Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se nagyon tudnék megnevezni olyan jelenséget, ahol a csomagolás lényegtelen. Ám ha van terület, ahol a forma igazán kiemelt jelentőséggel bír, úgy a kommunikáció feltétlenül ilyen. Mondataink megfogalmazásakor számtalan módon tévedhetünk vállalhatatlan utakra, most csupán néhány, ám annál jellemzőbb és otrombább hiba kerül terítékre.

PRIMITÍVSÉG

Aligha kell nagyon ragozni. A nyelvi helytelenségek mindegyike ide tartozik. "Nem-e lehetne?" Szintén bántóan gyakori: "Az miatt." Vagy amikor kimarad a kötőszó: "Lehet, lemegyek." Ez utóbbi néha még dalszövegekben is előfordul, ami egészen botrányos. "Sokkal másabb" - az, hogy zenekar is fut ezzel a névvel, kifejezetten szellemes, ám a névválasztás épp attól ütős, hogy helytelen a forma; a más nem melléknév, melyet fokozni lehetne. A faragatlanok lezserkedésekor is a falat kaparjuk: "olaszba, németbe, spanyolba, húszba, háromba..." (Az utóbbiak kerületeket jelölnek, ha bárkinek nem lenne tiszta.) A felesleges töltelékszavak és az indokolatlan alpáriság megemlítésével zárjuk a sort, azzal a kiegészítéssel, hogy a trágár kifejezések használata azért nem minden esetben az ördögtől való. Létezik olyan élethelyzet, amikor nemigen találunk megfelelőbb nyelvi eszközt a nyomatékosításra.

AKADÉMIKUSSÁG

Rögtön át is ugrottunk a másik végletbe. Aki látta a kiváló Blokád című filmet, annak bizonyára feltűnt, milyen sok kritika érte Antall Józsefet, hogy mennyire nem a nép egyszerű nyelvét beszéli. Tökéletes karakterábrázolás - ha államférfiúi hibáit kéne sorolnom, magam is ezzel kezdeném. Számos motivációja lehet annak, ha valaki nem kíván közérthető módon kommunikálni. Amikor jó pár évvel ezelőtt végigszenvedtem Dr. Lux Elvira Szexuálpszichológia című művét, pontosan tudtam, hogy könyvét nem a széles nyilvánosság számára írta, hanem kifejezetten az orvosokat és a pszichológusokat célozta. Természetesen így is használhatott volna lényegesen kevesebb latin kifejezést, ám ő ily módon kívánta megkérdőjelezhetetlenné tenni szakmai hozzáértését. Ugyanezt az eszközt alkalmazzák a tudományos élet szélhámosai is. Judith Butlert, a feminista filozófust idézem: "A tőkét a társadalmi relációkat viszonylag homogén módon strukturálóként értelmező strukturalista leírástól való elmozdulás egy olyan nézet felé, amelyben a hatalmi relációk ismétlés, konvergencia és reartikuláció alanyai, a temporalitás kérdését hozta a struktúra elgondolásába, és elmozdulást jelzett a strukturális tonalitásokra teoretikus objektumokként tekintő athusseri elmélethez képest..." - és a mondatnak még közel sincs vége... Ahogy Douglas Murray fogalmaz: "Ennyire rossz stílusban csak akkor lehet írni, ha a szerző rejteget valamit." Persze tudjuk, mit takargat: azt, hogy szavai mögött nincs semmi tartalom. Minden valamirevaló tudós arra törekszik, hogy felfedezéseit - legyenek azok bármilyen összetettek - a lehető legérthetőbben tárja a nyilvánosság elé. Az akadémikus mellébeszélés a csalók eszköze - épp elégszer vizsgáztunk felkészületlenül, hogy pontosan átlássuk.

MODOROSSÁG

A negédes gügyögés ezerféle idegesítő módon megmutatkozhat. "Csintalan, buksi, nyalánkság, barátosné, cukkerájos..." Már egy nőtől is nehezen fogadjuk el a finomkodás ilyetén megnyilvánulásait, legyenek azok ódivatúak, vagy posztmodernek. De ha egy férfi kezdi el ugyanezt... "Telcsizek, aztán talizunk. Puszikállak..." Én nem tudom, mi lehet annak a lánynak a fejében, aki ezt elviseli, s nem teszi azonnal lapátra az ilyen macskajancsit. A modorosság legvisszataszítóbb formái azonban mégiscsak azok, amelyek valamiféle szervilis lelkületből fakadnak. Amikor egy politikai műsorban "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak Orbánra, attól egyenesen rosszul vagyok, s jó lenne hinni, hogy Viktor is így érez. Az "úr" egy megszólítási forma, melyet kizárólag akkor használunk, ha az érintett jelen van, és hozzá beszélünk. Pont ugyanebből a lelki toprongyosságból ered az is, amikor meglett férfiak a "hölgyek" kifejezéssel hivatkoznak fizikailag távol lévő nőkre. Jómagam a legkevésbé sem gondolom, hogy ember és ember minden tekintetben ugyanannyit ér. Ordító különbségeket látunk. De törvény és Isten előtt egyenlők vagyunk, s az emberi méltóság alapja azért az volna, hogy ne tekintsünk magunkra alattvalóként senkivel szemben. Megszólításkor oké az "uram" és a "hölgyem", minden egyéb esetben szánalmas.

TAPINTATLANSÁG

Ismerjük mindannyian. Amikor indokolatlanul nyersen fogalmazunk, pedig az üzenet ugyanígy - vagy még hatékonyabban - célba érne, ha finomítanánk rajta. Amikor olyan tulajdonságot vagy történést kritizálunk, melyről az érintett nem tehet, vagy nem tud változtatni rajta. Amikor széles közönség előtt fogalmazzuk meg azt, amit diszkréten, a másik fülébe súgva is közölhetnénk. Amikor csakis a bántás kedvéért bántunk valakit, mindenfajta javító szándék, vagy szellemesség híján. Számomra döbbenetes, hogy még a legnagyobb koponyák között is találni olyanokat, akik szociális intelligencia terén rendre megbuknak.

TÚLZOTT TAPINTAT

Érdemes leszögezni: elsősorban a nőkre jellemző vonásról van szó. A világért sem szeretnék megbántani egymást, így aztán sokszor annyira becsomagolják a jó szándékú kritikát, hogy a másik nem is ért belőle semmit, vagy legfeljebb valami halovány általánosságot hall ki a szavakból. Miközben muszáj lenne megértenie az üzenetet, muszáj lenne markánsan változtatni az életén, muszáj lenne azonnal cselekednie. Lehetséges, hogy Szabó Tímeával is ilyen túlzóan kíméletes a közvetlen környezete, szerencséjére neki ott van Kövér László házelnök, aki elég tisztán és egyértelműen fogalmaz: "Ez a viselkedés, azt kell, hogy mondjam, infantilis, már ne haragudjon. Az hiszem, hogy a képviselőasszonynak szakemberhez kellene fordulnia, ez az a pont, amikor ezt muszáj tanácsolnom önnek."

KÖRÜLMÉNYESSÉG

Ha egy gondolatot képesek vagyunk egyetlen egyetlen szikár tőmondatba sűríteni, olyankor a világ elleni vétek, ha súlyos körmondatokkal fejezzük ki ugyanazt. E borzalmas szokás érdekes módon fakadhat a primitívségből, amikor az érintett nem találja a megfelelő szavakat; de ugyanúgy az akadémikusságból is, amikor a választékos szóhalmozásból űz sportot a sznob kommunikátor. Lehet ok a túlzó tapintat, amikor négy-öt réteggel kell bevonni a kényes kritikát. Magyarázatként szolgálhat a gátlásosság, illetve a rossz minták követése is, ám a legszomorúbb mind közül, amikor valakit leütésszámra fizetnek... Volt már ilyen a világtörténelemben.

A karthauzi szerzeteseken és a pantomim-művészeken túl nemigen tudnék olyan társadalmi csoportot megemlíteni, amelynek életvitelében, munkájában nem játszik szerepet a verbális kommunikáció. Rajtuk kívül mindannyian beszélünk (és írunk); üzletelünk és flörtölünk; igyekszünk a világot befolyásolni, meggyőzni, manipulálni, magunk mellé állítani. A kommunikáció az a terület, ahol formai téren egyszerűen nem hibázhatunk. Sokaknak elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, hogy akár egy nagyívű karriert is tökéletesen lenullázzanak. Kár ilyen felesleges kockázatokat vállalni.