Egy az Isten - így hangzik az Unitárius Egyház jelmondata, de mit is jelent ez valójában? Tényleg előrelépést jelent a monoteizmus a többistenhithez képest? És mit lehet kezdeni a kereszténység Szentháromság tanával? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

A vallástörténészek jellemző narratívája az, hogy az egyistenhit magasabb rendű metafizikai elképzelés, mint a politeizmus. Ennek valójában csekély alapja van: a monoteista világlátás időben később jelent meg, s vált meghatározóvá, továbbá: a Föld népességét tekintve manapság is uralkodó elképzelésnek számít. Ám ezeken túlmenően semmi sem szól az egyistenhit mellett. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a középkori társadalmak civilizáltabbak, bölcsebbek, magasabb tudati szinttel rendelkezők lettek volna, mint a számtalan istent tisztelő ókori görögök, vagy rómaiak. Ha csupán magát a gondolkodásmódot tekintjük: a monoteizmus szükségszerűen intoleráns és kirekesztő. Jahve, Allah, vagy épp a Mennyei Atya nem tűr meg más istenséget maga mellett, és még ez a kisebbik baj. A nagyobb probléma az, hogy kételkedést, kritikát, egyéni látásmódot sem enged meg. Ami a szent iratokban áll, azokat vitatni nem lehet. Ezzel szemben az Olümposz isteneinek nem kellett mindenben egyetérteniük, így Athén polgárainak sem volt muszáj birkamódra együtt bégetniük. E gondolati szabadság virágzó kultúrát eredményezett, máig meghatározó matematikai, filozófiai és irodalmi terméssel.

Az ószövetségi zsidó vallás és a muszlim hit ilyen tekintetben egyszerű és következetes: az egyetlen igaz Isten mellett minden más szereplő - legyen bármilyen meghatározó - legfeljebb a próféta státuszba sorolható. A kereszténység esetén már némiképp bonyolultabb a helyzet: jóllehet továbbra is egy Istenről beszélünk, a Szentháromság tana értelmében azonban annak három személyéről. Ha valaki erre azt mondja: fából vaskarika, valójában nehéz lenne vitatkozni vele. Ugyanis vagy arról van szó, hogy három különböző Isten jelenik meg a színen - ez esetben bukik a monoteista besorolás; vagy pedig arról, hogy egyazon Isten háromféle formában mutatja meg magát - ekkor pedig felesleges a Szentháromság dogmája, simán elég lenne egy alakváltoztató Teremtőről beszélni, ez bőven belefér egy mindenható entitás készségrepertoárjába. Az Unitárius Egyház alapítóinak is bökhette a csőrét a katolicizmus logikátlan alapvetése, így tanításuk egyik sarokpontja a szentháromság-tagadás. Hitük szerint Isten egy és oszthatatlan; Jézus emberi lény és követendő példa; a szentlélek pedig nem egyéb, mint Istennek a jóra vezérlő ereje. Megítélésem szerint ez a megközelítés sokkal észszerűbb, ám ettől még a katolikusok eretnekségnek tartják, a protestáns egyházak pedig jellemzően a reformáció vadhajtásának tekintik.

Amennyiben a Szentháromság tanát valamiféle logikus tartalommal kívánjuk feltölteni, a magam részéről mindössze egyetlen magyarázat jut eszembe, ez pedig a tudati evolúcióval mutat összefüggést. Ha Istent - definíció szerint - mindenhatónak, állandónak és mindenek felett állónak tartjuk, az a legkevésbé sem jelenti akadályát annak, hogy az emberiség a történelem előrehaladtával más-más fénytörésben lássa. Fogalmazhatunk úgy is: a kereszténység - akarva, vagy akaratlanul; esetleg isteni sugalmazásra - eleve kalkulált a szellemfejlődéssel. Elfogadta és hitvilágába építette az Ószövetség háborgó, féltékeny, sokszor kegyetlen Istenét, s elnevezte Atyának. A tudati evolúció életre hívta a Fiút, aki már túllépett a haragon és gőgön, ezzel szemben megértésben, racionalitásban és szeretetben utazik. Mindezeken túl a vallásformálók nyitva hagyták a kaput a spirituális fejlődés előtt, a felhőtlen örömöt, békét és megvilágosodást helyezve a legmagasabb polcra, Szentléleknek nevezve Isten legfényesebb arcát. E konstrukció lehetővé teszi, hogy egyazon Istenhez - lelki fejlődésünk szintjeinek megfelelően - más-más módokon közelítsünk. David R. Hawkins pszichiáter tudatskálája tökéletesen rímel minderre:

Azt látjuk, hogy a 200 alatti értékek ősi, primitív tudati szinteket jelölnek. E tartományban - kevés kivételtől eltekintve - csupa negatív vonást találunk. Nem véletlen, hogy a lista legaljára került a két legmérgezőbb tudatállapot: az édenkerti gyümölcslopás óta hordozott bűntudat és a szégyen. Aligha létezik spirituális szárnyalás, ha ilyen súlyos béklyók nehezednek a lélekre, így érdemes szkeptikusan fogadni minden olyan vallást, mozgalmat és tanítást, amely ezekre helyezi a hangsúlyt. Jómagam a 200 alatti tartományt nevezem az ószövetségi ember mozgásterének. Ezeken a szinteken a tudat olyan mértékben beszűkült, hogy aligha képes önmagánál nemesebb istenképet megálmodni. A 200-tól 500-ig terjedő értékek tökéletesen lefestik Jézus karakterét. Ez már a Fiú arca, és a modern, felvilágosult ember istenképe, túl az ősi szorongásból fakadó előítéleteken és irracionális dogmákon. A becsületesség, az észszerűség és az emberség szakasza. E fölött már csak a Szentléleknek keresztelt tiszta spiritualitás található.

A Szentháromság tana a korábbiakban említett logikai buktatókon túl számos egyéb problémát is felvet. Egy átlagos keresztény elméjében, aki még a nagyon beszédes "istenfélő" kifejezést is sűrűn használja, nagy valószínűséggel egy haragos Atya, egy szeretetteljes Fiú és érthetetlen, megfoghatatlan Szentlélek lakik. Meglehetősen skizofrén istenkép. Ennek feloldása valóban az lehet, ha elfelejtjük ezt az önkényes hármasságot, s csupán úgy tekintünk rá, mint az emberi történelem állomásaira, mint a tudati evolúció változó nézőpontjaira. Amennyiben az időt tekintjük vertikális tengelynek, úgy a jelen horizontális síkja jelenti a második problémát. A közel nyolcmilliárd földlakó egynegyede kereszténynek vallja magát, azonban ez a világlátás aligha jelenti ugyanazt Münchenben, mint a perui falvakban. Az egyházat valószínűleg kevéssé zavarja az eltérő civilizációs és tudati szintekből fakadó sokszínűség. A maguk részéről leginkább úgy működnének, mint egy heterogén néppárt: bárki találhat némi értéket a vallásban, nem gáz, ha egy dél-amerikai és egy európai hite nem sok hasonlóságot mutat. (Az ószövetségi zsidó vallás és az iszlám sokkal merevebb, így következetesebb is. Ezeknél csak egyféle menü szerepel az étlapon; a tudati skála széles spektruma nem okoz zavart, hiszen csak szűk tartományt céloznak.) Nem kis gondot jelent az sem, hogy a különböző korok különböző keresztény felekezetei hányféle formában éltek vissza az Atya, a Fiú és a Szentlélek karaktereivel. Elég, ha csak a Hit Gyülekezetére gondolunk, s a röhögés nélkül aligha végignézhető, klasszikus videókra, melyekben Németh Sándor érintése nyomán az ájulásig átjárja a népet a Szent Szellem. A kereszténység legsúlyosabb problémája mindazonáltal az, hogy nem képes felismerni a saját lehetőségeit. Pont a Szentháromság tana az, amely utat jelenthetne a lélek folyamatos fejlődésének, ezzel szemben az Egyház a mai napig az ószövetségi szinteken vegetál. Már a jézusi tanítás is számos kényelmetlenséget okoz, hát még a spirituális szintek ostromlása! Ha a keresztény vallás képes lenne szakítani azzal, hogy a bűnre és a bűntudatra fókuszáljon, úgy idővel elindulhatna a tiszta tudatosság útján, a racionalitás, a szeretet és a megvilágosodás irányába. Kizárólag így válhatna a jövő vallásává, azonban - az egyházi vezetők pontosan tudják - ez egy rizikós húzás. Sanszos ugyanis, hogy a lélekben felnőtté vált hívek a továbbiakban már aligha szorulnak a vallás formális elemeire és Isten földi helytartóira. 

Egy az Isten? Vagy akár három? Esetleg harminchárom, vagy annál is több? Talán egy sincs? Nemigen találnánk élő embert, aki biztosan tudja a választ. De ha már istenképeket gyártunk érdemes volna úgy formálni ezeket, hogy - minimális elvárásként - következetesek és humánusak legyenek. Másképp mi értelme?

2020. július 13-án a Washington Redskins vezetősége bejelentette: a sportklub az őket ért nyomásgyakorlás hatására nevet vált. Egyelőre még talány, hogy mi lesz a legendás NFL-csapat új neve, azt viszont pontosan tudni, hogy a változtatást a legnagyobb szponzorok, a Nike, a Pepsi és a FedEx kényszerítették ki. Az eset kapcsán sokan a multinacionális cégek diktatúrájáról kezdenek beszélni, azt az álláspontot képviselve, hogy a cégek foglalkozzanak csak az üzlettel és ne szóljanak bele társadalmi-politikai kérdésekbe. Vajon hol van az erkölcsi igazság e téren?

Sokunknak azonnal eszébe jut a T-com esete Kovács Ákossal, amikor a cég 2015. decemberében - egy riportban elhangzó kijelentése miatt - szerződést bontott az énekessel. Pár nappal később magam is ott voltam Ákos arénakoncertjének küzdőterén, ahol majd felrobbant a közönség - soha ilyen dühöt, feszültséget és elszánt szolidaritást nem tapasztaltam még azelőtt könnyűzenei eseményen. Pedig hát mi is, akik végigtomboltuk a bulit, pontosan tudtuk: a T-comnak joga van azzal szerződnie, akivel csak akar; s búcsút inteni is bármikor, bármilyen okból. Még akkor is, ha Ákos semmilyen vállalhatatlan dolgot nem tett. Nem hajtott a tömegbe részegen; nem zúzott be kirakatokat; nem tett erőszakot senkin. Csupán feltárta gondolatait, melyeket pontosan ismerni lehetett. Ugyanezt látjuk a Redskins esetében is: hosszú évtizedeken át senkit sem zavart e név, csupán az utóbbi esztendőkben vált a világ egy része ilyen mimózává. Mindenesetre, ha maradunk a kérdés primer morális szintjén, úgy le kell szögeznünk: a szponzoroknak jogukban áll felbontani a megállapodást és megvonni a támogatást, illetve feltételekhez kötni a további együttműködést. Ugyanúgy, ahogy mi is simán szakíthatunk a T-commal, vagy felhagyhatunk a Nike és Pepsi termékek vásárlásával.

Ha eggyel mélyebbre hatolunk, először is azt kell mondanunk: üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, mely egy jobb világ megteremtését szolgálja. Semmi sem olyan káros és romboló, mint az erkölcsi relativizmus; minden józan ember egyetért abban, hogy bizonyos magatartásformák - a békés együttélés érdekében - kikényszeríthetők. Csakhogy ezt a morális határvonalat érdemes nagyon precízen meghúzni. Százhatvan éve az amerikaiak még rabszolgákat tartottak, a nyugat-európaiak pedig néhol brutális kegyetlenséggel bántak gyarmataik őslakóival. A huszadik század művelt világa mosolyogva asszisztált Sztálin és Hitler ámokfutásához. Érthető, ha ezeket a történelmi hibákat soha többé nem kívánjuk elkövetni, azonban ennek nem az a módja, hogy átesünk a ló túloldalára, s gázkamrákat vizionálunk oda, ahol még kisebbfajta kazánok sincsenek. A klasszikus liberális eszme egészen precíz iránytűként szolgál: az ember élete, fizikai épsége és tulajdona szent - minden más - különösen a szólás és véleményalkotás - szabad. Ez az az erkölcsi minimum, amely a leginkább megfelel egy felnőtt társadalom számára;  amely a legnagyobb szabadságot biztosítja minden polgárának, s amely közös nevezője lehet konzervatívnak, liberálisnak és szociáldemokratának egyaránt. A fene se érti, hogy miért nem tudjuk e ponton megállítani az ingát. A politikai korrektség prófétái brutális mértékben túltolják a biciklit, s egy olyan világ alapjait kezdik lerakni, melyről ők maguk is tudják, hogy működésképtelen. Lehet, hogy a RÉZBŐRŰEK kifejezés az Egyesült Államokban nem cseng olyan ártatlanul egzotikusan, mint ahogy nálunk. De amikor valaki önmagára aggatja, az egészen egyszerűen nem lehet sértő. Ez maga a szolidaritás, az együttérzés, az antirasszizmus. Egészen szürreális az a világ, amelyben ezt is rasszizmusnak lehet bélyegezni, s a világ nem röhög hangosan a Nike és a Pepsi képébe.

Ha valaki - hozzám hasonlóan - a szabadságot tartja az első számú értéknek, annak gondolkodásmódját törvényszerűen az üzleti logika fogja meghatározni. Hitem és tapasztalatom szerint egy cég úgy tudja bevételeit maximalizálni, ha ideológiailag semleges marad. Kiváló terméket gyárt, marketingkommunikációjában pedig társít hozzá egy nagy adag boldogság-érzést, de nem foglal állást kényes társadalmi kérdésekben. Irgalmatlanul komoly indok és nagyon megbízható piackutatás kell ahhoz, hogy egy társaság kilépjen e semleges zónából. 2017-ben, amikor a Lidl leretusálta a görög termékeit díszítő Santorini-fotó templomkeresztjeit, egészen biztosnak kellett lennie abban, hogy e gesztussal nagyobb forgalomnövekedést ér el a muszlim fogyasztók körében, mint amekkorát veszít a hithű keresztényeknél. Esetleg építhetett a botrány-faktorra, jól kiszámítva, hogy ennél hatékonyabb hírverést aligha érhetne el a hagyományos reklámeszközökkel. Az esetet követő sajtónyilatkozatok, bocsánatkérések, visszakozások és bizonytalankodások azonban arra utaltak, hogy ez a fajta tudatosság csupán illúzió. A Nike és a Pepsi esetén nehezen tudom elképzelni ugyanezt a kapkodó, amatőr hozzáállást. Ezek a társaságok az év 365 napjában szondázzák a piacot, s egészen pontosan tudják, hogy mire gerjed, s mitől irtózik vásárlóközönségük. A Redskins névváltoztatásának kikényszerítése valószínűleg olyan terület, mely termékeik átlagfogyasztóit - leszámítva a csapat szurkolóit - tökéletesen hidegen hagyja, így nyomásgyakorlásukkal aligha vállaltak komoly üzleti kockázatot.

Létezik a kérdésnek egy további dimenziója, melyet a bevezetőben már szóba hoztunk: vajon reális veszély-e, hogy a hatalmasra nőtt multinacionális vállalatok diktatórikus viszonyokat teremtsenek? Szeretném gyorsan leszögezni: a magam részéről a legkevésbé sem tartok ettől. Őszintén hiszek abban, hogy a forintjainkkal szavazunk, s ha valamely nagyvállalat vállalhatatlan döntést hoz, a többség lesz olyan józan, hogy elforduljon tőle. Ha a Pepsi elkezd Istent játszani, tüntetőleg ihatjuk a Coca-Cola termékeit. Ha az utóbbi is eljut a politikai korrektség elviselhetetlen szintjéig, úgy ezzel csak lehetőséget teremt a most még aprócska riválisoknak, hogy hosszú évtizedek után végre számottevő tényezőkké váljanak az üdítőitalok piacán. A multik - szemben az állammal - nem fenyegethetik a vásárlóikat börtönbüntetéssel, vagyonelkobzással, vagy bármiféle szankcióval, ha azok nem értenek egyet döntéseikkel. Az államisták gyakran hivatkoznak a "to big to fail" problémára, vagyis arra, hogy egy bizonyos méret fölött az állam nem engedi bedőlni a nagyvállalatokat, ahogyan azt a 2008-as válság idején is láthattuk a nagy amerikai pénzintézetek kapcsán. Szerintük a multik egyszerűen kiiratkoztak a kapitalizmusból, hiszen semmiképp sem bukhatnak - ebből fakad az az attitűdjük is, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Még ha ez igaz is, az állam feltétlen hívei csak egyetlen apróságról feledkeznek el: pont a központi hatalom az, amely - az adófizetők pénzén - életben tartja ezeket az óriásokat. Ha az állam nem dobna, nem dobhatna mentőövet a felelőtlenül gazdálkodó - vagy épp politizáló - nagyvállalatoknak, úgy a multik diktatúrájának kérdése fel sem merülhetne senkiben.

Mindenesetre nem árt, ha résen vagyunk. Szürreális egy világba léptünk. Két napja elérték, hogy egy 87 éves múltra tekintő csapatnév a kukában landoljon. Holnap már az lesz a kívánság, hogy bezúzzuk Ákos Indiántánc című lemezét. Holnapután pedig már a hosszú haj is megengedhetetlennek számít majd, ha valamelyik ökör kitalálja, hogy az indián kultúra kisajátításáról van szó. Még csak fegyveres diktatúra sem kell, önként és dalolva építjük fel a magunk Észak-Koreáját.

Vannak, akik az ősrégi dogmákban hisznek, s rendíthetetlenül mantrázzák: "csakis a kemény munka számít". Teszik ezt annak dacára is, ha évtizedek óta sehová sem jutottak. Mások semmiben sem hisznek. Szerintük minden relatív, minden esetleges, minden kiszámíthatatlan. S e két szélsőség között vannak páran, akik szeretnek belátni a kulisszák mögé, hogy ne homályos hitekre, hanem a tudományos meggyőződésre építhessék világlátásukat. Ilyen ember Barabási Albert-László hálózatkutató is, aki A képlet című könyvében - sokéves kutatómunkát összegezve - a siker törvényszerűségeit tárja fel a nagyközönség előtt.

A SIKER SOHA NEM RÓLAD SZÓL, DE MÉG CSAK NEM IS TELJESÍTMÉNYEDRŐL. A SIKER RÓLUNK SZÓL, ÉS ARRÓL, HOGYAN LÁTJUK A TELJESÍTMÉNYEDET.

Barabási ezzel a definícióval indít, mindjárt az elején leszögezve: a tudomány - és általában a külső szemlélő - képtelen mérni a belső elégedettség szintjét. A hálózatkutatás területe nem is alkalmas arra, hogy kiderítse, mennyire boldog egy szupersztár, s hozzá képest mit érez a szürke átlagpolgár. A siker kollektív természete ugyanakkor objektív módon mérhető - díjak, elismerések, dollárok, kattintások, eladások, hivatkozások stb. -, s a háttere is kutatható, feltérképezhető.

I. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY VONZZA A SIKERT. DE HA A TELJESÍTMÉNY NEM MÉRHETŐ, A SIKERT A HÁLÓZATOK HATÁROZZÁK MEG.

A kemény munka néha valóban meghozza gyümölcsét. A tenisz világában folytatott kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a teljesítmény erősen korrelál a sikerrel. Olyannyira, hogy a szerző kutatócsoportja ma már pontosan meg tudja jósolni, hogy egy napon belül hány ember fog rákattintani egy adott játékos Wikipédia-oldalára egy konkrét mérkőzés után. Igen ám, de a tenisz egy különlegesen steril terület. Egyéni sport, ez nagyban leegyszerűsíti a képletet, továbbá az eredmények magukért beszélnek. Életünk más színterein ugyanakkor a teljesítmények közel sem hasonlíthatók egymáshoz ilyen objektív módon. Barabási a festészetet hozza példaként, ahol ember legyen a talpán, aki a művészi értéket mérni képes. Rembrandt Aranysisakos férfi című festménye például a nyolcvanas évekig tömegeket vonzott a berlini Frigyes Császár Múzeumba. Amint kiderült, hogy a kép nem is Rembrandttól való, az érdeklődés azonnal alábbhagyott. Tudunk ellenpéldát is: a Mona Lisa egy bő évszázaddal ezelőttig csak egy volt a Louvre sok értékes festménye között, csak azután vált minden idők legismertebb alkotásává, hogy 1911-ben - fényes nappal! - ellopták a múzeumból, s két év hajtóvadászat kellett hozzá, hogy előkerüljön. Ami a modern képzőművészetet illeti, a szerző kutatócsapata félmillió festő közel hárommillió alkotásának kiállítási adatait vizsgálta 1980-tól 2016-ig; 14 ezer galériát és nyolcezer múzeumot érintően. Munkájuk eredményeképpen kirajzolódott egy térkép, mely pazarul feltárta a műalkotások útját a világban. Azt találták, hogy amelyik alkotónak sikerül kiállítania a meghatározó csomópontok valamelyikében, abból garantáltan szupersztár válik. Erre azonban csekély az esély, ugyanis a kisebb galériák csupán egymás közt utaztatják a festményeket, erről a szintről nemigen nyílik átjárás a meghatározó centrumokba. Andy Warhol már jóval korábban átlátta a lényeget: "Ahhoz, hogy valaki a képzőművészetben sikeres legyen, az kell, hogy műveit egy jó nevű galéria állítsa ki, méghozzá ugyanazon okból, amiért például Christian Dior soha nem árulta munkáit a Woolworth'sben."

II. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY KORLÁTOS, A SIKER KORLÁTLAN

Míg a festők többségének egy teljes pályafutás sem elég ahhoz, hogy tíz kiállításig jussanak, addig vannak néhányan, akiknél ez a szám az ezret is eléri; Andy Warhol esetében pedig meghaladja a tízezret is. Vagy tekintsük a golf világát: Tiger Woods nevét egy világ ismeri, de vajon meg tudunk-e nevezni rajta kívül más golfjátékost? 2009-ben Woods lett az első profi sportoló, aki aktív évei során elérte az egymilliárd dolláros bevételt, miközben versenytársai átlagosan évi 100 ezer dollár körül keresnek. Pedig Tiger Woods - akármilyen kimagasló tehetség is - ennyivel nem jobb a mezőnynél. Ha nyer, csak kicsivel nyer; a mutatói nem sokkal jobbak, mint a többi versenyzőé. Az emberi teljesítmény igencsak korlátos, mi több, e korlátok kalkulálhatók. Filippo Radicchi - aki szintén a siker tudományát kutatja - 1896-ig visszamenően elemezte az újkori olimpiák adatait, s megállapította, hogy a rekordok megdöntésének eloszlása haranggörbét ír le. Ez alapján sikerült megjósolnia egy sor konkrét rekorddöntést - néhányat egészen megdöbbentő pontossággal. (Számításai szerint a 100 méteres síkfutás terén az elérhető legjobb eredmény 8,28 másodperc, úgyhogy van még mozgástér a jövő atlétái számára.) Az emberi teljesítménynek tehát nagyon is van felső határa, a sikernek azonban nincs; az a néhány szupersztár, aki kiemelkedik a mezőnyből, aránytalanul magas jutalmazásban részesül.

III. TÖRVÉNY: ALKALMASSÁG * KORÁBBI SIKER = JÖVŐBELI SIKER

A szerző több olyan kutatást is említ, amelyben totál kezdők sorsára fókuszáltak. Az egyik a Kickstarter oldalára feltöltött induló vállalkozásokat érinti. (Ez egy olyan amerikai portál, ahol kezdőtőkét igénylő ötletek jelennek meg, a látogatók pedig adományaikkal támogathatják a nekik tetszőket.) Véletlenszerűen kiválasztottak 200 olyan új projektet, melynek egyenlege nullát mutatott. Az egyik felét megtámogatták egy jelképes összeggel, a többit hagyták parlagon heverni. Az eredmény: az előbbiek kétszer akkora eséllyel részesültek további támogatásokban, mint a kontrollcsoport. Egy másik, erre rímelő kísérlet a MusicLab-hoz kötődik: 14 ezer fiatalt tereltek 9 virtuális szobába, 48 amatőr zenekar számait rangsorolandó. A jutalmuk az volt, hogy a nekik tetsző számokat szabadon letölthették. 8 szobában mindenki folyamatosan láthatta, hogy az adott csoport tagjai mely számokat töltötték le. Azt figyelték meg, hogy e 8 virtuális közösségben hamar megszülettek a favorit nóták, majd a résztvevők mindvégig ki is tartottak ezek mellett. Az igazán érdekes pedig elsősorban az, hogy az elkészült 8 lista semmiféle hasonlóságot nem mutatott; akadt olyan szám, amely az egyik csoportban toronymagasan vezetett, míg a másikban a hátsó szekcióban kullogott. Vagyis az esetek többségében nem a tényleges alkotói minőség döntött (már ha létezik ilyen egyáltalán), hanem a többiek értékítélete. A tanulság mindkét esetből: semmi sem olyan fontos, mint a kezdőlökés, hiszen a siker sikert szül. Aki és ami sikeresnek tűnik, az vonzza a további sikereket - Barabási ezt preferenciális kapcsolódásnak nevezi. Természetesen nincs új a Nap alatt - ezt a jelenséget az élet számtalan színterén megtapasztalhatjuk. Már az állatvilágban is működik; klasszikus kísérletnek számít, amikor a társtalan hím fajdkakas mellé egy kitömött nőstényt helyeznek, melynek hatására a hús-vér nőstények is megjelennek. (Az evolúciós biológia terminológiája ezt úgy nevezi: pre-selection.) Ugyanezt a látszat-kereslet képzést figyelhettük meg a kilencvenes évek aluljáróiban az "itt a piros, hol a piros" játék pitiáner csalóinál is. Nem létezett olyan stand, ahol pangó érdektelenséggel megállt volna az élet; mindig akadt 3-4 potenciális fogadó, akik állandó közönséget alkottak, hogy további érdeklődőket vonzzanak maguk közé. Érdekes módon ez a fogás még úgy is működött, hogy messze lerítt mindegyikükről, hogy egyazon banda - többnyire rettenetes színészi képességekkel megáldott - tagjai.

 IV. TÖRVÉNY: MÍG A CSAPAT SIKERE A SOKFÉLESÉGBEN ÉS AZ EGYENSÚLYBAN REJLIK, A BABÉROKAT MINDIG EGYVALAKI ARATJA LE

Csapatsportok, szerzőgárdák, kutatócsoportok... manapság kevés a magányos hős, a legtöbben team-munkában alkotnak. Igen ám, de egy Nobel-díjat például nem lehet százfelé vágni, márpedig sokszor olyan cikkek hozzák az elismerést, melyeket több tucat szerző jegyez. Barabásiék létrehoztak egy olyan algoritmust, mely képes üzembiztosan előrejelezni, ki kapja a díjat egy adott projekt szereplői közül. A megoldás kulcsa: az észlelés számít, nem a teljesítmény. Az algoritmus könnyedén leköveti a Nobel-bizottság gondolkodásmódját, s feltérképezi, hogy az adott tudományterületen az érintettek közül korábban ki mennyit publikált. Egy adott közösségből szinte kivétel nélkül az viszi a pálmát, aki a múltban a legtöbbet tette le az asztalra a szóban forgó szakterület kapcsán, tökéletesen függetlenül a díjazott felfedezésben való szerepvállalás mértékétől. 

V. TÖRVÉNY: HA KITARTUNK, A SIKER BÁRMIKOR BEÜTHET

Albert Einstein - aki 26 évesen megírta a speciális relativitáselméletről szóló cikkét - így nyilatkozott: "Aki 30 éves koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog." Barabási csapata ráállt a kérdésre, s csaknem két évig tartott, míg több tízezer kutató csaknem 40 millió publikációját megvizsgálva hasonló eredményre jutottak: a sikeres kutatásokra tipikusan a karrierek első két évtizedében lehet számítani. Az áttörés esélye a pályafutás 20. esztendeje után drámaian zuhanni kezd. Az elszomorító eredményt látva tovább folytatták vizsgálódásukat, és az találták: ugyanez igaz a produktivitásra is. Vagyis: úgy tűnik, nem az életkor az, ami számít, a kreativitásnak nincs szavatossági ideje. Egy tudós legnagyobb hatású munkája ugyanúgy lehet az első, ahogyan a kétszázadik is. Nem azért jön korán a siker, mert a fiatal agy frissebb, hanem a lendület miatt: a tudósok jellemzően nagyságrendekkel többet publikálnak ifjúkorukban, mint későbbi életszakaszaik során.

JÓKOR, JÓ HELYEN

Kivételesek című könyvében Malcolm Gladwell már 2009-ben rámutat arra, hogy a siker - túl az egyéni ambíción - sokszor elsősorban azon múlik, hogy jókor legyünk jó helyen. Kutatómunkájának első állomását egy ifjúsági jégkorong meccs jelentette, melynek játékosstatisztikáját böngészve döbbenten vette észre: a pályára lépő hokisok túlnyomó többsége januári, vagy februári születésű. Valahogy sejtette, hogy ez nem lehet a véletlen műve és azt is valószínűnek tartotta, hogy nem a Bakok és Vízöntők különleges tehetsége a kulcs. Kis utánajárással megtudta, hogy a fiatal játékosokat születésük naptári esztendeje szerint szerepeltetik az egyes kategóriákban, ami fizikai fejlettség tekintetében elképesztő előnyt jelent az első negyedév szülötteinek, s szinte ledolgozhatatlan hátrányt a novemberieknek és decemberieknek. Hasonló érdekességeket vett észre akkor is, amikor az informatika milliárdos nagyágyúit vette górcső alá. Vajon mi a közös Bill Gates és Steve Jobs életútjában? Elsősorban az, hogy - szakterületük sok más meghatározó alakjával együtt - 1955-ben születtek. Ez azt jelenti, hogy a hetvenes évek elején jártak középiskolába, pont amikor a számítástechnika tudománya még az első, ügyetlen lépéseit tette. Ha Gates és Jobs pár évvel korábban látja meg a napvilágot, már rég egyetemre jártak volna, s borítékolhatóan más karrierálmokat dédelgettek volna, amikor az első lyukkártyás gépek megjelentek. Ha pár évvel később születnek, simán lemaradnak mindenről. Barabási Albert-László nem fogalmaz meg külön törvényt e jelenség kapcsán, azonban könyvében lépten-nyomon megjelennek azok a megfigyelések, melyek a véletlen szerepére hívják fel a figyelmet.  Megemlíti például az Erzsébet Királynő Zenei Versenyt, melyet - a részrehajlás kiküszöbölése érdekében alkotott számos szabálya miatt - a legigazságosabb tehetségkutatónak tartanak. A 12 döntős ugyanazt a darabot adja elő, a zsűri naponta két versenyzőt hallgat meg. Csodák csodája: még sosem nyert olyan zenész, akit az első napra sorsoltak, ugyanakkor messze a legtöbbször az ötödik napon szereplő művészek közül került ki a győztes. Hasonló tendencia érvényesül az Eurovíziós Dalfesztiválokon, a műkorcsolyaversenyeken és számos más vizsgált eseményen, ahol zsűri, vagy vizsgabizottság dönt a jelöltek sorsa felett - abszolút meghatározó, hogy az érintettek a riválisokhoz viszonyítva mikor kerülnek sorra. A véletlen döntő szerepét legszemléletesebben Einstein példátlan ismertsége mutatja. Lássuk be: egyedülálló jelenség az, hogy egy tudós arcképét a világ minden pontján azonosítani tudják. S hogy honnan e népszerűség? Az 1921. április 3-án New Yorkba látogató tudóst húszezres sokadalom fogadta. A helyszínre érkező újságírók maguk is dobtak egy hátast a szokatlan csődület láttán. A másnapi sajtó lelkesen be is számolt róla, micsoda tömeg verődött össze a híres fizikus tiszteletére, s innentől nem volt megállj: akárhová is utazott, hasonló fogadtatásban részesült. A vicc csak az, hogy New Yorkban még véletlenül sem miatta jött össze az a sok ember. Einstein csupán egy cionista delegáció tagjaként érkezett, a tömeget pedig a helyi zsidó közösségek vezetői verbuválták. A legtöbben még csak nem is hallottak soha a relativitáselméletről... 

Barabási törvényei egyértelműen azt támasztják alá, hogy a siker rendszerint a legkevésbé sincs arányban a befektetett munkával. Ez persze nem jelenti azt, hogy az erőfeszítések megspórolhatóak, vagy hogy vacak teljesítménnyel is szupersztárrá válhat bárki. Sokkal inkább azt, hogy a számos kiváló versenyző közül nem feltétlenül a legkiválóbbak viszik a pálmát; s hogy a győztesek jutalma mindig aránytalanul magas. Mindez elsősorban az emberiség nyájszellemével áll összefüggésben: a legtöbben azt lájkoljuk, amit más is lájkol. S hogy milyen következtetéseket tudunk levonni mindebből? Alapvetően háromfélét; egy ostobát, s két bölcset. Kezdjük az előbbivel: a "Foglaljuk el a Wall Streetet" és más, hasonló mozgalmak nem képesek megemészteni, hogy siker sikert szül, s hogy a gazdagok még gazdagabbakká válnak. Az ilyenfajta gyermeteg, kommunista hőzöngés már csak azért is nevetséges, mert a szupersztárokat - legyenek festők, sportolók, zenészek, vagy épp brókerek - mi magunk emeljük fel, mindenféle kényszer nélkül. Ez maga a demokrácia - annak minden előnyével és hátrányával. Léteznek azonban megszívlelendő tanulságai is Barabásiék kutatómunkájának. Ha tudjuk, hogy a nyájszellem ilyen brutális mértékben formálja a sikert, úgy egyetlen másodpercig sem becsülhetjük le a tömegmarketing szerepét. Ez azonban csakis akkor érvényes, ha eladóként vagyunk jelen a piacon. Vevőként, fogyasztóként, választópolgárként sokszor érdemes pont szembemenni a tömeggel, vagy legalábbis szkeptikusan kezelni a bégető hangokat. Egészen biztosan az vezet a leggazdagabb és legkomplexebb élethez, ha képesek vagyunk az önálló értékítéletre, s van elég bátorságunk a magunk útját járni.

Állítom, nincs a Földön olyan férfi, aki ne találkozott volna még a nők egyik legirracionálisabb elvárásával: amikor úgy tekintenek ránk, mintha gondolatolvasók volnánk. "Mi a baj?" - kérdezzük. "Semmi." - válaszolják, miközben minden egyes nonverbális jelzésük ennek ellenkezőjét harsogja: nagyon is baj van. "Ha semmi, hát semmi. Akkor minden oké." - amikor így reagálunk, olyankor ezt macsó flegmasággal tesszük, ez esetben szó sincs arról, hogy nem vettük, nem dekódoltuk a jelzéseket. És ha nem is ez a legszerencsésebb reakció, még mindig százszor jobb, mint a pincsikutyákká zsugorodó férjeké: "Naaaa, áruld már el Mókusfácán, mi bántja azt a drága kis lelkedet?" Tény, hogy a férfitársadalom döntő többsége rosszul van ettől a "találd ki gyorsan a gondolatom" játszmától, de akkor mégis miért erőltetik a nők?

Pedig pontosan tudjuk: a tipikus férfiagy szereti a rejtvényeket. Imádjuk Dan Brown és Agatha Christie regényeit. Lelkesen kutatjuk a szabadulószobák kijáratait. A műszaki vénájúak minden létező gépet és berendezést szétszerelnek, hogy megértsék működésüket. Bolygónk valaha élt minden tudósát, felfedezőjét és feltalálóját ez a fajta gyermeki kíváncsiság, világmegismerő kalandvágy, rejtvényfejtő ösztön vezérelte. Szinte minden izgalmas feladvány lázba hozza a férfit - egyet kivéve. A nők vastagon elfüggönyözött lelki problémáit nemigen szeretjük kinyomozni. Hogy ennek mi az oka? Elsősorban az, hogy ez egy egészen más terep, mint amelyeken otthonosan mozgunk. Egy négyhengeres szívómotor egyszerű jószág. Az átlagférfi (nem a béna értelmiségi, mint jómagam) felnyitja a motorháztetőt, s előbb-utóbb megtalálja, mi a gond. A női lelket azonban nem lehet egyetlen mozdulattal felnyitni, s ha nagy nehezen sikerül is, a legtöbbször egy számunkra érthetetlen világ tárul elénk. Mintha integrálszámítást kéne végeznünk japán betűkészlettel. Csoda, ha nem lelkesedünk az ilyenfajta rejtvényekért?

Allan és Barbara Pease a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? című művükben többször is kitérnek e kérdésre. Álláspontjuk szerint a nők indirekt kommunikációja alapvetően a békevágyból, a harmóniakeresésből fakad: "Rengeteg kislányt még mindig abban a hitben nevelnek föl, hogy kedvesnek és édesnek kell lenniük, és hogy a saját szükségleteiket és érzéseiket háttérbe kell szorítaniuk. Felnőttkorukban is azt vallják, hogy az ő feladatuk megőrizni a békét, elsimítani a dolgokat, semmi olyasmit nem csinálni, amivel elveszíthetik a férfi szeretetét." Ez az evolúciós stratégia a mai napig jól működik, ha a lányok-asszonyok egymás közti kapcsolataikban alkalmazzák. Mivel van érzékük a sorok közti olvasáshoz, a nonverbális jelzések értelmezéséhez, a valódi jelentés kibogozásához, így a legritkábban kell felvállalniuk a nyílt konfrontációt ahhoz, hogy tudassák, ha gond van. Ezzel szemben mi férfiak egyszerűek vagyunk, mint a faék. Sokszor a legnyilvánvalóbb jelzéseket sem vesszük. Hajós András mesélte el azt a jellemző történetet, melyben bő fél óráig fűzött egy bombázót a bárpultnál. Amikor a lány lelépett, csak ennyit mondott: "Ha húsz perccel korában abbahagyod a dumát, már fönt lehettünk volna a lakásomon. Jó éjszakát!"  Így megy ez - tényleg bénán mozgunk ebben a világban. A Hajós-féle kihagyott helyzetek is bosszantóak, a meg nem értésből fakadó párkapcsolati viharok pedig egyenesen katasztrofálisak lehetnek. S ami igazán tragikomikus: a sokszor robbanásig fokozódó feszültséget pont a nők konfliktuskerülő szándéka hívja életre.

Az Átütőerő a kommunikációban névre hallgató oldal a múlt héten felhívást intézett olvasóihoz Beszéljünk a semmiről! címmel. Arra voltak kíváncsiak, hogy a nők miért alkalmazzák oly gyakran e gondolatolvasásra építő játékot. Miért mondják, hogy nincs semmi bajuk, amikor a Napnál is világosabb, hogy bántja őket valami? Szép számmal érkeztek is a megfejtések, egyik tanulságosabb, mint a másik. Néhányan azt írták, csupán időt szeretnének nyerni: "Én olyankor alkalmazom, amikor az adott pillanatban még képtelen vagyok beszélni róla, pedig nagyon szeretnék." - fogalmazta meg egyikük. Ez persze teljesen legitim és vállalható magyarázat, a kérdés csak az, hogy a konkrét élethelyzetben miért nem ezt mondja. A válaszadók jelentős hányada már a kezdet kezdetén feladja. Ők úgy vélik: nincs értelme parttalan vitát indítani, amikor a másik úgysem ért semmit az egészből. "Előre lejátszom magamban, mi történne, ha elmondanám, mi bánt. Ő úgy reagálna, hogy túlérzékeny vagyok. Inkább bele sem kezdek." Megértem az ilyen gondolkodást is és - ismerve magamat és férfitársaimat - nem is tartom alaptalannak. Ettől azonban még rettenetes stratégia az ilyen. Ha meg sem próbálunk kommunikálni a másikkal, az bizonyos értelemben már a kapcsolat halálát jelzi. A kedvenc okfejtésemet hagytam a végére: "Elvárom a páromtól, hogy tudja, mi bánt. Ha fogalma sincs róla, bőven megérdemli, hogy szenvedjen egy kicsit." Bár ez a hozzáállás aligha nevezhető sportszerűnek, a magam részéről ezt is legitimnek gondolom. Azt azonban látni kell, hogy a játszmázásnak ez a formája más célt szolgál és más kezelést is igényel, mint a többi "semmi". Szemben a legtöbb esettel, melyek rejtett segélykérések és törődésért, ölelésért, odafigyelésért kiáltanak, ez utóbbi sokkal inkább tesztnek számít, s éppen ellenkező eljárást: egy mosolygós vállrándítást igényel. Ha ugyanis a cél a férfiember szívatása, úgy arra a vonatra a legkevésbé sem bölcs dolog felkapaszkodni. Az a fickó, aki ilyenkor is kétségbeesett nyomozásba kezd, az csúnyán elbukik egy jól előkészített férfiassági próbán.

Látjuk: a képlet jócskán összetettebb, mint ahogyan a Pease házaspár megírta. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a nőkön. Nem csupán gondolatolvasó játékra invitálnak (amely már önmagában is komoly kihívás), de még arra sincs általános recept, hogy ezt miért is teszik. Ami azt illeti, nekem is volt szerencsém ehhez az attitűdhöz, és a legkevésbé sem véletlen, hogy nem az érintett lánynál kötöttem ki. Gyermekeim anyja soha, egyetlen alkalommal sem játszmázik; ha gondja van, azonnal rám borítja - abszolút helyesen. A legjobban azt szeretem, ahogyan tízéves kislányunkat igyekszik terelgetni: "Még kamasz voltam, amikor rájöttem, hogy a fiúkkal érdemes egyenesen beszélni. Semmi értelme a bezárkózó duzzogásnak." Csak remélni tudom, hogy az üzenet nyitott fülekre talál.

Nem állítom, hogy a címbéli frázis minden esetben téveszme. Mi több, a marketing gyakorlati szakemberei is egészen eltérő véleményeket fogalmaznak meg a kérdés kapcsán. Ezzel együtt is borítékolható, hogy aligha tesz jót egy párt arculatának, ha meghatározó karakterei futószalagon szállítják a botrányokat.

A lavinát Gréczy Zsolt indította el még decemberben. A példátlanul kínos képsorozat hetekig tematizálta a közéletet, s egy politikai pálya végállomását hozta magával. Alig telt el egy hónap, s már Niedermüller Péter, a DK alelnöke sokkolta az ország népét: "Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket, ugye fölsoroltuk: a nem-magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom én mik, akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény, heretoszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük." S ha ez még nem lett volna elég, most napok óta László Imre, Újbuda polgármestere élvezheti a reflektorfényt, miután Hitlert méltatta, majd Mengeléről akart parkot elnevezni...

Mondhatnánk, hogy fejétől bűzlik a hal, hiszen Gyurcsány Ferenc politikai pályája is hemzseg a botrányoktól, a gyermeteg bakiktól kezdve a szánalmas pojácaságon át az egészen arcpirító tettekig. Manapság azonban ott tartunk, hogy szinte már együttérzek Fletóval. Elképzelem, amint fogja a fejét és sóhajtozik, ráébredve, hogy micsoda idiótákkal vette körbe magát. A dolog igazi pikantériáját az adja, hogy kulcsemberei a legkevésbé sem sablonból dolgoznak. Nem arról van szó, hogy vállt vállnak vetve együtt képviselnek valami nehezen emészthetőt. A helyzet sokkal rosszabb: ahányan vannak, annyiféleképpen vállalhatatlanok. Szegény Gréczyt sajnálom a legjobban. No nem azért, mert oly ígéretes tehetség lett volna. Annyira híján volt minden karizma-elemnek, hogy már ez önmagában lehetetlenné tette nagyívű karrierálmait. De ilyen megalázó finálét senkinek sem kívánok. Niedermüller ügye egészen más. Esetében nettó rasszizmusról van szó, még akkor is, ha az öngyűlölő formában került terítékre. A három ominózus eset közül - politikai, ideológiai tekintetben - ez a legdurvább, házon belül mégsem kavart akkora port, mint a másik kettő; kijelentése valószínűleg egyáltalán nem áll távol a Demokratikus Koalíció általános gondolkodásmódjától. László Imre szavaira ez aligha igaz. Őt már baloldalról is támadják, Tamás Gáspár Miklós egyenesen távozásra szólította fel: „mondjon már le ez az ember, ha maradt benne némi erkölcsi érzék, tűnjék, elég volt ebből az arcpirító komédiából”.

Fura egy világban élünk. Alig hiszem, hogy van olyan ember az országban, aki azt gondolná, hogy Újbuda polgármestere rokonszenvezne a náci eszmével, a haláltáborokkal és gázkamrákkal. Mit is mondott pontosan? "1936-ban vagy 1937-ben a Time magazin Hitlert az év emberének választotta. Megérdemelte? Meg. Mert az a munkája, amit addig kifejtett, az gyakorlatilag Németország emelkedését hozta, méghozzá látványosan a világgazdasági válság után." Egészen nyilvánvaló, hogy Hitler gazdaságépítő, infrastruktúra-fejlesztő tevékenységére célzott, s nem is igazán vitatja senki, hogy e területeken a korabeli Németország nagyot lépett előre. A szomorú az, hogy már idehaza is derékig járunk a politikai korrektség mindent elöntő tengerében, ahol a szürkének nem maradhat egyetlen árnyalata sem: minden fekete, vagy fehér. Hitlert bármilyen pozitív kontextusban említeni sátánidézésnek számít. Ha a Führer szerette Wagner muzsikáját, úgy a Parsifal is az ördögtől való. Amennyiben egy felnőtt univerzumban élnénk, most azon vitatkoznánk, hogy a nemzetiszocialista makroökonómia mennyiben szolgálta a két világháború közti német felemelkedést; vannak-e használható, építő jegyei; illetve volt-e lehetséges, hasonló eredménnyel kecsegtető alternatívája. Ezek legitim, ideológiamentes, szakmai felvetések. Valójában László Imre sem tett mást, csak igyekezett tabuk nélkül, szabadon kommunikálni, ahogyan egy normális világban mindannyiunknak kellene. (Még akkor is, ha elég szerencsétlenül tette. Amikor Hitler az év embere lett, már túl volt egy sor mocsokságon, tevékenységét ekkor már rég nem lehet a puszta országépítéssel azonosítani.) Ami pedig Nelson Mandela és Josef Mengele összekeverését illeti, a dolog nem több egy buta nyelvbotlásnál. Igaz ami igaz: sokadmagammal vinnyogva röhögtem rajta.

A negatív reklám is reklám? Egy biztos: ezek az esetek hetekig a figyelem középpontjában tartják az érintetteket. A Stanford egyetem 2010-es kutatása szerint az ismeretlen társaságok számára jelentős növekedést hozhat az ilyetén hírverés, míg az ismert márkákat inkább hátrányosan érinti. A Wageningen University 2013-ban publikált tanulmánya szerint a külső szereplőtől származó negatív információ nem tántorítja el a brand iránt elkötelezetteket, azonban a belülről jövő botrány többnyire kedvezőtlenül hat. Mindezeket figyelembe véve arra kell következtetnünk, hogy a DK szavazótáborát ezek az esetek nem igazán hizlalják. Persze, nincs kétségem afelől, hogy Gyurcsány pártja bármilyen ostoba baklövést képes túlélni. Ám ennek igazán prózai oka van: az ellenzéki térfélen - a Momentumot leszámítva - nincs egyetlen valamirevaló riválisuk sem. Vakok közt félszemű a császár, így három-négy eszelős őrültség még biztosan belefér 2022-ig. 

A 2003-as Holtodiglan című film főszereplői is azzal a naiv lelkesedéssel kelnek egybe, hogy ha szerelem van, minden van. A kijózanodás pillanata azonban gyorsan eljön, elég hozzá egy, a tervezettnél kicsit hosszabbra nyúló nászút... 

Nem véletlen, hogy felmenőink annak idején még hosszasan jegyben jártak. Egy másfél éves időintervallum bőven elég ahhoz, hogy felszálljon a rózsaszín köd, s az érintettek már valós fénytörésben lássák egymást. Tizennyolc hónap alatt óhatatlanul kiderül, ha a másik pszichopata, vallási fanatikus, ágyba vizelő, vagy épp képtelen az orgazmusra. Tudjuk: létezik egy sor olyan súlyos inkompatibilitás, melyekre aligha építhetnénk stabil frigyet. No de nem kell extremitásokban gondolkodni, két tökéletesen normális fiatal is hamar megtapasztalja, hogy a szerelem nem győz le mindent, főleg ha senki sem tanítja meg számukra az optimális együttélés alapelveit. A probléma abban áll, hogy a tartós és kiegyensúlyozott házasságban egyidejűleg kell jelen lennie a tűznek és a jégnek. Lángolás nélkül - hitem szerint - nem is érdemes élni; ennyi erővel akár a húgunkkal is összeköltözhetnénk. A szenvedély ugyanakkor nem sokat segít a békés hétköznapok megteremtésében. Ez utóbbihoz hideg fej, tárgyalókészség és üzleti gondolkodás szükséges - nem könnyű e két ellenpólus bepréselése a közös hátizsákba. (Azon pedig ideje volna elgondolkodnunk, hogy a két nem közül melyik a romantikusabb. Tényleg a nők volnának azok? Hiszen pont ők keresik a hosszútávú kapcsolatot, amely hűvös megállapodásokra és unalmas rutinokra épül, míg mi, férfiak - akik alapbeállításunk szerint elsősorban az alkalmi szexre hajtunk -, mindannyian költők, trubadúrok, lánglelkű szerelmesek volnánk - legalábbis pár óra erejéig mindenképpen...)

Egyetlen házasság sem jelenthet élethosszig tartó gondtalan mámort, de a magam részéről a közös jajveszékelésre sem építenék. Minden negatív történésnek lehet kapcsolatépítő hatása, azonban nagy a baj, ha ezek kerülnek túlsúlyba. John Gottman amerikai pszichológus kutatásai szerint az optimális arány 5:1, vagyis akkor tud igazán stabillá kovácsolódni a frigy, ha egy veszekedésre öt simogatás; egy egységnyi haragra öt egységnyi szeretet jut. Mindez azt vetíti előre, hogy tragikus ostobaság a hit, mely szerint a szerelem mindent legyőz. Sokkal igazabb és érvényesebb az a törekvés, mellyel igyekszünk minimálisra csökkenteni a kapcsolatot romboló tornádók gyakoriságát. Létezik pár tipikus vihar gócpont, melyek megszüntetésével óriásit lépünk előre a pozitívumok és negatívumok optimális arányának elérése felé. (Azon kár aggódni, hogy "túljavítjuk" a házasságot, égzengésből mindig lesz elég.)

Számomra mindig megdöbbentő, hogy az anyagiakkal kapcsolatos nézeteltérések micsoda pusztítást képesek véghez vinni egymást szerető emberek közt. Már az is beszédes, hogy a párkapcsolati pszichológia szakkönyvei hemzsegnek az olyan példázatoktól, ahol a vita a pénz körül forog. Számomra ez pont ugyanannyira megmosolyogtató, mint amikor azon áll a bál, hogy egy kormányzatnak milyen mértékben kell támogatnia a vallásokat, az élsportot, vagy épp a kultúrát. Véleményem szerint sehogy, sokkal inkább adót kell csökkentenie, hogy a polgárok szabadon dönthessenek, mely egyházat, sportrendezvényt, könyvet, színházat, koncertet tüntetik ki figyelmükkel, s forintjaikkal. Ugyanígy: egy házasságban is örök konfliktusforrás a közös kassza, melynek nem sok értelmét és hasznát látom. Gyermekeim anyjával több mint húsz éve élek együtt, de még soha, egyetlen alkalommal sem veszekedtünk pénzügyi dolgokon. Mindketten saját belátásunk szerint gazdálkodunk, a csíráját is elfojtva az ilyen jellegű konfliktusoknak.

Szintén tipikus probléma, hogy a házasfelek miként bánnak saját, hátrahagyott családtagjaikkal. Alapvető kívánalomnak tűnik, hogy az ember csakis akkor kezdjen önálló, felnőtt életet, ha már képes leválni a köldökzsinórról. A fejemet fogom az olyan történetek hallatán, melyekben a kedves mama csak úgy betoppan a semmiből, s átrendezi a fiatalok életét. Két érett ember együttélése azzal a megállapodással kezdődik, hogy közös otthonukban nem fogadnak váratlan vendégeket, különös tekintettel a közeli rokonokra. Egyszerűen muszáj hozzászoktatni a szülőket, hogy nem állíthatnak be bármikor, amikor kedvük tartja, mert nem biztos, hogy a fiatalok éppen rájuk kíváncsiak. Ez még abban az esetben is igaz, ha a szóban forgó lakóingatlant történetesen a felmenők finanszírozták. Jézus szavai is ezt a gondolatot támasztják alá: "Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek." Tapasztalataim szerint ez az a konfliktusforrás, melyet a naiv szerelmesek abszolút veszélytelennek látnak, miközben számos esetben közvetlen okát jelentik az ígéretesen induló frigy későbbi elmérgesedésének. És ehhez még csak szabad bejárást sem kell biztosítani a bajkeverő szülőknek. Számos olyan barátom van, akinek a felesége napi rendszerességgel  folytatott hosszas telefonbeszélgetést az anyjával. Azért a múlt idő, mert kivétel nélkül mindnek válás lett a vége.

"A szerelem mindent legyőz" - vallják a lánglelkűek, s e frázis kimondásakor minden létező katasztrófára gondolnak, csupán a legbanálisabbra nem. A rózsaszín köd időszakában fel sem merül senkiben, hogy idővel talán a szex sem lesz ugyanaz a túlfűtött gyönyör, mint a kezdet kezdetén. Igaz ami igaz: alapvető küldetésünk, hogy őrizzük a lángot, akár hosszú évtizedeken át. Őszintén hiszem: amennyiben a nyitány tisztán szólt, onnantól csak elrontani lehet, ha nem figyelünk oda a másikra, vagy önmagunkra. (Ugye érezzük, hogy nem a szerelem az, ami átsegít az esztendőkön, sokkal inkább a tudatosság?) Abban az esetben azonban, amikor már a felütés is hamis volt, lényegesen nehezebb pályán játszunk. A magam részéről sohasem értettem azon férfitársaimat, akik frigid nőt vezetnek az oltár elé, vagy legalábbis olyat, akiben képtelenek valódi vágyat kelteni. E téren a különböző vallások is vastagon sárosak: elképzelni sem tudok nagyobb felelőtlenséget, mint érintetlenül házasodni.

Ha létezik olyan párkapcsolati terep, ahol a szenvedély önmagában semmit sem old meg, az pont a problémák orvoslása érdekében folytatott kommunikáció. Az "ami a szívemen, az a számon" népi bölcsesség e téren abszolút kudarcra ítéltetett. Amikor vitát folytatunk - tegyük ezt lobbanékonyan, vagy a lehető legvisszafogottabban - paradox módon nagyon is észnél kell lennünk. Nem árt, ha előre egyeztetjük, mi lesz a téma, mit szeretnénk megoldani. Ez már csak azért is lényeges, hogy lehetőséget se adjunk egyéb sérelmek felhánytorgatására, a másik teljes elárasztását kockáztatva. Hasznos lehet az is, ha előre rögzítjük a beszélgetés időintervallumát. Különösen fontos, hogy amint kezdene elszabadulni a pokol, szakítsuk meg a veszekedést és adjunk egymásnak húsz percet - ennyi elég szokott lenni, hogy lehiggadjunk, s pulzusunk visszatérjen a nyugalmi szintjére. John Gottman így ír minderről a Min múlik egy házasság? című művében: "Elismerem, hogy az időpont-egyeztetés és a napirendi pontok felállítása inkább egy üzleti vállalkozást idéz, mint egy házasságot. Bárcsak tudnék néhány frappáns megoldást ajánlani, amellyel le lehet küzdeni ennek az ügymenetnek a mesterségességét, de nincsenek ilyenek. Csak annyit mondhatok, hogy ez a megközelítés a legtöbb pár esetén jól működik."

Így megy ez. Tűz és jég - mindkettőre égető szükség van. Arra meg különösen, hogy felismerjük, mikor melyiket érdemes bevetni. 

A címbéli frázist talán Németh Szilárdtól hallottam először, aki a migrációt érintően fogalmazta meg egy lakossági fórumon.  Az utóbbi hetekben - Trianon századik évfordulója kapcsán - ismét sokan és sűrűn pufogtatták, természetesen az elcsatolt területek demográfiai jellemzőit boncolgatva. Vajon van-e bármiféle igazság e gondolatban?

Ha valaki még nem látta volna a Hülyék paradicsoma (Idiocracy) című, 2006-ban forgatott vígjátékot, az villámgyorsan pótolja e mulasztást, hiszen alapműről van szó, különösen a jelen poszt tartalmát tekintve. A 2505-ben játszódó történet - amikorra az emberiség már totálisan elhülyült - elsősorban komédia, a szokásos blőd, amerikai stílusban. Azonban nem kell túlságosan éles szem és sorok közti olvasás, hogy észrevegyük: a film nyílt társadalomkritika is egyben. "A 21. század elején az emberi evolúció fordulóponthoz érkezett. A természetes kiválasztódás, amelynek köszönhetően addig az átlagosnál erősebb, okosabb és gyorsabb egyed sikeresebben szaporodhatott, a folyamat, amely valaha biztosította, hogy a legelőnyösebb emberi vonások öröklődjenek, a visszájára fordult. A tudományos-fantasztikus művek olyan jövőt vizionáltak, amelyben az ember kulturáltabb és intelligensebb. Ám a fejlődés mégis ellentétes irányt vett. Butulás következett be. Hogyan történhetett ez? Az evolúció nem feltétlenül az intelligenciát jutalmazza. Miután eltűntek a természetes ragadozók, az evolúciós versenyből az került ki győztesen, aki a legtöbbet szaporodott. Az intelligencia pedig kihalófélbe került." E bevezetőszöveggel indít a mozi, s ha körbenézünk, azt érezzük, hogy nem tiszta disztópiáról van szó, találunk benne igazságelemet bőven. Különösen ami az első filmkockákat illeti. Trevor (138-as IQ) és Carol (141-es IQ) így nyilatkoznak: "A gyermekvállalás rendkívül jelentős döntés. A megfelelő időpontra várunk. Ezt nem szabad elkapkodni." Ugyanez a páros öt esztendővel később: "Most nem vállalhatunk gyereket. Ilyen gazdasági helyzetben nem. Felelőtlenség lenne." Majd újabb öt év elteltével: "Végre eldöntöttük, hogy jöhet a gyerek. És én nem akarok vádaskodni..." - az asszony sokatmondóan a férjére néz  - "...de nem boldogulunk." Mindeközben a szomszéd házaspárnál (84-es IQ) a következő párbeszéd zajlik: "A francba, megint teherbe estem!" Mire a férj: "A szentségit! Így is túl sok gyerekem van! Azt hittem, szeded azt a bogyót. Biztos csak Brittanynek mondtam, a szentségit..." Az értelmiségi óvatoskodás és az alsóbb néprétegek felelőtlensége így összességében egy szellemileg leépülő társadalmat eredményez - legalábbis a mozivásznon. Maradjunk abban, hogy ez is egy lehetséges forgatókönyv. 

Amikor a címbéli frázis igazságtartalmát kutatjuk, érdemes néhány társadalmi berendezkedési formát külön megvizsgálnunk. A fent említett vígjáték két családjától ihletve modellezzük úgy a világot, mintha összesen két nemzet, két állam létezne, közel azonos méretű lakható területtel, közel azonos népességgel. Feltételezzük azt, hogy az egyik nép szaporodási rátája 4, vagyis idővel szűk lesz számukra a rendelkezésre álló természetes tér; míg a másiké 2 vagyis esetükben egy közel stagnáló lakossággal számolhatunk. Mi fog történni e két országgal? Próbáljunk történelmi dimenziók mentén gondolkodni!

• PREMODERN KOR - Léteztek idők, amikor a konfliktusok elrendezésének magától értetődő módja az agresszió volt. Egy ilyen világban a területét kinövő nép előbb-utóbb hódító háborút indít szomszédja ellen. Tekintve, hogy e primitív morálhoz primitív haditechnika párosul, e dimenzióban a haderőt nagyrészt a létszám határozza meg. Mindez azt eredményezi, hogy valóban azé lesz a világ, aki teleszüli. Szögezzük le azonban még egyszer: ez egy végtelenül barbár kor igazsága, a továbbiakban ilyen konklúzióval már sehol nem találkozunk.
• MODERN KOR - A modern kor a nemzetállamoké, a liberális demokráciáké, a boldog békeidőké. Ebben a világban a magántulajdon szent, ahogyan a határok is azok. Az egyes országok szabadon döntenek arról, hogy kik léphetnek be a területére, kiknek kell vízumért folyamodniuk, kik kapnak munkavállalási engedélyt, vagy épp állampolgárságot. Ez a világ a fegyveres agressziót annak tekinti, ami: a lehető legbarbárabb és leginkább kerülendő aktusnak. Modellünket e dimenzióba helyezve azt találjuk, hogy a túlságosan magas szaporodási ráta az adott nép privát problémája, melyet belső eszközökkel kell kezelnie. Ha mégis háború törne ki a két közösség között, a haderő tekintetében a lélekszám már alig bír jelentőséggel - köszönhetően a fejlett haditechnikának.
• POSZTMODERN KOR - A 21. század elején járva ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, merre tartunk. Sokan visszafelé forgatnák az idő kerekét, míg mások egyre mélyebb változásokat sürgetnének. Induljunk ki abból, hogy a posztmodern a totális globalizmusé, a nyílt társadalmaké, a nemzetállamok és határok nélküli világé! Természetesen ezt az alapstruktúrát is számtalan módon berendezhetjük:
  
  • POSZTMODERN KÁOSZ - Vigyázó szemünket vessük az Egyesült Államok jelen állapotára, s képzeljük el, hogy valami hasonló következik mindenütt a Földön! Győz az erkölcsi relativizmus, s a továbbiakban már semmi sem szent, sem az emberi élet, sem a magántulajdon. A kiinduló modellünket tekintve a két ország közti határ megszűnik, a világpolgárok szabadon jönnek-mennek, fosztogatnak. Nem nehéz belátni, hogy még mielőtt kialakulhatna a szaporább nép hegemóniája, az egész civilizáció pusztulásnak indul.
  • POSZTMODERN KOMMUNIZMUS - Tekintve, hogy a teljes társadalomra kiterjedő kommunista berendezkedés csakis felülről diktált erőszakkal megvalósítható, e disztópia felépítéséhez szükségünk lesz egy világállamra. E világállam fő feladata a gazdasági egyenlőség megteremtése, vagyis a javak újraelosztása. Az alacsony népességű, jómódú közösség rovására a túlszaporodott, nélkülöző nép tagjai némi tulajdonhoz jutnak. Ezt látva már-már azt hinnénk, hogy tényleg azé lesz a világ, aki teleszüli. Azonban amikor azt tapasztaljuk, hogy megszűnik minden tőkekoncentráció, leáll a tömegtermelés, majd hetek alatt elszegényedik és nyomorba jut a teljes népesség - mert minden kommunista kezdeményezésnek ez a logikus végállomása -, kénytelenek leszünk belátni e frázis hamisságát.
  • POSZTMODERN KAPITALIZMUS - Ebben az utópisztikus világrendben az egyén szabadságjogai korlátlanul érvényesülnek. Ennek megfelelően a közbiztonság és a magántulajdon védelme az első, függetlenül attól, hogy egy globális hatalom által fenntartott rendőrség, avagy piaci alapon működő biztonsági cégek látják el e feladatot. A világpolgárok szabadon jöhetnek-mehetnek, tekintve azonban, hogy nincs újraelosztás, nincsenek központi szolgáltatások, így mindenfajta migrációnak csakis akkor van értelme, ha az érintett az új lakóhelyén értékteremtő tevékenységet képes folytatni. Aki nem talál munkát, melynek bevételeiből finanszírozhatná létezésének költségeit, az lényegesen jobban jár, ha inkább a szülőföldjén marad. E világrendben a tehetség és a szorgalom lesz a nyerő, a származástól tökéletesen függetlenül. Itt sincs semmi értelme a címbéli frázisnak, hiszen senki sem lesz érdekelt abban, hogy több gyereket nemzzen, mint ahányat önerőből el tud tartani.
  • POSZTMODERN ÁTVERÉS - Ha már pozitív és negatív utópiákról beszélünk, ne hagyjuk ki az összeesküvés-elméletek legnépszerűbb darabját se! E forgatókönyv szerint megvalósul a totális kizsákmányolás, mégpedig ördögi módon: a világállammal összefonódó globális tőke szocializmust, multikulturalizmust és egyenlőséget hirdet, kizárólag profitérdekeit szem előtt tartva. Ennek az ideológiai csomagnak - melyben egyébiránt a legkevésbé sem hisz, hiszen elsőként önmagát kéne felszámolnia - a gyakorlati megvalósulása létrehozná a számára ideális fogyasztói társadalmat, mégpedig három legyet ütve egy csapásra. A középrétegek brutális megadóztatása nem csupán forrást biztosít, de egyben ellehetetleníti a tehetős és öntudatos polgárság kialakulását; a legalsóbb rétegek anyagi támogatása mindennél hatékonyabb fogyasztásösztönző; s mindezeket megfűszerezve némi etnikai diverzitással - máris kész a bábeli zűrzavar: az alattvalók közti összefogás még a szakszervezetek szintjén sem tud létrejönni. Ebben az alternatív jövőképben sem azok dominálják a bolygót, akik teleszülik, hanem elsősorban azok, akik képesek a hatalom közelébe férkőzni.

Akárhogy is alakul történelmünk, a világ sosem lesz azoké, akik telepotyogtatják utódokkal, sokkal inkább azoké, akik képesek örömöt lelni a földi létezésben. Valami egészen súlyos elmezavar kell ahhoz, hogy az ember - bármilyen ködös ideológia nevében - letérjen arról az útról, amelyet a szíve diktál. Ha bárki azért vállal egy, vagy két gyerekkel többet, mint amennyit tisztességesen fel tud nevelni, hogy népe, nemzete, kultúrája, vallása továbbéljen és terjedjen, az pontosan ugyanakkora idióta, mint aki azzal az indokkal marad gyermektelen, mert szerinte ez a leghatékonyabb védekezés a klímakatasztrófával szemben. Életünk legapróbb mozzanatait is érdemes tudatosan megélnünk, a legjelentősebbeket - és ilyen az utódnemzés is - egyenesen muszáj. A fene se tudja, kié lesz holnap a világ. Ma azoké, akik jól boldogulnak benne. A legtöbb, amit a jövőért tehetünk, hogy kiegyensúlyozott, csillogó szemű, boldogulni képes utódokat hagyunk magunk után. Tökéletesen lényegtelen, hogy kettőt vagy tizenkettőt.

Még a koronavírus-járvány kezdetén jártunk, amikor a híradások beszámoltak a jópofa makói tornatanár akciójáról, aki - a karanténoktatás jegyében - a nappalijában felállított vasalódeszkán mutatta be az úszás helyes mozdulatait. Nem állítom, hogy egy Karinthy-gyűrűt érő produkció, így az sem meglepő, ha a helyi tankerület illetékesei nem röhögték halálra magukat. Ám az, hogy egy ártatlan, videós ökörködésért meghurcolnak egy pedagógust - mint ahogy arról a HVG pénteki cikke hírt adott -, nem csupán szereptévesztés, de valami nagyon mély romlottságról is árulkodik.

"Ön a Makói József Attila Gimnázium pedagógus munkakörben foglalkoztatott közalkalmazottjaként (…) az iskola tanárához méltatlan módon, nem kellő komolysággal és szakmaisággal oktatott." - írja figyelmeztetésében a tankerület, mi pedig azt érezzük, hogy valami elképesztően béna időutazásba keveredtünk, s hozzávetőleg az 1970-es években járunk. Milyen eszement világ ez? Az ügy ráadásul nem is állt meg e ponton, Vezsenyi Lászlótól, a diákolimpikonokat kinevelő, nívódíjas pedagógustól elvették csoportjait, ezek után már nem is oktathatott. „Annyit tudok mondani, hogy nekem most marhára elment a kedvem a tanítástól, 30 év után. Borzasztó csalódott vagyok. Hogy eltiltottak a diákjaimtól – ezt rettenetesen aránytalannak érzem. Nem biztos, hogy a jövőben a pályán akarok maradni." - nyilatkozott a tornatanár, s a magam részéről tökéletesen megértem, mi zajlik benne.

Balatoni József, az ország Jocó bácsija, a Tanulj szabadon, taníts szabadon c. nagy sikerű könyv szerzője ekképpen vall: "A humor tanulni is segít a gyerekeknek. Mert ha elhangzik egy poén, társul valami kis hülyeség a tananyag mellé, akkor sokkal könnyebben, sokkal hatékonyabban meg tudják tanulni a leckét, és sokkal jobban meg is marad az információ. Meg hát nem klassz, hogy úgy tanulunk, hogy közben nagyokat nevetünk? De. A többi pedig nem is olyan lényeges." Jocó bácsi nincs egyedül e gondolattal. Az elmúlt évtizedek során számos felmérést végeztek annak kapcsán, milyen a jó pedagógus. Nem ismerünk olyan kutatási anyagot, amelyben a humorérzék, a szellemesség, a könnyed játékosság ne jelent volna meg, mint alapvető oktatói készség, elvárt karizma-elem. Tényleg ezt, a pedagógia egyik kulcselemét, alapfűszerét, esszenciáját kéne kiölni a tanításból? Tényleg a sótlan, karót nyelt, dögunalmas oktatóké a jövő?

Jómagam a legkevésbé sem vagyok híve az állami oktatásnak. Egy piaci alapú iskolarendszerben elképzelhetetlen, hogy a hatóság idióta bürokratái kívülről tönkretegyék azt, ami népszerű, amit a diákok szívesen fogadnak. Annak kapcsán még meg lehet győzni, hogy egy négyosztályos általános iskola - vagy ahogy annak idején hívták: elemi - megmaradjon központi irányítás alatt, mindenki számára ingyenesen elérhető módon. Ennyi bőségesen elég lehet az írás-olvasás-alapmatek készségek elsajátításához, hogy valóban senki ne maradjon az út szélén. A többit azonban tökéletesen felesleges és káros állami kézben tartani, még akkor is, ha a centralizált struktúra nem hazai sajátosság, hanem kifejezetten világtrend. De hagyjuk az álmodozást és maradjunk a valóság talaján! Adott egy erősen központosított állami oktatás, annak teljes hierarchiájával. Fogadjuk el, hogy ebben a rendszerben a helyi tankerület teljes joggal szól bele az adott iskola oktatásának mikéntjébe. Ekkor viszont a helyi tankerületnek is megvan a maga felettes szerve, s az ember joggal várná el, hogy e felettes szerv is lazán fenékbe rúgja a tankerületet, ha az hülyeséget csinál. Így helyrebillenhetne a világ rendje, megszülethetne a katartikus hepiend, s a polgár megnyugodhatna, hogy azért nincs katasztrófahelyzet: az állami oktatás irányítói morálisan megfelelő vágányon mozognak. Ehhez képest mit látunk? Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ vezetője három hét elteltével így reagál: "Panaszával forduljon a helyi tankerület vezetőjéhez!" Vagyis pontosan ugyanahhoz az elmebeteghez, aki értelmetlen és aránytalan büntetését kieszelte.

A magam részéről nem is a helyi oktatásirányítás ostobaságán vagyok kiakadva, hiszen kispályás kretének minden államigazgatásban előfordulnak. Sokkal felháborítóbb Hajnal Gabriella Poncius Pilátushoz hasonló, mosom kezeimet mentalitása. A KK vezetője persze mondhatja azt, hogy nem kíván felülről beleszólni helyi ügyekbe, azonban ez az érvelés csakis akkor legitim, ha a helyiek sem szólnak bele ilyen direkt módon az iskola működésébe. Hajnal Gabriella távolságtartása így azt sugallja, hogy ő maga is egyetért a helyi tankerület ámokfutásával, s ha történetesen tényleg ez a helyzet, úgy valóban nagy a baj. Természetesen akkor is, ha ez csupán elvtelen betyárbecsület, ösztönös kiállás a mi kutyánk kölyke mellett. Pont az ilyen esetek jelentenék a legjobb alkalmakat arra, hogy a KK világgá kürtölje alkalmasságát, modernségét, helyes moralitását. Hajnal Gabriella ezúttal egy piszok nagy lehetőséget szalasztott el. (Pontosan úgy viselkedett, mint azok az egyházi vezetők, akik a botránytól tartva szemet hunytak pedofil papjaik viselkedése felett. Pedig tudniuk kellett volna, hogy semmi sem erősíti úgy a beléjük vetett hitet és bizalmat, mint a vállalhatatlan tagjaiktól való markáns elhatárolódás.) Jelen esetben egyetlen aprócska gesztus elég lett volna, hogy a Klebelsberg Központ vezetője hatalmasat emeljen a kormányzati oktatáspolitika általános megítélésen. Egy finom kiállás az ártatlanul meghurcolt tanár mellett. Egy gyors telefon a helyieknek, hogy hagyják abba ezt az ökörséget. Úgy tűnik azonban, hogy ő maga sem egy született lángelme, vagy legalábbis nem a helyzetfelismerés bajnoka. Bár lehet, hogy csupán magasról tesz az egészre. Akárhogy is: egyik sem szívderítő konklúzió.

"A szó veszélyes fegyver, de van aki fegyvertelen" - énekelte az Illés együttes 1972-ben, s akkortájt ez igaznak is tűnt idehaza. A kádári cenzúra szigorúan ügyelt rá, hogy semmi kínos ne jelenjen meg, ne hangozzék el. Fura módon Trianon kérdése is a legnagyobb tabuk közé tartozott, holott ez az egy szégyenfolt bizonyosan nem volt Kádárék nyakába varrható. Fél évszázaddal korábban, 1920. január 16-án az antanthatalmak képviselői egyáltalán nem gondolták, hogy a szó önmagában különösen veszélyes volna. Udvariasan végighallgatták Apponyi Albert felszólalását, ám annak hatására a hazánkat érintő békediktátumon az égvilágon semmit sem változtattak. Trianon századik évfordulóján mi is számos beszédet végighallgathattunk, de talán csak egy volt, melyre igazán felkapta a fejét az ember: Igor Matovic szlovák kormányfőé. Hogy ez utóbbinak milyen történelmi visszhangja lesz, ma még nem tudhatjuk. Ami azonban biztos: mindkét szónoklat tankönyvbe illő, a verbális kommunikáció magasiskolája.

Tudjuk: egy nyilvános beszédet ezerféleképpen el lehet rontani. A sótlanság, a hamisság, a homályosság és a negatív hangvétel ugyanúgy élvezhetetlenné és hatástalanná teszi, ahogy a határtalan szenvedélyesség vagy épp az eltúlzott tapintat is. Ezekkel az amatőr hibákkal egyik esetben sem találkozunk; mind Apponyi, mind Matovic szónoklata kapcsán a hallgató őszinteséget, egyenességet, pozitív attitűdöt és megfelelő higgadtságot érzékel. Van mit tanulnunk tőlük, érdemes ellesnünk fogásaikat.

Mindkét beszéd rokon vonása, hogy igyekszik gesztust gyakorolni a hallgatóság felé. Ha úgy tetszik, hízeleg. Természetesen nem nyálasan, nem giccsesen, nem behódoló módon, hanem kifejezetten elegáns formában: "Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl – hogy csak európai nemzeteket említsek – meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nemes törekvések előőrse és a nagy eszmék szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül." Apponyi szavai természetesen messze túlmutatnak a puszta hízelgésen - valójában egy klasszikus kommunikációs trükköt alkalmaz. Minden konfliktushelyzetben, amikor a tárgyalópartnert pozitívan méltatjuk, a cél nem más, mint hogy igyekezzen megfelelni e képnek, vagyis az önmagával szemben támasztott mércét a lehető legmagasabbra emelje: "Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt a nagy erkölcsi befolyást, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg; őrizzék meg sértetlenül örökségüknek ezt a legszebb részét." Igor Matovic is mestere a gesztusgyakorlásnak: "Tehát, kedves magyarok, (...) önök a legközép-európaibb közösség. Használják ezt ki, kérem, használjuk ki, kérem. A magyar művészet és a kultúra rendkívül gazdag. Legyünk közösen büszkék arra, hogy a mai Szlovákia területén olyan nagyságok éltek, mint az írók közül Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Márai Sándor, Grendel Lajos és mások. Nagy öröm számomra, hogy világhírű zeneszerzők is éltek és alkottak itt, mint Lehár Ferenc, Kodály Zoltán." Persze az érzelmek húrjain játszani úgy lehet a leghatásosabban, ha kifejezetten az összetartozást hangsúlyozzuk: "Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak."

A szlovák miniszterelnök múlt heti beszédének alaptónusát a közösségvállalás, az együvé tartozás, a bajtársiasság adja: "A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen." Később: "Úgy, ahogy a 19. és a 20. század fordulóján a szlovákok segítették Budapestet építeni, úgy vagyunk ma gyakran szemtanúi annak, hogy a pozsonyi építkezéseken az ízes mátyusföldi vagy csallóközi magyar szót hallani. 'Nyomd a maltert, Pista', hallottam nemrég az egyik építkezésen itt nem messze, a pozsonyi várnál. Szeretném felszólítani ezért önöket, hogy nyomjuk együtt a maltert! Építsük együtt Szlovákiát közösen! Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat!" Annak idején Apponyi is kitért a magyarság és Európa egymásra utaltságára: "A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette."

Mindkét beszéd erőssége a megértés, az empátia. A szónokok nem csak a saját, de a másik fél szemszögéből is igyekeznek megvilágítani a helyzetet. Képesek reálisan pozicionálni önmagukat és a másik felet egyaránt. "Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek?" Apponyit mindvégig ez az attitűd jellemzi. Ha csupán annyit ellesünk tőle, hogy miként kell méltósággal viselkedni a vesztes szerepében, már nem hiába hallgattuk végig zseniális beszédét. Száz évet ugorva: Matovic nem csupán empatikus, de kritikáját is úgy fogalmazza meg, hogy azon lehetetlen megbántódni. Ráadásul eléri azt, hogy a másik fél is hasonló empátiát érezzen: "Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek. Ugyanakkor hiszem, hogy önök is tudatosítják, hogy Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett. Ugyanakkor meg kell érteni azt is, hogy ami az egyiknek veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az másoknak esélyt és lehetőséget hozott."

Napjainkban ismét egy olyan világ felé masírozunk, melyben azt tartják: "a szó veszélyes fegyver". Nyílt társadalmakról beszélünk, miközben egyre szűkebb a kommunikációs játéktér; szabadságot és sokszínűséget hirdetünk, miközben egyre több a tabutéma és az elbeszélhetetlen kérdés. Igor Matovic megszólalása ezért is hat üdítően: tökéletesen szabadnak és őszintének tűnik; nincs benne semmi félelem, hogy esetleg nem minden szlovák állampolgár fogadja lelkesen szavait. Apponyi Albert idejében a politikailag korrekt hangvétel még a fasorban sem volt: "A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot." Manapság már egy ilyen hűvös, statisztikai adatsor is kiverné a biztosítékot. A magyar delegáció vezetője azonban nem áll meg félúton: "Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a civilizált nemzetek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából." A magam részéről nem gondolnám, hogy bárki is bántó szándékot feltételezne Apponyiról. Igazi diplomatához méltóan kommunikál, szavaiban nincs semmi megvetés. Az adott kor szintjén ez a beszédmód tökéletesen elfogadottnak számított. Most, száz év elteltével nemhogy kimondani nem lehet hasonlókat, de a legtöbb helyen már az is szalonképtelennek ítéltetik, ha valaki egyáltalán felveti a hasonlóan nyílt kommunikáció szükségességét, lehetőségét, elfogadhatóságát.

A valamirevaló politikai szónoklatoknak természetesen túl kell mutatniuk az üres hatásvadászaton, a valós tartalmi elemek is nélkülözhetetlenek. 1920-ban Apponyi Albert megemlít minden releváns tényt, minden lehetséges alapelvet és érvet, mi több, konkrét megoldási javaslatot is kínál:  "De miért induljunk ki sejtésekből, és miért alapozzunk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. (...) Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az."  A szlovák kormányfő beszéde sem mellőzi a konkrétumokat: kitér a nyelvoktatásra és -használatra, a munkahelyteremtésre, az infrastruktúra fejlesztésére, a környezetvédelemre és a korrupcióellenes programra. Számomra kifejezetten imponáló az a nyíltság, mellyel kommunikál: "Kérem önöket, akik ma itt vannak, segítsenek nekem és a kormányomnak megtisztítani az országot a maffiától és az ingyenélőktől."

Távol álljon tőlem, hogy a két beszéd közé bármilyen értelemben egyenlőségjelet tegyek. Más kor, más történelmi helyzet, más nézőpont, más hallgatóság, más funkció, más terjedelem. Apponyi Albert szónoklata jóval összeszedettebb, tudatosabban megszerkesztett és nyelvileg is gazdagabb, ízesebb. A hasonlóság mindezekkel együtt is több, mint a különbség: száz év eltéréssel mindkettő ugyanazt a problémát feszegeti, s a maga módján mindkettő profi módon teszi. Mindkettőt jó szándékú, őszinte és kiemelkedően fontos történelmi beszédnek látom. Mindkettővel tudok azonosulni, maximálisan egyetértve Igor Matovic zárószavaival: "Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg."

Kevés ostobább és értelmetlenebb eseménynél tudnánk fellapozni a történelemkönyvet, mint amilyen az első világháború volt. Az azt lezáró békediktátumot ugyanez az őrület jellemezte. Immáron száz esztendeje, hogy az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban aláírt dokumentum alapján Magyarország területének több mint kétharmadát elcsatolták; lakosságának fele pedig másnap egy idegen országban ébredt.

A kérdés természetesen nem az, hogy a trianoni döntés igazságos volt-e, vagy sem. Alig hiszem, hogy valaha bárki is méltányosnak gondolta volna. Még a hazájába visszatérő amerikai elnök, Wilson is úgy nyilatkozott, hogy nem is érti, mi történt. A nagyhatalmak persze elsősorban Németországot kívánták megbüntetni és elszigetelni; ez utóbbira praktikus megoldásnak tűnt az Osztrák-Magyar Monarchia - mint potenciális szövetséges - feldarabolása. Csakhogy amíg a németek a területük mindössze 13%-át veszítették el, addig a magyar föld 71,4 %-át osztották szét a környező államok között. Egészen brutális, megalázó és a modern kori történelemben példátlan tett - s ezzel az adott kor minden szereplője tökéletesen  tisztában lehetett. (Persze olyanok is akadtak, akiknek még ez sem volt elég. A románok a Tiszánál húzták volna meg a határt, a szerbek a Balaton déli partjáig terjeszkedtek volna, míg az alakuló Csehszlovákia akkori vezetőinek terveiben egy egészen aprócska Magyarország szerepelt: Budapestre és közvetlen környékére szűkítve hazánk területét.) Ami igazán érdekes, az leginkább az, hogy egy évszázad elteltével mihez kezdünk e történelmi tapasztalattal, részint a külpolitikánkat, részint saját lelkünket, nemzettudatunkat illetően. Az előbbi kapcsán érdemes megjegyezni: ugyanazok a nagyhatalmak, melyek szívfájdalom nélkül szaggatták darabokra az országot, negyedszázaddal később, a második világháborút követően ugyanilyen érzéketlenül nézték végig, ahogy elnyel bennünket a szovjet birodalom; majd 1956-ban harmadszor is cserben hagyták a magyarságot. Úgy tűnik: ideje volna megtanulnunk, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk. S persze ezen túlmenően azt is, hogy azért nem árt a barátság sem a szomszédokkal, sem a világpolitika nagyágyúival. Ami a lélektani fejezetet illeti: ha az 1920-as években véletlenszerűen megkérdeztünk volna száz férfiembert az utcai forgatagból, hogy hajlandóak volnának-e fegyvert fogni Erdély és Felvidék visszaszerzéséért, nagy valószínűséggel a többség habozás nélkül vágott volna rá egy igent. Manapság ugyanez a kérdés megmosolyogtatóan hatna, s alig hiszem, hogy találnánk olyan katonakorú embert, aki a vérét adná a revízióért. Ez persze így is van jól: az emberi élet mérhetetlenül értékes, ehhez képest a határok kérdése jelentéktelen ügynek számít - annyit bizonyosan emelkedett az általános tudatszint, hogy ezt az alapigazságot ma már képesek vagyunk felismerni. Trianon fájdalma mindazonáltal sokakban még mindig él, s ha a járvány nem zárta volna le a határátkelőket, valószínűleg egy komolyabb versailles-i tüntetésről is beszámolnának a következő napok híradásai.

Ha az elszakított területek jövőjét tekintjük, alapvetően három forgatókönyvvel számolhatunk - a legkevésbé sem egyenlő esélyek mellett. A legvalószínűtlenebb szcenárió a területi revízióé. Nincs az a komolyan vehető politikai erő, mely ilyen célkitűzést megfogalmazna, s valójában a magyar választópolgárok túlnyomó többsége sem ebben látja a megoldást. A második verzió a területi autonómia lehetősége, mely időről időre megjelenik a közgondolkodásban. Diplomáciai tekintetben ez már eggyel szelídebb elképzelés, ám szemmel láthatóan ez is ezer sebből vérzik: jelenleg sem a jogi keretek, sem a politikai szándékok nem adottak az ilyen változásokhoz. Pontosan érezzük: ez a kérdés nem csupán az egykori magyar területeket érinti. Ha bárhol Európában precedenst teremtenének hasonlóra, az öreg kontinens számos országa egy héten belül széthullana, gondoljunk csak Katalóniára, Walesre, vagy Skóciára. A harmadik forgatókönyv messze a legvalószínűbb: minden marad a pillanatnyi állapot szerint.

Miért van az, hogy 2020-ban - túl az évfordulós megemlékezésen - egyáltalán ilyen kérdésekkel foglalkozunk? Miért lényeges az, hogy Székelyföld, vagy épp Kárpátalja közigazgatáságilag mely ország részét képezi? Válaszként legalább öt történelmi szempont megemlíthető, azonban ezek közül szemmel látható módon mindössze egyetlen egy az, amely még napjainkban is valódi jelentőséggel bír.

1. TERMÉSZETI KINCSEK, ERŐFORRÁSOK - A Trianon utáni új nemzethatár legnagyobb gazdasági hátránya az volt, hogy Magyarországot szinte egyoldalú agrárgazdálkodásra kárhoztatta, megfosztva számos nyersanyagforrásától. Az erdélyi réz- és aranybányák elveszítése akkortájt komoly érvágásnak számított, manapság azonban ezek jelentősége - a teljes nemzetgazdasági produktumhoz viszonyítva - aligha számottevő.
2. A MAGYAR ÁLLAM SÚLYA ÉS JELENTŐSÉGE - Minél nagyobb egy adott ország földrajzi területe és lakossága, annál nagyobb gazdasági és hatalmi potenciált jelent. (A nagyobb népességszám egykoron még a katonai erőt is döntően meghatározta.) A politikai vezetőknek tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora országot irányítanak, azonban nekünk, mezei polgároknak ez abszolút nem oszt, nem szoroz. A legtöbben egyáltalán nem érezzük azt, hogy személyes boldogságunk meredeken nőne, ha nem egy 93 ezer négyzetkilométeres ország polgárai lennénk, hanem egy háromszor akkorának. (Venezuelában sem élnénk szívesebben, pedig tízszer akkora, mint hazánk.)
3. A MAGYARSÁG MEGMARADÁSA - Amióta az eszemet tudom, mást sem hallok, mint a folytonos aggódást a nemzethalál miatt. Már Vörösmarty is gyönyörűen megírta: "S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül". Egy percig sem állítom, hogy ez garantáltan csak vízió marad, míg világ a világ. A magyarság addig tart, amíg létezünk, s amíg a nyelvünk és a kultúránk értéket jelent számunkra. Ha ezeket magunk mögött hagyjuk, úgy - minden egyéb körülménytől függetlenül - előbb-utóbb ez a sors vár ránk. (Valójában ez is a társadalmi-kulturális evolúció része; az életrevaló népek és kultúrák fennmaradnak, a többiről a történelemkönyvekben olvashatunk.) Természetesen van igazság abban, hogy idegen környezetben nehezebb a nemzeti hagyomány őrzése, mint az anyaországban, ám korántsem lehetetlen. És ha a jelen valóságát nézzük: talán nincs még egy nyelv a világon, mely annyira időtállóan és oly kevés változással fennmaradt volna, mint a magyar. Az elmúlt ezer év minden írásos emlékét értjük - ez aligha mondható el a bolygó beszélt nyelveinek többsége kapcsán. Jómagam tehát a legkevésbé sem aggódom a nemzethalál miatt, mi több, még azt sem látom reális veszélynek, hogy a határon kívül rekedt honfitársaink végleg "elrománosodnának", vagy "elszlovákosodnának".
4. A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG JÓLÉTE - Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a legfőbb, s napjainkban talán az egyetlen érvényes szempont, mellyel számolni kell. 1920-ban minden harmadik magyar anyanyelvű nemzettársunk a határon kívül rekedt, a mai viszonyokat tekintve összesen kilenc különböző országba szétszóratva. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt megkezdődött gátlástalan kifosztásuk, melyet földreformnak, ipartelepítési programnak, vagy épp falurendezési programnak neveztek. Mindezek ma már elképzelhetetlenek, a legtöbb érintett területen azonban ezzel együtt sem könnyű sétagalopp a kisebbségi lét, elég, ha csak a közelmúltbeli ukrán nyelvtörvényre gondolunk. Ha van értelme annak, hogy külügyminisztériumot és diplomáciát működtetünk, az többek között abban áll, hogy a határon túli magyarság érdekeit megfelelő módon képviseljük. Ha lehetséges, úgy a legmosolygósabb barátsággal; ha ez eredménytelen, úgy határozott, nemzetközi nyomásgyakorlással.
5. NEMZETI BÜSZKESÉG - A határon túli honfitársaink jólétén kívül nemigen tudtunk megemlíteni olyan szempontot, amelynek - 2020-ban - meghatározó jelentősége lenne a trianoni döntés szempontjából. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy a magyarság sehol sem szenved hiányt semmiben, úgy könnyedén belátnánk: minden egyéb csupán nemzeti büszkeség kérdése. Vagy talán helytállóbb volna így fogalmazni: nemzeti gőg kérdése. (Milyen érdekes: a két kifejezés csaknem ugyanazt jelenti, ám amíg egyik abszolút pozitívan cseng, úgy a másikat tökéletesen negatívnak érzékeljük.) Muszáj látni, hogy nem vagyunk felelősek apáink és nagyapáink álmaiért, csakis a sajátjainkért, s persze némiképp az utódaink jövőjéért. Ha az ezeréves királyság dicsőségén merengünk, az ahhoz hasonlatos, mint amikor a világverő Aranycsapatot sírjuk vissza. Nyilván ma is bosszankodunk, ha kikap a válogatott, ám személyes boldogságunk aligha ezen múlik.

E ponton hunyjuk be a szemünket, s képzeljünk el egy olyan jövőt, melyben nincs magyar állam, nincs román állam, nincs Európai Unió, s nincs semmiféle globális, országok feletti világhatalom sem! Amennyiben ez túlságosan futurisztikusnak tűnik, gondolkodjunk amolyan éjjeliőr-nemzetállamokban, melyek a legkevésbé sem szólnak bele polgáraik életébe (csupán az elemi szintű jogrend és a magántulajdon sértetlenségét hivatottak óvni). Az emberek olyan vállalkozásokat indíthatnak, amilyeneket csak akarnak (nem bénítják őket bürokratikus előírások ezreivel). Azzal kereskedhetnek, akivel csak szeretnének (nincsenek vámok, embargók és egyéb korlátozások). Olyan nyelven beszélnek, tanulnak, szerződnek ahogy nekik tetszik (ennek ugye már most is így kéne lennie). Arra költik a pénzüket, ami a szívük vágya (nem adóztatják agyon őket sehol sem). Egy ilyen környezetben van-e bármilyen jelentősége, hogy Kassán, Marosvásárhelyen, vagy Debrecenben élek? Alig hiszem. Valami hasonlóért jött létre az EU is annak idején, s valójában már rég ott kéne tartanunk, hogy a románokkal és szlovákokkal együtt mosolygunk dédapáink kishitűségén és korlátoltságán. Őszintén hiszem, hogy a jövő olyan világot tartogat számunkra, amelyben Trianon tragédiája már csupán egyetlen tanulságos epizód, egyetlen begyógyult seb marad a számos magyar sorscsapás közt, Mohácshoz és Világoshoz hasonlóan. De addig még hosszú lesz az út.