élő ember elidegeníthetetlen alapjoga. A baloldali kényszeres társadalomkontrollhoz hasonlóan nem melengeti a szívemet az sem, amikor Bogár Laci bácsi a "léthatárőrizet" kívánatosságáról beszél: "Ha megmaradtak volna azok az intézmények, amelyek szakrálisan őrködnek afelett, hogy elgondolni és megvalósítani csak azt lehet, amit az örökkévalóságba be tudsz illeszteni..." Hitem szerint ne legyenek ilyen intézmények, se szakrálisak, se deszakrálisak. Az emberi szabadság azt (is) jelenti, hogy elgondolhatunk és megvalósíthatunk bármit, ami nem tesz erőszakot a másik emberen.

A Kádár-rendszer mindenkit megrabolt mindenféle módon. Mi, középkorú közép-európaiak ilyen tekintetben szerencsések vagyunk, hiszen megtapasztalhattuk a szocializmus végtelen sötétségét, majd az azt követő világot is. A fiatalok pedig - akik az előbbit már megúszták - nézzék végig a sorozatot, hogy egy életre bevéssék: soha többé balos rémuralmat!

Szombaton megtartották az Aszex Pride-ot, az aszexuálisok első budapesti felvonulását. Az esemény mindössze száz-százötven embert mozgatott meg. A Telex helyszíni riportokkal jelentkezett.

Bevallom: én ezt az egészet nem értem. A megmozdulás deklarált célja az aszex láthatóság elősegítése volt. Biztos velem van a baj, de halvány fogalmam sincs, hogy ennek mégis mi értelme, mi haszna lehet. (Oké, nem vagyok naiv, világos, hogy szimpla politikai provokációról van szó, de a semmiért mégsem lehet az utcára terelni még pár tucat fiatalt sem.) Alapvető emberi tapasztalás, hogy nem vagyunk egyformák. Mindenkit más hoz tűzbe és nem is ugyanazon a hőfokon égünk. Számtalan barátom van például, akik élnek-halnak az autókért. Egy többórás sörözést ki tudnak tölteni oly módon, hogy témát sem váltanak. Én is imádom az autómat, de eddig mindössze kétszer nyitottam fel a motorháztetőt, pedig már négy éve használom. Egész egyszerűen untatnak a műszaki részletek, és egyáltalán az, ha kocsikról kell beszélgetnem, így ilyenkor átülök az asztal másik végébe a hozzám hasonszőrűekhez, vagy egyszerűen csak lelépek. De az még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy felvonulást szervezzek az autók ellen. Ugyanígy vagyok a horgászattal, a balettel, a musicalekkel, de még főzéssel is. Az asszony és a lányom aligha tudna rávenni, hogy melléjük kuporodjak a kanapén, amikor a tévében a Troll a konyhában megy, de mivel nem mozgat meg a téma, nem is érzem azt, hogy szegényebb lennék azáltal, ha kimaradok belőle. Ehhez képest az önmagukat aszexuálisoknak vallók végigvonulnak a városon a "no sex, no romance" rigmust skandálva. Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem. Többedmagammal végigmasírozni az Andrássy úton, s dobokkal, kereplőkkel, köcsögdudákkal hirdetni: "no pacal, no körömpörkölt!" De talán egyszerűbb, ha simán csak rendelek valami mást.

"Szexuális vonzalmat, meg szexualitást azután tudok létesíteni egy emberrel, hogy erős szerelmet, vagy barátságot, érzelmi köteléket érzek iránta, nem csak így meglátom és tetszik, hanem inkább a belső az, ami megfog." - nyilatkozik egy kislány, aki magát demiszexuális transz férfinek vallja... Hogy miért érzi magát férfinek, az legyen az ő dolga, csak épp fura, hogy megközelítése - melyben az égvilágon semmi rendkívüli nincsen - sokkal inkább a lányokra jellemző. Voltaképpen ennyit állít: nem fekszik le minden szembejövővel, hanem válogat. Ez valami világbotrány. Csoda, ha a társadalom kiveti magából??? Az embernek az a benyomása, hogy valójában egy tök egészséges, átlagos, helyes kiscsajt lát, aki színesre festett hajjal keresi az útját, s ebbe még az is belefér, hogy légből kapott, összefüggéstelen dolgokat mond. Ennyi erővel akár én is nyilatkozhatnék úgy, hogy leszbikus, transz nő vagyok, aki extrém módon csakis akkor hajlandó bármiféle testiségre, ha a másik nem tiltakozik visítva...

"A párommal szemben, akivel kialakult már egy érzelmi kötődés, ott nem a szexualitást utasítom el, csak talán a vágyaim nincsenek olyan szinten, mint ahogyan azt az emberek hétköznapi szinten gondolnák." - így vall egy középkorú srác az esemény résztvevőjeként. Ezúttal is csak értetlenül pislogok. Mi a gond? Kit érdekel, hogy az emberek mit gondolnak? Kit érdekel, hogy havonta hányszor szexel a átlagember, ha nekem - és a partneremnek - hétszer is elég? (Vagy ötször, vagy kétszer, vagy ahogy jólesik.) Nemhogy egymáshoz képest különböző a libidónk, de mi magunk is változunk. A tipikus férfi húszéves kora táján a legéhesebb, a tipikus nő negyven körül. Nyilván érdemes hozzánk illő társat választani, ám egyebet aligha tehetünk. E vágytalanság láttán az embernek óhatatlanul Az élet értelme című Monty Phyton film egyik kulcsjelenete jut eszébe. Miután a katolikus családfő népes famíliájával elénekli a Minden sperma szent című betétdalt, a szemben lakó idősödő, protestáns házaspár a következő párbeszédet folytatja:

• Miért van nekik olyan sok gyerekük? - kérdi a feleség.
• Mert valahányszor közösülnek, egymással, gyerekük lesz.
• De ez velünk is így van, drágám.
• Hogy érted ezt?
• Hát nekünk két gyerekünk van. És kétszer közösültünk egymással.
• Nem ez a lényeg! Annyiszor csinálhatnánk, ahányszor akarjuk.
• Tényleg?

Vissza a felvonuló sráchoz: "Bennem volt egy feszültség, hogy egy párkapcsolatban, egy hétköznapi értelemben vett párkapcsolatban én nem biztos, hogy azt tudom nyújtani, amit a párom elvárna. Vagy hogy az igényeink nem feltétlenül találkoznak, és ez egy belső feszültséget jelentett. És én ezt szerettem volna ledobni magamról." Mindez tökéletesen érthető és legitim. A legtöbb embernek megvan a maga frusztrációja. Eléggé karcsú vagyok? Nem lóg a mellem? Nem ciki, hogy nincs diplomám? Nagyon gáz a lakásom? Napestig sorolhatnánk azokat a félelmeket, melyek mind arról szólnak, hogy esetleg nem vagyok elég jó a másiknak. Függetlenül attól, hogy ezek mennyire valóságosak és relevánsak, egy biztos: minden új találkozásnál tiszta lappal indulunk; s talán épp a speciális karakterünk miatt fogunk remekül illeszkedni a másikkal. Mint két kicsi legó. A nagy dobás című film egyik legjobb gondolatmonológja: "A feleségemet a match.com-on ismertem meg. A profilomban ez állt: Félszemű orvostanhallgató vagyok, társaságban félszegen bénázok, és van 145 ezer dollár diákhitel tartozásom. Ő ezt írta nekem: Pontosan téged kerestelek. Mármint az őszinteséget..." Akárhogy is, ezek az egyén, illetve legfeljebb két ember problémái. Teljesen felesleges az utcára menni velük, ennél sokkal szimplább és hatékonyabb terápiás és öngyógyító módok léteznek.

"Vannak barátaim, akik nem a legjobban állnak ehhez a pride-hoz, de attól még elfogadnak teljesen, úgyhogy szerencsére nincsen ezzel túl nagy gondom." - fogalmazza meg egyéni nézőpontját egy serkenő bajszú fiúcska, józanul és felettébb reálisan lefestve a nagy magyar valóságot. Nagyon úgy tűnik, hogy az "egy bolond százat csinál" tipikus esetét látjuk: a főszervezőn kívül mindenki abszolút kiegyensúlyozott, normális, egészséges, és még csak nem is haragszik nagyon a világra. Ideje hát megismerkedni a hangadóval, Sulyok Viktóriával is.

"A jelenlegi társadalmi berendezkedésben minden egyes nap egy kibaszott heterofelvonulás, mert hogy egy hetero ember elmondhatja, hogy neki kije van, meg mije van, meg hogy mennyire boldog a partnerével, meg hogy Tenerifén voltak nyaralni. De ha én ki merem nyitni a számat és azt merem mondani, hogy én amúgy párorientált aromantikus, aszexuális vagyok, és kurvára nem úgy akarok élni, ahogy szerinted az fasza, akkor azzal kell szembesülnöm, hogy jaj te szegény, biztos traumatizált vagy, meg jaj-jaj, mennyi bajod van az életben. És akkor mindig arra gondolok, hogy tök sok bajom van az életben, baszd meg, miattad!" Alig hiszem, hogy létezik olyan pszichológus, aki ezt a kincsesbányát, Sulyok Viktória - a kevés számú egybegyűlthöz intézett - beszédét ne találná végtelenül szokványosnak, tankönyvi esetnek. Ő a tipikus önjelölt áldozat, ő a tipikus balos forradalmár. Szemmel láthatóan traumát hordoz, boldogtalan, rettenetesen irigy és mivel képtelen elégedettségre lelni a saját életében, így inkább a világot égetné porrá. "Azért vagyok itt, mert ez az undorító, mocskos társadalmi berendezkedés, amiben kénytelenek vagyunk élni, az nem csak egy aszex embert nyomorít meg, hanem kurvára mindenkit." Végignéztem a Telex negyedórás beszámolóját, de arról egyetlen árva szó sem esett, hogy ez a piszok magyar jelenkor miként nyomorítja meg az aszexuálisokat, pláne a többieket. Tényleg géppisztolyos rendőr áll mindenki mellett, hogy márpedig szexelni muszáj? Vagy hallottunk olyat bárhol bármikor, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés ért, csak mert alacsony a libidója? Lehet, hogy én élek buborékban, de ötven múltam, s ilyenről még életemben nem hallottam. A hírt és a riportvideót a Mandiner is lehozta, ehelyütt az egyik kommentelő remekül összefoglalta a lényeget: "Odáig értem, hogy nem támad fel benne a löttyös indulat, sem férfitól, sem nőtől. Gyanúm szerint ebben a kérdésben viszonosság áll fenn a Sulyok és a társadalom többi tagja között."

SULYOK VIKTÓRIA

Egészen nyilvánvaló, hogy szex nélkül, vagy akár szexuális vágy nélkül is van élet, még akkor is, ha ez sohasem lesz teljes értékű. Ahogyan az enyém sem, hacsak időközben nem kapok kedvet a főzéshez, a horgászáshoz, vagy épp a baletthez. Továbbmegyek: a rendszeresen vadászó cimboráim is sajnálkozva néznek rám, hogy nem is tudom, mit veszítek. Ám én csak mosolygok, s egyáltalán nem bánom, ha úgy halok meg, hogy egyetlen őzet sem terítettem le soha. Szóval: nem értem ezt a felvonulást. Ha valakit hidegen hagy a szex, az miért irigykedik a lepedőakrobatákra? S ha ez nem csupán az egyéni frusztrációról szól, hanem a társadalmi érzékenyítés is cél, úgy mégis milyen hasznot remélhetünk e megmozdulástól? Lehetségesnek tartjuk, hogy a fehérmájú Éva - a propaganda-hadjárat hatására - feladja vágyait és végleg összeköti életét a vágytalan Ádámmal? Tudjuk, hogy nem így lesz, ez a mutatvány még a katolikus inkvizíciónak sem sikerült volna. Tudjuk azt is, hogy minden valamirevaló párkapcsolat sikere csupán két emberen múlik, s totálisan mindegy, hogy a társadalom mit gondol a libidónkról. Valamint tudjuk azt is, hogy a történelem számos aszexuális figurát felvonultatott: ilyen volt Jeanne D' Arc, Sienai Szent Katalin, illetve sanszos, hogy Pál apostol úgyszintén. Mivel a szexualitásért, az agresszióért és a vallásos hitért is a legősibb agyterület, a temporális lebeny felel, ezek torzulása gyakran együttesen jelentkezik. Úgy tűnik, mintha Sulyok Viktória személyében egy posztmodern Jeanne D' Arcot látnánk, s igazán klassz lenne, ha dühét és agresszív indulatát ő is valamiféle nemes célra használná. Egyelőre nem így tűnik.

Muszáj azzal indítanom, hogy imádom a nőket. Egyenesen odavagyok értük. Szeretem gyengédségüket, megnyugtató, lágy hangjukat, és a harmóniát, amelyet árasztanak, s megteremtenek maguk körül. Szeretem mosolyukat, kalandra csábító tekintetüket. Szeretem bennük az odaadó szeretőt, a gondoskodó családanyát, a konyhatündért, az otthonteremtőt, a békehozót. Persze vaskosat hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden nőt e felvázolt kép jellemez a nap huszonnégy órájában. Ismerjük a másik oldalukat is: a hisztiset, a játszmázót, a rikácsolót, a passzív-agresszívet. Amikor a lányok-asszonyok elkezdték meghódítani a politika különböző színtereit, azt az ígéretet kaptuk, hogy a világ majd kiegyensúlyozottabb és békésebb lesz általuk. Ma már látjuk: nem így történt, a közéletben nem ez az arcuk dominál. Nézem a vén Európát, s nem a büszke és gyönyörű nőt látom magam előtt, hanem a frusztráltat, a kapkodót, a felelőtlent. Beültettük az asszonyt a volán mögé, s most aztán száguld a család a szakadék felé...

Természetesen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek nőies férfiak és férfias nők; mi több, női archetípusból többet is fel tudunk sorolni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk tipikusan női karakterekről, személyiségvonásokról:

• Többségük életében a személyes kötődések kiemelt szerepet játszanak; s rendszerint fontosabbak, mint karrierjük, önállóságuk, autonómiájuk.
• Sokan a párjukat helyezik a középpontba. Kapcsolatfüggők, féltékenyek, férfi nélkül képtelenek a boldogságra.
• Az önfeladó anyának a gyermeke az első. Képtelen nemet mondani.
• Jellemző női karakter: folyton vár valamire, vagy valakire, aki majd irányítja élete alakulását. ("Vigyél el, az a jó, ha meg sem kérdezel...")

Amíg a tipikus férfi versengő-kapitalista, addig a nő képviseli az érzékeny-szocialista vonalat: empatikus, befogadó, gondoskodó. Ez családanyaként perfekt hozzáállás, vezetőként azonban végzetes hibákhoz vezethet, elég csak a bevándorláspolitikára gondolni. Az analitikus, tervező, a szabályokat előre rögzítő és betartó, kiszámítható férfival szemben az impulzív nő néha akár odáig is elmegy, hogy simán felborítja a játéktáblát. A határozott, erős és független férfikarakterhez képest a befolyásolható nő sokszor csak sodródik az eseményekkel, ahogyan ezt a nagypolitikában is látjuk napjainkban a háború kapcsán. Tegyük hozzá mindezekhez Jordan Peterson meglátását: amíg a férfiaknál az antiszociális viselkedés általában erőszakban nyilvánul meg, addig a nőknél ugyanez a hírnévtönkretétel formájában jelenik meg. A női antiszociális viselkedés formája a rosszindulatú pletyka és hírnévgyilkosság. Kell-e magyarázni, mit jelent ez a közösségi média világában?

Tavaly novemberben az Európai Parlament elfogadta azt a jogszabályt, mely szerint 2026 júliusáig a tőzsdén jegyzett uniós nagyvállalatoknál a vezetői pozíciók minimum harmadát nőknek kell betölteniük. A kvótát nem teljesítő társaságok természetesen szankcióra számíthatnak... Nem megyek bele ehelyütt, hogy erkölcsi tekintetben micsoda mélyrepülés az, amikor a központi hatalom ilyen durván beleszól a piaci működésbe. (Léteznek előzmények: ilyenek voltak a zsidótörvények, s ilyen volt a kommunisták világa is, ahol a munkásszármazást preferálták.) Ezúttal elég ha rögzítjük, hogy a küldetéstudatos világjobbítók elszántan ügyködnek az üzleti szféra elnőiesítésén. Ebben az sem zavar senkit, hogy a kvóták, a jóemberkedés és a woke-idiotozmus immáron számos - korábban jól futó - céget tett tönkre, mi több, egyes elemzők szerint mindez a közelmúltbeli amerikai bankcsődöknél is jelentős szerepet játszott. Szinte jelképes, hogy a Silicion Valey Banknál a kockázatkezelési vezető pozíciójában - aki többek közt a csőd elkerüléséért felel - sorra nők váltották egymást.

A korona című sorozatban találkozhatunk pár érdekes párbeszéddel II. Erzsébet és Margaret Thatcher között. Már az első találkozásuk is parádés: "Feltételezem, nincs nő az alakuló kabinetben." - kezdi az uralkodó. "Természetesen nincs és nem csupán azért, mert nem volt alkalmas jelölt. Úgy találtam, hogy a nők általában alkalmatlanok magas hivatalokra. Mert túlságosan érzelmesek..." - reagál a Vaslady, ami különösen hitelesnek hat az ő szájából. (Így is járt el: 1979 és 1990 között - három ciklusa során -  mindössze egyetlen női minisztere volt, ő is csupán rövid ideig tölthette be tisztségét.) A 21. században azonban a világ már nem hallgat Thatcher útmutatására; a politikai kulcspozíciók jelentős hányadát immáron lányok-asszonyok töltik be. Az igazán látványos problémák Angela Merkellel kezdődtek, aki 2015-ös, érzelmi alapú döntésével az anyai befogadás ösztönét emelte nemzetpolitikai szintre. Emlékezünk még Liz Trussra, Nagy-Britannia történetének legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnökére is, aki nyilatkozata szerint simán elindítaná az atomrakétákat, miközben halvány fogalma sincs a földrajzról. Egy éve - akkor még külügyminiszterként - úgy tárgyalt Lavrovval, hogy nem tudott különbséget tenni orosz és ukrán régiók között. Nagy kedvencünk Annalena Baerbock német külügyminiszter is, aki szerint Németország hadban áll Oroszországgal, de sebaj, minden rendbe jön majd, ha Putyin végre 360 fokos fordulatot tesz... Egykori minisztertársa, a szociáldemokrata Christine Lambrecht volt a csúcstartó a hülyeségben; a védelmi tárca irányítójaként annyi zavaros idiótaságot hordott össze a háború kapcsán, hogy Scholz végül kénytelen volt eltávolítani. Szóval, ha körbenézünk Európában, azt látjuk: számos országot vezet nő, s ahol férfiú a kormányfő, azokban az államokban is mindenütt komoly pozíciókat töltenek be lányok-asszonyok; a miniszteri posztok egyharmada az övék, egynémely kabinetben még túlsúlyt is képeznek a férfiakkal szemben. Az EP nemi összetétele is igen beszédes: a kezdeti 15%-ról mára 39%-ra nőtt a nők aránya; Svédország és Finnország képviselői között pedig már kifejezetten a férfiak vannak kisebbségben. S ha mindez nem lenne elég: pár napja felröppent a hír, hogy Jens Stoltenberg szeptemberi távozását követően akár Ursula von der Leyen lehet a következő NATO-főtitkár. Atyaég, mi kell még??

Itt tartunk tehát: adott egy erősen elpuhult nyugati civilizáció - azon belül is egy kifejezetten elnőiesedett Európa - s nekünk ehelyütt kéne helytállnunk, ehelyütt kéne józan kommunikációt folytatnunk. Szinte lehetetlen vállalkozás. Minden férfi ismeri azt a jelenséget, amikor duzzogó asszonyától megkérdi: "mi a baj?", s az örökké játszmázó feleség válasza borítékolható: "semmi". Ugyanez a dinamika jellemezte Magyarország és az EU viszonyát hosszú időn át. "Mi a baj a jogállamisággal?" - kérdeztük őszinte érdeklődéssel. "Semmi. Csak olyan izék vagytok..." Évek teltek el, mire az első - mondvacsinált - szempontokat képesek voltak végre megfogalmazni. Hasonló a helyzet a szankciók esetén is. A demagógok századszor is eljátsszák az értetlent, hogy miért kellett a magyar kormánynak megszavaznia mind a tíz csomagot, miközben egyikkel sem értünk egyet. Mintha még sosem éltek volna párkapcsolatban. Vagy legalábbis nővel nem. Mintha nem tudnák, milyen az, amikor tucatnyi apróságban engedünk, csak hogy azt a pár valóban fontos döntést a kezünkben tarthassuk. Igen, megnézünk pár csöpögős-romantikus filmet. Igen, néha színházba is elmegyünk. Igen, meglátogatjuk apósékat vidéken, az ünnepek során... Miért tesszük? Hát nem jókedvünkből, az bizonyos. Merő diplomáciából. Egyszerűen így gyűjtünk elégséges muníciót ahhoz, hogy a valóban húsba vágó ügyek esetén - balettelőadás, musical, táncest - már nyugodtan és kellő alappal vétózhassunk.

Ismerjük Európé legendáját: a szépséges királylányt a főisten elrabolta és magáévá tette. Mintha a mítosz napjainkban válna valósággá: nagyon úgy tűnik, hogy a 21. századi Európát is elrabolta és magáévá tette valaki. Többek között ezért kellett ennyire elnőiesíteni a közéletet, hogy ez ilyen simán menjen. Már csak azt kéne tudnunk, kit tisztelhetünk a főisten személyében. Ezúttal nem Zeuszra fogadnék...

"Üvölt a szél és kacag a Hold,

Anyám egy hajtó asszonya volt.

Boszorkányszombaton ellovagolt,

Sosem tudom meg, apám ki volt."

(Hobo Blues Band: A fattyú reménytelen szerelme és halála)

Fattyú, buzi, csóró, feka, biboldó... Mi a közös e kifejezésekben? Nyilvánvalóan a megvetés, a lenézés. Mindegyik fogalmat tálalhatnánk semleges, vagy akár pozitív módon is, ám mi legyártjuk a magunk gúnyos, bántó szókészletét, hogy ily módon is kifejezhessük negatív viszonyulásunkat. Pedig már az is egy valódi misztérium, hogy miért is e lenéző attitűd. Nem állítom, hogy a megvetés minden esetben kerülendő, azonban szerencsés lenne, ha ezt kifejezetten a bűnnel társítanánk, vagyis csakis a másik emberrel szemben tanúsított agresszió láttán éreznénk hasonlót.

"Csak azt akartam elmondani, hogy sajnálom és utálom azt a csúf életet, amivé a gyerekkoromat változtatták. Fattyú! Olyasmi volt ez, aminek az értelmére lassan és fájdalmasan kellett rájönnöm abban a korban, amikor az ember még fiatal hozzá, hogy filozofikusan elviselje a fattyúsága tudatát. Nehéz és fájdalmas dolog volt megérteni, hogy a szomszédok miért nem beszélnek soha az ember anyjával, meg hogy miért különb az embernél minden más gyerek az utcában. Mert azt viszont nem lehetett, hogy ne értsd meg. Rá kellett jönni, amikor az embert beíratták az iskolába, és amikor a többi gyerek, a gyerekek végtelen kegyetlenségével, mindjárt az első napon odakiabálta hazafelé menet az utcán azt a szót. És az ember hazamegy és megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, és az embernek nem felelnek, nem felelhetnek..." - ily szívszorítóan vall ifjúkoráról Clive, Eric Knight Légy hű magadhoz című regényének főhőse. Ma már szinte hihetetlen, de alig száz évvel ezelőtt még ez az attitűd jellemezte a még oly civilizált Angliát is. Az ember csak pislog, hogy miért kell egy egyébként is szerencsétlen élethelyzetet tovább rontani ezzel az értelmetlen megvetéssel. Érdemes egy picit megpiszkálni a kérdést, már csak azért is, mert modellértékű: pontosan ugyanezt a struktúrát fogjuk látni számos egyéb társadalmi kérdés kapcsán is.

• ORTODOX TÉVESZME - A megvetés gyökere mindig valamiféle bűn, csakhogy az etikus ember kizárólag a bűntettet veti meg, nem az elkövetőt, valamint kínosan ügyel arra, hogy csakis valódi vétkek kapcsán emelje fel a szavát. Esetünkben szó sincs ilyesmiről. Egy hajadon teherbe esik. A gyerek apa nélkül nő fel. Ez minden. Tudjuk: van az a betegesen bigott világ, amelyben a házasságon kívüli szexualitás minden formája égbekiáltó bűn, ám ez csupán az emberi történelem rövidke, rosszízű fejezetét jellemzi. Az ősközösségek woodstocki miliőjében szinte mindenki fattyúnak számított, az apa személyét a legtöbbször csak találgatni lehetett. Ez persze aligha jelentett gondot: a falu közösen nevelte a gyerkőcöket. Ma már szintén túl vagyunk e romlott attitűdön; egy olyan világban, ahol a szexualitás többé nem tabu és nem kötik korlátok, egy apa nélkül felnövő gyereknek sem kell skarlátbetűt viselnie. Ami a bigott múltat illeti: az külön megér egy misét, hogy mennyire keresztényi magatartás az érintettek meghurcolása, különösen a gyereké, aki aztán végképp nem tehet semmiről.
• REALITÁS - A valóság az, hogy a csonka család sohasem optimális. Ma sem könnyű felnevelni egy (pláne több) gyereket egyetlen fizetésből, száz éve különösen nehéz mutatványnak számított. Ám ez csupán az anyagi oldal. Legalább ilyen lényeges, hogy a gyerekek megfelelő érzelmi fejlődésében az apa jelenléte is meghatározó. A számos valós probléma közül éppen a megvetés és az ebből fakadó szégyenérzet az, amely simán kiiktatható, és egy érett és tudatos társadalom ki is iktatja. Gondolhatunk azokra nőkre is, akik egy teljes életet leélnek anélkül, hogy bárkinek bármikor kellenének. Ez tényleg kínos, mégsem bélyegzi meg őket a világ, legfeljebb pár rosszmájú súg össze a hátuk mögött, az aggszűz jelzőt aggatva rájuk. Vagy gondolhatunk azokra, akik elvetetik a nem kívánt utódot, majd egy életen át küzdenek mardosó lelkiismeretükkel. A gyermekét kihordó, megszülő és egyedül felnevelő nőről azt biztosan el lehet mondani, hogy döntése felelősségteljes és tiszteletreméltó.
• POSZTMODERN TÉVESZME - A posztmodernek sosem elégszenek meg azzal, ha az inga végre megáll középen, a humánum és a béke egyensúlyi pontján. Ők sportot űznek abból, hogy bosszút álljanak a múlt minden sérelmén. A radikális feministák például egyenesen azt hirdetik, hogy az apából legfeljebb az örökítőanyagára van szükség, minden egyéb szerepvállalás felesleges. Számukra az ideális társadalom az, amelyben a nők egyedül nevelik gyermekeiket, mely vállalkozáshoz az államtól várnak bőséges támogatást. Fals világképüket pontosan azzal az elvakult gyűlölettel és előítéletességgel hirdetik, ahogy annak idején a megesett lányokkal bánt a társadalom. Ha valaki szóba hozza azt a - fent már említett - pszichológiai alapvetést, mely szerint a gyerek optimális érzelmi fejlődéséhez apára is szükség van; vagy hogy morálisan megkérdőjelezhető mások megadóztatása, csakhogy a feminista szinglik gondtalanul nevelhessék csemetéiket, máris kiátkozás a sorsuk.

Ugyanezt a sémát látjuk tucatnyi egyéb társadalmi kérdés kapcsán. Az alacsony tudati szintű közösségek üldözték, illetve a mai napig üldözik a homoszexuálisokat. E vallási gyökerű megvetésnek az égvilágon semmi értelme nincsen, pont úgy, ahogy az idevágó posztmodern téveszmének sem, mely szerint a melegeket ünnepelni kéne. A valóság az, hogy ez egy rém szerencsétlen beállítottság. Elsősorban azért, mert az egyneműek hancúrozása nem alkalmas az utódnemzésre, így az érintetteknek a létezés egyik legfőbb örömforrását kell nélkülözniük. Beteg az a világ, amelyben a melegeknek és leszbikusoknak szégyenkezniük és bujdokolniuk kell, de beteg az is, amelyikben azt kell hazudnunk egymásnak, hogy ez egy tökéletes és minden igényt kielégítő orientáció. Lépjünk tovább a pénzügyek mezejére: voltak idők és kultúrák, amelyekben a nincstelenség szégyellnivalónak számított. Ez majdnem olyan ostobaság, mint Ferenc pápa agymenése, aki a szegénységet erénynek és követendő példának mondja. A valóság az, hogy csórónak lenni vacak dolog, kár ezt azzal tetézni, hogy még le is nézzük az érintetteket. A bőrszín és az etnikum kérdése is pontosan ilyen; a származásban nincs és nem is lehet sem szégyellnivaló, sem pedig alap az übermensch-tudatra. A valóság az, hogy az egyes népek között irgalmatlan különbségek lehetnek intelligencia, testfelépítés, várható élettartam, vagy épp civilizáltság tekintetében, ám ettől még minden élet pontosan ugyanannyira szent és sérthetetlen. Amilyen embertelen dolog bármely népcsoport kollektív megvetése - legyen az zsidó, cigány, fekete, kínai, orosz, vagy akár magyar -, pont olyan embertelen bármiféle progresszív kvótarendszer alkalmazása, vagy épp a cenzúrázás, a ködösítés, a téma kapcsán folytatott kutatások és tudományos publikációk korlátozása.

Aki ismeri az evangéliumokat, pontosan tudja, hogy Jézus egyik legmarkánsabb, állandóan visszatérő kommunikációs eleme az üres sztereotípiák, az alaptalan előítéletek, a rosszízű, kollektív megvetés ellen való felszólalás. Az irgalmas szamaritánus történetében fricskát ad a kiválasztott nép gőgjének, hiszen a sztori hőse egy mélyen lenézett etnikum tagja. A vámosról és a farizeusról szóló példabeszédben az előbbi a pozitív karakter, holott munkája - adószedés a rómaiak számára - joggal megvetett. A nők mellett is rendre kiáll, ami minden esetben megrökönyödést kelt korának zsigerileg patriarchális világában. Fontos látni ugyanakkor, hogy Jézus még véletlenül sem fúj progresszív kürtöket. Nem hirdeti belső szemináriumokon, hogy "legyetek kevésbé zsidók". Nem hazudja, hogy a vámos szakmája milyen frankó, csupán annyit állít, hogy ennek a szerencsétlen megélhetést választó fickónak is lehetnek értékei. Sosem mond olyat, hogy a férfi és a nő közt nincs semmi különbség. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy nem igazán kóser az, ha a házasságtörő asszonyt megkövezik, miközben a teremtés koronája ezt lazán, büntetlenül megteheti bármikor. Akkor már valamivel humánusabb az, ha mindenki életben maradhat...

"A finom megvetés kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, művészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a modernek között." - állítja Friedrich Nietzsche, jómagam azonban zsigerből tiltakozom minden ilyen megnyilatkozás hallatán. A fintorgás persze mindenkinek elemi joga, azonban az alaptalan lekicsinylés, leszólás nem csupán a másikat bántja, de rettenetes öngól is egyben. Ellehetetleníti az együttérzést és a szeretetre való készséget, továbbá a morális tisztánlátásnak is búcsút inthet az, aki bűntelen embereket részesít megvetésben. Igaz, hogy rendkívül sokfélék vagyunk, de sem a származásra, sem a bőrszínre, sem a biológiai nemre, sem a szexuális irányultságra, sem a végzett szakmára, sem pedig az anyagi helyzetre nem mondhatjuk, hogy valódi értékmérő volna. Ha vannak is értékesebb és kevésbé értékes lakói e bolygónak, a különbségeket aligha ezek a jellemzők adják. 

Fura népek a reformátusok. Hitvilágukat, szokásaikat és rituáléikat megszabadították egy sor olyan kínos elemtől, amelyek a katolikusokat a mai napig jellemzik. Nem hisznek a tisztítótűzben. Elvetik a gyónás intézményét. Szó sincs cölibátusról. Az embernek már-már felcsillan a szeme, hogy lám, milyen felvilágosult és szerethető ága ez a kereszténységnek... azután hamar letörik a lelkesedésünk, amint megtapasztaljuk, miféle új dilikkel tömik be a keletkező réseket.

A protestantizmusról tudjuk, hogy szkeptikusan tekint minden olyan vallási elemre, amely nem egyenesen a Szentírásból következik (ez jogos és megsüvegelendő), cserébe ugyanakkor a Biblia minden egyes szavát megkérdőjelezhetetlen igazságként kezeli (ez viszont megmosolyogtató, különösen amikor a Teremtés könyvének jelképes sztorijait is történelmi eseményként tartja számon). Bevallom: az evangéliumokon túl nem sokra becsülöm a Szentírást. Épp ezért fura látni, hogy a kereszténység egyik ága sem jelöl meg különösebb súlypontokat; az Ótestamentumot épp oly értékesnek látják, mint az Újszövetséget; a jézusi tanítást semmivel sem méltatják többre, mint Pál írásait, még akkor sem, ha ezek köszönőviszonyban sem állnak egymással. A reformátusok pedig mintha különösen vonzódnának Pál apostolhoz, talán azért, mert karakterében igen hasonlít Kálvinhoz. Mindketten fanatikusak, szigorúak, néha kíméletlenek; de ami legfontosabb: puritánok, savanyúak és örömtelenek. "Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg" - írja Pál a korintusiaknak címzett második levelében. A józan, világi embernek persze rögtön szöget üt a fejébe, hogy létezhet-e egyáltalán olyan szomorúság, amely pozitív, amely kedves a Teremtő szemében.

"A Bibliában megjelenik egy nagyon markánsan szomorú arca Jézusnak: például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor a tagadásban elbukó Péterre tekint, vagy amikor a keresztet cipelve ezt mondja: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok.” - ezek Végh Miklós református lelkipásztor szavai, melyek kitűnően láttatják, mit is jelent az Istennek tetsző elszomorodás. Mindenekelőtt: nem önző, nem a saját sebei felett jajongó egoizmust látunk, hanem a másik emberrel együttérző fájdalmat. Ez így önmagában abszolút pozitívan cseng, de tegyük hozzá: Jézus a saját munkájának a gyümölcsét látja. Éveken át prédikált, tanított, segített, gyógyított - és ez az eredmény. Nemhogy nem lett jobb a világ, de még az örömhír hozóját is megfeszítik... Joó Sándor református lelkész így fogalmaz: "Nem magát siratta, nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. Mi szomorította meg ennyire? A várost fenyegető isteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága. Az egész népet fenyegető rettenetes büntetésnek az előre látása. Sírt azért, mert látta, hogy emberek esztelenül rohannak a vesztükbe. Fájt a vakság és fájt az a büntetés, ami rájuk vár, és fájt az a pusztulás, ami őket fogja érni, és fájt a kárhozat." Mindannyian ismerjük az érzést, különösen napjainkban. Látjuk magunk körül azt a gazdag és fejlett civilizációt, amelyet elődeink hagytak ránk, s mi épp szétverni készülünk. Azt a világot, amely simán működtethető volna jólétben, békében és biztonságban, de mi inkább a társadalmi feszültségeket, a gazdaság megbénítását és a háborút választjuk. Tényleg nem felemelő, de indokolt-e a szomorúság? A 21. század átlagembere annyit tehet, hogy hallatja a hangját, s ha valahol szenvedést lát, azt igyekszik enyhíteni. A legtöbben vajmi keveset fogunk formálni a történelem alakulásán. Ettől persze még aligha esünk kétségbe: privát szféránkban fenékig ürítjük az élvezetek kupáját, s ha úgy adódik, jó lelkiismerettel hagyjuk itt e földi kalandot. Jézus esetében - már ha a második isteni személyként tekintünk rá - még kevésbé megalapozott a szomorúság. Egyrészt: Isten teremtette ilyen gyarlónak és tökéletlennek az embert. Másfelől: Isten hatásköre az ítélet, a büntetés, a kárhozat. Az nagyon nem logikus, hogy a Mindenható szomorkodik a saját eredménytelensége, illetve saját kíméletlensége felett.

Kálvin szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat. Pál apostol levelében is megjelenik ez a gondolati szál: "Ha levelemmel szomorúságot okoztam is nektek, nem sajnálom. Sajnálkoztam ugyan, amikor láttam, hogy az a levél, ha csak rövid időre is, szomorúvá tett titeket, most mégis örülök. Nem annak, hogy szomorúak lettetek, hanem, hogy a szomorúság megtérésetekre vezetett." Istennek tetsző szomorúság az is, amikor a saját vétkeink miatt érezzük kínosan magunkat - állítja számos Biblia-magyarázó. A magam részéről ezt a vonalat sem érzem meggyőzőnek. Már a lelkiismeret-furdalás fogalmát sem igazán értem, vagy legalábbis csupán a passzív szótáramban szerepel. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen, úgy mi értelme annak, ha a rossz úton járunk? Miért hibázunk, ha nem muszáj? Miért vagyunk meggondolatlanok, ha van időnk végiggondolni a dolgokat? Miért hozzuk kényelmetlen helyzetbe magunkat? És ha extrémek a körülmények, ha lehetetlen a saját legjobb teljesítményünket nyújtani, úgy miért nem tudunk elnézők lenni magunkkal szemben? Számomra érthetetlen az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűntett, de a hirtelen felindulásból fakadó agressziót sem tudom magyarázni semmivel. A saját részemről legalábbis sohasem tapasztaltam még hasonlót.

Földvári Tibor református lelkész továbbviszi az Istennek tetsző szomorúság gondolatát, figyelembe véve azt az esetet, amikor a lelkiismeret nem szólal meg magától: "Jézus a Máté evangéliuma 18. részében beszél arról, nagyon konkrétan és gyakorlatiasan, hogyha vétkezik a te atyádfia, akkor menj el hozzá és intsd meg őt. Menjetek ketten vagy hárman, de ha nem hallgat rátok, akkor történjék meg az intés a gyülekezet előtt. Itt tehát arról van szó, amikor szomorúságot akar okozni Isten a lelki testvér figyelmeztetésén keresztül." Ez az erősen megkérdőjelezhető erkölcscsősz szerep egyenesen következik Pál szavaiból: "Lám, ebből a ti Istennek tetsző szomorúságotokból mekkora buzgóság fakadt, sőt mentegetőzés, méltatlankodás, félelem, vágyakozás, buzgólkodás és a vétkező megbüntetése." E megközelítés kétségkívül a legártalmasabb mind közül, hiszen alapot teremt a másik ember megszégyenítésére, meghurcolására, az önkényességre és számos visszaélésre. Ezen felül pont ugyanolyan érthetetlen, mint az Istennek tetszőnek mondott szomorúságok eleddig bemutatott változatai. Ugyanis vagy az van, hogy a gyülekezet szóban forgó tagja valódi és súlyos bűnök elkövetője - veri a feleségét, molesztálja a lányát stb. - ez esetben indokoltabb volna a hatóságokhoz fordulni; vagy pedig az, hogy csupán lényegtelen, formális elemekben lóg ki a közösségből, ezeket viszont aligha érdemes szóvá tenni. Természetesen a rigorózus rend, az uniformizáltság és a többiek titkos rendőrként való folyamatos szemmel tartása is lehet deklarált cél, ám ebben az esetben már beteg szekta épül, s nem valódi közösség.

Persze igazságtalanok volnánk, ha a lehangoltság kultúráját egy az egyben Pál nyakába kívánnánk varrni. A valóság az, hogy csaknem a teljes Bibliát átjárja e nyomott hangulat. "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." - hirdeti már a Prédikátor könyve is. Mintha ez az attitűd vonulna végig a teljes Ószövetségen; ha bárhol némi vidámság, nevetés, világi öröm felüti a fejét, rögtön megjelenik egy-egy szigorú próféta, népvezér, vagy maga Jahve, hogy letörölje a mosolyt az arcokról. Jézussal ugyan emberibb világ épül, azonban a humor és az önfeledtség még az ő eszköztárából is hiányzik; Pállal pedig végképp visszafordulunk az Ótestamentum rideg és örömtelen atmoszférájába. Így megy ez.

Akárhogy is: sem Pál apostol, sem a református igehirdetők nem tudnak meggyőzni. Az a Teremtő, amelyikben én hiszek, a jókedv Istene; magát az embert is jókedvében alkotta. És nincs a szomorúságnak egyetlen olyan formája sem, amelyet látva elégedetten csettintene. Az én Istenem a széles mosolyt preferálja.

"A progresszió a felvilágosodás szerves folytatása." - Ez az a téveszme, melyben a radikális balosok és az ortodox konzervatívok nagyon is egyetértenek. Utóbbiak azért, mert megvetik mind a kettőt; nem nehéz egy csónakba ültetniük a klasszikus liberalizmust és a marxizmust. Az előbbiek pedig azért, mert így tudják leplezni mélyen ideologikus mivoltukat; úgy tudnak erőszakosak és dogmatikusak maradni, hogy közben az ártatlan bárány képében tetszelegnek. Semmi sem mutatja meg jobban hamisságukat, mint az iszlámhoz való viszonyulásuk.

A baloldaliság - méltányolható értelemben - a gyengék védelmét jelenti. A képzetlen munkásokét a jogászokkal körbevett munkáltatóval szemben. A törékeny nőkét az erőszakos férfiakkal szemben. Az elnyomott feketékét a fehérek kirekesztő többségével szemben. Az üldözött szexuális kisebbségekét a vaskalapos, heteroszexuális tömegekkel szemben. Az már más kérdés, hogy a 21. században az inga brutálisan átlendült, s ma már az áldozatok taposnak elnyomóik torkán, de az eredeti felállás még így is érthető. No de azt azért árulja már el nekem valaki, hogy az iszlámba miként tudott beleszerelmesedni a posztmodern baloldal??? Ha létezik olyan világlátás, amely egyszerre patriarchális, elnyomó, erőszakos, homofób és rasszista, úgy meg is érkeztünk a muszlim hithez. Aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy az iszlám attitűd a tökéletes antitézise a jó szándékú baloldaliságnak.

Nem megyek bele mélyen; százan százszor leírták már, milyen a radikális iszlám természete. Felidézhetjük a Charlie Hebdo szerkesztőségének esetét, amikor egy ártatlan karikatúra miatt tizenkét embert mészároltak le, s további tizenegyet megsebesítettek. Emlékezhetünk az ablakból kihajított párizsi, zsidó asszonyra, a lefejezett tanárra, az elvágott torkú katolikus papra. Rögzíthetjük, hogy akár a terrorizmust, akár a zsidógyűlölet mértékét, akár a nők alávetettségét, vagy épp a homofóbiát tekintjük, nincs olyan statisztika, melynek első húsz helyén nem iszlám országok szerepelnek. És persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Korán az alapja mindezen brutalitásnak, mely több tucatnyi helyen szólít fel a hitetlenek elpusztítására. A tisztesség kedvéért muszáj megemlíteni, hogy a muzulmánok többsége természetesen nem emberevő, nem terrorista, még csak nem is agresszív, vagy rossz szándékú. A legtöbben békés és barátságos emberek, éppen úgy, mint a legtöbb keresztény, zsidó, vagy buddhista. De ez nem teszi meg nem történtté a rengeteg terrorcselekményt; nem teszi veszélytelenné e kultúrák keveredését; és pláne nem teszi tiszteletre méltóvá az iszlám hitet. És ha már itt tartunk: a baloldali alapattitűd alapvetően vallásellenes, számos tekintetben jogosan. Ha már eltérnek ettől a kőbe vésett hagyománytól; ha már liblinget választanak, úgy miért pont az iszlám dobogtatja meg posztmodern szívüket? Ha a 21. századi baloldal lelkes támogatója volna - példának okáért - a buddhista tanoknak, abba még bele lehetne látni némi logikát, bölcsességet és méltóságot. No de pont az iszlám???

Természetesen nem vagyunk naivak, pontosan tudjuk, hogy ez az új, progresszív imádat elsősorban a migrációval hozható összefüggésbe. Azok a bevándorláspártiak, akik manapság tűzzel-vassal, hazugságokkal és mismásolással védik az iszlám vallást, alapvetően négyféle attitűddel bírhatnak:

1. VÉGTELENSÉGIG NAIVAK - Ők azok, akik jobban hisznek a központi ideológiának, mint a saját szemüknek. Az altruizmus patológiai esetei. Számos szívszorító történetet ismerünk, amikor migránsok még a saját jótevőiket sem kímélték. Talán a legnagyobb sajtóvisszhangot Maria Ladenburger tragikus esete kapta, különös tekintettel arra, hogy apja az Európai Unió magas rangú tisztviselője. Érthetetlen, hogy ez az ember még a - menekültközpontban önkéntesként dolgozó - lánya brutális megerőszakolása és meggyilkolása után sem változtatott fikarcnyit sem bevándorláspárti és iszlámsimogató meggyőződésén.
2. SZERECSENMOSDATÓK - Bár mélyen erkölcstelen megközelítés, de még mindig viszonylag barátságos, hiszen némi jó szándékot azért érzékelünk ez esetben is. Miről is beszélünk? A bevándorlók jelentős része vagyontalan, nehéz sorsú, és egy jobb élet reményében indul útnak. A legtöbben szurkolunk is nekik, hogy sikerüljön a beilleszkedésük, munkakeresésük, az európai kultúrához való alkalmazkodásuk. Igen ám, azonban a migránsok zöme iszlám-hitű, és e patriarchális, homofób, kirekesztő vallás nem igazán kompatibilis a nyugati létformával. A progresszív szerecsenmosdatók szerint ezt nem is igazán illik szóba hozni, a nőkkel szemben elkövetett erőszakos bűntetteket és egyéb garázdaságokat pláne nem, hiszen ezzel a többi ártatlant is befeketítenénk.
3. KÁOSZTEREMTŐK - Ők pontosan tudják, hogy az iszlám és a nyugati létforma összeegyeztethetetlen, épp ezért szándékosan segítik, gerjesztik a tömeges migrációt.
4. BOLSEVIKEK - A radikális baloldaliaktól nem hogy nem idegen az ideológiai megszállottság és a permanens agresszió, hanem egyenesen a lételemük. Az Antifa mozgalom például maga a nyílt fasizmus. Aki ezzel szimpatizál, annak aligha kell bármiféle kognitív disszonanciával megküzdenie, amikor egy másik fasiszta mozgalmat, a radikális iszlámot kell a keblére ölelnie.

Természetesen a tisztességes balosoknak ma is az lenne a dolguk, hogy kiálljanak a gyengék, a kisebbségek, az áldozatok mellett. Létezik is nem egy feminista, aki hajlandó szót emelni a muszlim nők elnyomása ellen - még úgy is, ha kiátkozás a sorsuk. Ugyanez a helyzet az LMBTQ-aktivistákkal is: a szexuális kisebbségek bárkivel szemben megvédendőek, ám az iszlám - az egyetlen irányzat, amely részéről valódi támadást látunk - abszolút tabu, kritikával nem illethető. Üdítő olvasni Yemesi Ilensamni, a nigériai származású jogvédő írásait, aki nem hajlandó felülni a mainstream vonatra, s kendőzetlenül a nevén nevezi a dolgokat. Pedig ő aztán tipikus baloldali: szakszervezeti aktivista, a társadalmi igazságosság harcosa, a nigériai munkáspárt egykori vezéralakja, ateista, feminista, biszexuális, író, költő és molett modell - minden, amit csak el tudunk képzelni. De ő legalább nem tudathasadásos: "A fóbia irracionális félelem valamitől. Az én félelmem az iszlámtól nagyon is racionális, így az iszlamofóbia kifejezés használata aligha helyes. Valójában minden tisztességes ember okkal fél egy olyan vallástól, amely a hitetlenek - akár gyerekek - elpusztítását parancsolja." Természetesen őt is támadások sora éri: "Az iszlamofób kártya kijátszása - homofóbia-ellenes álláspontomra hivatkozva - olcsó, manipulatív és haszontalan húzás. Az a tény, hogy a homofóbia, bifóbia és transzfóbia ellen harcolok, nem jelenti azt, hogy ne tudnék rámutatni az iszlám által hirdetett gonoszságokra. Ha bármelyik barátom, aki mellettem áll az LMBTQ jogokért folytatott harcban, sértve érzi magát, amikor szóvá teszem az iszlám által okozott károkat, az szomorú, de nem ok arra, hogy a hallgatásomat követelje. A vallások kritikátlan elfogadása az egyik legnagyobb kár, amit az emberiségnek okozhatunk." Azt hiszem, ilyen csajsziból kéne még jó pár. Semmi baj nem lenne a baloldalisággal, ha az övé volna az uralkodó attitűd.

Yemesi Ilensami

Március 15-én az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezünk. A kereken kétszáz éve született Petőfi és társai fegyvert is ragadtak, hogy hosszú évszázadok hányattatása után végre a helyére billentsék a nemzeti önrendelkezést. Ugyanakkor súlyosan tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a független nemzetállami lét elszigeteltséget, bezárkózást, a más országokkal való együttműködés tagadását jelenti. Még a lánglelkű Kossuth Lajos, a szabadságharc szellemi vezére is képes volt Dunai Konföderációban gondolkodni, legalábbis ez derül ki az 1850-ben Gróf Teleki Lászlóhoz címzett leveléből.

A dilemmáink ma is hasonlók. A magukat globalistáknak nevezők legszívesebben feloldanák a magyarságot a népek nagy koktéljában, s talán még azt sem bánnák, ha egy világkormány rendelkezne a glóbusz sorsa felett; az Európai Egyesült Államok gondolatát mindenesetre teljes mellszélességgel támogatják. Velük szemben állnak az antiglobalisták, akik még az EU-ból is kiléptetnék hazánkat. Ami engem illet: egyik végletben sem hiszek. Kossuth Lajoshoz hasonlóan azt gondolom, létezik az a fajta szövetség, amely megőrzi a nemzetállamok önállóságát és függetlenségét, miközben tökéletesen akadálymentesíti a különböző népek együttműködését, kereskedelmét, kapcsolódását. "Minden ami kell és semmi, ami nem" - én ezt hívom optimumpontnak.

Az Európai Unió egyik deklarált társadalomfilozófiai alappillére a szubszidiaritás alapelve, melyet első ízben XI. Piusz pápa fogalmazott meg 1931-ben kiadott enciklikájában. Ez azt jelenti, hogy az olyan feladatok kapcsán, amelyet az érintett közösség képes helyben megoldani, nem szerencsés magasabb szinten - akár az érintettek kihagyásával - döntést hozni. Megmaradni az effajta decentralizáltságnál egyfelől rendkívül praktikus, másfelől kellő gátat szab a központi adminisztráció nem kívánt túlhatalmának. A kérdés elsősorban az, hogy a közélet különböző problémái kezelhetők-e helyi szinten, avagy globális elbírálást igényelnek; továbbá hogy az Európai Unió jelenlegi vezetése tiszteletben tartja-e egyáltalán a szubszidiaritás alapelvét.

BELSŐ HATÁROK ELTÖRLÉSE - Az emberek, az áruk és a tőke szabad áramlása uniós alapeszme. A vámmentesség, a vízummentesség, a szabad munkavállalás elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közös piaccá formálódjon a térség. Ebben valójában minden tagország érdekelt. A szubszidiaritás elve e ponton nem értelmezhető. Annál érdekesebb, hogy még ezt a legszimplább alapelvet sem mindig tisztelik az egyes tagországok. Az például egy vicc volt, ami múlt héten csütörtökön a német határnál történt, amikor a Fradi szurkolóit szállító vonat befutott. Ötszáz rendőr vegzálta, s tartóztatta fel focibarát honfitársainkat, mondván, hogy "veszélyt jelentenek Németországra". Döbbenet, hogy a magyar külügyminisztériumnak kellett intézkednie, hogy a srácok egyáltalán megérkezhessenek a kezdő sípszóra. Ritka barátságtalan gesztus az ilyen, az európai eszme nyílt arcul köpése. 

KÜLSŐ HATÁROK VÉDELME - Az EU lakossága a Föld teljes népességének alig több, mint huszadát adja, miközben jólét tekintetében az élmezőnyben járunk. A kontinens - szemben Ausztráliával, vagy az Egyesült Államokkal - földrajzilag jól megközelíthető mind Afrikából, mind Nyugat-Ázsia felől. Nem csoda, hogy az Unió a gazdasági bevándorlók egyik fő célállomása. A belső határok eltörlésével párhuzamosan a külső határok megerősítése lett volna a következetes és kívánatos lépés, mely értelemszerűen csakis akkor hatékony, ha a tagországok egységesen teszik. E téren nem hogy a közös fellépés hiányzik, de még a közös akarat is csak lassan születik meg. Nem csupán a németek által 2015-ben meghirdetett Willkommenskultur ütközött élesen a magyar határkerítéssel, de még Svédország és Dánia attitűdje is sokáig ellentétesnek mutatkozott e téren. (Az már csak hab volt a tortán, amikor a kezelhetetlen méretű embertömeget kvótaszerűen kívánták elosztani, beismerve addigi politikájuk végtelen felelőtlenségét.) Ma már Ylva Johansson svéd uniós biztos is belátja, hogy a külső határokat meg kell védeni, azonban a falakat és drótkerítéseket továbbra sem tartja támogathatónak. (Jobb ötlete persze neki sincs.) Manfred Weber és az Európai Néppárt - hosszú esztendők után - most jutottak el oda, hogy már finanszíroznák is a kerítések építését. Mindeközben Magyarországot még mindig pénzbüntetés fenyegeti ugyanezért... mintha az idióták paradicsomában járnánk. A realitás az, hogy e téren nincs mese, muszáj egységes álláspontot kialakítani és képviselni, különben idővel elkerülhetetlen lesz az Unió szétesése.

EMBERI JOGOK - Az Európai Unió Alapjogi Chartája minden lényeges szempontot tartalmaz, amelyet a józan morál és a közös piac igényel. A szabadság és a magántulajdon tisztelete nélkül aligha képzelhető el gazdasági együttműködés, vagy egyáltalán határok nélküli együttélés. (Lehetetlen volna például az EU-hoz csatlakoztatni olyan országot, ahol az iszlám az államvallás. Arról ugyanakkor ugyanakkor nem szól a fáma, hogy mi lesz azokkal az uniós magországokkal, amelyekben nemsokára a muszlim hitűek kerülnek többségbe...)

KÖZÖS IDEOLÓGIA - Igaz ugyan, hogy már az Alapjogi Charta is kikacsint a klasszikus liberalizmus semleges, ideológiamentes kereteiből (például amikor a férfiak és nők közti egyenlő bérezést előírja), azonban lépjünk túl az ilyen apróságokon és tekintsük e dokumentumot alappillérnek! Van-e szükség ezen túlmenően bármiféle egységes ideológiára? Alig hiszem. Már csak azért sem kell ilyesmiben gondolkodni, mert az szembemenne a Charta eszméjével. Az egységesen elfogadott dokumentum szólás- és vallásszabadságot hirdet, nagyon helyesen. Ehhez képest egyes uniós országokban bíróság elé állítják azt, aki a Bibliából idéz, miközben meghurcolják a másikat, aki a Koránt meri kritizálni. Az Unió - elvben - tiszteletben tartja a kulturális és nyelvi sokféleséget, s tilt minden megkülönböztetést származás, szexuális irányultság vagy nemzeti kisebbséghez tartozás alapján. Ehhez képest a gyakorlat azt mutatja, hogy a szexuális elhajlásokat ünnepelni muszáj, míg a nemzeti kisebbségek jogai a kutyát sem érdeklik. (A csatlakozni kívánó Ukrajna tökéletes példa: miközben épp rommá lövik az országot, Kijevben törvénytervezetet fogadtak el a melegházasságról, valamint új "kisebbségvédelmi" törvényt, mely még a korábbihoz képest is visszalépés.)  "A házasságkötéshez és a családalapításhoz való jogot az e jogok gyakorlását szabályozó nemzeti törvények szerint biztosítani kell." - írja a Charta, vagyis megfogalmazásakor még nemzeti hatáskörnek tekintették. Azóta sokat változott a világ, s ma már komoly nyomás alá helyezik azokat az országokat, ahol homoszexuálisok nem köthetnek államilag elismert házasságot. Muszáj felismerni: a jelen Európája ideológiailag túlfűtött, már rég nem az, ahogyan az alapítók annak idején megálmodták. Holott teljesen világos: nem csupán az elemi morál követeli, hogy mindenki abban higgyen, amiben csak akar, de a szubszidiaritás elve is kizárja az effajta tekintélyelvűséget. Még egy tisztességesen működő nemzetállamnak sincs joga központi ideológiát hirdetni, hát még egy nemzeteket összefogó uniónak.

KÖRNYEZETVÉDELEM - Légkörünk csak egy van. Nagyobb folyóink számos országon haladnak át. Ez az a problémakör, amely aligha kezelhető pusztán lokálisan. Mi több: e téren a világszintű együttműködés lehet csak igazán hatékony. A fő problémát az jelenti, hogy nemhogy közmegegyezés nincs a bolygó védelmének fő csapásirányairól, de még normális eszmecsere sem igen, annyira átpolitizált, ideológiailag átitatott a téma. Németországban bezárták az atomerőművek többségét, hogy aztán szénerőműveket nyissanak. Greta Thunberg már a norvég szélturbinák ellen is tiltakozik... Nehéz lesz bármiféle nemzetközi konszenzust kialakítani, ha mindenki - impulzív döntéseket hozva - megy a saját feje után. (Ez az attitűd tökéletesen működőképes a piaci szféra valamennyi szegmensében. A környezet védelme azonban ezen túlmutató társadalmi ügy.) Kétségkívül van még teendő e téren, ám egy biztos: tipikusan globális kérdésről van szó.

EGYSÉGES ADÓRENDSZER - Az egységes adórendszer kapcsán - mely egyre inkább beszédtéma az Európai Unióban - legalább két generális probléma említhető. Az első elvi-etikai jellegű: az adószedés már önmagában a rablás egy formája. Még ha el is fogadjuk, hogy léteznek elengedhetetlen közfeladatok, melyek ellátását valamiből finanszírozni kell, a józan erkölcs akkor is azt mondatja: legyenek minél alacsonyabbak a fizetendő adók. A második gond a politikai gyakorlatot érinti. A különböző társadalomfilozófiát valló pártok más és más gazdasági programot hirdetnek, melyek fő pillére minden esetben maga az adórendszer. Ha ezt felülről meghatározza az EU, úgy a nemzeti kormányok mozgástere igencsak beszűkül, s szinte csak jelképes ügyekben fognak tudni döntéseket hozni. Ha hiszünk a piaci működésben, úgy a decentralizált adórendszerben is hinni fogunk, amely a térség kormányzatait egészséges versenyre készteti. A tőke értelemszerűen oda áramlik, ahol a legjobb működési feltételeket kínálják, s ez idővel az általános adószint csökkenéséhez vezet. Mindenfajta egységesítési törekvés ezzel ellentétes hatást gyakorol.

EURÓPAI MINIMÁLBÉR - A minimálbér intézménye már önmagában is megmosolyogtató. Ha ugyanis a piaci egyensúlyi szintnek megfelelő, vagy annál alacsonyabb mértékű, úgy semmi értelme sincsen, pusztán jelképes gesztusnak tekinthető; a munkavállaló így is, úgy is megkapja a kívánt mértékű díjazást. Ha viszont magasabb annál, úgy kifejezetten gazdaságromboló hatású; csökkenti a foglalkoztatottság mértékét, illetve szürkegazdaságot teremt. Most képzeljük el ugyanezt európai léptékben! Ha a magyar szintet tennénk általánossá, úgy az Belgiumban (ahol ennek négyszerese a rögzített érték) gyakorlatilag a minimálbér eltörlését jelentené. Ha viszont holnaptól a belga szintet követelnénk meg minden tagországtól, úgy az a keleti régió - benne hazánk - teljes működésképtelenségét eredményezné. A jólét, és ezen belül a bérek ügye sosem válhat globális kérdéssé. A szubszidiaritás elve valójában azt követelné, hogy még nemzeti kereteken belül se rögzítsünk ilyesmit, bízzuk ezt a munkáltatókra és a munkavállalókra!

KÖZÖS HADSEREG - A közös európai haderő terve nem új elképzelés, immáron 1992 óta napirenden szerepel és a kontinens számos vezetője támogatja is azt. Bár a legtöbb uniós ország NATO-tag, e katonai szövetségben az Egyesült Államok dominanciája megkérdőjelezhetetlen. Ezt az aszimmetriát billenthetné helyre a közös hadsereg, mellyel valójában az USA sem járna rosszul. Orbán Viktor hosszú évek óta élharcosa e gondolatnak, ilyen értelemben globalista álláspontot képvisel. Persze nem véletlen, hogy e kérdést harminc éve nem sikerül eldönteni. Az eddig felsorolt határvédelmi, ideológiai és gazdasági témák mentén teljesen világos, hogy melyek a követendő irányok, ám még ezek kapcsán sincs közmegegyezés. A közös haderő felállítása korántsem ilyen egyértelmű ügy; az Unió működőképes lehet így is, úgy is.

EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK - Ahogyan az imént végigszaladtunk a potenciális együttműködés pár lényeges pontján, ugyanezt megtehetjük minden egyéb kérdés mentén. Lesz néhány olyan ügy, amely közös fellépésért kiált, s lesz egy sor olyan, amelyek kapcsán semmi szükség a centralizált szabályozásra. Akik Európai Egyesült Államokról beszélnek és központi kormányzást óhajtanak, rendszerint a közös ügyek terén való gyorsabb és hatékonyabb működésre hivatkoznak. A valóság azonban az, hogy közel sincs annyi dolgunk egymással, ami mindezt indokolná. A kormányfőkből álló Európai Tanács nélkül aligha elképzelhető az uniós együttműködés, azonban az EU ezen kívül már jelenleg is több tucatnyi intézményt működtet, melyek közül nem egynek megkérdőjelezhető a létjogosultsága. Az újabb hivatalok életre hívása és a centralizáció erőltetése aligha a kooperáció fejlesztéséről, sokkal inkább a hatalomkoncentrációról szól. Számomra inkább ijesztő, mintsem vonzó irány.

Elhiszem, hogy jó dolog az USA állampolgárának lenni, ahol 335 millióan tartoznak egyazon nemzethez, fizetnek ugyanazzal a pénzzel, s ahol számos lényeges kérdés szövetségi szinten dől el. Ugyanakkor legalább ilyen jó lehet svájciként létezni, akik még csak 9 millióan sincsenek, mégis 26 különböző kantont és négyféle hivatalos nyelvet számlálnak, s nem tartoznak egyetlen katonai vagy gazdasági tömbhöz sem. Nem hiszem, hogy bárkinek  biztos receptje volna annak kapcsán, hogy melyik működési forma ígéri a nagyobb jólétet és biztonságot. Abban viszont megingathatatlan vagyok, hogy a szervilis meghunyászkodás sohasem jó stratégia. Magyarország teljes jogú tagja, aktív formálója mind az EU-nak, mind a NATO-nak. A legkevésbé sem abban vagyunk érdekeltek, hogy csendben elfogadjuk és ellenvetés nélkül végrehajtsuk a domináns tagországok verdiktjeit. Sokkal inkább abban, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek hazánk szempontjait is figyelembe veszik. A szolgalelkű bólogatás nem csupán szánalmas és önpusztító, de Kossuth és Petőfi örökségét is bántóan tiporja. 

Bár a címbéli frázis tömény irónia, mindenesetre úgy tűnik, mintha a jelenkor - abszolút elveszítve humorérzékét - szó szerint venné. Amikor csak lehet, konfliktust generálunk, s igyekszünk azt elvinni egészen a falig. Ahelyett, hogy leülnénk és beszélnénk egymással. Mintha valami történt volna a világgal: a sutba hajítjuk mindazt, amiben hosszú időn keresztül egyetemlegesen hittünk: a civilizáltságot, a humanizmust, a pacifizmust, a testvériséget. Mintha nemrégiben hirtelen megtorpantunk volna a tudati fejlődés sugárútján, hogy egyenesen visszamasírozzunk a középkorba.

Ülök a pókerteremben, csupa jó fej, életvidám figura között. Vigyorogva szívjuk egymás vérét, ahogyan ez régi cimborák közt szokás. Pazarul múlatjuk az időt, s meg sem fordul senki fejében, hogy két perc múlva már nyoma sem lesz a békének, a mosolynak, a barátságnak. Elég hozzá annyi, hogy Kritikus Karcsi némi megjegyzést tegyen az előző leosztás kapcsán, s Mimóza Misi már ugrik is. Ha nincs a közelben Lecsendesítő Laci, talán egymás torkának is esnek, de az bizonyos, hogy hosszú időre megfagy a levegő a teremben. S mindez a semmiért, hiszen miért ne lehetne hideg fejjel, racionálisan, kizárólag pókerszakmai szemmel nézve elemezni egy partit? Miért kell azonnal előhúzni a gőgöt, a sértődöttséget, az áldozatiságot? Az egyéni jellemhibákon túl azért is, mert ezt diktálja a posztmodern korszellem. Bántódj meg mindenen, majd végy elégtételt! Felejtsd el az utóbbi pár száz év pszichológiai és történelmi tapasztalatait, s viselkedj úgy, ahogy a barbár világban volt szokás!

Ismerünk elvált párokat? A legtöbben tudunk olyanokról a környezetünkben, akik valaha - ország s világ előtt megvallva - szerették egymást, összekötötték az életüket, még közös gyermeket is vállaltak, hogy azután pár évvel később a permanens civakodásnak szenteljék napjaikat. Érett, felnőtt, egymást jól ismerő emberek, akiknek egyetlen küldetése az volna, hogy békésen elköszönjenek, s a gyerkőc érzelmi kiegyensúlyozottságát szem előtt tartva megszervezzék jövőbeli együttműködésüket. Ehelyett mit látunk? Éretlen, sértett taknyosokat, akik magasról tesznek a saját gyermekük jólétére, s inkább vagyonokat költenek ügyvédekre, csak nehogy szóba kelljen állniuk egymással civilizált módon. Ha ezek a lelki analfabéták a végén összeszámolnák, hogy mibe került nekik az évekig elhúzódó válóper és gyermekelhelyezési eljárás, talán ráébrednének, hogy összességében jócskán több pénzt tapsoltak el, mint amiről egyáltalán vitáztak.

A beteg korszellem mindezeknél sokkal komolyabb tragédiákat is szül. Egy bő hete két 18 éves srác verekedett össze az Erzsébet téren egy lány miatt. Rövidesen előkerült egy kés is, mely egyikük halántékában landolt. A megszúrt fiú pár nappal később életét vesztette. Ha van valami, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, az az, hogy az én - még kamaszkorú - fiam valami hasonlóba keveredjen. Valójában még a forrófejű gyilkost is sajnálom - az ő élete is brutálisan kisiklott. Mindketten mindent elveszítettek a semmiért; azt a lányt már egyikük sem öleli soha többé.

És ugyanezt a beteg öldöklést látjuk nagyüzemben, ha a szomszédunkba tekintünk. Az elmúlt egy év során emberek tízezrei haltak meg totálisan értelmetlenül. S amíg minden más hétköznapi agresszióra mondhatja bárki, hogy elszigetelt eset, semmi köze az eltorzult korszellemhez, az orosz-ukrán háború kapcsán ezt már biztosan nem állíthatjuk. Pedig elég csak megnézni az Európai Unió eredeti alapelveit és céljait: ezek közt az első helyen szerepel a béke és biztonság előmozdítása, formálisan mind a mai napig. Mi maradt ebből, ha a tényleges politikai döntéseket tekintjük? Az EU tagállamai közül egyedül hazánk képviseli az alapítók eszméjét, minden más ország habzó szájjal háborúzna. Békéért imádkozik a Vatikán, béketárgyalásokat sürget az ENSZ és Szöultól Buenos Airesig mindenki fegyverszünetért kiált. Kína egyenesen béketervet fogalmaz meg, még akkor is, ha ebben csupa általános elvárást rögzít. Az öreg kontinensen - üde kivételt képezve - német képviselők szerény csoportja kiáltványt ad közre, melyben tűzszünetet, béketárgyalásokat és a fegyverszállítások leállítását követelik. E kezdeményezéshez pár jóérzésű magyar baloldali is csatlakozik, köztük Barát Endre, Konok Péter, Schiffer András és Szanyi Tibor. Berlinben szombaton ötvenezren tüntetnek a békéért. E józan tömeggel megy szembe az összes elvtelen, háborúpárti idióta az Atlanti-óceán mindkét oldalán. A vallásos hevület már-már kitapintható; mintha a keresztes hadjáratok idejét élnénk. Aki a békét sürgeti, aki nem Oroszország teljes megsemmisítésében látja a végcélt, az hitetlen, az eretnek, az kiátkozott. Miközben pontosan tudja minden gondolkodó ember, hogy ennek a konfliktusnak nem lehet nyertese. (Oroszországot lehetetlen leradírozni a térképről. Ukrajnát sokkal könnyebb lenne, de az meg nem érdeke senkinek, még Putyinnak sem.) Vesztese annál inkább, s minél tovább tart a vérontás, annál több lesz belőlük.

No de ha ez ennyire tisztán belátható, úgy miért nem indul semmiféle érdemi kommunikáció? Miért tartja magát a vallásos vakhit, mely szerint magával a Sátánnal van dolgunk, aki ráadásul elpusztítható? Az ideológiai alapokat - mit tesz Isten - két gombnyomással megtaláljuk, elég csak ellátogatnunk Soros György honlapjára. Egy új világrend felé: A NATO jövője címmel írt, 1993-as tanulmányában arról értekezik a filantróp milliárdos, hogy bár a hidegháborúnak vége, Oroszország mindenesetre továbbra is veszélyt jelent. Az Észak-atlanti Szövetség bővítése kapcsán így fogalmaz: "A kelet-európai élőerő és a NATO technikai képességeinek kombinációja nagymértékben növelné a Partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok számára a hullazsákok kockázatát, ami a legfőbb korlátja a cselekvési hajlandóságuknak." Világos és tiszta szavak, melyek harminc év elteltével a szemünk láttára válnak valósággá: az ukrán vér senkinek sem drága; ez a kelet-európai nép simán feláldozható az amerikai birodalmi törekvések oltárán. Persze lehet, hogy három évtizeddel ezelőtt Soros még a lengyelekben, a csehekben, vagy épp bennünk, magyarokban látta a potenciális ágyútölteléket. A forgatókönyv mindenesetre működik; a Nyugat saját emberáldozat nélkül vívhat háborút Oroszországgal - pont úgy, ahogyan a fő ideológus annak idején megálmodta. Miért is hagynák abba??

"Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el." Jézus szavait kétezer éve ismeri az emberiség. Az üzenet nem bonyolult, s morális igazsága sem megkérdőjelezhető. A posztmodern kor erkölcsi relativizmusa azonban még az efféle alappilléreket is képes felrobbantani. A birkává butított agymosottak ma kórusban bégetik: "a béke rossz, a háború jó..." Aki fegyverszünetet és béketárgyalásokat sürget, az a Sátán küldötte; szent csak az lehet, aki fokozná a vérontást... Tényleg kezd totálisan elhülyülni az emberiség.

Muszáj leszögezni: nyerő játékos vagyok. Elsősorban azért, mert akármit is játszom, igyekszem a helyes, az optimális stratégiát követni. Azonban nem mindenki tesz így. Léteznek olyanok, akik egész egyszerűen csak idióták, és halvány fogalmuk sincs, milyen lépések vezetnek a győzelemhez. Mások nagyon is tudják, csak magasról tesznek rá; számukra a trollkodás a lényeg - egyszerűen nem ismernek kéjesebb örömöt annál, mint amikor Dugovics Tituszként magukkal rántják a másikat a mélybe. Simán lehet, sőt nagyon is valószínű, hogy magukkal is kitolnak, de ezt simán megfizethető árnak gondolják a másik álmainak elpusztításáért.

A nyitóképen az egyik kedvencem, a Ticket to Ride nevű társasjáték tábláját látjuk. Itt az a cél, hogy a feladatkártyáinkon szereplő projekteket megvalósítva hosszú vasútvonalakat építsünk, mondjuk Stockholm és Cádiz közé. Az építkezést látva az ellenfeleknek előbb-utóbb egyértelművé válik, min is ügyködünk, és simán lehet, hogy valamelyik troll csakis azért építi meg a közbeeső Essen-Frankfurt szakaszt, hogy mi már ne tehessük. A legtöbben ismerik a Rikiki nevű kártyajátékot, amelyben minden leosztás során előre megtippeljük az ütéseink számát. Itt is láttunk már olyat, amikor egy-egy begőzölt fazon kifejezetten a pusztításban utazott, olyan ütéseket is begyűjtve, melyre fogadása szerint semmi szüksége sem volt. És persze ott a póker, ahol napi szinten megtörténik, hogy borzalmas lapokkal adnak meg hatalmas hívásokat, csak hogy röhöghessenek egy jót a másikon, ha a szerencse mégis melléjük áll - legyen bármilyen kicsi is az esélyük. Tekintve, hogy e játékok mindegyike többszereplős, elég nyilvánvaló az, hogy az effajta trollkodás sohasem lehet nyerő stratégia. Mert elképzelhető ugyan, hogy egyvalakit - személyes indulatból, avagy pusztán a hecc kedvéért - magunkkal rántunk, de így soha nem magunknak nyerjük meg a csatát, hanem azoknak, akik kimaradnak ebből az értelmetlen csetepatéból. A helyes stratégia csaknem minden társasjátékban - de a felsoroltakban feltétlenül - az, ha elsősorban a saját pecsenyénket sütögetjük, s csakis akkor rondítunk bele valaki más terveibe, ha a mi projektünket már nem fenyegeti semmi veszély. Erőforrásaink szűkösek, azokat nem pazarolhatjuk rombolásra, amíg építkezni kell.

A trollok tehát nem győzhetnek rövidtávon, hosszútávon meg pláne, hiszen előbb-utóbb a kutya sem fog játszani velük. Igen ám, de ezt a szelekciót csupán a magánélet szférájában tudjuk megvalósítani, miközben azt látjuk, hogy a közélet szintjén is egyre több a kamikaze harcos; az irracionális, önpusztító játékos. Ilyenek a terroristák is, melyekkel Magyarországon eleddig nemigen találkoztunk, egy bő hete azonban - elsősorban Németországból érkezve - Budapest utcáin is megjelentek, hogy agyba-főbe főbe verjenek bárkit, akiben nácit látnak. Teljesen egyértelmű, hogy az ilyen tett maga a tömény fasizmus, de a jelen poszt témája kapcsán nem ez a lényeges. Sokkal inkább az, hogy az érintettek az önmagáért való, értelmetlen erőszakban utaznak, amellyel ők maguk az égvilágon semmit sem nyernek, csak veszítenek, hiszen a bűncselekménynek szigorú büntetés a vége. Ehhez képest egy betöréses rablás is racionális cselekedet (ott legalább van zsákmány). Hasonló a helyzet a festményrombolókkal is: a semmiért pusztítanak; az öt perc hírnéven túl egyéb hasznuk nem származik az ügyből, a büntetést viszont viselniük kell. Ugyanebből az ideológiai akolból kerülnek ki a nagypályás káoszteremtők, a politikusokat és embercsempészeket pénzelő bevándorláspártiak is. A nagyszámú muszlim tömeg természetesen permanens veszélyt jelent a fehér, keresztény őslakosságra, s ez - úgy tűnik - számukra megér annyit, hogy a nők, a melegek és az ortodox zsidók váljanak az elsődleges célpontokká. Akár a saját védenceiket is hajlandók feláldozni, csak nehogy béke, biztonság és jólét uralkodjon.

Napjainkban a legnagyobb és legpusztítóbb társasjáték természetesen az orosz-ukrán háború. Én ennyi beteg trollt még sohasem láttam egyszerre. Szombati évértékelőjében Orbán Viktor így fogalmazott: "Amikor Oroszország támadást indított, a Nyugat a konfliktust nem elszigetelte, hanem összeurópai szintre emelte. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak, vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogyan Magyarország javasolta is." S az még csak hagyján, hogy a nyugati civilizáció országai egyre inkább belesodródnak ebbe a totálisan értelmetlen öldöklésbe, de ráadásul a lehető legidiótább módon teszik. Pontosan úgy, mint a társasjátékok ön- és közveszélyes trolljai: nem számít mennyit ártunk magunknak, az sem hogy nyerhetünk-e egyáltalán bármit, a fő, hogy bosszantsuk a másikat. Erről szól a gyakorlatban megvalósuló szankciós politika is. És pontosan ugyanaz történik, mint a Ticket to Ride, a rikiki, vagy épp a póker esetében: nem magunk számára kaparjuk ki a gesztenyét, hanem mindazoknak a józan államoknak, akik képesek kimaradni az önpusztító trollkodásból, és csendben szüretelnek tovább. (Belgium esetében is csupán a képmutatás a visszatetsző, teljesen érthető, hogy az Oroszországgal folytatott gyémántkereskedelmet minden szankciós csomagból kipöckölik.)

Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című, harmincegy évvel ezelőtt megjelent művében egy olyan világot vizionál, ahol egyetemessé válik a liberális demokrácia és a jólét; ahol a legnagyobb problémát a könnyű életből fakadó unalom jelenti. Sokan kritizálják gondolatait, hogy lám, mekkorát tévedett; lám, mennyire más irányt vett a történelem. A valóság azonban az, hogy Fukuyama bizonyos dolgokat nagyon is tisztán látott. Ha megnézzük, hogy a 21. században megjelenő trollhadsereg miként képződik, úgy látni fogjuk, hogy ebben a jóléti társadalmak unatkozó milliomosai jelentős mértékben megjelennek. Az őrült klímaaktivisták jó része vagyonos családok elkényeztetett gyermeke. Az Antifa kegyetlen verőlegényei sem a napi megélhetésért küzdő munkásfiatalokból verbuválódnak. A migránstömegeknek és az értelmetlen szankcióknak tapsikolók is többnyire azok a rétegek, amelyek tagjai úgy érzik: jólétüket immáron semmi sem veszélyezteti. A gond csak az, hogy rendre elszámítják magukat. Ahogy a bevezetőben megfogalmaztuk: a stratégiai játékok lényege, hogy a másikkal való kibabrálás sohasem öncélúság; valamint olyan luxus, amely csakis a legnagyobb biztonság tudatában alkalmazható. A jelenkor trolljai ebben tévednek a legnagyobbat. Három-, négygenerációs jótét után már biztosak önnön sebezhetetlenségükben, miközben épp magukra gyújtják a házat. És ha nem lenne elég, hogy tömegeket jellemez ez a fajta attitűd, ráadásképpen a vezető nyugati politikusok oroszlánrésze is éppen ilyen felelőtlen. Fukuyama nem az irányt tévesztette el. Csupán azt nem látta, hogy az emberiség még éretlen rá, hogy békésen és együttműködően élvezze a Kánaánt.