- Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?

-Si, senor.

- És hogy a többieké is?

- Si, senor.

-Tudod, hogy ha tíz éven keresztül fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor százötven kilós leszel 16 éves korodra?

- Si, senor.

Ez volt az a párbeszéd, mely a Celeb vagyok, ments ki innen! adásában Vadon Jani és egy kolumbiai kisfiú, Pedrito közt elhangzott, majd a közélet teljes spektrumán kiverte a biztosítékot. Először Bayer Zsolt irgalmatlan felháborodását hallgattam végig, azután következtek a baloldal mimózái is. Az esetet követően az RTL és Vadon Jani is bocsánatot kért mindazoktól, akik a jelenetet sérelmesnek érezték... Én meg csak fogom a fejem és nem akarom elhinni ezt az egészet. Tényleg ilyen álszent és képmutató világot akarunk építeni?

Néhány dolgot muszáj azonnal rögzíteni:

1. Vadon Janit és Sebestyén Balázst semmiféle rossz szándék nem vezeti. Ők csupán szórakoztatni szeretnének.
2. Van olyan, hogy egy vicc nem működik. Farkasházy Teddy és Sas Józsi úgy toltak végig egy-egy komplett pályafutást, hogy szinte nem akadt épkézláb poénjuk. Mégsem kellett bocsánatot kérniük közszerepléseik miatt.
3. Amikor egy intelligens ember más kárára viccelődik, az első, ami átfut a fején, hogy ő maga megsértődne-e hasonló esetben. Egészen nyilvánvaló, hogy sem Vadon Jani, sem Sebestyén Balázs, sem egyetlen ép lelkű ember nem akadna ki, ha ők állnának a másik oldalon. Itt legfeljebb az teszi enyhén cinkessé a dolgot, hogy kiskorúról van szó.
4. Pedrito, a kolumbiai kisfiú aligha sérült bármilyen módon is. Pontosan tudta, hogy némi javadalmazásért cserébe számára érthetetlen idétlenségekre kell válaszolgatnia. Örült a zsebpénznek, s ha majd pár év múlva valaki előkotorja a videót és lefordítja neki a magyar mondatokat, majd ő is csak vigyorog az egészen.
5. Ne tegyünk úgy, mintha a hétköznapjaink során a viccelődésnek ez a formája és szintje a legkevésbé is durvának számítana! A saját gyerekeinkkel, unokaöcséinkkel, keresztfiainkkal is jócskán húzósabb beszólásokat engedünk meg egymásnak. Lehet a televíziózást egy valóságtól elrugaszkodott, álszent területté formálni, de aligha érdemes.

Mindannyian tudjuk, hogy az idegen nyelv már önmagában is poénforrás. Amikor külföldiekkel barátkozunk, két-három pohár ital után menetrendszerűen előkerül, hogy betanítunk nekik néhány - trágársággal fűszerezett - idétlenséget, melyekből természetesen semmit sem értenek. Ezekből fergeteges jelenetek formálódnak, ha az érintettek a későbbiek során megfelelő pillanatban húzzák elő a jól bevésett idegen szavakat. Ez a gyermeteg játék olyannyira elterjedt, hogy számos vígjátékban is visszaköszön; a Bazi nagy görög lagziban például kifejezetten szellemes módon. Kislányom nem ezt, inkább Vadon Jani vonalát képviseli. Még négyéves sem volt, amikor először nyaralt Horvátországban, s hallatlanul élvezte, hogy az ottaniak egy árva kukkot sem értenek abból, amit mond. A szálloda bárpincérjének a következőképpen kedveskedett: "Kakis a fejed!" A magam részéről azért igyekeztem rendre utasítani: "Szerinted mit csinálna a bácsi, ha értené, amit mondasz neki?" Leánygyermekem nem jött zavarba, azonnal rávágta: "Hát letörölné a hajáról a kakit..."

Egészen mostanáig talán még sosem találkoztam olyannal, hogy a baloldal és a jobboldal megmondóemberei bármit is ugyanúgy láttak volna. Ám az, hogy most együtt kárognak, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy igazuk is volna. Amikor a közélet túlérzékenységét, hisztériáit, álszentségét kérem számon, az esetek túlnyomó többségében a progresszíveket kell ekéznem. Az igazság azonban az, hogy a jobb térfélen is találunk tabukat bőven. A konzervatívok részéről borítékolható a hiszti, ha a keresztény vallást éri támadás; a baloldal pedig oly sok áldozati csoportot kreált már eleddig, hogy ma már szinte mindenre ugrik. A kiskorúak védelme különösen izgalmas terület, e téren a jobboldal következetesebbnek tűnik. Ha ugyanis górcső alá vesszük a progresszívek általános attitűdjét, azt fogjuk látni: ünneplik az abortuszt; az örökbefogadást a melegek alapjogának tekintik; a transzneműek szempontjait és érdekeit minden esetben a kiskorúaké elé sorolják és sok esetben még a pedofilokkal szemben is elnézők. Fura, hogy most, amikor Sebestyén Balázsékat lehet savazni, hirtelen nekik is szent lett a gyermek, akivel még viccelődni sem szabad... No de mindegy is, hogy a politikailag korrekt bánásmód képmutató szószólói melyik oldalról érkeznek. Nagyon nem kéne erőltetni ezt az álszemérmes, hazug világot. Európa olyan időket él, amelyhez képest a bibliai tíz csapást elszenvedő Egyiptom a kanyarban sincs. Bayer Zsolti meg erősebben toporzékol, mint akkor, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát...

Bevallom, jómagam nem fordultam le a székről a röhögéstől, amikor a kolumbiai vadonban zajló ominózus jelenetet megnéztem. Ennél sokkal erősebb szívatásokhoz vagyok szokva, ez most alig-alig érte el az ingerküszöbömet. (Talán ha a saját fiamat viccelik meg ily módon, úgy az érintettség miatt vigyorogtam volna.) Ám a felháborodást a legkevésbé sem értem. A magam részéről ilyenkor mindig az irigységet, a szakmai féltékenységet sejtem a háttérben; sokaknak egyszerűen jólesik belerúgni a kiugróan sikeres médiafigurákba. De mardjunk a viccnél: ha cinkelésről, szívatásról van szó, én mindig mindenkivel elmegyek a legvégső határig, ami még az ártatlan mosolygásba belefér, ám kínosan ügyelek rá, hogy sosem lépjem át azt. Hitem szerint Vadon Janiék sem tették.

Rendesen felkaptam a fejem, amikor elért a hír: egy jó adag paradicsomleves landolt Van Gogh egyik leghíresebb festményén, a brit Nemzeti Képtárban kiállított Napraforgók című alkotáson. Szerencsére az üveglappal védett vásznat nem érte kár, csupán a keretet; egy mindenesetre biztos: a két klímaaktivista kislány elérte célját. Napokig szerepeltek a világsajtóban. Ezen felbuzdulva a potsdami zöldek is kedvet kaptak, s most vasárnap krumplipürével küldték meg Claude Monet egyik legdrágább - 110 millió dollárt érő - képét. Az ember ilyenkor egy csekély mértékben megértő, hiszen világos, hogy a figyelemfelkeltés a cél és mi tagadás, nyolcmilliárdan utazunk ugyanebben. Másrészt azonban el is gondolkodunk: vajon meddig mehet el az ember, ha az érdeklődés középpontjába kíván kerülni?

Feldmár András egyik könyvében egy középkorú, magányos, depressziós nőről mesél, aki hosszú évekig járt hozzá terápiába. Meglehetősen sok idő kellett hozzá, míg páciensének sikerült előásnia tudata mélyéről egy fontos jelenetet. A nő még kislány, amolyan négyéves forma. Apjával, az elfoglalt üzletemberrel egy vasúti fülkében ülve utaznak. Ő rajzol valamit, s csillogó szemmel próbálja megmutatni az elkészült művet, ám apja ügyet sem vet rá... Természetesen értjük, hogy nem ezen a konkrét ponton siklott ki az érintett élete. Nyilvánvaló, hogy nem egyszeri esetről volt szó; a kislány bizonyára úgy töltötte gyermekkora jó részét, hogy szinte alig méltatták figyelemre, csak valamiért a vonatozós kép ragadt meg leginkább elméjében. Az igazság az, hogy az enyémben is elraktározódott, pedig van már tizenöt éve is, hogy olvastam. Azóta is mindig ez a jelenet ugrik be, akárhányszor felhangzik az "apa, nézd..." kezdetű mondat valamelyik leszármazottam részéről. Én ilyenkor az esetek 100%-ában félreteszek mindent, s érdeklődve végignézem az elém dugott idétlen TikTok videót, belehallgatok az épp aktuális gagyi slágerbe, vagy szentelek pár percet a legújabb iskolai sztoriknak, mert Feldmár története ott dörömböl bennem, világossá téve, mennyire életbevágó, hogy gyerekeink megfelelő figyelmet kapjanak. Sietve hozzáteszem persze, hogy a feltétlen szeretet nem jelent feltétlen rajongást és elfogadást. A magam részéről mindig mindent igyekszem józan kritikával illetni, s gyerkőceimet rávenni, hogy tömören, érdekfeszítő módon fogalmazzanak. El is mondom nekik: mi, a szüleik vagyunk az első és egyben az utolsó állomás az életükben, akiktől feltétlen figyelemre számíthatnak. Minden más közegben muszáj lesz valamiféle értéket nyújtaniuk, anélkül láthatatlanok maradnak.

Tudvalevő, hogy a figyelemért folytatott ádáz küzdelem épp annyira az evolúciós csaták része, mint ahogy az élelemért, vagy a szaporodás lehetőségéért harcolunk. Mindenki a saját mémjeit igyekszik terjeszteni, s totál mindegy, hogy ezt pozitív küldetéstudatnak, vagy az ego gőgös megnyilvánulásának tekintjük; annyi bizonyos, hogy genetikusan kódolt késztetésről van szó. Százezer esztendővel ezelőtt, amikor a homo sapiens megjelent a színen, agyunk már a mai méreteit mutatta. Ez első blikkre teljességgel indokolatlannak tűnik, hiszen semmiféle emelkedett szellemi tevékenységet nem folytattunk. Nem beszéltünk, a legprimitívebb eszközökön túl egyebet nem készítettünk, de még csak balos ideológiákat sem gyártottunk (pedig ahhoz aztán végképp nincs szükség kifinomult elmére). Márpedig az evolúció sosem pazarló; nyomós oka volt annak, hogy ekkora koponyát növesztettünk. Aligha találunk meggyőzőbb magyarázatot rá, mint hogy képesek legyünk kommunikálni, érvényesülni, udvarolni. Aki alkalmatlan arra, hogy felhívja magára a figyelmet, az irgalmatlan hátrányt szenved már az iskolában is, majd később a munkaerőpiacon, s legfőképp a párválasztás terén. Nincs tehát semmi rossz abban, ha reflektorfényre vágyunk, a kérdés csupán az: mennyire sportszerűek a módszereink.

Számos olyan cégvezetőt ismerek, akik imádják a saját hangjukat, és amikor csak lehet, pódiumot ácsolnak maguknak. A felesleges értekezletek oroszlánrésze ennek köszönhető: a hallgatóság adott, a szereplési vágy szabadon kiélhető. Egy vidéki nagyvállalat vezérigazgatója, akit az üzleti szférából van szerencsém ismerni, komoly alvászavarokkal küzd. Ebből fakad, hogy minden áldott munkanap kezdetén, fél hatkor (!!) értekezletet tart a teljes igazgatóság részvételével. (Mindenki számára nyilvánvaló, hogy még a heti találkozók is indokolatlanul gyakoriak; hogy a hajnali időpontot semmi sem magyarázza; és hogy nincs az a valamirevaló szakember, aki piaci javadalmazás mellett ezeken megjelenne. No de ha a főnök szomjas a figyelemre...) A munkahelyi vezetők ilyetén attitűdje a legkevésbé sem elegáns, erkölcsileg azonban nem igazán kifogásolható. A morális problémák ott kezdődnek, ahol az agresszió felüti a fejét.

Ha valaki olyan erőszakos cselekedettel követel figyelmet magának, ahol a pusztítás tárgya (vagy épp a humán áldozat) csupán szimbolikus kapcsolatban áll az akció valódi céljával, azt a hétköznapi szóhasználatban terrorizmusnak szoktuk nevezni. Káin és Ábel története elsősorban azért lényeges, mert megjeleníti az ősbűnt, az első terrorista cselekedetet. "Káin áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt." A Bibliából nem derül ki, hogy miért e felemás figyelem; hogy miért volt Istennek tetsző az egyik áldozat, s miért maradt érdektelen a másik. Talán misztikus titok marad mindörökre. A sztori végét mindenesetre ismerjük: Káin brutálisan meggyilkolja testvérét. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy hirtelen felindulásból tenné. Kicsalja Ábelt a mezőre, s amíg odaérnek, bőven volna ideje lehiggadni. Tudatos, eltervezett cselekedetről van tehát szó, melynek motivációja nem a harag, hanem a legpusztítóbb lélekméreg, az irigység. "Na erre majd biztosan felfigyel az Úr!" - valami ilyesmi járhatott Káin fejében. E közismert bibliai történetben minden együtt van, ami a terrorista tetteket jellemzi: elkeseredettség, boldogtalanság, az értéktelenség tudata, bosszúvágy, a moralitás teljes hiánya, fanatizmus és végtelen szomjúság a figyelemre, az elismerésre. Ugyanezt látjuk azóta is, akár iszlám merénylőkről, akár incel-őrültekről, akár BLM-forradalmárokról, akár londoni vagy potsdami klímaaktivistákról beszélünk.

Érdekes a brit Nemzeti Képtárban történt eset szimbolikája is. „Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Jobban aggódsz egy festmény védelme miatt, mint az emberek és a bolygónk védelme miatt?" - tették fel a kérdést az elkövetők. Szerintük még a paradicsomlevesnek is volt üzenete: „A megélhetési költségek válsága az olajválság költségeinek része, az üzemanyag megfizethetetlen több millió fázó, éhező család számára. Még egy doboz levest sem engedhetnek meg maguknak.” Hitem szerint ezek rettenetes analógiák: erőltetettek, demagógak és semmi esetre sem nyújtanak morális megalapozást a vandalizmus e minősíthetetlen formájához. Ugyanakkor számomra talány, hogy miért pont Van Gogh festményére esett a választásuk. Ha létezik a világtörténelemben olyan festőművész, akinek a tehetsége és az adott korban való elismertsége között igazán mély a szakadék, úgy a holland zseni bizonyosan közéjük tartozik. Egész életében egyetlen képét sikerült eladnia, vagyis a legkevésbé sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet - ma már magabiztosan kijelenthetjük - megérdemelt volna. Szóval: ha jómagam vandalizmusra hajló, figyelmet követelő klímaaktivista volnék, bizonyosan nem Van Gogh vásznait venném célba. (Ilyen tekintetben Claude Monet már valamivel jobb választás, jóllehet az ő pályafutása sem volt könnyű sétagalopp.)

Ember legyen a talpán, aki megmondja, mitől lett sikeres például Henri Matisse, s miért maradt ismeretlen oly sok - nem kevésbé tehetséges - francia kortársa. A fene se tudja, miért nem futott be korai haláláig Vincent Van Gogh. Azt sem fogjuk megtudni soha, miért tetszett Istennek Ábel áldozata, és miért hagyta hidegen Káiné. Nem mindig világos az, hogy miért kap az egyik ember reflektorfényt, vörös szőnyeget és irgalmatlan közfigyelmet, míg sokan mások az ismeretlenség homályában bukdácsolnak egy életen át. A józan erkölcsnek nincs mondanivalója e miértekről, ugyanakkor megingathatatlan a másik oldalon: akárhogy is alakul sorsunk e téren, egyszerűen nincs jogunk az erőszakhoz. És itt már mindegy, hogy gyermekkorunkban hogy bántak velünk, figyeltek-e ránk a szüleink. Ha békés és sportszerű eszközökkel nem megy az érvényesülés, úgy muszáj lesz csendes alázattal elfogadnunk, hogy minden tisztes igyekezetünk ellenére jelentéktelenek maradtunk. Mert akármilyen igazságtalannak is tűnik, de nem minden ember érdemel figyelmet. 

Az erős hittel rendelkezők bizonyosak afelől, hogy a kereszténységnél nem létezhet tökéletesebb vallás. Biztosak abban is, hogy a Biblia minden lényeges kérdésre választ ad, függetlenül attól, hogy még a legfrissebb fejezetei is évszázadokkal ezelőtt íródtak, jóval az internet, a génsebészet és a gender ideológia megjelenése előtt.

"A kereszténység ez alatt a kétezer év alatt kitöltötte a maga civilizációs funkcióját. A helyzet az, hogy most már nem nyújt kellő erkölcsi megalapozást ahhoz, hogy a jelen technológiákkal, a jelen erőforrásokkal, lehetőségekkel, szellemi kihívásokkal a lépést tartani tudja." - állítja Puzsér Róbert a Más Világ múlt heti adásában, ahol elsősorban ökológiai kérdések kerültek napirendre. Ez a gondolat számos kérdést felvet. Először is: igaz-e, hogy a kereszténység egy sor jelenkori kérdésre nem ad, nem is adhat választ? Másodszor: létezik-e a Bibliának, illetve a keresztény tanításnak egy olyan általános és megbízható morális vonalvezetése, melyből egyértelműen következtethetünk a szükséges válaszokra az olyan kérdések kapcsán is, melyek évszázadokkal korábban fel sem merülhettek? Harmadszor: valóban kitöltötte-e a civilizációs funkcióját a jézusi tanítás? Valóban értjük-e és magunkévá tettük-e a lényegét? Negyedszer: eljön-e az az idő, amikor a kereszténység csakugyan nem nyújt már semmi érdemit, s csupán történelmi emlékként tartjuk majd számon?

Ha maradunk az ökológiai síkon, először is azt kell rögzítenünk, hogy a kereszténység születésekor a Föld népessége épp hogy meghaladta a negyedmilliárd főt. Ma már látjuk, hogy egy ekkora populációt a bolygó mosolyogva eltart. "Sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!" - így szólt a bibliai parancs, melyben - az adott kort tekintve - nemigen találunk semmi kivetnivalót. Igen ám, csakhogy azóta harminckétszer annyian vagyunk, és a fene se tudja, hogy a régi instrukció érvényes-e még. Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című világhírű munkájában megkongatta a vészharangot, a vétkek között második helyen említve a természetes élettér elpusztítását, és első helyen annak fő okát, a Föld túlnépesedését. Úgy tűnik azonban, mintha senki sem olvasta volna könyvét. A mű megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, 2022-ben pedig már kétszer annyian: pillanatokon belül elérjük a 8 milliárdot. A mezőgazdaság termelékenységét elképesztő módon fokozni kell, ha lépést akarunk tartani az egyre gyarapodó emberiséggel, miközben számos régióban már most is krónikus a vízhiány, a műtrágya-felhasználás pedig bőven elérte a tetőpontját. Persze nem biztos, hogy igaza van Konrad Lorenznek. A kutatók egy része szerint - megfelelő technológiai szintet elérve - akár 16 milliárdan, vagy még többen is lehetnénk; ember - vagy inkább Isten - legyen a talpán, aki tudja az igazságot. Egy viszont biztos: a kereszténységnek (és tegyük hozzá, a többi jelentős vallásnak ugyanúgy) nincs semmi érdemi mondanivalója e téren. A katolikus egyház a mai napig nem jutott el odáig, hogy áldását adja a gumi óvszerre, pedig a legbrutálisabb és legkezelhetetlenebb néprobbanás éppen Afrika keresztény régióiban érhető tetten.

"Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet!" Az ókor embere már a Paradicsomból való kiűzetés utáni világban él. Természetesen nincs és nem is lehet tisztában azzal, hogy táplálkozás tekintetében már messze jár a teremtett Édenkerttől. A homo sapiens - legközelebbi biológiai rokonaihoz hasonlóan - mindenevő, ami azt jelenti: alapvető étkei a húsok, halak, gyümölcsök, zöldségek. A mezőgazdasági forradalom - amikor kb. tízezer esztendővel ezelőtt nekiláttunk gabonát termelni - ugyan jócskán méretesebb embertömeg táplálását tette lehetővé, valamint biztonságosabbá is tette az élelmiszer-ellátást, egészségesebbé azonban semmiképpen. A mai napig az összes népbetegség visszavezethető a gabonaalapú táplálkozásra, a túlzott szénhidrát-bevitelre, ennek ellenére a különböző kenyérfajtákat mind vallásos tisztelet övezi. Nem mintha a kereszténységen túl más felekezetek jobb útmutatóval szolgálnának; a buddhisták vegetarianizmusa például kifejezetten életidegen (még ha spirituálisan érthető is). Nem egyszerű a képlet, hiszen ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy minden földlakó egészségesen táplálkozzon, afféle biokertészetté formálva a bolygót, úgy ez (a mai technikai színvonalon) aligha lakatna jól nyolcmilliárd éhes szájat. A vallásoknak természetesen ezzel kapcsolatban sincs semmiféle építő mondanivalójuk, hiszen már a földművelő korban jöttek létre, így csak halványan emlékezhetnek a hajdanvolt Édenkertre.

Azon túl, hogy a Biblia nem ad közvetlen útmutatást a jelen ökológiai problémái kapcsán, úgy tűnik, adekvát konklúziók sem szűrhetők le a keresztény alaptanításból. Erre enged következtetni Ferenc pápa első enciklikája is, melyet annak idején számos kritika ért. A "Laudato si" (Áldott légy) c. művet illetően - melyet ökológiai kiáltványként is emlegetnek - a belső, katolikus tábor legfőbb ellenvetése az volt, hogy felépítésében merőben eltér a hagyományoktól, mondhatni: méltatlan az eredeti tanítás emelkedettségéhez. A klasszikus vonalvezetés ugyanis úgy fest, hogy az egyházfő nagy hittételekkel indít, majd ezekből vezeti le mondanivalóját. Ferenc pápa nem így tesz, ő tisztán empirikus megállapításokat vet papírra, melyeket nevezhetünk jóindulattal alulról építkező teológiának; de mondhatjuk azt is, hogy a világ dolgairól alkotott szubjektív véleményformálásról van szó csupán. Márpedig ha a regnáló pápa - aki egy hangyányival jobban ismeri a keresztény teológiát, mint jómagam -, nem talált olyan dogmatikus kapaszkodókat, amelyre bolygónk megóvásának erkölcsi szálát felfűzhetné, úgy hitem szerint másnak sem igazán érdemes erőlködnie e téren.

"Amikor Krisztus eljött a Földre, akkor az emberiség azon az erkölcsi színvonalon állt, hogy ennyit tudott befogadni a szívébe, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat. Én azt hiszem, hogy az emberiség folyamatosan fejlődik, folyamatosan növekszik, és ahogyan az ember növekszik, úgy növekszik az Istene. Én azt hiszem, hogy a következő eljövetelben az emberiséghez tartozó istenségnek többet kell tanúsítania, és többet kell elvárnia az embertől, mert az emberiség megint csak kitöltötte, kimaxolta a saját létkereteit." Ezek újfent Puzsér mondatai, s részben igazat is adhatunk neki. Annyi bizonyos, hogy az emberiség valóban fejlődést mutat, még ha az általános tudati szint emelkedése nem is egyenes vonalú. Számos szégyenletes történelmi zsákutcáról tudunk beszámolni (megítélésem szerint néhány esztendeje ismét egy ilyenbe kormányozta magát a világ), mindenesetre a 20. század végére sosem látott morális magasságba érkeztünk. Az ezredforduló embere már csak hírből ismerte a rabszolgatartást, a nemi és faji diszkriminációt, elítélte a háborút és a fizikai agresszió minden formáját, továbbá megszabadult a kommunista rémálomtól is. (Azóta léptünk hátra párat: ma a világ a fehéreket tartja elnyomást érdemlőnek, tapsol a háborúnak és beteg nosztalgiát érez Marx és Lenin iránt.) Részben azért vitatkoznék az ország kritikusával: hitem szerint Jézus tanítását nem hogy kétezer évvel ezelőtt nem értették, de még manapság is képtelen befogadni az emberiség. Nem váltunk ítélkezéstől mentessé, sem tökéletessé, s meg sem közelítettük az evangéliumok által meghirdetett isteni minőséget, épp csak elindultunk az úton. Ennek a legnyilvánvalóbb jele az, hogy mind a mai napig nem jött létre egy általánosan elismert etikai kódex, melyre a Tűzföldtől Kamcsatkáig hivatkozhatnánk. (Az ENSZ által 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata valami ilyesmit célzott, ám az adott történelmi korban aligha tölthette be szerepét a teljes glóbuszon.) Ettől mostanság inkább csak távolodunk; a káoszteremtő erkölcsi relativizmus még sosem volt annyira népszerű, mint manapság. Az ember azt gondolná, hogy legalább a civilizált Európa mutat némi egységet és józanságot, ám ez is csupán illúzió. Hiába a Lisszaboni szerződés, hiába az EU Alapjogi Chartája, egészen elemi kérdésekben sem vagyunk képesek egyetérteni.

S hogy mi lesz a kereszténység jövője? A magam részéről képtelen vagyok örökkévalónak látni. Nyugat-Európa templomainak jó része ma már csupán múzeumként funkcionál; a civilizált ember anélkül lépett túl a jézusi tanításon, hogy megértette volna a lényegét. Afrikában és Latin-Amerikában a kereszténység ugyan még élő vallás, azonban lássuk be: a hosszútávú túlélést tekintve nem igazán ígéretes, ha e hitvilág csupán az alacsonyabb civilizációs fokokon vonzó és működőképes. Továbbá az sem mellékes, hogy a jelenkor számos kérdésére hiába keresnénk választ a Bibliában. Tudjuk: az emberi élet szent. Ám amikor mesterséges megtermékenyítésről, népességrobbanásról, vagy épp környezetvédelemről beszélünk, olyankor melyik ujjunkba harapjunk? S persze hosszasan sorolhatnánk a témákat, melyek kapcsán sem Jézus, sem az egyházalapító atyák nem adtak semmiféle útravalót. Van abban valami, amiről Puzsér Róbert beszél.

Ami azt illeti, elég elfogult fickó vagyok: mindig is szerettem, ahogy Orbán kommunikál. Múlt héten e rajongásom szintet lépett - a Berliner Zeitung pódiumbeszélgetésén a miniszterelnök nem csupán jól beszélt, de végre a keretezés is tökéletesre sikerült. A vele - és az országgal - szemben megfogalmazott vád többnyire az illiberalizmus. Ezúttal Orbán minden szava azt hirdette, hogy valójában mi vagyunk azok, akik a szabadság szent eszményét védjük, s történetesen épp azoktól, akik ennek ellenkezőjével vádolnak bennünket. Hosszú évek óta győzködöm a jobboldal - általam elérhető - véleményformálóit, hogy ez a helyes vonal, már csak azért is, mert ez a szikár igazság. Mi vagyunk a demokraták, mi vagyunk a liberálisok.

"Mindig voltak nagyhatalmak, akik jöttek, és meg akarták mondani nekünk, hogy hogyan éljünk. Jöttek a törökök, és megmondták, hogy mi az igaz hit. Aztán jöttek a Habsburgok, akik megmondták, hogy milyen a jó keresztény. (Katolikus, ez a válasz.) Aztán jöttek a nácik, akik megmondták, hogy hol a helyünk a fajok rangsorában. Aztán jöttek az oroszok, akik azt mondták, hogy átnevelünk benneteket homo szovjetikusznak. Szóval a magyaroknak mindig mindenki meg akarta mondani, hogy hogyan éljünk. És én a nyolcvanas években arra gondoltam, hogy azért kell megdönteni a kommunizmust még az én életemben bármi áron, mert én nem vagyok hajlandó úgy meghalni, hogy leéltem egy életet, ahol megmondták nekem, hogy én hogyan viselkedjek, hogyan éljek. Ez lehetetlen." Mi ez, ha nem kiállás a szabadságért, a szabad életért? Még csak azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy e mondatok szívből jönnek-e. Az pedig külön parádés, hogy Orbán a beszélgetés során mindvégig kiegyensúlyozottan adagolja a házigazdák dicséretét és cinkelését. Ezúttal is nem csupán a magyarság szabadságvágyának kifejezéséről van szó, de az is világos, hogy történelmi félelmeinkben - direkt vagy indirekt módon - a német vonal mindig megjelenik. A Habsburgok és a nácik kapcsán közvetlen a tapasztalás; a kommunizmus ugyan keletről támadt, de a szülőatyja a poroszországi Trierből származik; az iszlám vonatkozásában pedig elmondható, hogy ma már Németországban él Európa egyik legnépesebb muszlim közössége.

"És amikor most meg akarják mondani, persze demokratikus körülmények között, hogy milyen legyen a magyar család, hogy milyen legyen az etnikai összetétel Magyarországon, engedjünk be valakiket idegenből, akkor én csak azt mondom: ez ellen harcoltam." Abszolút legitim a párhuzam múlt és jelen között, s muszáj is mindezt megemlíteni, hiszen német földön nem igazán értik a magyar néplélek rezdüléseit. Már csak azért sem, mert történelmünket sem ismerhetik hozzánk hasonló alapossággal. "Magyarországon a szabad élet megválasztása meg a nemzeti függetlenség össze van kapcsolódva. A nemzeti érzés azért pozitív Magyarországon, mert a nemzeti érzés a szabadság maga." Érdekes lehet mindezt a németek általános skizofréniájával hallgatni. Az ő történelmi tapasztalatuk az, hogy a nacionalista büszkeségből eleddig mindig agresszió sarjadt; a 20. század során két világháborút is kirobbantottak, így aztán 77 esztendeje azon dolgoznak, hogy ezt a lehető legteljesebb mértékben elfojtsák magukban. Számukra még megemésztendő a gondolat, mely szerint a nemzeti érzés lehet szelíd és békés; mi több: a szabadság fogalmával is szervesen összekapcsolódhat. Egy biztos: a németek többsége ugyanúgy siratja a hajdanvolt nemzeti öntudatot, mint ahogyan retteg is attól. "Egy német fülnek a national pride valószínűleg egy borzalmas dolognak hangzik. De ettől a vonaltól keletre, amiről beszélek, minden ország azt mondja, hogy az élethez három dolog kell: az anyád, az apád, meg a nemzeted büszkesége. Egyébként nincs élet."

"Mi egy szabad világot akarunk hagyni a gyerekeinknek. Ahol megértik, mi az, hogy magyar; megértik azt, hogy én miért éltem, hogy az apám miért élt, a nagyapám miért élt; és ez alapján eldöntik, hogy ők hogyan akarnak magyarok lenni. Ez a magyar elképzelés. Úgyhogy mi a magunk részéről a legfüggetlenebb, legszuverénebb és legszabadabb Magyarországot akarjuk örökségül hagyni a gyerekeinknek." Újabb hangsúlyos kiállás a szabadság mellett, melynek során Orbán kitér az ezt fenyegető veszélyekre is: a nemzeti függetlenség feladására, a migráció igenlésére, illetve a kezelhetetlen mértékű államadósságra, különösen egy európai adósságközösség keretén belül. Ezekkel is nehéz volna vitatkozni: mindhárom olyan lépés, amelyből csaknem lehetetlen visszatáncolni.

"Én tolerancia-ajánlatokat szoktam tenni a német kancellároknak, amiket általában vissza szoktak utasítani. Most is azt mondtam, hogy ha tulajdonképpen ilyen jól tudnánk együttműködni, akkor miért nem hagyjuk békén egymást? Ezt modernül toleranciának nevezik. Szóval én értem, hogy Önök mit gondolnak a migrációról, de miért nem engedik, hogy mi meg azt gondoljuk, amit a magyar észjárás szerint gondolni kell? Én nem akarom megvétózni a migrációs szabályokat Brüsszelben. Csak azt akarom, hogy olyan szabályokat csináljanak, ami meghagyja a mi szabadságunkat, hogy ezt a kérdést úgy rendezzük, ahogy mi akarjuk." Itt még a szóhasználat is tökéletes: a tolerancia a liberalizmus egyik kulcsfogalma. Orbán a saját fegyverüket fordítja azok ellen, akik folyton az elfogadásról papolnak. "Nálunk zéró muszlim migráns van. Nekünk nincs multikulturális társadalmunk. És nem értem, hogy miért kéne azzá tennünk magunkat. Jól érezzük magunkat a bőrünkben, köszönjük szépen." Ezek is olyan mondatok, amelyek furcsán és idegenül csenghetnek egy német hallgató számára, hiszen velük már régóta elhitették azt a hazugságot, hogy etnikai sokszínűség nélkül liberalizmus sem létezhet, mi több: ez az emberi jóság és a földi mennyország alapja... Erre jön egy ember, aki higgadtan és minden gyűlölködéstől mentesen elmondja, hogy másként is lehet élni. Nem állítom, hogy Németországban ez nem beszédtéma, sőt! Sokkal meghatározóbb, mint idehaza. Csakhogy nem nyíltan és nem országvezetők szintjén folynak e beszélgetések, sokkal inkább zárt körökben, titkolózva, már-már szégyenkezve. Vagyis nem Orbán gondolatai az újak, hanem az attitűdje; hogy nem kell pironkodnia azért, mert nem ért egyet az ideológiai fősodorral. 

"Mi az európai érdek? Az európai érdek nem az, hogy az orosz energiafüggést fölcseréljük egy amerikai energiafüggésre. Mi nem gazdát akarunk váltani. Mi függetlenséget akarunk. Tehát mi azt akarjuk, hogy alternatíváink legyenek. Ha akarunk innen, ha akarunk onnan, ha akarunk amonnan. Ha akarunk Algériából, ha akarunk Katarból, ha akarunk Amerikából, ha akarunk Oroszországból. Ez a mi dolgunk. Tehát nekünk függetlenség kell, nem pedig kiszolgáltatottság. Amit most csinálunk, az az, hogy amerikai függésre váltjuk az orosz függést. Ez persze kényelmesebb, mert az amerikaiak demokraták, szemben az oroszokkal. És ez politikailag talán kényelmesebb nekünk. De nem jó! Nekünk egy jó struktúra kell! Tehát nem az a kérdés, hogy szállítanak-e az oroszok, vagy nem, hanem hogy hány más helyről tudunk még mi szállíttatni. Aztán majd versenyeztetjük őket. Mi vásárlók vagyunk, nekünk az a jó, ha van négy-öt ajánlat az asztalon." A liberális berendezkedés egyik megkerülhetetlen alappillére a piac szabadsága. Ezt is Orbán képviseli, szemben a kontinens szinte minden más vezetőjével. Világos, hogy amit felfest, az jelenleg egy idealisztikus vágyképnek hat, mégis ezt kell megjelölni célként. A magyar kormányfő pontosan érzékeli a realitást: "A baj nem az, hogy orosz gáz meg olaj van, hanem az, hogy nincs más."

Természetesen szólásszabadság és őszinte, nyílt kommunikáció nélkül sem létezhet valódi liberalizmus. "Orbán Viktor kíméletlenül őszinte előadása Berlinben" - ez a Youtube videó címe, s amit látunk és hallunk az meg is felel ennek: a miniszterelnök kendőzetlen nyíltsággal beszél Ukrajnáról; a szankciókról, melyeket egyenesen primitívnek nevez; Európa és az Egyesült Államok történelmi gyengeségéről és tekintélyük elvesztéséről; az amerikai elnök felelőtlenségéről; ahogyan Németország hatalmi törekvéseiről is. 1989 június 16-án, Nagy Imre újratemetésén Orbán olyan tisztán és egyenesen szónokolt, ahogy az sokaknak elképzelhetetlen és megdöbbentő volt akkortájt. Beszédét hallgatva sok mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy 33 év elteltével Nyugaton, a szabad világban is épp ilyen idegenül cseng majd az őszinte szó. 

Vasárnapi blogbejegyzésében Bayer Zsolt a pódiumbeszélgetés németországi visszhangjáról számol be: "515 kommentárból 511 (!) pozitívan értékelte O.V. álláspontját, öten ütöttek meg negatív hangot, abból egy a műsorvezetőkre vonatkozóan." Ez azért elég ütős, mindenesetre érdemes kiemelni párat a tipikus hozzászólásokból: "Orbán Viktor nagyon okos, diplomatikus, megfontolt politikus. Egészen mostanáig teljesen negatív képem volt róla, hála a médiakultúránknak." Illetve: "Európa egyik legintelligensebb politikusa. Valami ilyesmi teljesen hiányzik a német kormányzati politikából." Továbbá: "Nem tudtam, hogy ennyire jó Orbán, és hogy én is kedvelem őt. Láthatod, mit tett már velem a médiadiktatúránk." És végül: "Nagy tapsot Orbánnak. Alapvetően a Berliner Zeitung bátorságáért is, hogy interjút készített Orbánnal, ami a többi médium Orbán elleni gyűlöletét és agitációját tekintve nem magától értetődő." Ez utóbbi különösen beszédes. Tényleg itt tart ma Németország, hogy bátorság kell hozzá, ha egy médium teret enged a másként gondolkodásnak?

És valóban: a Berliner Zeitungot meglehetősen durva támadások érték, amiért meghívta Orbánt. Értjük ezt? A német norma az, hogy csakis egyféle álláspont létezhet... Lehet piszkálni, kritizálni, fekete báránynak tekinteni Magyarországot és vezetőit, ám egy biztos: a liberalizmust aligha kérheti számon rajtunk-rajtuk bárki. A klasszikus szabadelvűség már jó ideje a nemzeti oldalra költözött.

"Küszöbön a harmadik világháború és megint a rossz oldalon állunk." - nyilatkozott Bródy János a HVG360-nak. Erős szavak, mindazonáltal érdemes a mondatba rejtett mindhárom állítást megkérdőjelezni. Tényleg küszöbön a harmadik világháború? Tényleg mindig a rossz oldalon álltunk? Tényleg most is hibásan helyezkedünk?

Valóban elképzelhető, hogy napjainkban kitör a harmadik világháború? Ember legyen a talpán, aki erre válaszolni képes. Jómagam a naiv idealisták táborába tartozom, akik hisznek az emberi értelemben, ugyanakkor nekem is muszáj belátnom, hogy a jelenkor egyre többet veszít a józanságából. Már az egy döbbenet, hogy Európa területén egyáltalán harcok dúlnak. Ám az egyenesen dermesztő, hogy ennek szinte mindenki tapsikol, így alig marad olyan közszereplő, aki a békét sürgetné. Miközben pontosan tudjuk: egy újabb világháború a homo sapiens történelmének tragikus és elmondhatatlanul ostoba végét jelentené.

Ami a történelmi múltat illeti, az nem kérdés, hogy Németország mindkét alkalommal a rossz oldalon állt. Nem csupán a végeredményt nézve, de morális tekintetben is: II. Vilmos és Hitler is egyértelműen agresszor. Emlékszünk még: az első világháborút megelőzően a német császár erős nyomást helyezett Ferenc Józsefre, aki ugyanezt a pressziót vitte tovább házon belül. Az Osztrák-Magyar Monarchia minisztertanácsa hajlott is a háborúra, csupán egyetlen tagja vétózta azt: Tisza István. Ismerjük parlamenti felszólalásait, az uralkodóhoz intézett beadványait - mind a béke mellett szóltak. Valódi nemzettragédia, hogy egy idő után már nem tudta védeni álláspontját, ám ettől még tény, hogy a térségben mi akartunk a legkevésbé fegyvert fogni. Ugorjunk húsz esztendőt: "A maihoz hasonló hintapolitikát folytattunk már a második világháború előtt is." - szögezi le Bródy János, én pedig azt kérdem: vajon volt-e reális alternatívája e hintapolitikának? Még Churchill is sokáig bizonytalankodott, hogy Hitlertől vagy Sztálintól kell-e jobban tartania. A korabeli magyar attitűdöt számos tényező formálta: Trianon igazságtalansága, bizalmatlanság az országot megcsonkító nagyhatalmakkal szemben, Kun Béláék 1919-es rémtettei, valamint barátságtalan geopolitikai helyzetünk: gyakorlatilag sehonnan sem számíthattunk semmiféle támogatásra, miközben mindenfelől veszély leselkedett hazánkra. Arról nem is beszélve, hogy még 1941-ben sem gondolhatta senki, hogy Németország veszíteni fog. Nagyon nem lettem volna Horthyék helyében - a szuverenitás megőrzése szinte lehetetlen küldetésnek tűnhetett. Horthy és Hitler sosem váltak puszipajtássá, azonban Németország a területi revízió mellett a szovjet befolyástól és a bolsevizmus rémétől való védelem ígéretét is jelentette. Legyünk megértőek e kettős szorításban lavírozó elődeinkkel! Tény, hogy szándékaink ellenére rángattak bele bennünket mindkét világégésbe, s a legmocskosabb eszközöktől sem riadtak vissza, hogy végig benn is tartsanak.

Elérkeztünk napjainkhoz, amikor is Orbán Viktor és Bródy János is tisztán (és ugyanúgy) látja a lényeget: "a most dúló háború ugyan Ukrajna földjén pusztít, de az valójában Amerika és Oroszország háborúja." Az is tény, hogy mindketten jól ismerik a magyar történelmet. Éppen ezért rém fura, hogy álláspontjaik ennyire különbözőek. Orbán bizonyosan nem kívánja Tisza és Horthy hibáit megismételni, míg Bródy egyértelműen erre buzdít. A lengyelek 1939-es lerohanása - mint történelmi analógia - kapcsán a zenész a következőket fogalmazza meg: "Ezt a magyarok akkor még sokáig nem érezték elég komoly veszélynek. A lakosság még akkor is inkább a hétköznapi gondjaival volt elfoglalva – mit lehet olcsón kapni és mivel lehet fűteni télen –, amikor már kiküldték az orosz frontra a magyar hadsereget. És egészen addig nem vették komolyan, amíg 1944 márciusában a németek megszállták az országot, és aztán már nagyon keményre fordultak a dolgok." Úgy hangzik, mintha Orbánt vádolná szűklátókörűséggel. Mintha a magyar miniszterelnök hibát követne el azzal, hogy törődik a rá bízott nemzet jólétével. Mintha muszáj lenne komoly, húsba vágó áldozatot hoznunk Ukrajnáért, s ez az áldozat elősegítené a háború befejeztét. Egészen elképesztő, hogy egy ilyen intelligens ember ennyire át tud menni demagógba, kétkedés nélkül mantrázva a brüsszeli imát, mely szemmel láthatóan abszolút hatástalan. "Nem szeretnék ilyen történelmi analógiákba mélyen belemerülni, de ha ez Amerika háborúja Oroszországgal szemben, akkor itt valójában a NATO áll szemben az oroszokkal. Európa minden nemzete szilárdan az amerikai oldalon áll, kivéve egyet, a magyart, ami egyébként már két világháborút elveszített." Bródy úgy tesz, mintha nem értené a NATO működését. Mintha a tagságunk azt jelentené, hogy az Egyesült Államok minden őrültségéhez és piszokságához asszisztálnunk kellene. Mintha az elmúlt 23 esztendőben bármiféle szövetségi kötelezettségünket elhanyagoltuk volna. Mintha katonáink Koszovóban vagy Afganisztánban nem a béke fenntartását szolgálták volna. 

Ezúttal sincs másképp: a magyar kormány a béke megteremtését képviseli - a pápát és Kissingert leszámítva - szinte egyedül. Nincs igaza Bródy Jánosnak: nekünk e súlyos történelmi szituációban nem kell Amerika fenekébe bújnunk, sem stratégiai, sem erkölcsi szempontból. Stratégiailag azért nem, mert ha sikerül visszafordulnunk a küszöbről és holnap is felkel a Nap, úgy holnap is lesz Oroszország, és lesz Kína és lesz mindenki más is. Egy önfeladó, erejét vesztő Európában hallatlan előnyt jelenthet, ha nem égetünk fel magunk mögött minden hidat. A morális megfontolás még ennél is szentebb és nyilvánvalóbb: vajon mi lehetne nagyobb érték a békénél? Vajon lehet-e erkölcsileg tisztább álláspontot képviselni, mint elítélni az agressziót, kiállni Ukrajna függetlensége mellett, segíteni a menekülteket és mindent megtenni a fegyverszünet érdekében? Bele sem merek gondolni, mi zajlik Bródy elméjében és lelkében. Ha történetesen Pető Ivánnak, Horn Gábornak vagy Kuncze Gábornak hívnák a miniszterelnököt, velük is szembefordulna, ha a békét követelnék?

Mikor e sorokat írom, Szijjártó Péter épp Moszkvából posztol: "Tény, hogy ma rendkívülinek számít, ha egy európai uniós és NATO-tagállam külügyminisztere részt vesz az Orosz Energiahéten. Miért vagyunk mégis itt? Mert Magyarország még nem adta fel a reményt és azt szeretnénk, hogy minél előbb béke legyen a szomszédságunkban. A békéhez tárgyalás kell, a tárgyaláshoz pedig párbeszéd. Ha a Nyugat és Oroszország nem beszél egymással, ha hagyjuk elhalni a kommunikációs csatornákat, azzal feladjuk a békének még a reményét is ebben a szörnyű helyzetben. Mi ezt nem akarjuk. Mi békét akarunk." Kedves Bródy János, megannyi briliáns dalszöveg írója, tényleg a rossz oldalon állnánk?

"Don"t worry... be happy... take it easy..." - ezek nem csupán a popkultúra meghatározó frázisai, de alapvetően pozitív üzenetek is. A jézusi tanítás is kitér rá, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felett; hogy ne vegyük magunkat túl komolyan; s hogy tisztában legyünk vele: az élet maga egy nagy kaland, egy játék csupán. "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek." Igen ám, de Jézus arról is beszél - mi több: minden szava erre irányul -, hogy az élet nevű társasjátéknak is megvannak a maga szabályai és stratégiai elemei, melyeket érdemes ismerni, ha jól akarjuk játszani: "Legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő!" Ez is ugyanúgy buddhista intelem, akár az előbbi, s egyben az egyik legfontosabb újszövetségi tanítás. Ez az éberség összeszedettséget, koncentráltságot, fókuszáltságot takar. A modern pszichológia a divatos mindfulness kifejezést használja nagy előszeretettel, amikor az itt és mostban való tudatos jelenlétről beszél.

"A tudatos jelenlét azt jelenti, hogy képesek vagyunk közvetlenül, nyílt szívvel odafigyelni arra, amit éppen csinálunk, rá tudunk hangolódni arra, ami az elménkben, a testünkben és a külvilágban épp történik”. - így szól a Teasdale, Williams és Segal által rögzített alapdefiníció. Nem tűnik túl bonyolultnak, ahogyan az élet egésze sem az, mégis megdöbbentő, hogy a többség milyen távol van ettől az attitűdtől. Szinte hetente hallunk olyan borzalmakról, amikor egy-egy kamasz a vonat alá sétál, mert fülhallgatója által kizárja a külvilágot, és egy egészen más univerzumban merül el, mint amiben éppen kéne. Legyünk igazságosak: ifjúkorunkban a legtöbben magunk sem voltunk a fókuszált figyelem nagymesterei, ezzel együtt is az látjuk, mintha az újabb generációk egyre rosszabbul teljesítenének e téren. Egyes kutatások szerint nyolcszázszorosára nőtt a figyelemzavaros fiatalok száma - ez valami egészen döbbenetes adat. Jómagam a legtöbb pályakezdővel a pókerteremben találkozom, ahol én játékosként, ők pedig osztóként próbálnak szerencsét. Tudni kell: ez nem egy igazán bonyolult szakma, csupán egyetlen dologra van szükség: némi koncentráltságra. Ki kell osztani a lapokat, és a licitálást követve irányítani kell a játékot. Ennyi. És mit látok? Sokaknál nemhogy a tétek nyomon követése nem megy, de az olyan egyszerű műveletek is problémát jelentenek, mint a visszaadás. A terem újonc alkalmazottai nyolcszázas vaktétnél simán behúzzák a játékosok ezres zsetonját, s egyszerűen elfelejtenek visszaadni. Nincs arról szó, hogy ne tudnák megoldani a különbség kiszámításának nem különösebben összetett műveletét. Egyszerűen csak nem figyelnek. Jómagam pedig ott ülök és azon merengek: vajon mi járhat ezeknek a srácoknak a fejében? Semmi más dolguk sincs, mint katonás fegyelemmel arra koncentrálni, amit épp csinálnak. És nem megy, mintha valahol egészen máshol járnának... Mondhatnánk: még jó, hogy nem szívsebésznek mentek, mert ott némiképp komolyabb galibát is össze lehet hozni; ám ha belegondolunk, a fókuszáltságnak ez a szintje még egy Tesco pénztárba is kevés. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy néha ők is átkelnek forgalmas kereszteződéseken, vasúti átjárókon...

Richard Wiseman – az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem Pszichológia Tanszékének egyik vezetője – három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései megdöbbentő következtetésre juttatták: a szerencse korántsem vak, ellenkezőleg, kifejezetten tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, s képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre, és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat szerencsésnek, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a „véletlenül” földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett információt, míg a szerencsétlenek átléptek felette, illetve átlapozták azt. Az  éberség, a tudatos jelenlét tehát akkor is végtelenül kifizetődő, amikor a többség által vaknak, befolyásolhatatlannak és elérhetetlennek tartott szerencséről beszélünk.

Ami emberi kapcsolatainkat illeti, e téren talán semmi sem fontosabb, mint a tudatos jelenlét. Ismerjük azt az embertípust, aki érzékelhetően nem figyel arra, amit mondunk neki? Vajon lehet-e vele szoros barátságot, vagy intimitást építeni? Aligha. Ugyanilyen értéktelen és semmirevaló az a kapcsolat is, amikor mi játsszuk az érdektelen fél szerepét. Kishont Ferenc így ír A rokonipar virágzása című humoreszkjében: "Itt van Kálmán bácsi, a telefonrokon. Ez a fölöttébb távoli bácsikám, aki voltaképp apósom valamiféle hozzátartozója, gyakran fel szok hívni és megkérdi: 'Miért nem hívsz fel engem soha?' Kálmán bának pedigrés podagrája van, amely betegség tudvalevőleg rendkívül alkalmas arra, hogy hosszasan ecseteljék. E makacs kórnak köszönhető, hogy dolgozószobámban speciális, hangszóró-csatlakozással ellátott távbeszélő készüléket szereltettem be, amelynek hallgatóját nem kell felemelni csevegés közben. Ez az ötletes találmány lehetővé teszi, hogy a kezem szabad maradjon. Mialatt Kálmán bácsi kiönti szívét a kagylóba, én kétes értékű színműveket fabrikálok, estleg szundizom, vagy fejet mosok, néhanapján svédtornával ütöm el az időt. Az öregúr megszakítás nélkül sugároz a hosszúhullámon, feltéve, ha negyedóránként belehorkantok a telefonba: 'Mit nem monc, Kálmán bácsi, mit nem monc!' Csupán az okoz némi fennakadást, hogy cirka harminc perc után a derék aggastyán elölről szokta kezdeni a monológot..."

Amikor előadást tartunk, muszáj együtt lélegeznünk a közönséggel. Egy jó tanár is - többek közt - arról ismerszik meg, hogy folyamatosan pásztázza diákjait, s azonnal témát, stílust, beszédmódot vált, amint kezdi elveszíteni érdeklődésüket. Ha üzletet kötünk, elképesztő előnyt jelent, ha képesek vagyunk tárgyalópartnerünk fejébe belelátni - ehhez elengedhetetlen a tudatos jelenlét. A pókerről nem is beszélve, ahol minden mozdulatnak, szónak, hanghordozásnak jelentősége lehet. Közhelyes igazság, hogy a szerelemben is szinte minden a másikra való odafigyelésen múlik - az első randitól egészen az aranylakodalomig. Meghallgatni a másikat, ráhangolódni a szükségleteire, kitapintani a vágyait - a jó szerető itt kezdődik. De ne is siessünk ennyire előre, maradjunk csak a magányos vadász élethelyzeténél! A srácok többségének komoly nehézséget okoz, ha idegen nőket kell megszólítaniuk. Szórakozóhelyekre, fesztiválokra járnak, hogy ismerkedjenek, ahol is földbe gyökerezett lábbal bámulják a kiszemelt nagyvadat hosszú perceken át, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálnának. Aligha fog meglepődni az intelligens Olvasó, ha azt állítom, hogy e téren is a tudatos jelenlét a legbiztosabb segítség. Létezik egy úgynevezett "state" állapot, vagy más néven parti-hangulat, amikor oldottak, mulatozásra hangoltak, közvetlenek, az adott helyen otthonosan mozgók, bárkivel könnyen szóba elegyedők vagyunk. A betegesen szorongókat leszámítva mindenki ismeri ezt a fajta felszabadultságot, hiszen százszor megtapasztalhatta ismerős, baráti társaságokban. Ugyanezt kell átmenteni az új, ismeretlen környezetbe. Ez már a mindfulness magasabb iskolája: itt egyszerre kell figyelnünk a külső és belső világunkra is.

Hitem szerint a tudatos jelenlét áldásai nem merülnek ki abban, hogy hétköznapi életünket magasabb minőségi fokozatba kapcsoljuk. Meggyőződésem, hogy az éberség az erkölcsi felemelkedés záloga is egyben. Az alapvető etikai szabályokkal - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - a legtöbben maradéktalanul egyetértünk. Igen ám, de sokan vagyunk, akik nem érjük be ennyivel; s e passzív, akarattal nem ártó attitűdnél valamelyest komolyabb szinteket is ostromolnánk. Ártani ugyanis nem csak gonoszságból, de figyelmetlenségből is lehet. És itt nem csupán arról van szó, hogy rálépünk a másik lábára a villamoson, vagy hogy sebészként egy kótyagos hajnalon elbénázzuk a szívműtétjét. Bántani szavakkal, gesztusokkal is tudunk, ha nem érzékeljük megfelelően a másik érzékenységének határait. Nem állítom, hogy minden mimózaságot kötelezően tisztelni kell, sőt! Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy ezeket a határátlépéseket csakis tudatosan érdemes megtenni, semmi esetre sem porcelánboltba tévedt, bamba elefánt módjára. A fókuszáltság abban is elengedhetetlen, hogy minket se érhessen méltatlan bántódás. Az emberiség oroszlánrésze permanens játszmákat folytat; néha egyoldalúakat (ezeket nevezzük szélhámosságnak), néha pedig mindkét fél részt vesz az együttes, egymást éltető öncsalásban. Ha kellő éberséggel bírunk; ha folyamatosan figyeljünk önmagunkat, a másikat, a szavak, a gesztusok, az egész kapcsolat dinamikáját, úgy aligha fognak bevinni minket az erdőbe. Sietek leszögezni: ez is a szerves része a moralitásnak. A világtörténelem során megszámlálhatatlanul sokan hirdették már az altruizmus, az önfeladás ostoba és mérgező eszméjét; a katolikus egyháztól kezdve az iszlámon, a kommunizmuson át egészen a posztmodern kor progresszív vallásáig. Ezekre csakis azok lesznek vevők, akik totál sötétségben tapogatóznak; akik még annyira sem éberek, hogy észrevegyék: fényes nappal kirabolják őket.

Őszintén hiszem, hogy bármibe is fogunk, azt érdemes tudatosan, teljes fókuszáltsággal végezni. A magam részéről nem is értem, miként lehet élvezni bármit is, amit félszívvel csinálunk, legyen az munka, játék, vagy szerelem. "Az igen legyen igen, a nem pedig nem." - csak hogy Jézus szavaival zárjuk a posztot.

A Partizán az elmúlt héten Gyurcsány Ferencet látta vendégül, aki a nyolcvanperces interjú során világossá tette: nélküle - amíg világ a világ - nem létezhet hazai belpolitika.

"A Demokratikus Koalíció az ellenzék közepe" - szögezte le Fletó több ízben is, én azonban a legkevésbé sem értem, mire jó ez a béna modorosság. A beszélgetés során a fő téma mindvégig az, hogy a DK az egyetlen valamirevaló, önállóan is életképes párt a baloldalon. Miért nem lehet hát nyíltan kimondani, hogy "a Demokratikus Koalíció az ellenzék vezető ereje"? Semmi értelme e szégyenlősködésnek, már csak azért sem, mert e finomkodó pozicionálás abszolút hamis. Politikai értelemben a mérsékelt irányzatokat szoktuk középre sorolni. A DK azonban semmilyen szempontból sem mérsékelt. Gyurcsány pártja idehaza az egyetlen, amely nyíltan képviseli a nyugati progresszió minden őrületét, s mint ilyen, a lehető legszélsőségesebb.

Persze nem csak Fletó finomkodott, de - ahogyan Puzsérék is szóvá tették az Önkényes Mérvadóban -, Gulyás Marci is kerülte, hogy kínos kérdésekkel bombázza az egykori miniszterelnököt. Az egész interjú amolyan kedélyes csevegéssé silányult, melynek egyetlen küldetése, hogy a DK-t kormányzóképesnek, Gyurcsányt pedig emberarcú, szerethető politikusnak láttassa. Ez abszolút működött, néhol még én is - aki végigüvöltöztem 2006 őszét - azon kaptam magam, hogy már-már szimpatizálok ezzel az emberrel. Azt az egyet mindenképpen el kell ismerni, hogy Fletó ügyesen játssza a szerepét. A nyolcvan perc során több olyan kérdés is terítékre kerül, ahol elismeri (apró) tévedéseit. Ez még akkor is emberinek hat, ha a lényeges témákat - őszödi beszéd, rendőri brutalitás, majd ezek után is görcsös ragaszkodása a miniszterelnöki székhez - nem is érintik. Hitem szerint Orbánnak lenne mit tanulnia: az ő imidzsének is jót tenne, ha néha elismerné: ebben, meg ebben tévedett.

"Az árnyékkormánnyal, Klárával, szerintem egy nagyon szép dolgot csinálunk. A reményt teremtettük meg, hogy van választás." - áradozik Ferenc testvér, miközben mindannyian érezzük, hogy ez valami rossz vicc. Összeáll tizennyolc Gyurcsány-rajongó - részben ismeretlenek, részben ezerszer elkoptatottak -, akik majd elbábozzák, hogy ők is részt vesznek az ország vezetésében... Tényleg ők jelentik a reményt? Elég elkeseredett lehet, akinek igen. Fél évvel ezelőtt parlamenti választásokat tartottunk, amelyen az ellenzék csúfosan leszerepelt. Sokak számára vált világossá egyszer s mindenkorra, hogy Fletó olyan átok a baloldalon, akivel lehetetlen nyerni; aki még a legvadabb Orbán-gyűlölők egy részét is eltántorítja a kormányváltás gondolatától. Erre ő a saját szedett-vedett csapatát jelöli meg alternatívaként... tényleg szánalmas. Gyurcsány igazi álmodozó. Gulyás Marcinak kifejti: jelenleg egymillió szavazójuk van, s ez a szám tavaszra eléri a másfél milliót is. Már a kiinduló érték is totál alaptalan, nincs az a közvélemény-kutatás, mely csupán megközelítőleg is alátámasztaná.

"Ma elsősorban az a feladatunk, hogy egy erős állam jó minőségű szolgáltatást nyújtson egészségügyben, oktatásban, szociális helyzetben. (...) Bernie Sanders mondott egy szöveget két hónappal ezelőtt; azt mondja, hogy háromszázötvenszer annyit keresnek az amerikai cégek vezetői, mint az átlag munkások. El kell tőlük venni a pénzt!" Ez tiszta és egyenes beszéd. Ha valakinek bejön ez az erősen balos tempó, annak adekvát választás lehet a DK. No de azoknak, akik a szabadságban és a piaci működésben hisznek, vajon mitől jelent ez vonzóbb alternatívát a Fidesznél?

Gyurcsány beszél arról is, hogy mára kiszeretett Karácsony Gergőből, s már nem alapértelmezett, hogy a jövőben támogatni fogja főpolgármesteri törekvéseit. Ez persze érthető, hiszen az előválasztás során Karigeri volt az, aki - MZP javára visszalépve - kiütötte Dobrevet a nyeregből. A személyes bizalomvesztés elégséges érv, nem is értem, miért kell ilyeneket mondani: "A főpolgármester vezeti a szabadság városát az önkénnyel szemben. A főpolgármester ezt a politikai lehetőséget, hogy egy politikai közösséget megszervezzen az önkény kormányával szemben, jól használja, vagy sem. A főpolgármesternek az a dolga, hogy felújítsa a Blaha Lujza teret, és legyen biciklisáv az Üllői úton, vagy az a dolga, hogy megszervezi, a legszabadabb magyar város közösségét az önkénnyel szemben? Ez a dilemma." Bevallom, én évtizedek óta abban a tévedésben élek, hogy egy önkormányzat elsődleges feladata az adott település infrastruktúrájának, közlekedésének üzemeltetése,  menedzselése. Karácsonnyal is az a fő gondom, hogy mindezt elhanyagolja. Most kiderül, hogy nem is ez a dolga, sokkal inkább politikai feladatai volnának egy nagyváros élén??? Teljes szerepzavar. Arra mindenesetre választ kapunk, hogy miért válik élhetetlenné csaknem minden világváros, amelyet baloldali polgármester vezet.

Fletónak azért van stílusérzéke, így a legdemagógabb mondatait a végére hagyja: "Én azt gondolom, hogy a halálába rohan valójában az ország az Orbánékkal. Erre nincs út." Ennél üresebb és hamisabb frázist aligha mondhatna egy bukott kormányfő, miután ellenfele - válságból válságba csöppenve - immáron a negyedik kétharmadot könyvelhette el. "Én mit tudok ajánlani egy harmincéves vidéki könyvelőnek? Azt tudom ajánlani, hogy holnaptól nem lesz megbízása, ha kiderül, hogy a DK-ban politizál." Tényleg ilyen világban élnénk? Nem így látom. Volt olyan totál balos könyvelőm, akivel tíz éven át vitatkoztunk politikáról, miközben remekül dolgoztunk együtt. A mostani könyvelőm pártállásáról pedig fogalmam sincsen... "Egy ötvenéves művezető az meg van ijedve." Tényleg ilyen megfélemlítésben él az ország? Olyanról bőséggel hallottam már, hogy multinacionális vállalati környezetben ajánlatos pozitívan viszonyulni a progresszív ideológia különböző őrültségeihez. Olyat is, hogy az állami alkalmazott tanárok - minden félelem nélkül - sztrájkolnak, tüntetnek, s folyamatosan a kormány ellen hergelik a diákságot és a szülőket. De bevallom, ez nekem új, hogy a piaci szféra fizikai munkásai a kormánytól rettegnének. "Amit az Orbán csinál, az össze fog dőlni." Én pedig ezzel szemben azt gondolom, hogy éppen az a progresszív ideológia fog darabokra hullani, amelyet a nyugati baloldal és az őket majmoló DK képvisel. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza. 

"Az a szörnyű, nézve a magyar ellenzéket, hogy ez a nagy varangy az ellenzék közepén egyre hízik; a DK egyre erősebb és erősebb lesz." - jegyzi meg Magyar Dávid az Önkényes Mérvadóban. Hogy ez a varangy meddig tud hízni, egyelőre még a jövő zenéje. Ami viszont bizonyos: sokat elárul a hazai ellenzék állapotáról, hogy a kormányváltást sürgetők - minden választási kudarc ellenére - még mindig a DK-t tartják a legkompetensebb csapatnak, s talán az egyetlen valódi alternatívának. Orbán tényleg hátradőlhet.

Múlt hétfőn a Balázsék című rádióműsorban a házastársi játszmák kerültek naprendre. Hallgatók százai küldték el üzeneteiket annak kapcsán, titkos szenvedélyeiknek hódolva miként verik át párjukat.

Volt itt minden... nutellafüggő feleség; titokban McDonanlds-be járó hitves; italkészletét a garázsban rejtegető férj... Nagyon bírtam a zugivók iskolapéldáját jelentő fickót, aki a "megyek, megnézem a kazánt!" felkiáltással napjában négyszer-ötször viharzik el a pince irányába, ahonnan pár lépés csak a hátsó kertkapu, majd a szomszédos kocsma... saját bevallása szerint rekordokat döntöget a sörivás szintidejét tekintve... Egy közelmúltban végzett nemzetközi felmérés szerint a házasságban élő nők harmada, míg a férfiak közel fele titkolózik a párja előtt. A leggyakoribb rejtegetnivaló a költekezéssel függ össze; az érintettekből még a spanyol inkvizíció sem szedné ki, mennyit fizettek egy-egy megkérdőjelezhető szükségességű árucikkért. Balázséknál is téma volt, s mint kiderült, a kereskedők e jelenséggel nagyon is tisztában vannak. A csomagküldők egy része készségesen vállalja, hogy a küldeményen elhelyezi a "nyereményajándék" feliratot... Pedig valójában ez a világ legegyszerűbben orvosolható problémája, mindenkinek csak ajánlani tudom: külön kassza. (Huszonöt éve élek így gyermekeim anyjával, soha még pénzügyekről nem vitáztunk.) Titkolózásra adhat okot a hűtlenség, a játékszenvedély, a drog- és persze az alkoholprobléma is. Egyik kedvenc jelenetem a közelmúltból: egy kerti partin ülünk, tőlem balra egy régi cimbora, előtte az asztalon egy Borsodi Bivaly, jobbomon a neje. Az orrom előtt zajlik a játszmázás: "Már megint iszol?" Mire a srác óvatosan elforgatja a sörös dobozt, hogy a szinte kiabáló 6,5%-os felirat eltűnjön felesége látószögéből: "Alkoholmentes, drágám!"

Természetesen jókat röhögünk ezeken a jeleneteken, ugyanakkor engem mindig egyetlen kérdés foglalkoztat igazán: miért csinálják?? Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egy kapcsolat kezdetén muszáj a legjobb arcunkat mutatnunk. Mindenkinek vannak apró rejtegetnivalói, azonban csak a valódi idióták teregetik ki minden szennyesüket mindjárt az első randin. Igen ám, de idővel megismerjük egymást; egyre több időt töltünk együtt; látjuk a másikat a leghétköznapibb élethelyzetekben - kócosan, melegítőben, smink nélkül. A legtöbb titokra fény derül, és jó is így, mert mindez építi az összetartozás érzését. A cél minden esetben a teljes intimitás elérése, ez pedig aligha megy őszinteség nélkül. A játszmázások, az ostoba titkolózások épp ezt a megismerési folyamatot akasztják meg, így kapcsolat - abszolút indokolatlanul - megreked egy kezdetleges fázisában, mely aligha nyújt valódi és teljes érzelmi kielégülést. "Az igazán komoly, hosszútávú és erős, sőt egészséges szövetség alapja a transzparencia. Azok a rendszerek, amelyekben titkok vannak, patológiássá válnak, hiszen a titkok szakadékokat és klikkeket hoznak létre. Ezek a szakadékok elválasztják egymástól azokat, akik nem ismerői a titoknak, és elszigetelik azokat is, akik viszont birtokában vannak a tudásnak." - állítja F. Takács István pszichológus. Miért hát a gyermeteg játszmázás? Sokszor elég hozzá a szégyenérzet, más esetekben egyszerűen a könnyebb ellenállás keresése viszi a titkolózás útjára az érintetteket. De az sem példátlan, hogy ezek az apró izgalmak jelentik az egyetlen fűszerét egy igazán sótlan életnek. Természetesen szánalmas és megmosolyogtató, ha az átlátszó és ügyetlen blöfföktől válnak elviselhetővé az egyébként eseménytelenül egyhangú hétköznapok; azt mindenesetre muszáj elismerni, hogy a tiltott gyümölcs egy kicsit mindig jobban ízlik.

Távol álljon tőlem, hogy az irracionalitás sűrű erdejében bármiféle logikát keressek, mindenesetre könnyű belátni, hogy az éretlen játszmázásnak - azon túl, hogy lehetetlenné teszi az intimitás elmélyülését - praktikusan sincs túl sok értelme. Képzeljük magunkat a zugivó Ádám szerepébe, akit Éva régóta győzköd, hogy le kéne jönnie az alkoholról. Alapvetően háromféle eset lehetséges:

1. Ádám egyetért, ő maga is le kívánja tenni a poharat. Ez esetben aligha probléma az őszinteség, hiszen a szándékok egy irányba mutatnak.
2. Ádámnak esze ágában sincs változtatni, viszont olyan mesteri módon álcázza az ivászatot, hogy abból Éva semmit sem érzékel. A teremtés koronája nem válik agresszívvé, sem megbízhatatlanná; nem tapsolja el a kosztpénzt; nem növeszt sörhasat és nincs permanens pálinkaszaga sem. Itt is totál felesleges a kamuzás, hiszen Évának semmi oka a neheztelésre; Ádám akár nyíltan is poharazgathatna.
   
3. Ádámnak esze ágában sincs változtatni, de ügyetlen a csalásban; egyértelmű jeleket hagy maga után. Ekkor a mellébeszélés szimpla bohózattá silányul.
   

Természetesen nem csak az a kérdés, hogy miért hazudik a férfi, de az is, hogy miért sír a nő. (Vagy fordítva.) Ami engem illet: borzasztó kínosan érezném magam, ha gyermekeim anyja bármilyen téren úgy látná, hogy titkolóznia kell előttem. Az tisztán azt jelezné, hogy korlátokat állítok elé. Semmi sem áll ilyen távol tőlem, és őszintén szólva nem is értem az olyan párkapcsolatokat, amelyeket nem a teljes szabadság jellemez. "Nem szeretem, hogy minden pénteken a barátaiddal sörözöl." - mondja Éva, mire a konfliktuskerülő Ádám a továbbiakban túlórára, vidéki kiküldetésre és estébe nyúló értekezletekre fog hivatkozni, ahelyett hogy megkérdezné: "Miért nem rúgsz ki te is a hámból? Neked nincsenek barátaid? Nem elég, hogy hat estét egy héten veled töltök? Hát ennyire boldogtalan az életed? Hát engem is ugyanilyen boldogtalanná akarsz tenni?" Muszáj látni, hogy kettőn áll a vásár: a kicsapongás sokszor merő ártatlanság, csupán a börtönőr túl szigorú. Ilyenkor nem a tiltott gyümölccsel van baj, hanem a pellengérre állított fél gyávaságával, s ebből fakadóan felnőtt a kommunikáció teljes hiányával.

"Nagy titkodat asszony ne tudja!' - tartja a régi magyar közmondás. Annyi igazságot persze mindenképp tartalmaz, hogy nem eshetünk a ló túloldalára sem; az is egy pusztító téveszme, ha azt gondoljuk: egy házasságon belül nem lehetnek titkok, és mindig mindent kötelezően meg kell osztanunk a másikkal. Az mindenesetre bizonyos, hogy intimitás csak őszinteségre épülhet. Ezért érdemes olyan társat választani, aki nem korlátozó, nem kényszerít bele minket beteg játszmázásba és pitiáner hazudozásokba; másrészt olyat, aki elég erős ahhoz, hogy elbírja a nyers őszinteség terhét. (E két kívánt jellemvonás rendszerint együtt jár.) Ez az alap, amire építkezni érdemes. Csakis így, csakis ilyen szabad környezetben jöhet létre teljes értékű hitvesi kapcsolat, sehol és sehogy másként.

Bogár Laci bácsi - vlogjában - a minap arra kereste a választ, vajon összefésülhető-e az Isten-haza-család szentháromság a szabadság-egyenlőség-testvériség fogalomhármas eszmeiségével. Válasza az, hogy e két világ sehogyan sem fér meg egymás mellett. Ez persze abszolút téveszme, ráadásul tökéletesen megalapozatlan.

"Két, egymást tökéletesen kizáró létszerveződési mód legfontosabb, legmélyebb szellemi lényegét fejezik ki." - állapítja meg Bogár tanár úr a kérdéses fogalomhármasok kapcsán. Bevallom, hogy ennél a ködös általánosságnál valamivel konkrétabb érvekre számítottam, amikor az adás meghallgatása mellett döntöttem. "Nincs, és nem is lehet közös része az Isten-haza-család és a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavának, hiszen éppen ez az utóbbi hármas jelszó az, amely a legbrutálisabban felszámolta az esélyét is annak, hogy az európai, keresztény, fehér ember valóban méltó, és rajta keresztül az egész világ valóban méltó életet élhessen." Világos, hogy Bogár Laci bácsi nem jó szívvel gondol a felvilágosodásra, de miért is? Kifejti: szerinte a kérdéses értékek ekkortájt erősen torzultak, s a 18. század végétől már nem ugyanazt jelentik, mint korábban. "A szabadság valójában a legsúlyosabb és legdrámaibb fejleményt írja le az európai, keresztény, fehér ember történetében, tudniillik azt megelőzően a szabadság az üdvösségre való szabadságot, a méltó élet szabadságát, az Isten szerint való élet szabadságának a lehetőségét és annak megkeresését jelentette." Alig hiszem, hogy Bogár Lászlónak ebben igaza volna. Hitem szerint a szabadság évezredek óta pontosan ugyanazt jelenti. Ráadásul a középkorban a katolikus vallás sokkal inkább korlátokat állított az egyén elé, mintsem hogy a szabadság szimbólumaként tekintettek volna rá. A modern világot már biztosan nem foglalkoztatja, hogy a szabadság beilleszthető-e a szakralitás rendjébe, ám ettől még aligha válik negatív fogalommá. Ami az egyenlőséget illeti, Bogár tanár úr szerint ezen elsősorban a szellemi hierarchia lerombolását kell érteni. Abban igaza van, hogy a jelen, posztmodern korban már ez is hangsúlyosan megjelenik; nap mint nap találkozunk az erkölcsi és kulturális relativizmus mérgező gyümölcseivel; mindazonáltal maradjunk annyiban, hogy eredetileg nem ez volt a fő csapásirány. Ami pedig a testvériség fogalmát illeti: "Miután körülbelül két és fél millió francia halt erőszakos halált abban a tömeggyilkosság-sorozatban, amely azért harmadikként erre a szabadságra és erre az egyenlőségre hivatkozva még a testvériséget is odabiggyesztette, azt hiszem, viszonylag könnyű belátni, hogy ez legfeljebb morbid paródiája lehet mindannak, amit értékként hirdet a liberális ethosz." Bogár Laci bácsi csupán a történelmi sorrendet téveszti el: előbb született a jelszóhármas, s csak utána következett a nagy vérengzés. Jó-jó, nem telt el sok idő a kettő között.

Az Isten-haza-család fogalomhármassal voltaképpen csupán egyetlen gond van: a sorrendiség. Amennyiben a jelszó család-haza-Isten volna, úgy remekül illeszkedne a liberális eszmevilágba, és fel sem merülne semmiféle összeférhetetlenség. Az a gondolkodásmód ugyanis, amely Istent teszi az első helyre, alapvetően az Ószövetség világát jellemzi. Ábrahám - Jahve kérésére - simán lemészárolná a saját fiát, Izsákot. Mi már nem így gondolkodunk: azonnal megtagadnánk a Teremtőt, ha ilyet követelne tőlünk. És ugyanígy: ha a haza fogalma erősebb a családnál, abból az következik, hogy akár háborúba is küldjük fiainkat, ha a nemzet úgy kívánja. A modern ember már nem így gondolkodik; az életet mindennél fontosabb értékként tartjuk számon. A felvilágosodás - melyet Bogár László következetesen elsötétítésként emleget - többek közt pont arra ébred rá, hogy az individualista gondolkodásmód természetesebb, logikusabb és jobban szolgálja az ember evolúciós érdekeit, mint a korábbi korok tekintélyelvűsége. Való igaz: a szabadság-egyenlőség-testvériség aligha összeegyeztethető az Ószövetség primitív világával. Jézussal ugyanakkor szintet lépett a történelem: a szakralitás leköltözött a Földre, a szent és a profán összeolvadt egymással. A keresztény dogma szerint az Isten emberré lett; Jézus tanítása ugyanakkor arról szól, miként válhat az ember isteni minőségűvé. Az Újszövetség szellemével már nagyon is összefér a felvilágosodás, mi több: e kettő szinte egy és ugyanaz. Jézus minden szava a tekintélyelvű világ lerombolását és az ember kiteljesedését hirdeti - pontosan ugyanúgy, ahogyan a szabadság-egyenlőség-testvériség fogalomhármas.

Ezek után lássuk, mit is jelent valójában a franciák - alkotmányba foglalt - nemzeti mottója! „A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak” – olvashatjuk az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában. Leszögezhetjük: ez a pont tökéletesen szinkronban áll a krisztusi útmutatással. Mi több: ez a pont teszi lehetővé azt is, hogy bárki az Isten-haza-család szellemében éljen. Értem én, hogy Bogár Laci bácsit zavarja az eszmék színes kínálata, s különösen az, hogy ebben a kavalkádban az ortodox szakralitás már nem tűnik olyan vonzónak. Kimondani azonban nem meri, hogy pont a teremtés metódusa, a természetes szelekció rostálja ki a népszerűtlen mémeket, s hogy csupán az erőszak az, amely a tekintélyelvű vallásokat életben tarthatja. A második pont, az egyenlőség - a 18. század végétől egészen a 20. század második feléig - származástól és társadalmi helyzettől függetlenül azonos törvény előtti megítélést takar, semmi egyebet. Ez aztán különösen rímel az evangéliumi tanításra. Jézus minden esetben megvédi a nőket, a szamaritánusokat (a más népcsoporthoz tartozókat), valamint a vámosokat (az alacsonyabb társadalmi státuszúakat). Ha létezik megkérdőjelezhetetlen krisztusi tanítás, úgy az Isten előtti egyenlőség feltétlenül ezek közé sorolható. Nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, hogy a legtöbb vallás nem erre épül. A hinduizmus embertelen kasztrendszert hozott létre. Az iszlám nyíltan hirdeti a hitetlenek alacsonyabb rendűségét és kiirtását. Az ószövetségi zsidó vallás követői kiválasztott népként tekintettek önmagukra és mélyen megvetettek mindenki mást. A középkori kereszténység üldözte az eretnekeket és keresztes háborúkat vívott. Az eredeti buddhizmus és a taoizmus mellett a jézusi eszmerendszer az egyetlen, amely egyenlőséget hirdet. És végül: a testvériség fogalmának meghatározását különösen áthatja a krisztusi szellem: „Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél!" Ebbe aztán tényleg nehéz volna belekötni.

Világos, hogy van azért gond a francia forradalommal, amely méltán böki a jóérzésű ember csőrét. A jelmondat meglepően gyorsan kiegészült: Liberté, égalité, fraternité, ou la mort!, vagyis: Szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy halál!, s innentől már hullottak a fejek, mint a záporeső. Azonban hiba volna, ha a felvilágosodás egészét a jakobinus diktatúra alapján ítélnénk meg. Érdekes világban élünk. A nácizmust mindenki megveti, az elméletét és a gyakorlatát egyaránt. A kommunizmus kapcsán még élnek olyan őrültek, akik a teoretikus alapokat máig mentegetik, még ha a véres gyakorlattal nem is kívánnak azonosulni. A felvilágosodás liberális alapeszméje ugyanakkor a mai napig civilizációs minimumnak számít, csupán Bogár tanár úr és a hozzá hasonló ultrakonzervatívok azok, akik megpróbálják összemosni a forradalmi diktatúrával. A valóság az, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség fogalomhármasa az, amely a lehető legtömörebben foglalja össze a teljes jézusi filozófiát. A szabadság-egyenlőség-testvériség fogalomhármasa az, amely tökéletes összhangban áll a modern konzervativizmussal is. Mondhat Bogár Laci bácsi bármit.

Puzsérnak tökéletesen igaza van: Orbán Viktor zseniálisan pozicionálja magát. Aki megszakítás nélkül 12 éve vezeti az országot, azt az embert illene az elnyomó hatalom képviselőjének látnunk. Orbán azonban újraírta Fazekas Mihály regéjét, vagy legalábbis alaposan átrendezte a szereposztást. Vagyunk egy pár millióan ebben az országban, akik nem Döbröginek látjuk, sokkal inkább Ludas Matyinak. Az ország legmegosztóbb kritikusa jól érzékeli: a magyar néplélek alapvetően lázadó. (Volt is miért lázadoznunk az elmúlt 500 esztendő során.) A miniszterelnök azonban kitűnően csatornázza az indulatokat: a legtöbben nem rá haragszunk, hanem az EU bürokratáira. Puzsér Róbert megfejtése egészen eddig tökéletes, csupán egyetlen apróságot nem tesz hozzá: az Unió fő aktatologatói bőven adnak is okot a felháborodásra.

Az Európai Parlament csütörtökön nagy többséggel elfogadta a Gwendoline-jelentést, mely szerint hazánk nem demokratikus ország. "Először még azt hittük, hogy ennek van jelentősége, de most már csak viccnek tekintjük" - kommentálta a hírt Orbán Viktor, s ebben speciel tökéletesen egyet lehet érteni vele. A kisebbik gond, hogy az elfogadott dokumentum annak a Sargentini-jelentésnek a felfrissítése, amely 37 pontban tartalmazott súlyos tárgyi tévedéséket, továbbá a magyar kormányt szinte kizárólag ideológiai jellegű kritikákkal illette. (Ez a hagyomány továbbra is él: a Gwendoline-jelentésbe belekerült a Meseország Mindenkié című könyv kormányzati fogadtatása is. Beszarás.) Sokkal kínosabb az, hogy öt hónappal ezelőtt parlamenti választásokat tartottak idehaza, melyen az összes mozgósítható EBESZ ellenőr megjelent, és semmiféle szabálytalanságot nem találtak. (Tisztelet azoknak a francia és lengyel képviselőknek, akik erre fel is hívták az ülésezők figyelmét, valamint a szlovák, olasz, spanyol és egyén nációjú EP-tagoknak, akik felszólalásaikban kiálltak mellettünk.) Természetesen ez sem zavarta a boszorkányüldözést: "Parancsuralmi rendszer, állami terror" - minősítette számos európai képviselő az Orbán-rezsimet. Vajon jártak ezek mifelénk bármikor is? Vajon 2006 őszén is ugyanígy féltették kis hazánkat, vagy akkor minden a kifogástalan európaiság keretei közt zajlott? "Magyarország nem demokrácia, hanem választásos önkényuralom hibrid rezsimje" - állapították meg. Ízlelgessük kissé a posztmodern kifejezéstár ezen újabb gyöngyszemét: "választásos önkényuralom"... Érti ezt bárki is? Ez pontosan olyan, mint a békés háború, az önkéntes erőszak, vagy az ártatlan bűnözés. Gyakorló elmebetegek vezetik a kontinenst, akiknél már csak azok a választópolgárok nagyobb idióták, akik ezt a maszlagot komolyan benyelik.

Ha naivak lennénk, még akár el is hihetnénk az EP-nek, hogy valóban a magyar demokráciát féltik. Béna jelentéseket írnak ugyan, no de szegény ember vízzel főz: ilyen szerény képességű bürokratákkal bírnak. Azonban még ezt az esélyt sem kapjuk meg; még a jóhiszeműség látszatára sem adnak. Tudniillik szintén a múlt héten fogadták el az európai politikai pártokat és alapítványokat szabályozó rendeletet módosítására vonatkozó javaslatot. Ennek alapján a jövőben szankcionálhatók lesznek mindazon pártok, amelyek azzal vádolhatók, hogy nem tisztelik az európai értékeket. Értjük ezt? Hivatalosan is vége az eszmei sokszínűségnek. Az EU immáron nyíltan elutasítja a pluralizmust, a véleményszabadságot, saját legféltettebb értékeit. Szinte jelképes, hogy a demokrácia gátlástalan felszámolásával egyidőben rúgják fenékbe Magyarországot, ahol ugye nincs demokrácia... Tényleg elmebetegek gyülekezete. Arra pedig külön kíváncsi leszek, hogy a kontinens muszlim pártjait hány alkalommal marasztalják majd el a jövőben. Nyilván nem fogják, hiszen azok programpontjai tisztán az európai értékek tiszteletében gyökereznek... És ugyanígy: figyelemmel várom majd, hogy hány radikális baloldali pártot meszelnek majd el, melyek mindent tagadnak, ami a Nyugatot naggyá tette.

Oly sokszor beszélünk az Európai alapértékekről, érdemes volna egy gyors pillantást vetni ezekre. 2007. decemberében, a lisszaboni szerződésben kerültek rögzítésre a következők:

• EMBERI MÉLTÓSÁG - Rabszolgaság, kényszermunka, fizikai kínzás tilalma. Alig hiszem, hogy létezik olyan politikai erő a kontinensen, amely ezzel a kívánalommal szembemenne.
• SZABADSÁG - Ide tartozik a vélemény, és a pártalapítás szabadsága is. Az elmarasztalt Magyarországon az égvilágon semmi gátja, míg az EP épp most mondott nemet ezekre. Természetesen a Gwendoline-jelentés hiányolja a hazai sajtó-, vallás- és gyülekezési szabadságot is. Nekem már akkor ég a pofám, ha egy szimpla blogbejegyzésemben a legapróbb ténybeli tévedés bennmarad. Ezek a főokosok meg totális kamuvilágot festenek, a többi agyalágyult pedig ez alapján szavaz... mintha egy rossz vígjátékot néznénk.
• DEMOKRÁCIA - A nép alkotmányozó hatalommal bír. Áprilisban választottunk: a Fidesz negyedszerre is kétharmadot hozott. Értem én, hogy a progresszíveknek ez böki a csőrét, de lássuk csak: ki az, aki nem tiszteli a demokráciát?
• EGYENLŐSÉG - Törvény előtti egyenlőségről szól az egyezmény. Magyarországon ez az érték aligha sérül, szemben minden olyan országgal, ahol kvótákat alkalmaznak.
• JOGÁLLAMISÁG - A hatalmi ágak elválasztása. Alapvető érték. Aki - látva a politikával érintett ügyekben hozott ítéleteket - azt állítja, hogy a magyar bíróságok a kormányzat kénye-kedve szerint működnek, az valószínűleg komplett idióta.
• EMBERI ÉS KISEBBSÉGVÉDELMI JOGOK - Nem tudok olyan kisebbségről, amely hazánkban nem kapná meg pontosan ugyanazt a bánásmódot, amelyet a többségi társadalom. Ezzel szemben: nem tudok olyan esetről sem, amikor az Unió kiállt volna a határon túli magyarokért az őket ért bármiféle méltatlanság esetén.

Kovács Zoltán nemzetközi kormányszóvivő találóan fogalmazott: szerinte az Európai Parlamentben akár arról is szavazhattak volna, hogy lapos-e a Föld. Egészen pusztító ez a posztmodern képmutatás. Legalább lennének tisztességesek, s kimondanák: új szelek fújnak, búcsút intettünk a pluralizmusnak, innentől egyféle legitim gondolkodásmód létezik, tessék beállni a sorba! Láttunk már ilyet, éltünk már ilyen világban. Erre legalább lehet nemet mondani. De a demokráciát kérni számon rajtunk... Mintha az oroszlán letolná a csimpánzt, hogy túl sok húst zabál. És Puzsér még azon csodálkozik, hogy nem Orbán Viktor személyében látjuk az elnyomót...