A címbéli frázist talán Németh Szilárdtól hallottam először, aki a migrációt érintően fogalmazta meg egy lakossági fórumon. Az utóbbi hetekben - Trianon századik évfordulója kapcsán - ismét sokan és sűrűn pufogtatták, természetesen az elcsatolt területek demográfiai jellemzőit boncolgatva. Vajon van-e bármiféle igazság e gondolatban?
Ha valaki még nem látta volna a Hülyék paradicsoma (Idiocracy) című, 2006-ban forgatott vígjátékot, az villámgyorsan pótolja e mulasztást, hiszen alapműről van szó, különösen a jelen poszt tartalmát tekintve. A 2505-ben játszódó történet - amikorra az emberiség már totálisan elhülyült - elsősorban komédia, a szokásos blőd, amerikai stílusban. Azonban nem kell túlságosan éles szem és sorok közti olvasás, hogy észrevegyük: a film nyílt társadalomkritika is egyben. "A 21. század elején az emberi evolúció fordulóponthoz érkezett. A természetes kiválasztódás, amelynek köszönhetően addig az átlagosnál erősebb, okosabb és gyorsabb egyed sikeresebben szaporodhatott, a folyamat, amely valaha biztosította, hogy a legelőnyösebb emberi vonások öröklődjenek, a visszájára fordult. A tudományos-fantasztikus művek olyan jövőt vizionáltak, amelyben az ember kulturáltabb és intelligensebb. Ám a fejlődés mégis ellentétes irányt vett. Butulás következett be. Hogyan történhetett ez? Az evolúció nem feltétlenül az intelligenciát jutalmazza. Miután eltűntek a természetes ragadozók, az evolúciós versenyből az került ki győztesen, aki a legtöbbet szaporodott. Az intelligencia pedig kihalófélbe került." E bevezetőszöveggel indít a mozi, s ha körbenézünk, azt érezzük, hogy nem tiszta disztópiáról van szó, találunk benne igazságelemet bőven. Különösen ami az első filmkockákat illeti. Trevor (138-as IQ) és Carol (141-es IQ) így nyilatkoznak: "A gyermekvállalás rendkívül jelentős döntés. A megfelelő időpontra várunk. Ezt nem szabad elkapkodni." Ugyanez a páros öt esztendővel később: "Most nem vállalhatunk gyereket. Ilyen gazdasági helyzetben nem. Felelőtlenség lenne." Majd újabb öt év elteltével: "Végre eldöntöttük, hogy jöhet a gyerek. És én nem akarok vádaskodni..." - az asszony sokatmondóan a férjére néz - "...de nem boldogulunk." Mindeközben a szomszéd házaspárnál (84-es IQ) a következő párbeszéd zajlik: "A francba, megint teherbe estem!" Mire a férj: "A szentségit! Így is túl sok gyerekem van! Azt hittem, szeded azt a bogyót. Biztos csak Brittanynek mondtam, a szentségit..." Az értelmiségi óvatoskodás és az alsóbb néprétegek felelőtlensége így összességében egy szellemileg leépülő társadalmat eredményez - legalábbis a mozivásznon. Maradjunk abban, hogy ez is egy lehetséges forgatókönyv.
Amikor a címbéli frázis igazságtartalmát kutatjuk, érdemes néhány társadalmi berendezkedési formát külön megvizsgálnunk. A fent említett vígjáték két családjától ihletve modellezzük úgy a világot, mintha összesen két nemzet, két állam létezne, közel azonos méretű lakható területtel, közel azonos népességgel. Feltételezzük azt, hogy az egyik nép szaporodási rátája 4, vagyis idővel szűk lesz számukra a rendelkezésre álló természetes tér; míg a másiké 2 vagyis esetükben egy közel stagnáló lakossággal számolhatunk. Mi fog történni e két országgal? Próbáljunk történelmi dimenziók mentén gondolkodni!
- PREMODERN KOR - Léteztek idők, amikor a konfliktusok elrendezésének magától értetődő módja az agresszió volt. Egy ilyen világban a területét kinövő nép előbb-utóbb hódító háborút indít szomszédja ellen. Tekintve, hogy e primitív morálhoz primitív haditechnika párosul, e dimenzióban a haderőt nagyrészt a létszám határozza meg. Mindez azt eredményezi, hogy valóban azé lesz a világ, aki teleszüli. Szögezzük le azonban még egyszer: ez egy végtelenül barbár kor igazsága, a továbbiakban ilyen konklúzióval már sehol nem találkozunk.
- MODERN KOR - A modern kor a nemzetállamoké, a liberális demokráciáké, a boldog békeidőké. Ebben a világban a magántulajdon szent, ahogyan a határok is azok. Az egyes országok szabadon döntenek arról, hogy kik léphetnek be a területére, kiknek kell vízumért folyamodniuk, kik kapnak munkavállalási engedélyt, vagy épp állampolgárságot. Ez a világ a fegyveres agressziót annak tekinti, ami: a lehető legbarbárabb és leginkább kerülendő aktusnak. Modellünket e dimenzióba helyezve azt találjuk, hogy a túlságosan magas szaporodási ráta az adott nép privát problémája, melyet belső eszközökkel kell kezelnie. Ha mégis háború törne ki a két közösség között, a haderő tekintetében a lélekszám már alig bír jelentőséggel - köszönhetően a fejlett haditechnikának.
- POSZTMODERN KOR - A 21. század elején járva ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, merre tartunk. Sokan visszafelé forgatnák az idő kerekét, míg mások egyre mélyebb változásokat sürgetnének. Induljunk ki abból, hogy a posztmodern a totális globalizmusé, a nyílt társadalmaké, a nemzetállamok és határok nélküli világé! Természetesen ezt az alapstruktúrát is számtalan módon berendezhetjük:
- POSZTMODERN KÁOSZ - Vigyázó szemünket vessük az Egyesült Államok jelen állapotára, s képzeljük el, hogy valami hasonló következik mindenütt a Földön! Győz az erkölcsi relativizmus, s a továbbiakban már semmi sem szent, sem az emberi élet, sem a magántulajdon. A kiinduló modellünket tekintve a két ország közti határ megszűnik, a világpolgárok szabadon jönnek-mennek, fosztogatnak. Nem nehéz belátni, hogy még mielőtt kialakulhatna a szaporább nép hegemóniája, az egész civilizáció pusztulásnak indul.
- POSZTMODERN KOMMUNIZMUS - Tekintve, hogy a teljes társadalomra kiterjedő kommunista berendezkedés csakis felülről diktált erőszakkal megvalósítható, e disztópia felépítéséhez szükségünk lesz egy világállamra. E világállam fő feladata a gazdasági egyenlőség megteremtése, vagyis a javak újraelosztása. Az alacsony népességű, jómódú közösség rovására a túlszaporodott, nélkülöző nép tagjai némi tulajdonhoz jutnak. Ezt látva már-már azt hinnénk, hogy tényleg azé lesz a világ, aki teleszüli. Azonban amikor azt tapasztaljuk, hogy megszűnik minden tőkekoncentráció, leáll a tömegtermelés, majd hetek alatt elszegényedik és nyomorba jut a teljes népesség - mert minden kommunista kezdeményezésnek ez a logikus végállomása -, kénytelenek leszünk belátni e frázis hamisságát.
- POSZTMODERN KAPITALIZMUS - Ebben az utópisztikus világrendben az egyén szabadságjogai korlátlanul érvényesülnek. Ennek megfelelően a közbiztonság és a magántulajdon védelme az első, függetlenül attól, hogy egy globális hatalom által fenntartott rendőrség, avagy piaci alapon működő biztonsági cégek látják el e feladatot. A világpolgárok szabadon jöhetnek-mehetnek, tekintve azonban, hogy nincs újraelosztás, nincsenek központi szolgáltatások, így mindenfajta migrációnak csakis akkor van értelme, ha az érintett az új lakóhelyén értékteremtő tevékenységet képes folytatni. Aki nem talál munkát, melynek bevételeiből finanszírozhatná létezésének költségeit, az lényegesen jobban jár, ha inkább a szülőföldjén marad. E világrendben a tehetség és a szorgalom lesz a nyerő, a származástól tökéletesen függetlenül. Itt sincs semmi értelme a címbéli frázisnak, hiszen senki sem lesz érdekelt abban, hogy több gyereket nemzzen, mint ahányat önerőből el tud tartani.
- POSZTMODERN ÁTVERÉS - Ha már pozitív és negatív utópiákról beszélünk, ne hagyjuk ki az összeesküvés-elméletek legnépszerűbb darabját se! E forgatókönyv szerint megvalósul a totális kizsákmányolás, mégpedig ördögi módon: a világállammal összefonódó globális tőke szocializmust, multikulturalizmust és egyenlőséget hirdet, kizárólag profitérdekeit szem előtt tartva. Ennek az ideológiai csomagnak - melyben egyébiránt a legkevésbé sem hisz, hiszen elsőként önmagát kéne felszámolnia - a gyakorlati megvalósulása létrehozná a számára ideális fogyasztói társadalmat, mégpedig három legyet ütve egy csapásra. A középrétegek brutális megadóztatása nem csupán forrást biztosít, de egyben ellehetetleníti a tehetős és öntudatos polgárság kialakulását; a legalsóbb rétegek anyagi támogatása mindennél hatékonyabb fogyasztásösztönző; s mindezeket megfűszerezve némi etnikai diverzitással - máris kész a bábeli zűrzavar: az alattvalók közti összefogás még a szakszervezetek szintjén sem tud létrejönni. Ebben az alternatív jövőképben sem azok dominálják a bolygót, akik teleszülik, hanem elsősorban azok, akik képesek a hatalom közelébe férkőzni.
Akárhogy is alakul történelmünk, a világ sosem lesz azoké, akik telepotyogtatják utódokkal, sokkal inkább azoké, akik képesek örömöt lelni a földi létezésben. Valami egészen súlyos elmezavar kell ahhoz, hogy az ember - bármilyen ködös ideológia nevében - letérjen arról az útról, amelyet a szíve diktál. Ha bárki azért vállal egy, vagy két gyerekkel többet, mint amennyit tisztességesen fel tud nevelni, hogy népe, nemzete, kultúrája, vallása továbbéljen és terjedjen, az pontosan ugyanakkora idióta, mint aki azzal az indokkal marad gyermektelen, mert szerinte ez a leghatékonyabb védekezés a klímakatasztrófával szemben. Életünk legapróbb mozzanatait is érdemes tudatosan megélnünk, a legjelentősebbeket - és ilyen az utódnemzés is - egyenesen muszáj. A fene se tudja, kié lesz holnap a világ. Ma azoké, akik jól boldogulnak benne. A legtöbb, amit a jövőért tehetünk, hogy kiegyensúlyozott, csillogó szemű, boldogulni képes utódokat hagyunk magunk után. Tökéletesen lényegtelen, hogy kettőt vagy tizenkettőt.