Még a koronavírus-járvány kezdetén jártunk, amikor a híradások beszámoltak a jópofa makói tornatanár akciójáról, aki - a karanténoktatás jegyében - a nappalijában felállított vasalódeszkán mutatta be az úszás helyes mozdulatait. Nem állítom, hogy egy Karinthy-gyűrűt érő produkció, így az sem meglepő, ha a helyi tankerület illetékesei nem röhögték halálra magukat. Ám az, hogy egy ártatlan, videós ökörködésért meghurcolnak egy pedagógust - mint ahogy arról a HVG pénteki cikke hírt adott -, nem csupán szereptévesztés, de valami nagyon mély romlottságról is árulkodik.

"Ön a Makói József Attila Gimnázium pedagógus munkakörben foglalkoztatott közalkalmazottjaként (…) az iskola tanárához méltatlan módon, nem kellő komolysággal és szakmaisággal oktatott." - írja figyelmeztetésében a tankerület, mi pedig azt érezzük, hogy valami elképesztően béna időutazásba keveredtünk, s hozzávetőleg az 1970-es években járunk. Milyen eszement világ ez? Az ügy ráadásul nem is állt meg e ponton, Vezsenyi Lászlótól, a diákolimpikonokat kinevelő, nívódíjas pedagógustól elvették csoportjait, ezek után már nem is oktathatott. „Annyit tudok mondani, hogy nekem most marhára elment a kedvem a tanítástól, 30 év után. Borzasztó csalódott vagyok. Hogy eltiltottak a diákjaimtól – ezt rettenetesen aránytalannak érzem. Nem biztos, hogy a jövőben a pályán akarok maradni." - nyilatkozott a tornatanár, s a magam részéről tökéletesen megértem, mi zajlik benne.

Balatoni József, az ország Jocó bácsija, a Tanulj szabadon, taníts szabadon c. nagy sikerű könyv szerzője ekképpen vall: "A humor tanulni is segít a gyerekeknek. Mert ha elhangzik egy poén, társul valami kis hülyeség a tananyag mellé, akkor sokkal könnyebben, sokkal hatékonyabban meg tudják tanulni a leckét, és sokkal jobban meg is marad az információ. Meg hát nem klassz, hogy úgy tanulunk, hogy közben nagyokat nevetünk? De. A többi pedig nem is olyan lényeges." Jocó bácsi nincs egyedül e gondolattal. Az elmúlt évtizedek során számos felmérést végeztek annak kapcsán, milyen a jó pedagógus. Nem ismerünk olyan kutatási anyagot, amelyben a humorérzék, a szellemesség, a könnyed játékosság ne jelent volna meg, mint alapvető oktatói készség, elvárt karizma-elem. Tényleg ezt, a pedagógia egyik kulcselemét, alapfűszerét, esszenciáját kéne kiölni a tanításból? Tényleg a sótlan, karót nyelt, dögunalmas oktatóké a jövő?

Jómagam a legkevésbé sem vagyok híve az állami oktatásnak. Egy piaci alapú iskolarendszerben elképzelhetetlen, hogy a hatóság idióta bürokratái kívülről tönkretegyék azt, ami népszerű, amit a diákok szívesen fogadnak. Annak kapcsán még meg lehet győzni, hogy egy négyosztályos általános iskola - vagy ahogy annak idején hívták: elemi - megmaradjon központi irányítás alatt, mindenki számára ingyenesen elérhető módon. Ennyi bőségesen elég lehet az írás-olvasás-alapmatek készségek elsajátításához, hogy valóban senki ne maradjon az út szélén. A többit azonban tökéletesen felesleges és káros állami kézben tartani, még akkor is, ha a centralizált struktúra nem hazai sajátosság, hanem kifejezetten világtrend. De hagyjuk az álmodozást és maradjunk a valóság talaján! Adott egy erősen központosított állami oktatás, annak teljes hierarchiájával. Fogadjuk el, hogy ebben a rendszerben a helyi tankerület teljes joggal szól bele az adott iskola oktatásának mikéntjébe. Ekkor viszont a helyi tankerületnek is megvan a maga felettes szerve, s az ember joggal várná el, hogy e felettes szerv is lazán fenékbe rúgja a tankerületet, ha az hülyeséget csinál. Így helyrebillenhetne a világ rendje, megszülethetne a katartikus hepiend, s a polgár megnyugodhatna, hogy azért nincs katasztrófahelyzet: az állami oktatás irányítói morálisan megfelelő vágányon mozognak. Ehhez képest mit látunk? Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ vezetője három hét elteltével így reagál: "Panaszával forduljon a helyi tankerület vezetőjéhez!" Vagyis pontosan ugyanahhoz az elmebeteghez, aki értelmetlen és aránytalan büntetését kieszelte.

A magam részéről nem is a helyi oktatásirányítás ostobaságán vagyok kiakadva, hiszen kispályás kretének minden államigazgatásban előfordulnak. Sokkal felháborítóbb Hajnal Gabriella Poncius Pilátushoz hasonló, mosom kezeimet mentalitása. A KK vezetője persze mondhatja azt, hogy nem kíván felülről beleszólni helyi ügyekbe, azonban ez az érvelés csakis akkor legitim, ha a helyiek sem szólnak bele ilyen direkt módon az iskola működésébe. Hajnal Gabriella távolságtartása így azt sugallja, hogy ő maga is egyetért a helyi tankerület ámokfutásával, s ha történetesen tényleg ez a helyzet, úgy valóban nagy a baj. Természetesen akkor is, ha ez csupán elvtelen betyárbecsület, ösztönös kiállás a mi kutyánk kölyke mellett. Pont az ilyen esetek jelentenék a legjobb alkalmakat arra, hogy a KK világgá kürtölje alkalmasságát, modernségét, helyes moralitását. Hajnal Gabriella ezúttal egy piszok nagy lehetőséget szalasztott el. (Pontosan úgy viselkedett, mint azok az egyházi vezetők, akik a botránytól tartva szemet hunytak pedofil papjaik viselkedése felett. Pedig tudniuk kellett volna, hogy semmi sem erősíti úgy a beléjük vetett hitet és bizalmat, mint a vállalhatatlan tagjaiktól való markáns elhatárolódás.) Jelen esetben egyetlen aprócska gesztus elég lett volna, hogy a Klebelsberg Központ vezetője hatalmasat emeljen a kormányzati oktatáspolitika általános megítélésen. Egy finom kiállás az ártatlanul meghurcolt tanár mellett. Egy gyors telefon a helyieknek, hogy hagyják abba ezt az ökörséget. Úgy tűnik azonban, hogy ő maga sem egy született lángelme, vagy legalábbis nem a helyzetfelismerés bajnoka. Bár lehet, hogy csupán magasról tesz az egészre. Akárhogy is: egyik sem szívderítő konklúzió.