Egyes pszichológiai kutatások szerint a hatvanas években az emberek csupán 20%-a vallotta magát különlegesnek. A nyolcvanas évekre ez az érték 80%-ra duzzadt, manapság pedig szinte nem találni olyan földlakót, aki nem úgy tekint önmagára, mint színpompás egyéniségre. Ez a tendencia abszolút örvendetes. Csupán az a kérdés, hogy mennyire megalapozott. Tényleg mindannyian oly különlegesek volnánk?

A belvárosi forgatagban elvegyülve azt tapasztaljuk, hogy első ránézésre még mindig mintha a hatvanas évek statisztikája volna érvényben. A túlnyomó többség egészen átlagosnak tűnik, legfeljebb 20% lehet az a szűk réteg, amely látványosan kilóg a tömegből. Persze, az sem lényegtelen, hogy melyik irányba.

Ő BIZTOSAN NEM ÁTLAGOS...

...ÉS Ő SEM AZ.

Ha már azzal kacérkodunk, hogy megjelenésünkben is különlegesek kívánunk lenni, mondhatni: egyéniségek, úgy érdemes felfelé kilógni a sorból. Ehhez persze kultúra és némi jó ízlés szükséges, így nem csoda, ha csupán kevesen vállalják ezt az utat.

EZEK A SRÁCOK SEM SZÜRKÜLNEK BELE A TÖMEGBE.

Természetesen mindenki, aki tudatosan különbözni kíván; aki arra vágyik hogy felfigyeljenek rá; aki szeretné kidomborítani egyéniségét, lehetőség szerint felfelé igyekszik. (Jó-jó, akad pár perverz, aki szándékoltan szakadt és igénytelen, de ez oly periferikus réteg és oly értelmezhetetlen motiváció, hogy lélektanuk mély elemzését meghagyom valaki másnak.) A harsány megjelenés ugyanakkor sokszor öngól: bár határozottan felfigyelünk az illetőre, de nem igazán jön meg a kedvünk ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk vele. A természetellenes hajszínek például szinte kivétel nélkül kontraproduktív hatást keltenek. Harminc fölött csaknem minden nő festi a haját, de egyáltalán nem mindegy, milyen árnyalatot használ. A lila, a zöld, a kék és a rikító piros például a legkevésbé sem fokozza a vonzerőt. Ezeket a feltűnő színeket többnyire az átlagos, vagy az alatti külsővel bíró, pozíciójukból kitörni vágyó lányok használják, megítélésem szerint helytelenül, s borítékolhatóan eredménytelenül is. Az idős korosztálynál még kevésbé értem a hasonló baleseteket; alig hiszem, hogy a hamvas lilával megbolondított ősz haj megdobogtatná a nyugdíjas szoknyapecérek szívét.

Eddig persze csupán a jéghegy csúcsát érintettük, merészkedjünk most egy szinttel mélyebbre! Ahhoz, hogy valakire hamisítatlan egyéniségként tekintsünk, nem árt, ha képvisel valamiféle értékrendet, víziót, álmot, s annak megfelelően is él, függetlenül attól, hogy a választott létforma mennyire színes, összetett és aktív. Úgy tűnik, ez sem túl gyakori jelenség. Egyáltalán nem szűk az a réteg, amely képes hatvan-nyolcvan földi életévet eltölteni birkaként, gondolatok és döntések nélkül. Ők a tipikus szektatagok, akik vallási/politikai vezetőiket vakon, kérdések nélkül követik. Ők azok, akik nem vizsgálják a kijelentések tartalmát, csakis az eredetét. Ha benne van a szent könyvben: csakis követendő lehet. Ha a nagyvezér mondta: csakis igaz lehet. Ha ugyanazt a másik szekta vezetője mondaná, őrültségnek és gonoszságnak titulálnák. A többség persze nem ennyire fafejű, ám azért azt sem állíthatjuk, hogy ténylegesen a szívét követné. A szokások, az elvárások, a társadalmi beidegződések a legtöbb ember tudattalanját jócskán fogva tartják, s beteg játszmázásra kényszerítik. Egyik barátom felesége például - miután gyerekei iskoláskorúak lettek - azért állt munkába, mert mindenhonnan kapta az ívet, hogy egy modern nő nem ülhet otthon. A férje jól keres, nincs különösebb szükség a pluszbevételre, miközben a gyerekekkel tanulni kell, fuvarozni őket a különböző különórákra, s akkor a ház és a kert rendben tartásáról még nem is beszéltünk. Náluk most mindenki rohan, kapkod, ideges, feszült - lőttek a harmóniának. Természetesen minden tiszteletem azoké a nőké, akik család mellett is karriert építenek, ugyanakkor sajnálom azokat, akik a környezetük nyomására és nem a saját vágyaik szerint döntenek. Pontosan ilyen szörnyű a fordított eset is, amikor az asszony önmegvalósítana, ám az adott kultúra korlátai ezt nem engedik. Az Amerikai szépség című filmben lebilincselő volt végigkövetni, ahogy a Kevin Spacey formálta főszereplő lépésről lépésre felrúg minden társadalmi konvenciót, miközben felesége szinte beleőrül abba a feszültségbe, mely a felszínen zajló és a valós vágyak szerinti létezés közt feszül.

Az sem lényegtelen kérdés, hogy a világ miként viszonyul a valódi, autonóm, kellő öntudattal bíró egyéniségekhez. Az állam, az egyházak és a politikai pártok számára a legkevésbé sem jó bolt, ha különbözőek, színesek, összetettek és önállóak vagyunk, mert így lehetetlen egy karámba összeterelni és egyszerű vezényszavakkal irányítani a népet. A tömegtermelést folytató nagyvállalatok sem ilyen vásárlóközönségről álmodnak, hiszen egy viszonylag homogén társadalmat sokkal könnyebb megszólítaniuk termékeikkel, szolgáltatásaikkal, valamint az ezeket népszerűsítő - sokszor rém bugyuta - reklámkampányokkal. Egyedül abban bízhatnánk, hogy legalább mi, a nép egyszerű gyermekei örvendezve fogadjuk az igazi egyéniségeket. A valóság az, hogy ebben se nagyon reménykedhetünk. Ha egy asztaltársaságnál szóba kerül az immáron 15 éve megszüntetett sorkatonaság intézménye, borítékolható, hogy - iskolai végzettségtől és politikai hovatartozástól függetlenül - a jelenlévők legalább fele - az elpuhult fiatalságra hivatkozva - újra életbe léptetné. Ha a könnyű drogok liberalizációja kerül terítékre, a többség e téren is tiltakozni fog, mondván: nem tudunk vigyázni magunkra. Az egész társadalom úgy működik, mint egy körzeti általános iskolai osztály, ahol az imbecillistől kezdve a zseniig húzódik az intelligenciapaletta, ám még nyolcadikban is az olvasással és a számtani alapműveletekkel küzdünk, hiszen senki sem maradhat le. Talán elhisszük, hogy az igazi egyéniségek elég érettek ahhoz, hogy egy féleszű őrmester ordibálása nélkül is képesek az önfegyelemre, vagy hogy tudnak vigyázni saját magukra. Ám annyira féltjük az átlagemberek sokaságát, hogy inkább beáldozzuk értük a kiemelkedőket. Inkább karámban tartjuk az egész nyájat, csak nehogy elkóboroljon az a néhány, amelyik még arra sem képes, hogy hazataláljon.

Mindannyian egyéniségek vagyunk? Aligha. De valami hasonló felé volna érdemes mozdulnunk. Egy olyan világ felé, ahol mindenki mer különbözni, kilógni a tömegből; ahol senki sem fél attól, hogy mit szólnak majd, ha az álmai szerint kezd élni; és ahol mindenki képes felelősséget is vállalni a saját döntéseiért. Valami ilyesmit hívnék földi mennyországnak.

"Képzelj el egy kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!" - olvasható egy pár napja kikerült londoni óriásplakáton. Szimpla kis provokációról lehet szó, hiszen úgy tűnik, mindössze ez az egy példány árválkodik, nincs körbetapétázva a brit főváros. Magáról a plakátról az sem derül ki, hogy ki az üzenet gazdája. Talán csak egyszeri trollkodás, talán egy új propagandacunami első hulláma - a fene se tudja.

Az utóbbi tíz évem egészen biztosan úgy telt el, hogy egyetlen epizódot sem láttam a Született feleségek című sorozatból. Ám az az ősrégi jelenet kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe, amikor Lynette megkéri férjét, Tomot, hogy sterilizáltassa magát. A magyarázat meglehetősen beteg: ha ne adj' isten különválna útjuk, nem szeretné, ha a férfi más nőnek is nemzene gyermeket... Emlékszem, a távirányító majdnem kiesett a kezemből. Egészen nyilvánvaló, hogy egy egészséges ember kapásból, gondolkodás nélkül visszautasít minden olyan felhívást, mely öncsonkításra szólít, függetlenül attól, hogy az örök szerelem bizonyítása, avagy a szellősebb város a cél. Ennyi erővel kampányolhatnánk azért is, hogy mindenki vágja le a jobb karját, vagy egyenesen ugorjon a folyóba. A sterilizálás - ha fizikailag nem is, de képességeinket tekintve kétségkívül - egy kifejezetten durva csonkítás: a szaporodás lehetőségének intünk végleges búcsút. Alig van olyan élethelyzet, amikor ez a beavatkozás indokolt lehet.  

Tényleg elmebeteg korban élünk. Az egyik oldalon ott áll a katolikus egyház, mely mind a mai napig bűnösnek mondja még az óvszerhasználatot is, míg a paletta másik végén az olyan kretének, akik sterilizálást hirdetnek. Elképzelni sem tudom, micsoda káosz van azoknak a fejében, akiket ezek a szélsőséges gondolatok képesek megszólítani. Ezek mindegyikére már réges-régen úgy kéne reagálni, mintha valaki azt hirdetné, hogy bolygónk banánalakú, vagy hogy birkavesével meg lehet előzni a földrengést. Egy felnőtt világban mindenki ura a saját testének, s még véletlenül sem mond le arról az elemi döntési jogáról, hogy kíván-e szaporodni, vagy sem. Ha valaki a klímakatasztrófa elkerülése érdekében, avagy csupán az élhetőbb Londonért képes sterilizáltatni magát, az épp olyan menthetetlen idióta, mint az, aki Isten akaratára, vagy a nemzet megmaradására hivatkozva jóval több gyereket vállal, mint amennyit a szíve diktálna. Semmi bajom azzal, ha valaki tudatosan tervez, sőt. De ennek soha nem lehet a része az, hogy végleges és megmásíthatatlan döntést hozunk a jövőnket illetően - totál feleslegesen. Lehet, hogy húszesztendősen úgy érezzük: sosem szeretnénk gyereket. Ha harmincöt éves korunkra változnak a vágyaink, cseszhetjük.

A sterilizálás kifejezés hallatán sokunknak azonnal a történelmi bűnök jutnak eszünkbe. Elborzadva idézzük fel, ahogyan a 20. század első felében Dániában, Norvégiában, Finnországban, az USA tagállamainak több mint a felében, s persze a hitleri Németországban ezerszámra sterilizálták a szellemi fogyatékosokat, az önellátásra képteleneket, az örökletes betegségben szenvedőket, a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat, vakokat, süketeket, színesbőrűeket. (A tavaly bemutatott, A 64-es betegnapló című dán-német film is e történelmi örökségből merít.) Nyilvánvaló persze, hogy amíg a másik ember - akarata ellenére történő - sterilizálása főbenjáró bűntett (pláne, ha maga az állam az elkövető), addig önmagával mindenki azt tesz, amit akar, a tiltásnak sincs különösebb erkölcsi alapja. Magyarországon ennek ellenére 2014 óta kifejezetten szigorú a művi meddővé tétel szabályozása: családtervezési okkal csak azok kérhetik, akik elmúltak negyvenévesek, vagy legalább három saját gyereket tudnak felmutatni. Ez nem csupán az állami finanszírozású egészségügyi intézményeket érinti, de a magánklinikákat is. Aki ma fiatalon és legfeljebb két utóddal sterilizáltatni szeretné magát, kénytelen külföldi szolgáltatást igénybe venni. A kérdés persze inkább elvi, mint gyakorlati jelentőségű: 2014. előtt sem tülekedtek a népek a művi meddővé tételért; éves szinten még kétszázan sem vették igénybe a családtervezésnek ezt a módját.

"Képzelj el kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!' Talán ez csak az első kavics, amit valaki bedobott a tóba. A hullámok lassan elülnek, s talán jönnek majd az újabb, ehhez hasonló propaganda-üzenetek. Egy idő után már ezekhez is úgy hozzászokunk, mint a fogkrémreklámokhoz. Ha elég immunissá válunk, ha már fel sem háborodunk, meg sem lepődünk ezeken, annak az lesz az igazi veszélye, hogy már nem is fogjuk érzékelni, nem is fogjuk tudatosítani, micsoda pusztító ideológiával van dolgunk. A túlnépesedés nem vicc, de nem is az a probléma, amelyet csírájában kellene elfojtani. Akkor sem, ha a harmadik világot, s akkor sem, ha konkrétan Londont érinti.

Sosem hittem volna, hogy ez a közmondás is idejétmúlttá válik. Ám hála a Billie nevű, női borotvákat gyártó társaság legújabb kampányának, most ez a pillanat is elérkezett. A cég reklámja arra biztatja a lányokat, asszonyokat, hogy novemberben növesszenek bajuszt, melyet büszkén viselhetnek...

Nem vitás, hogy brutális trollkodásról van szó. A Billie számára egyetlen szempont létezik, mégpedig az, hogy beszéljenek róla. Jómagam például egy héttel ezelőtt azt sem tudtam, hogy ez a márka egyáltalán létezik, most meg már kétszer is leírtam a nevét... El kell ismerni, hogy fő célját tekintve a kampány sikeresnek tűnik. A tartalom, az üzenet ehhez képest szinte mellékes is, ám pár gondolatot azért biztosan megér. A kreatív csapat mindenesetre kitűnően érzékeli a korszellemet: minél elmebetegebb az ötlet, annál jobban terjed a köztudatban. Egy olyan világban, ahol a klímakatasztrófa elkerülése érdekében hulláink elfogyasztására buzdítanak; ahol a siketekre való tekintettel betiltják a tapsolást; ahol Conchita Wurst sztár lehet - itt valóban a legőrültebb marketigeseké a pálya. Még az a látványos ellentmondás sem zavar senkit, hogy a Billie borotvát gyárt, miközben a női bajuszt élteti. Mintha a Johnny Walker kampányolna a száraz november mellett.

Az a fájó igazság, hogy a férfiak jelentős része nem túl válogatós. Létezik egy standard kérdésfeltevés, mely baráti társaságokban gyakran előkerül: "Tíz, véletlenszerűen kiválasztott, 20-25 év közötti nőből hányat döntenél hanyatt?" A finnyásabbak (mint amilyen magam is vagyok) megállnak kettőnél, az átlag négyet-ötöt említ, ám ismerek nem egy olyan srácot, aki kapásból vágja rá, hogy mindet vinné. Azonban ha a kérdést úgy tennénk fel hogy a tízből egy virgonc bajuszkát visel, úgy még e mindenevők is megállnának kilencnél. Valójában számos olyan külső jegy létezik, amely a férfiember kedvét szegheti, ám kevés dologtól idegenkedünk annyira, mint a női arcszőrzettől. Továbbmegyek: a haj és a szemöldök kivételével nem sok terület létezik, ahol egy önmagára adó csajszi legitim módon pázsitot növeszthet. A szőrös lábú matektanárnőt már az általános iskolában is megmosolyogtuk, pláne olyankor, amikor életvezetési tanácsokat kezdett osztogatni. A feketéllő alkar és az ápolatlan hónalj is mélyen illúzióromboló, még akkor is, ha utóbbit radikális feminista csoportok időről időre meghirdetik. E téren értjük a szándékot: éket verni férfi és nő közé a lányok elcsúfítása révén. A Billie valószínűleg mentes az ilyetén ideológiától, csupán a polgárpukkasztásra hajt. Ám az biztos, hogy a legérzékenyebb területre tévedt.

A magam részéről úton-útfélen azt hirdetem, hogy hajítsuk a sutba gátlásainkat és szorongásainkat, s a jó ízlés határain belül legyünk annyira szégyentelenek, amennyire csak lehet. (Kapok is érte a vaskalaposoktól, míg a posztmodernek azért ütik a fejemet, mert ragaszkodom a jó ízléshez.) Nos, az az igazság, hogy egy átlagos nőnek jócskán van miért szorongania. A súlyával és a mellével például szinte senki sem elégedett maradéktalanul. A cél az volna, hogy a csajok felszabaduljanak e gátlások alól. Elsősorban azáltal, hogy tudatosan formálják testüket, másrészt oly módon, hogy addig is, amíg el nem érik a tökéletességet, megtanulják tudatosan szeretni önmagukat. (Hiszen tudjuk: aki képtelen szeretni önmagát, azt más sem fogja tudni.) Hitem szerint e lélekfelszabadítási hadműveletnek nem az a leghatékonyabb módja, hogy bohócot csinálnak magukból, hogy újabb szégyenfoltokat aggatnak önmagukra. Meggyőződésem, hogy egy egészséges lelkű nő előbb fog meztelenül végigsétálni a Nagykörúton, mint hogy hetyke bajuszkával járjon-keljen egész novemberben.

Szóval: fura egy világot élünk. Tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlennek tartottam volna egy ehhez hasonló kampányt, ma már szinte meg sem lepődöm rajta. Valójában még tapsolni is tudnék minden őrültséghez, hiszen így lesz színes a nagyvilág. Csupán egy dolog zavar. Mégpedig az, hogy az emberiség története egy ideje letért a liberalizmus útjáról, a "virágozzék minden virág" alapelvre már csak nosztalgiával tekintünk vissza. Számos nyugati országban ma már tilos a "hölgyeim és uraim" megszólítás, hiszen sértő lehet azok számára, akik nem hölgyek és nem urak. (Miért is?) Az Egyesült Államokban meghurcolják azokat a közéleti szereplőket, akik egy vadnyugati tematikájú jelmezbálon indiánnak öltöznek, mert sértő lehet az őslakosok számára. (Miért is?) Nagy-Britanniában a nyáron fogadták el azt a jogszabályt, mely szerint a tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. (Miért is?) Nos, a Billie egész biztosan nem vádolható azzal, hogy nemi sztereotípiát használ. Sőt... Csupán fura, hogy a bajszos nőket népszerűsítő kampány az oké, a pelenkázó anyuka látványa ugyanakkor kiveri a biztosítékot. Itt valami nagyon nem oké.

Gáspár Lacit nagyon bírom. Mindig is csíptem, ám amióta az X-Faktor válogatóján helyretette Loca Pantera művésznőt, még nagyobbat nőtt a szememben.

Aki nem látta az ominózus jelenetet (a poszt végén a videó): A csajszi lenyom egy gyalázatosan gyenge produkciót, majd a mentorok első kritikus megjegyzését követően a földhöz vágja a mikrofont és balhézni kezd. Míg három társa csak döbbenten pislog, Gáspár Laci kézbe veszi a dolgokat és tökéletesen uralja a helyzetet. A szituáció zseniális, rendezni sem lehetne szebben. Az egyik oldalon egy tisztán ösztönöktől vezérelt roma lány, a másikon egy szintén cigány származású srác, aki tökéletesen ismeri ezt a világot, ő maga azonban már fényévekre jár mindettől. Egy olyan fiú, aki tehetsége, szorgalma, alkalmazkodókészsége és szakmai alázata révén magasra jutott: a hazai televíziós és popkultúra meghatározó alakjává nőtte ki magát. E találkozásban Gáspár Laci úgy viselkedik, mint egy gondoskodó, szerető, féltő, iránymutató apa. Az első pillanattól kezdve felelősséget érez a másik iránt, s mivel pontosan ismeri a felemelkedés útját, ezt szíve szerint a másikkal is megosztaná. Már a produkció első énekhangja után pontosan tudja, hogy Loca Panterából a büdös életben nem lesz énekesnő, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a lány gondjai ennél sokkal súlyosabbak: olyan mentalitással bír, amely - ha nem képes a változásra, ha nem lép villámgyorsan két-három tudati szinttel feljebb, ha nem lesz képes magáévá tenni némi önkontrollt - abszolút lehetetlenné teszi a civilizált világba való integrációját. 

Számomra rém elkeserítő, hogy a cigánykérdés a mai napig tabutémának számít. Lelke mélyén a közélet minden szereplője a felemelkedésért, a roma származásúak sikeres társadalmi beilleszkedéséért szurkol, ám hacsak lehet, mindenki kerüli a kérdést. Amíg a radikális jobboldaliak kizárólag a karhatalmi eszközökben hisznek, addig a mainsteam balosok elsősorban az elhallgatásban. Franciaországban például az adatvédelmi törvény - már 1978 óta! - kifejezetten tiltja a származásra vonatkozó szenzitív adatok gyűjtését. 2005-től kezdve – amikor számos zavargás tört ki a migráns származású lakosok körében – megrendülni látszik a színvakságra épülő felfogás és időről időre heves, még a jogvédőket is megosztó vita zajlik a közéletben. 2006 augusztusában Nicolas Sarkozy, akkori belügyminiszter felvetette: az etnikai hovatartozásról szóló információk hiánya is hozzájárul az integráció kudarcához, hiszen még a bűnelkövetők etnikai adatai sem hozhatók nyilvánosságra. Úgy tűnik, hogy a politikai korrektség filozófiája ezen a pályán is öngólok záporát hozza: attól, hogy a bőrszínt tabutémává tesszük, az égvilágon semmit sem oldunk meg. Olyan ez, mintha - a tapintatra és a társadalmi elfogadásra hivatkozva - holnaptól betiltanánk a rák, a túlsúly és a pattanás kifejezések és szinonimáik használatát. Az orvosok, személyi edzők és kozmetikusok csupán homályos célzásokkal kommunikálhatnának e témák mentén. Alig hiszem, hogy segítené a gyógyulást.

"Amiről nem beszélünk, az nem is létezik." Aki olvasta Orwell zseniális regényét, az 1984-et, bizonyára emlékszik a totális diktatúra egyik legkreatívabb innovációjára, az "újbeszél" nyelv megalkotására. Ebben számos kifejezés már nem is kap helyet, s amire nincs szavunk, arról sem beszélni, sem gondolkodni nem tudunk... A kommunista rendszerek idáig szerencsére nem jutottak el, ám a politikai korrektség filozófiája valami hasonlóra nyit ablakot. Nem vitatom el a jó szándékot, a hatékonyságot azonban feltétlenül. Képzeljünk el az orwelli világban egy olyan általános iskolai osztályt, ahol nincs szó a kövérségre! A 140 centis, nyolcvankilós Pistike ugyanúgy nem fér el a padban, s ugyanúgy képtelen felmászni a kötélre, mint azelőtt, amikor még harmincféle kifejezéssel lehetett körülírni túlsúlyos alkatát. Osztálytársai ugyanúgy kinevetik, mint azelőtt, s a csajok ugyanúgy kerülik, mint a régi időkben. Az égvilágon semmi sem változott. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb az elfogadáshoz, a valós megoldáshoz - a fogyáshoz - pláne, csupán ködöt és a homályt teremtettünk. Ugyanez a helyzet a bőrszín tekintetében. A roma származásúak vonásai a legtöbb esetben nyilvánvaló módon felismerhetőek. Teljesen értelmetlen ez a fajta túlzó tapintat, ráadásul sértő is a teljes társadalomra nézve. A cigányság szemszögéből azért, mert olyan képet fest, mintha származásukban bármi szégyellnivaló volna. A többségi társadalom kapcsán azért, mert ez a hozzáállás mindenkit úgy kezel, mintha javíthatatlan rasszista volna.  

Martin Luther King álma arról, hogy a gyermekeit a jellemük és ne pedig a bőrszínük alapján ítéljék meg, egy alapvetően liberális elképzelés volt, ez azonban manapság nem számít progresszív ideálnak. Az én személyes álmom ugyanez: visszatérni e liberális vonalhoz. Egy olyan világhoz, ahol a bőrszín nem jelenthet hátrányt. Ez persze értelemszerűen azt is jelenti, hogy pozitív diszkrimináció sem érhet senkit származása okán, hiszen az a többiekre nézvést eredményez hátrányos megkülönböztetést. Ebbe az álomvilágba az sem fér bele, hogy bizonyos kérdéseket - például a cigányságot érintő nehézségeket - a tapintat diktatúrájával töröljünk a szalonképesnek ítélt témák sorából. (A szociológia; a társadalmi problémák és a nyomor megjelenítése a legutóbbi korokig baloldali területnek számított. A mai, pc kultúra ezt is igyekszik tabusítani.) A közép-kelet-európai roma lakosság körében végzett átfogó kutatások nem csupán arról számolnak be, hogy életszínvonaluk, iskolázottságuk, várható élettartamuk és általános egészségi állapotuk a harmadik világot idézi, de arról is, hogy szokásaik, kultúrájuk ugyancsak megrekedt ezen a szinten. Patriarchális szemlélet, szüzesség-kultusz, elrendezett házasságok - ezek jellemzik a hagyományos roma létformát. Jómagam - elkényeztetett budapestiként - mindeközben a másik oldalt látom: a városiasodott, asszimilálódott cigányságot, akik ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanúgy kommunikálnak, mint a többségi társadalom. Tapasztalataim szerint ők azok, akik racionális gondolkodás terén, humorérzékben és szociális intelligenciában semmiféle lemaradást nem mutatnak a többségi társadalomhoz képest, mi több, kínosan ügyelnek arra, hogy viselkedésükkel még véletlenül se hozzanak szégyent származásukra. Ezt látom Gáspár Laciban is. Ilyen mintaértékű fickóból kéne még pár tucat, hogy kézen foghassák és magukhoz emelhessék a Loca Panterákat.

Többek között az a gondom a mai magyar jobboldallal, hogy képtelenek szétszálazni a dolgokat. Visszatérően és állandóan árukapcsolásban gondolkodnak. Ha meglátják a különbséget teljesítmény és teljesítmény között, a minőséghez muszáj azonnal formális tekintélyt társítaniuk. Ha felismerik az értéket a rendben, rögtön egyenruhába bújtatnának mindenkit. Ha bármi szépet találnak a múltban, máris általános érvényű hagyománytiszteletről kezdenek papolni. Mindez teljes nonszensz. Még csak azt sem érzem, hogy a tévénéző agyát kívánnák mosni. Egyszerűen úgy tűnik, mintha a sajátjukban is kuszaság uralkodna: elméjükben olyan gondolatok kapcsolódnak össze szétválaszthatatlanul, melyeknek valójában semmi közük egymáshoz.

A vasárnapi Bayer Showban - Hadházy Ákos legutóbbi parlamenti akciójának, valamint az ellenzék korábbi botrányainak mögöttes motivációit kutatva - a műsorvezetőtől ezt hallhattuk: "Elvágni a plebszet az értéktől, hagyománytól, tisztelettől; kiölni belőle a kiválóság tiszteletét és elhitetni vele, hogy ő mindennek az alfája és ómegája." Az alapgondolat oké: a teljesítmény elismerést érdemel. A kommunizmus egyik legnagyobb bűne az volt, hogy megvetette a tehetséget. Már a marxi alapok is a teljes egyenlőséget hirdették, majd idővel ezt a szempontot felváltotta a párthűség, mint legfontosabb vezérlőelv. A rátermettség, a teljesítmény, a kiválóság - mind eszmei, mind gyakorlati síkon - inkább tűnt veszélyesnek, mint kívánatosnak. Amikor a radikális baloldali akcióhősök a kisember irigységéből kívánnak robbanóanyagot gyúrni, az nem csupán hazárdjáték, de mélyen erkölcstelen is egyben. Idáig igaza van Bayer Zsoltnak. De miért kell belekeverni a hagyományt és a tekintély elvét? Amikor 1990 tavaszán az akkor még csupán 21 főt számláló Fidesz frakció megjelent a parlamentben, több szokatlan megnyilvánulásuk is megragadt sokunk emlékezetében. Öltöny helyett farmerban érkeztek, s minden képviselő pultjára egy-egy narancsot helyeztek. Az előbbit sima polgárpukkasztásként, az utóbbit kifejezetten szimpatikus gegként könyvelte el az akkori korszellem. Ekkor még - a Fidesz részéről - szó sem esett a hagyomány és a tekintély tiszteletéről, s a magam részéről nem is bántam. Az igazság az, hogy Hadházynál sem az újdonságkeresés a gond, sokkal inkább a primitívség és az ízléstelenség. Valójában bőven elég is lenne erre az egy aspektusra rávilágítani. Bayer Zsoltnál abszolút azt érzem, hogy az évek során ténylegesen konzervatív vaskalapossá vált, így pontosan azt mondja, amit gondol. Kommunikációját nem jellemzi a pragmatikus visszafogottság, a szavazatmaximalizálásra törekvő tudatosság. A liberális gondolkodásúakat - a baloldalhoz hasonlóan - ő sem kívánja megszólítani.   

Egy napra rá, a hétfői Sajtóklubot Szentesi Zöldi László monológja zárta. Miután kifejtette, hogy szerencsés kor a miénk, mert Orbán Viktor lehet a vezérlőcsillagunk, így folytatta: "Mi másképp működünk. A magyar, a nemzeti oldal hierarchikus; egy olyan világban élünk, ahol szeretjük a példaképet és elismerjük a nagyságot. A másik oldal gyűlöli a nagyságot és kirázza a hideg ettől." Nos, kétségkívül ismerjük az örök fanyalgókat, akik - a Muppet Show két aggastyánkorú fikagépéhez hasonlóan - soha semmiért nem képesek lelkesedni, akik - valamiféle belső frusztráltságtól, irigységtől vezérelve - ténylegesen irtóznak minden kiemelkedő teljesítménytől. Akik még akkor is ekézik a magyar válogatottat, amikor csoportelsőként jutunk tovább az EB-n; akik képtelenek gratulálni a győztesnek; akik számára elképzelhetetlen, hogy az ellenfelük szemébe nézve azt mondják: ezt pazarul csináltad. Ez az attitűd nyilvánvalóan mérgező és kerülendő. Szentesi Zöldi azonban lazán átesik a ló túloldalára, és rögtön alá-fölérendeltségről kezd beszélni. Miért nem lehet kikapcsolni néha ezt a szervilis lelkületet? Miért nem lehet úgy tekinteni a példaképekre, mint velünk egyenrangú, csupán az adott területen kiemelkedőt nyújtó, közönséges földi halandókra?

"Aki A-t mond, mondjon B-t is!" A közmondás alapvetően azt jelenti: ha belekezdtünk valamibe, azt érdemes végigcsinálni. A mai politikát tekintve: ha az inga elindult, nem állhat meg félúton, középen, hanem muszáj átlendülnie a túloldalra. A puskaporos hangulatért ezért nem lehet kizárólag az ellenzéket hibáztatni: a jobboldali reakció is nélkülözi a polgári eleganciát, felnőttséget, középutasságot. A fene se tudja, hogy mikor érünk meg mindezekre.

Csaknem minden vallás azt hirdeti, hogy ismeri és felkínálja az egyetlen lehetséges ösvényt Istenhez. Kevés dolog létezik, mely annyira gyanús, mint ez a fajta kizárólagosság. Persze, nincsenek könnyű helyzetben. A Colgate-nek elég, ha csak annyit mond: jobban védi és hatékonyabban fehéríti a fogat, mint bármely más fogkrém. Sem szüksége, sem lehetősége nincs arra, hogy a konkurens termékeket fikázza. A vallások ugyanakkor nem lehetnek ilyen visszafogottak. Azt mégsem hirdethetik, hogy "a versenytársak se rosszak, de mi hamarabb eljuttatunk a mennybe..."

A közismerten szelíd Beethovenről tudni lehet, hogy néha - durva szavakkal kísérve - szó szerint lerugdalta egy-egy tanítványát az orgona mellől, egészen a templomkapun kívülre. A zseni azzal indokolta ilyen tetteit, hogy ő valójában nem zeneszerző, csupán hallja és lekottázza az Isten által küldött muzsikát. Aki pedig a Teremtő zenéjét hamisan játssza a templomban, az istenkáromlást követ el, így igenis megérdemli, hogy lerugdalják a lépcsőn... Amikor e történetet olvastam, elsőként azon kezdett kattogni az agyam, hogy Beethoven gondolkodásmódja szerény, avagy kifejezetten szerénytelen? Aztán bevillant, hogy e pillanatnyi dilemmát két értékrendszer összekeveredése okozta. Az egyik a zenei minőségé, melyben Beethoven verhetetlen, viszont kijelentésével - látszólag szerényen - lemond az alkotónak járó elismerésről. Vastagon megkéri ugyanakkor az árát a másik oldalon: prófétai szerepbe helyezi magát; meglehetősen önhitt módon Isten üzenetének közvetítőjét igyekszik alakítani. Tudjuk róla, hogy tisztában volt kivételes tehetségével, ám e történet szerint a kiválasztottság szakterületét csúnyán benézte. Alapvetően persze semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi: Isten szól általa. Csak az az igazság, hogy ezt az érzést, ezt a hitet bárki magáénak tudhatja. Bármelyikünk állíthatja, hogy az ő szava Isten szava, s nem is járnánk messze a valóságtól. Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, vagy épp valamely lerugdalt kisdiák - pusztán a személyüknél fogva egyikük sem tolmácsolja hitelesebben Isten üzenetét. Ebből egyenesen következik, hogy semmilyen körülmények közt sincs jogunk a másikat istenkáromlással vádolni és vele szemben bármiféle szankciót alkalmazni, csak mert nem a mi nótánkat fújja.

Tamás evangéliuma sajnálatos módon nem kerülhetett be a kanonizált bibliai könyvek közé, már csak azért sem, mert teljes szövegére túl későn, csupán a 20. század közepén bukkantak rá egy egyiptomi ásatás során. A dokumentum Jézus 114 mondását tartalmazza, köztük egészen parádésakat. Valószínűleg naivitás volna azt gondolnom, hogy egész másként alakult volna a kereszténység történelme, ha a Biblia szerkesztői értőbb szemmel válogatnak. Hiszen pont azért gyúrták a Szentírást ilyenné, mert határozott elképzelésük volt a kialakulóban lévő vallás irányáról, tökéletesen függetlenül Jézus szellemiségétől. Tamás evangéliuma mindenesetre tartalmaz néhány egészen figyelemreméltó szövegrészt, melyeket sehol máshol nem olvashatunk, ugyanakkor az az ember érzése, hogy tökéletesen egyezik a krisztusi attitűddel és beszédmóddal. "Jaj nektek, farizeusok, ahhoz a kutyához hasonlítotok, amely odafekszik a barmok jászolára. Nem eszik, de a barmokat sem engedi, hogy egyenek." Egészen kiváló gondolat, mely tökéletesen kifejezi a - Jézus által oly gyakran kritizált - tekintélyelvű vallások lényegét. A farizeus - Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, Hitler vagy épp Sztálin - rendelkezik egy határozott küldetéstudattal; meggyőződése, hogy Isten szól általa és csakis általa; így jogot formál rá, hogy elképzeléseit erőszakkal rákényszerítse másokra. Semmi sem áll távolabb a krisztusi tanítástól. Ha ugyanis Isten a tökéletes jóság - és lássuk be, másfajta istenséget imádni meglehetősen értelmetlen - úgy az ő útján járni nem kín, hanem kifejezett áldás. Minek ide bármiféle kényszer? "Jaj a testnek, mely a lélekhez ragaszkodik. Jaj a léleknek, mely a testhez ragaszkodik." Valódi buddhista felvetés, tökéletes szinkronban a teljes jézusi életművel. Ebben a kijelentésben az is tetten érhető, hogy a test és a lélek mellérendelt viszonyban állnak; egyik sem helyezhető a másik fölé. Ez a koncepció sem élt sokáig, már Pál apostolnak sem tetszett igazán. Vagy csak nem is hallott róla, hiszen - Tamással ellentétben - ő maga sosem találkozott Jézussal, feltehetően a tanításait sem ismerte igazán. Az mindenesetre tény, hogy Pál már megvetéssel beszél a testről, mint a bűnök forrásáról - kétes értékű leveleiben ez az attitűd mindenütt kitapintható. "Ha ezt létrehozzátok magatokban, amit akartok, megvált titeket az. Ha ez nincs meg nektek, akkor az, amitek nincsen, meg fog ölni titeket." Tiszta beszéd: a vágyak azért születnek, hogy kielégítsük azokat. A megváltás legitim útja az, hogy küzdünk a céljainkért (ahelyett, hogy lemondanánk azokról). A kielégületlenség pedig nem erény, hanem a pusztító (és önpusztító) energiák forrása. E három tamási idézet persze csak hab a tortán. Már a kanonizált evangéliumokat olvasva is nyilvánvaló, hogy a jézusi tanítás fényévnyi távolságra van attól, amit a keresztény egyház közvetít. Tamás evangéliuma csupán megerősíti mindezt.

Az átlagos keresztény hívőknek - beleértve a rendszeres templomlátogatókat is - láthatóan fogalmuk sincs mindezekről. Nemhogy Tamás evangéliumát nem ismerik, de még az Újszövetség szerves részét képező könyveket sem. (Hosszú ideje tapasztalom, hogy a szkeptikusak és az ateisták sokkal behatóbban ismerik az Írást, mint azok, akik azt vallják, hisznek is benne.) Az egyháznak valószínűleg jobb is úgy, ha a nyáj beéri a szószékről hallottakkal, hiszen ha elmélyülnének a krisztusi tanításban, bizonyára kínos kérdések fogalmazódnának meg bennük. Világossá válna számukra, hogy Jézus nem gyártott dogmákat, hogy kifigurázta a formális parancsokat, továbbá hogy mélyen ellenezte a kényszert és a másik ember megbüntetését. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumok bármelyikét, azt fogjuk találni, hogy kizárólag morális és pszichológiai igazságokat fogalmaz meg. Az előbbiek útmutatók arra, miként bánjunk embertársainkkal, az utóbbiak javaslatok arra nézvést, miként bánjunk önmagunkkal. Jézus félreértése - és már a tanítványai se nagyon vágták, hogy miről beszél, hát még a ma embere, kétezer esztendő távlatából - több síkon is zajlik párhuzamosan. Az egyik legjellemzőbb vonulat az, amikor összekeverednek a morális és a pszichológiai elemek. A "tedd vissza hüvelyébe kardod", illetve a "ne ítélkezzetek" tipikusan erkölcsi intelmek. Az elmúlt évszázadokat szemlélve azt látjuk, hogy az egyház nemigen vette komolyan még azt az igen kevéske morális útmutatást sem, amit Jézus számunkra meghagyott. Annál nagyobb hangsúlyt fektet olyan kérdésekre, melyeknek az égvilágon semmi közük az erkölcshöz. A szegénységet például a mai napig úgy hirdeti, mint valamiféle kívánatos állapotot. Holott egészen nyilvánvaló, hogy Jézus tárgybéli intelmei - többek között a gazdag fiúnak adott tanácsa: "menj, add el amid van, oszd szét a szegények közt"- a pszichológiai síkot célozzák: magunkkal teszünk jót, a saját szabadságunkat növeljük, ha nem válunk rabjává semminek. (Önmagában a gazdagság már definíció szerint sem lehet bűnös dolog, hiszen nem emberek közötti interakcióról van szó.) Jézus félreértésének másik terepe az a jelenség, amikor földhözragadt tanítására egy transzcendens jelentéssíkot erőltetnek: angyalokat és démonokat, mennyországot és poklot fantáziálnak oda, ahol semmi másról nincs szó, csupán a leghétköznapibb létezésről. Amikor külső sötétségről, sírásról és fogcsikorgatásról beszél, talán lehetne annyi eszünk, hogy a kárhozatra, mint egy fojtogatóan sivár földi létre tekintünk, s nem kezdünk fortyogó üstöket és ördögfiókákat vizionálni. Amikor pedig így szól: "Isten országa bennetek van", olyankor tudnunk kéne, hogy élni itt és most érdemes.

Persze, mondhatjuk azt is, hogy Jézus se különb a többi prófétánál, hiszen meggyőződéssel vallja: egyedül ő tudja a tutit. "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." Ez azért első blikkre elég nagyképű kijelentésnek tűnik, s azt a fajta kizárólagosságot sejteti, amellyel szemben a jelen poszt íródott. Csakhogy Jézus korántsem egy szűk ösvényt kínál, fixen kijelölt kilométerkövekkel, hanem lehetőségek egész orgiáját. A krisztusi tanítás szerint Istenhez eljuthatunk imádság és meditáció útján; aszkézissel, böjttel és lemondással; vagy akár komplex létezéssel, a világ érzéki megismerése által. Isten megtapasztalható a baráti ölelésben, a szerelmi extázisban, a győzelem mámorában, az alkotás örömében, s minden olyan tevékenységben, mely boldog belefeledkezéssel jár. Isten útján jár a hivatását lelkiismeretesen gyakorló ápolónő, a topslágereket szerző rockzenész, vagy akár a francia Riviérán henyélő milliárdos is, feltéve, hogy nem okoz szenvedést másoknak, s hogy jól érzi magát a bőrében. Mert akárhogy is nézzük, ha Isten jó, ha Isten maga a végtelen energiamező, úgy közelségének ez lesz az egyetlen, sugárzóan hiteles mércéje. Hacsak nem vagyunk valódi pszichopaták, személyes boldogságunk lesz a legjobb lakmuszpapírja annak, hogy valóban Isten útján lépdelünk-e.  

Szeretem a Szózatot. Kifejezetten lélekemelő költemény. Az énekelt formáját is bírom, Egressy Béni zenéje pazarul rímel a mondanivalóra. Persze pontosan tudjuk, hogy a patetikus hangvétel és a túlzó jelleg egyenesen következik a műfajból. A valóság az, hogy a szülőföld szeretete önmagában még korántsem jelenti azt, hogy képtelenség bárhol másutt gyökeret verni. Izgalmas kérdés ez nem csupán a közel 200.000 magyar kivándorló kapcsán, az 56-os forradalom eltiprását követően, de a jelen migrációs folyamatait tekintve úgyszintén.

A napokban megnéztem az Utam az iskolába c. francia-kínai-dél-afrikai dokumentumfilmet, mely négy, a világ különböző szegleteiben élő kisgyerekről szól, akik brutális távolságokat tesznek meg nap mint nap, csakhogy tanulhassanak. Jackson, a kenyai srác 15 kilométerre lakik a sulitól, ráadásul kétórás szavannai loholása során kínosan ügyelnie kell rá, hogy elkerülje az elefántcsordákat és az egyéb veszélyes vadakat. Zahira, a marokkói lány 22 kilométert túrázik úttalan, hegyi utakon, mire célba ér. Samuelt, a mozgássérült, kerekesszékes indiai fiút testvérei tologatják árkon-bokron át, jó másfél órán keresztül, mire eljutnak az iskolába. Még Carlito a legszerencsésebb; ő legalább lóháton közlekedhet. Az egész filmet áthatja a feltétlen ragaszkodás a szülőföldhöz. Reggelente a tanítás mindenütt zászlófelvonással indul, s Jackson azért siet oly eszeveszetten, mert aznap nem késhet: övé a megtiszteltetés, hogy felhúzhatja a nemzeti lobogót. A gyerekek közül van olyan, aki konkrétan megfogalmazza: pont ugyanott szeretne élni felnőttkorában, ahol jelenleg is. Mindeközben jómagam értetlenül bámulom a képernyőt, s azon kattog az agyam, hogy ezek a szerencsétlenek miért nem szedik a sátorfájukat, s költöznek pár kilométerrel közelebb a városhoz. A kenyai és az indiai család konkrétan olyan kunyhóban él, melyet fél nap alatt össze lehet dobni bárhol. A marokkói família azt az elképesztően lepukkant hegyi falucskát nevezi otthonának, ahol néhány helyes csacsin és egy romantikus patakon kívül az égvilágon semmi vonzó sincs. A dokumentumfilm 75 percet áldoz rá, hogy e reggeli kirándulásokat bemutassa, ám egyetlen helyszínen, egyetlen pillanatig sem fogalmazódik meg a kérdés: mi tart itt benneteket?

A filmben ecsetelt jelenség természetesen nem csupán a harmadik világ sajátja. Az európai tanyavilágban évszázadokon keresztül hasonló volt a helyzet. Szemben elpuhult gyerekeimmel, akik a házunkkal szemközti suliba járnak (így még fél nyolckor is alig tudom kiimádkozni őket az ágyból), pár generációval ezelőtt az öreg kontinensen is sokaknak komoly sportteljesítményt jelentett az iskolalátogatás. Ezért is hozták létre a 19. században a tanyaiskolákat, melyek kezdetben nem jelentettek többet egyetlen tanítónál, aki írni, olvasni, számolni tanította a környék fiataljait. Bérét az érintett családok dobták össze, vagy fizették ki természetben. Visszatérve az ingázásra: a Föld civilizált régióiban ma már nem a gyerekek, sokkal inkább a dolgozó felnőttek problémája. Magyarországon átlagosan 37 percig tart, amíg eljutunk a munkahelyünkre, s ettől még nem is igazán vagyunk kiborulva. (Mindenesetre európai összevetésben ez viszonylag magas értéknek számít, s az amerikaiak 25,5 perces átlagát is jócskán meghaladja.) A valódi bajok ott kezdődnek, amikor napi 3-4 órát emészt fel a munkába-, illetve hazajárás. Igazán lélekölő, amikor a legdrágább kincsünket, az időt herdáljuk; amikor az ébren töltött óráink egy negyede teljesen értelmetlenül úszik el a semmibe; sem dolgozni, sem szórakozni, sem pihenni nem lehet igazán az utazás során. Az értelmesebbek visznek magukkal olvasnivalót, vagy vezetés közben hangoskönyvet hallgatnak, hogy amennyire lehet, hasznosan teljen az idő. A munkamániás japánok minden percet kihasználnak egy kis szundításra; a tokiói metrón nem ritka jelenség, amikor vadidegen férfiak durmolnak egymás vállára hajtva fejüket... Az igazi persze az lenne, ha úgy alakítanánk ki otthonunkat - vagy úgy választanánk munkahelyet - hogy ne kelljen a fél életünket utazással tölteni. Nem csupán a lelkünk sínyli meg, de a testünk is szenved; a hosszúra nyúló ingázás emeli a vérnyomást, a vércukor- és koleszterinszintet; szorongást, alvászavart és depressziót okozhat.

Amikor ideális lakóhelyet választunk magunknak, ahol meglévő erőforrásainkat a legjobban kamatoztatva, a legmagasabb szintű elégedettséget reméljük, legalább hatféle szempont felmerül, melyeket érdemes figyelembe vennünk:

1. KÉNYELEM, INFRASTRUKTÚRA - Az eddigiek során kizárólag ezt az aspektust taglaltuk. Valójában szinte mindenkit ez motivál a legerőteljesebben, aki egy jobb élet reményében elhagyja a szülőföldjét. Ez a migráció és a városiasodás fő mozgatórugója: közelebb kerülni a munkahelyhez, az iskolához, az ezerféle kényelmi szolgáltatáshoz és szórakozási lehetőséghez.
2. SZABADSÁG - A diktatúrákból és a háborús övezetekből a legtöbben azonnal menekülnénk.
3. ÉGHAJLAT - Az egyik legizgalmasabb szempontot érdekes módon csak ritkán vesszük figyelembe, valószínűleg azért, mert földhözragadt vágyaink ennél sokkal kisebb léptékűek. Amikor valaki azon morfondírozik, hogy Egerből Budapestre, vagy Budapestről Münchenbe költözzön, döntésében a klimatikus viszonyok - érthető módon - csekély szerepet játszanak. Azonban nem mindenki van így ezzel. Számos olyan életrajzi ihletésű regényt ismerünk, amelyben a főhős - mindent maga mögött hagyva - pár száz kilométerrel délebbre - a ködös Britanniából a dél-európai mediterrán térségbe - helyezi főhadiszállását. Bevallom, ha csakis az éghajlati szempontokat tekinteném, magam sem tennék másképp. Tengerparti települést választanék, a lehető legritkább frontátvonulással. Az eszkimókat és Szibéria lakóit ugyanakkor sosem értettem. A helyükben azonnal csomagolnék.
4. KULTÚRA - Vallás, nyelv, szokásvilág - ez az aspektus is csak akkor jelenik meg, ha az országhatáron túlra kacsintgatunk. Sokaknak már az idegen nyelv is kedvét szegi, hát még ha a sajátjától egészen eltérő társadalomba kellene beilleszkednie... Visszafelé ugyanez már nemigen működik: ritkán költözünk csak azért, mert vonzódunk egyik vagy másik kultúrához. A magam részéről például ki nem állhatom a magyar népzenét, néptáncot, népviseletet, sőt még a pálinkáért sem rajongok. Imádom ugyanakkor a bluest, a countryt és a rock and rollt, magával ragad a cowboy-romantika és whiskyből is leginkább az amerikait szeretem. Mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, s megcélozzam Tennesseet. B. B. Kinget a nappalimban is hallgathatom, ahol a bárpult tarka és folyton változó kínálatában az állandóságot a Jack Daniel's jelenti. Az az igazság, hogy szívem szerint még egy westerncsizmát is örömmel beszereznék, ha az asszony nem vágna ki azzal együtt...
5. SZOCIÁLIS SZEMPONTOK - Család és barátok. Általában ez a legerősebb érv a maradás mellett.
6. GAZDASÁGI ASPEKTUS - Az sem lényegtelen, hogy milyen anyagiakkal - milyen ingatlanvagyonnal, mekkora jövedelemmel - rendelkezünk. Hiába büszkélkedhetünk egy hatalmas ózdi családi házzal, ha annak árából legfeljebb egy lepukkant garzonra futja a főváros valamely peremkerületében. A statisztikák szerint - pusztán gazdasági szempontból - Budapest nem feltétlenül jó választás. Bár hazai viszonylatban a bérek itt a legcombosabbak, annyival nem keres többet a fővárosi átlagpolgár, amellyel a lakhatás többletköltségeit fedezni tudná. A számok igencsak beszédesek: míg Tatabányán egy 50 négyzetméteres belvárosi lakás megvásárlásához 56 hónapot kell robotolni, addig Pesten több, mint a háromszor ennyit. Nagyon nem mindegy.

Persze, simán lehet, hogy végigzongorázzuk az összes szóba jövő szempontot, s arra jutunk, hogy a világ - számunkra - legmegfelelőbb helyén élünk. Olyan is előfordulhat, hogy a továbblépés mellett döntve követünk el óriási hibát. (Tucatnyi amerikai filmet ismerünk, melyben apa munkát kap az ország túlsó végében, s a költözés, az új helyre való beilleszkedés nehézségei okoznak csúnya drámákat.) Bár értetlenül, de nagy tisztelettel emlékezem azokra a zsidókra, aki 1944 táján már sejtették, hogy mi vár rájuk, mégis itt tartotta őket a hazaszeretet. Ugyanígy érzek minden honfitársam iránt, aki tudatosan, a szülőföld feltétlen szeretete okán vállalta az itthon maradást a kommunista diktatúra idején, még az 56-os forradalom leverését követően is. Az ő matematikájuk számomra fura, ám mégis végiggondolt, így elismerést érdemel. Az viszont igazi bűntett magunkkal szemben, ha lakóhelyünket nem tudatosan választjuk, hanem csak simán sodródunk az eseményekkel, a családdal, a házastárssal. Nyilván nem az a jellemző, hogy a Föld minden települése kapcsán lefuttatjuk az otthonkereső szoftverünket, mely az adott hely objektív paramétereit összeveti szubjektív, súlyozott szempontrendszerünkkel. Még az is lehet, hogy egy ilyen komplex, számítástechnikai analízist követően zavarba jönnénk az eredménytől, melyben Alicante állna az élen 98,6 ponttal, épp hogy megelőzve a 98,3 pontos Helsinkit. Az Utam az iskolába című film mindenesetre arról árulkodik, hogy léteznek még bőven olyanok, akiknél az otthonválasztás a legkevésbé sem tudatos folyamat. Nagyon nem lennék a helyükben.

Amikor Ashley Graham, az egyik legismertebb plus-size modell közzétette a fenti, angyalszárnyas fotóját - mintha maga is részt vett volna a Victoria's Secret Fashion Show-n -, a photoshoppolt kép alatt villámgyorsan gyűlni kezdtek a köszönetet mondó kommentek. Ashley már többször is beszólt a márkának, kritizálva, hogy kizárólag anorexiás lányokat küldenek a kifutóra, egyben jelezve, hogy a maga részéről kész a szereplésre. (E felkérés valószínűleg nem csak azért hiúsul meg, mert az idei gála egyébként is elmarad.) Az ilyen jelenségek kapcsán a legtöbbünkben meglehetősen vegyes érzelmek támadnak. 

Többnyire őszintén együtt tudunk érezni mindazokkal, akiknek jelentős súlyfeleslegük miatt egy permanens frusztráció az életük. (Csaknem mindenkinek akad valami kisebb-nagyobb testi hibája, így nem kell messzire mennünk némi empátiáért.) Amennyiben Ashley Graham - és a hozzá hasonlók - akciói enyhítenek a túlsúlyosak lelki terhein, úgy jár a pezsgő és a tapsvihar. Amennyiben azonban ezek hatására egy hazug és fals világkép épül, melyet a buksisimi, a "te így vagy jó, ahogy vagy" és a "mindenki lehet sztár" szlogenek jellemeznek, úgy megítélésem szerint a dolog kontraproduktív, jócskán túllő a célon.

Egy olyan ember előtt, aki nem tökéletesen elégedett a testével - van olyan egyáltalán, aki igen? -, alapvetően négyféle út áll:

1. CSELEKVŐ - Messze a legpozitívabb, ha az alakformálás oltárán áldozva minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ez már csak azért is üdvözítő, mert az aktivitás a lelket még sokkal gyorsabb ütemben gyógyítja, mint a testet. Aki képes tenni magáért, az előbb-utóbb felhagy az önsajnálattal és hihetetlen erőt merít abból, hogy végre a saját kezébe vette a sorsát. Az ilyen embernek semmit sem nyújt Ashley Graham fotója, sokkal intenzívebb forrásból táplálkozik.

2. ELFOGADÓ - Azzal sincs semmi baj, ha képesek vagyunk megbékélni és együtt élni a hibáinkkal. Teljesen legitim döntés az is, ha teszünk a sportra, teszünk a diétára, csak simán élvezzük az életet, tudomásul véve, hogy sosem leszünk szupermodellek. Talán egy teltkarcsú angyal is tud segíteni abban, hogy könnyebben elfogadjuk magunkat, ám az volna a normális, ha erre semmi szükség nem lenne. A kiegyensúlyozottság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk szeretni magunkat, még a leggyalázatosabb állapotunkban is.

3. ELTÉVEDŐ - Az igazi problémák ott kezdődnek, amikor - Ashley Graham üzenetét dekódolva - elhisszük, hogy tökéletesen komplex életet élhetünk bármiféle energiabefektetés nélkül is. Amikor elhisszük, hogy minden ember ugyanolyan értékes és mindenkinek alanyi jogon jár a sztárság, a csillogás, az elismerés, a konfettieső. Egy kövér és egy sportosan karcsú pontosan ugyanannyit ér szakácsként, hentesként, vagy bérszámfejtőként, de sosem fognak azonos árfolyamot képviselni rövidtávfutóként, popénekesként, vagy szeretőként. Jómagam hiszek abban, hogy az esetek többségében érdemes megtalálni a lazább utat, ám e téren a könnyű út önbecsapás, nem vezet sehová sem.

4. SZORONGÓ - Míg az előző három kategória mindegyikében van több-kevesebb ráció, addig a szorongó karakter tökéletesen érthetetlen. Rosszul érzi magát a bőrében, képtelen elfogadni a saját testét, ráadásul nem hisz a mesékben sem - mégis képtelen a változásra. Ha lehetne, egyszer eltöltenék egy napot egy ilyen ember fejében. El sem tudom képzelni, hogy miféle irracionális, pusztító gondolatok uralják az elméjét.

Az az igazság, hogy a forradalmak sohasem kockázatmentes projektek. A szociáldemokraták még beérték azzal, ha a szakszervezeti mozgalmakon keresztül magasabb béreket és jobb munkakörülményeket tudtak kiharcolni a munkások számára. Aztán jöttek a kommunisták, akik megirigyelték a tőkések palotáit, s ez elég is volt ahhoz, hogy vérfürdőket rendezzenek. A feminista mozgalmak is azzal a nemes gondolattal indultak, hogy kivívják a nők számára a teljes egyenjogúságot. Miután ez megtörtént, a radikális vonal megirigyelte a férfiak pozícióit az igazgatótanácsokban és felügyelő bizottságokban, s elkezdtek kvótaköveteléseket megfogalmazni, felrúgva minden józan morális megfontolást. Jelenleg a hasonszőrű forradalmak sokadik hulláma söpör végig rajtunk. A kevésbé szerencsés testi adottságúak előhúzták a fiókból a sok évezredes irigységet, melyet pazarabb genetikájú embertársaik iránt mindig is éreztek, s megkísérlik letaszítani őket trónjukról. A fene se érti, miért jutunk mindig ide. Tiszta sor, a hogy a teremtésben nincs semmi igazság. Férfiként és nőként látjuk meg a napvilágot, anélkül, hogy ebbe bármiféle beleszólásunk volna. Van, aki tehetségesnek, gazdagnak, egészségesnek, szépnek születik, mások antitalentumnak, szegénynek, betegnek és rútnak. Azonban mindenki előtt ott a lehetőség, hogy tisztességesen küzdjön a felemelkedéséért, avagy csendesen beletörődjön szerényebb sorsába. Az erőszakos trónfosztások ugyanakkor csak igen ritkán hoznak jobb világot. Sosem értettem a radikális baloldalt, a morális alapját pedig még annyira sem. Miért van az, hogy a vakoktól például sosem hallunk agresszív követeléseket, hogy ők is kapjanak kiemelt helyet a festőművészek világában? Pedig velük aztán tényleg cudarul elbánt az élet; a tudomány mai szintjén ha megszakadnak, se nyerik vissza látásukat. Részükről erkölcsileg sokkal elfogadhatóbb volna a megkülönböztetett bánásmód igénye. Mégis inkább csendben festegetnek, néha egész jókat. Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálják.

"Minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot" - hirdette Napóleon, azonban pontosan tudjuk, hogy ez a túlnyomó többség számára csupán elvi lehetőség maradt. Hasonlóan a féllábú színész esetéhez a klasszikus, abszurd jelenetben, amikor Tarzan szerepére jelentkezik. A producer szavai biztatóak: "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." A legtöbben így vagyunk ezzel: egyszerűen nem születtünk sztárnak. Vagy a megfelelő adottság, a kimagasló tehetség hiányzik belőlünk, vagy a kitartás, mely az irgalmatlanul sok ráfordítandó munkához kell. Esetleg mindkettő. A bajok ott kezdődnek, amikor "mindenki lehet sztár" felkiáltással filozófiát kezdünk építeni az alkalmatlanságra. Már nem vagyunk messze attól, hogy egy féllábú színész simán pert nyerjen a Tarzant forgató filmstúdió ellen, arra hivatkozva, hogy testi fogyatékossága miatt érte súlyos diszkrimináció...

Totál idióták vagyunk. Valamiért azt gondoljuk, hogy a serdülőkorú gyerek nevelése - vagy akár csak az elviselése is - valami irgalmatlanul szörnyű dolog. "Mintha kicserélték volna" - sóhajtozunk, anélkül, hogy a leghalványabb fogalmunk volna róla, mi is zajlik leszármazottunkban. Pedig tudnunk kéne: valódi újjászületés történik, ténylegesen kicserélődik benne szinte minden. Totál idióták vagyunk, mert még csak nem is sejtjük, hogy ez a személyiségfejlődés egyik legfontosabb szakasza. Akinél ez tünetmentes, ott valószínűleg sokkal nagyobb a baj. És végül: totál idióták vagyunk, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy mi is pontosan ilyen elviselhetetlenek voltunk annak idején.

Valamennyi kutatás egyetért abban, hogy későbbi sorsát illetően meghatározó, miként bánunk kamasz gyerekünkkel. A kemény drogosok például - kevés kivételtől eltekintve - jellemzően azokból a fiatalokból válnak, akik érzelmileg elhanyagoltan érkeznek a serdülőkorba. Akiket viszont vasszigorral és rendszeres testi fenyítéssel nevelnek, nagy valószínűséggel belőlük kerülnek majd ki a közeljövő kíméletlenül agresszív bűnözői. A legtöbb szülő a lelke mélyén sejti, hogy valahol a kettő között, az arany középúton kell keresgélnie, csak azzal nincs tisztában, mit is jelent ez a gyakorlatban.

1. EMPÁTIA - Aki csak egyszer is olvasta vagy hallotta József Attila klasszikusát, a Tiszta szívvel című költeményt - s létezik-e olyan magyar felnőtt aki még soha? -, az pontosan tudja, mit jelent kamasznak lenni. S bár húszesztendősen már a serdülőkor vége közeleg, ez a vers ezzel együtt is tökéletesen átadja mindazt a reménytelenséget, kilátástalanságot, melyet a legtöbb kamasz érez (csak nem tud ilyen zseniális módon kifejezni). Ez az az időszak, amikor a vágyak a lehető legmesszebbre gurulnak lehetőségeiktől. Már az egész világot akarják szőröstül-bőröstül, ám sokszor még arra is képtelenek, hogy két épkézláb mondatot kinyögjenek. Szülőként ilyenkor az a minimum, hogy nem szűkítjük további korlátokkal az egyébként is szerénynek érzett mozgásterüket, s biztosítjuk őket afelől, hogy álmaik (szinte) mind elérhetőek.

2. ELENGEDÉS - Tipikus szülői gyengeség, amikor képtelenek vagyunk elengedni serdülőkorú gyerekünk kezét. Nem tudjuk, nem akarjuk, nem is készülünk rá... Mintha leszármazottunknak egyetlen küldetése az lenne, hogy amolyan plüssmaciként állandóan a közelünkben legyen, ölelésre készen... Ez a szélsőséges ragaszkodás, féltés, túlszeretés főként az idős szülők, az egyedülálló anyukák és az egykék kapcsán jelentkezik. (Ha mindhárom ismérv egyszerre van jelen, szinte garantált a mérgező bánásmód.) A játszma kimenetele kétféle lehet: egészséges lelkű kamasz esetén permanens viszály; kevésbé szerencsés esetben konzervált életképtelenség. A beletörődő, sorsukat elfogadó serdülőkből lesznek a mama kedvencei, akik már az érettségire készülnek, de még két megállót sem utaztak soha egyedül; akik csak akkor hajlandók megenni a gyümölcsöt, ha anyuka előzetesen meghámozza és kockára aprítja nekik... A tékozló fiúról szóló jézusi példázatot milliószor előhoztam már. Arról az aspektusáról azonban ritkán beszélünk, hogy a történetbeli apa mennyire könnyen elengedi fiát; az égvilágon semmivel sem gátolja távozását. Nyilván őt is gyötri az aggodalom, ám a krisztusi etika világos: a szülő kényelmes biztonságtudata a kamaszkor beálltával másodlagossá válik.  

3. ÖNÁLLÓSÁG - Ez az az életszakasz, amikor a tizenéves egyre több jogot követel, ám lehetőség szerint az azokkal járó felelősség nélkül. A szülő dolga ilyenkor nem az, hogy ahol csak lehet, megtorpedózza gyermeke döntéseit. Sokkal inkább az, hogy megnevezze az esetleges negatív következményeket, leszögezve, hogy azokat a döntéshozónak kell viselnie. Pécsi Rita neveléskutató - aki katolikus meggyőződése ellenére egészen jól érti az emberi lelket - előadásiban rendre megemlíti azokat az eljárásokat, melyeket szülőként maga is alkalmazott. Ha gyerekei télen - az anyai ajánlást figyelmen kívül hagyva - nem voltak hajlandók sapkát, sálat venni, megfázásuk esetén nekik kellett önállóan felkeresniük az orvost és saját zsebpénzből kiváltaniuk a gyógyszert. Muszáj engedni, hogy utódaink megtapasztalják a negatív szcenáriókat is. Nem kell helyettük összepakolni az iskolatáskát, nem kell utánuk vinni az otthon felejtett tornazsákot. Pécsi Rita arra is felhívja a figyelmet, hogy a serdülők önállósodásához elengedhetetlen, hogy valamiféle saját szigettel - lehetőség szerint külön szobával - rendelkezzenek. E saját kis birodalmukat aztán úgy rendezik be, ahogy csak szeretnék - az sem tragédia, ha permanens kupleráj uralja a helyiséget. Ami azonban a lakás többi részét illeti, minden egyéb szegletben megkövetelt a rend és a tisztaság. E feltűnő kontraszt sokkal hatékonyabban kialakítja és bensőségesíti a rendezettség iránti igényt, mint bármiféle szülői diktátum a saját szoba kitakarítására vonatkozóan.

4. NEM MEGSÉRTŐDNI - Semmi sem olyan szánalmas, mint amikor szülőként megsértődünk saját kamaszgyerekünkre. Ez annak az elismerése, hogy még mi magunk sem nőttünk fel, s valójában tökéletesen alkalmatlanok vagyunk a szülői szerepre. Az érzelmileg felnőtté válás azt a pillanatot jelenti, melytől kezdődően már lepereg rólunk minden bántás és sértés, legyen az bármilyen durva, érkezzen bármilyen irányból. Az idevezető, meglehetősen hosszú folyamatnak csupán az előszobája az, hogy a saját gyerekünk bántó megjegyzéseit elengedjük a fülünk mellett. Tudatos szülőként azt is el kell fogadnunk, hogy a kamaszkor időszakában nemhogy példaképek nem lehetünk, de jelenlétünk többnyire egyenesen kínosnak számít. Ez valójában nem a személyünknek, hanem a pozíciónknak szól: mellettünk gyereknek fogja érezni magát, pedig semmit sem szeretne ennél kevésbé. Kell ahhoz némi egészséges alázat, hogy a megfelelő pillanatokban képesek legyünk láthatatlanná válni.

5. RACIONALITÁS - Már az egészen kicsi gyerek is arra van programozva, hogy megfejtse a nagy rejtvényeket, a világ működésének mikéntjeit. Csakhogy amíg egy ötéves rendszerint elfogadja a szülői magyarázatokat - legyenek azok bármilyen blődek, semmitmondóak, vagy épp önellentmondásosak -, úgy egy tizenhat esztendőstől ezt már hiába várnánk. Az orrunk előtt szökik szárba az értelem; a mindent megkérdőjelezni igyekvő tudatosság. (Jómagam ebben az életszakaszomban hagytam fel a templomlátogatással, tekintve, hogy szüleimnek elfogytak a vallás mellett szóló, akceptálható érvei.) Adjunk hálát az Égnek, ha eljön ez a pillanat! Érdemes volna - legalább innentől fogva - a szülői tekintély helyett inkább józan érvekkel operálni.

6. CSAK KEVÉS SZABÁLY - Tekintve, hogy a kamasz nem viseli sem a függőséget, sem a tekintélyt, a kényszert meg pláne, érdemes elfelejteni a katonavilágot, s minél kevesebb szabályt előírni - csakis a legszükségesebbekre koncentrálva. Nem mellékes, hogy valójában ez is egy jézusi alapelv. A farizeusokat így teszi helyre: "Jaj nektek is, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok." Egy olyan világnak, amely csupán egy (erkölcsi) minimumot vár el az embertől, megvan az a feltétlen előnye, hogy előírásait könnyű elfogadni és betartatni úgyszintén.

Persze, akármennyire tökéletes szülőkké is válunk, kamaszt nevelni sosem lesz könnyed mulatság. Azt mindenesetre látni kell, hogy ez az időszak valóságos kincsesbánya. Hogy leszármazottunk mihez kezd majd újdonsült kincseivel, az természetesen nagyban rajtunk is múlik. Pontosan tudjuk, hogy minden normális tinédzser forradalmár. Ám ha azt látja, hogy az általunk képviselt világban nincsenek olyan értelmetlen, merev, dogmatikus elemek, melyek ellen háborút indíthatna, idővel e forradalmi hevület is minden pusztító és önpusztító megnyilvánulás nélkül alábbhagy. Azt is látjuk, hogy minden egészséges serdülő szabadságharcos. Azonban ha biztosítjuk számára a megfelelő autonómiát, mi több, megmutatjuk azt is, hogy e függetlenséggel miként lehet okosan és felelősséggel élni, úgy az öldöklő harcok is elveszítik létjogosultságukat. Az sem kérdés, hogy minden serdülőkorú elkötelezett igazságkereső. Ugyanakkor ha azt érzékeli, hogy a szülei értékrendje stabil, mély meggyőződéssel képviselt és beleköthetetlen, úgy sanszos, hogy formálódó életfilozófiája sem lesz szöges ellentéte a miénknek.

Amikor konzervatív politikusok, újságírók megnyilvánulásait hallgatjuk, azt tapasztaljuk, hogy ugyanolyan becsmérlő, fitymáló gúnnyal beszélnek a kamaszkorról, ahogyan a liberális értékrendről. Nem véletlen a párhuzam: a serdülők minden követelése a liberalizmus hangján szól. A konzervatívok csak lesajnálóan legyintenek, mondván: minden fiatal szabadelvű, majd kinövik, megkomolyodnak. Ez azonban nem csupán téveszme, de tévút is egyben: a magasabb tudati szintekhez sohasem a korlátok vezetnek. Ami a kamaszkorban elkezdődik - a testi éréssel párhuzamosan a szellemi felnőtté válás - az egy olyan szent folyamat, melyet kár megtörni és visszafordítani.

Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában saját kamaszkori énjével folytat drámai beszélgetést. Bár a korkülönbség nem különösebben nagy - a szerző 26 éves, fiatalkori önmaga 17-18 körül jár -, mégis egy világ választja el őket egymástól. A kamasz Karinthy a beteljesületlen álmokat kéri számon felnőtt énjén, míg utóbbi csak szégyenkezve mentegetőzik. Pedig - ha belegondolunk - ez még egy viszonylag könnyen megbocsátható helyzet. Serdülőként ezer dologról ábrándozhatunk, s a legtöbben nem siratjuk meg a kiszanált projekteket, pláne ha egyébként elégedettek vagyunk a sorsunkkal. Az ugyanakkor érthetetlen, hogy a kamaszkorban megjelenő, megkérdőjelezhetetlen értékekről - szabadságvágy, igazságkeresés, a racionális magyarázatok megkövetelése, a tekintélyelvűség elvetése - miként tudunk oly könnyedén lemondani felnőttéveink során. A logikus az lenne, ha mindezeket féltve őriznénk, s cipelnénk magunkkal egy életen át. Ha másért nem, hát azért, hogy gyerekeink tinédzser évei már közel se legyenek oly nyomasztóak, mint amilyeneket mi magunk átéltünk annak idején. Tényleg totál idióták vagyunk.

Mindannyian mások vagyunk. Sokunkat a változatosság gyönyörködtet, ám van, akit a szent monotonitás éltet. Hitem szerint mindkét út legitim. A bajok csupán akkor kezdődnek, amikor erkölcsi magaslatra helyezzük valamely álláspontot, s ettől a másik automatikusan az immorális szektorba zuhan.

Nappalok és éjszakák, nyarak és telek - azt látjuk, hogy a természet állandó ritmust diktál, s a legelemibb szükségleteink arra késztetnek, hogy mi magunk is kövessük ezt az ütemet. Felkelünk és lefekszünk; dolgozunk és pihenünk; mindent a maga jól bejáratott idejében. E monoton tempó jutalma a biztonság, az átka ugyanakkor az unalom. A valódi harmónia abból ered, ha képesek vagyunk a személyiségünknek megfelelő egyensúlyt megteremteni a változatlan és a variábilis elemek között. Jómagam például - bár tapasztalataim szerint képes vagyok elhitetni, hogy életem izgalmasan sokszínű - valójában egy végtelenül unalmas kispolgár életét élem. Budapesten születtem, s nagy valószínűséggel itt is fogok meghalni, úgy, hogy soha egyetlen más helyet sem nevezhettem otthonomnak. Gyermekeim anyját huszonkét éve tudom magam mellett. A fontosabb barátságaim is húsz-harminc esztendőre tekintenek vissza. Munkahelyet se váltok sűrűn; van olyan cég, melynek immár huszonnyolc éve dolgozom. És persze pont ugyanazok a zenekarok a kedvenceim, melyeket már kamaszként is imádtam. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a monotonitás minden formáját jól viselném. Képtelen volnék például díszőrségben állni, banki biztonsági őrként dolgozni, avagy végigimádkozni egy teljes rózsafüzért. Rövidtávon belebetegednék minden hasonló szörnyűségbe.

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki beleszeret a motorozásba, aztán pár hónap múlva vásárol egy vitorlást, később egy quadot, vagy egy vadászpuskát. Mindeközben mi csak ülünk a pókerasztalnál - immár tizenkét éve - s nem értjük, hogy az érintettnek miért kell újabb és újabb örömforrásokat hajszolnia. Vagy ott van a táplálkozás kérdése. Sokan panaszkodnak, hogy unalmas a diétás koszt. Nyilván gyenge a fantáziájuk, hiszen nem muszáj mindig a rizs-csirkemell kombót erőltetni. Ám ezzel együtt is igaz, hogy közelebb kerülhetünk az álomtesthez, ha bírjuk az egyhangúságot. Jómagam például - bár a szálkás tökéletességtől még fényévekre járok - évek óta ugyanazt reggelizem. (Most is, midőn e sorokat gépelem, zabkását kanalazok, mogyoróval, mazsolával, gesztenyés Lifetilt proteinnel. Isteni.) E téren sokan valódi tévhitben élnek, s azt gondolják: alapszükségletünk a változatos étrend. A valóság az, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje, szénhidrát, vitamin és ásványi anyag bevitele a döntő, a többi csupán kulináris élvezet dolga. Ha mindennap pontosan ugyanazt ennénk, úgy is tökéletesen eleget tehetnénk az egészséges táplálkozás követelményeinek. És természetesen nem mehetünk el szó nélkül a munka, a hazaszeretet és a szexualitás problematikája mellett sem. Egyesek tökéletesen kielégítőnek találják a hűséget, az állandóságot, a monogám létformát; míg mások e pályákon is a sokszínűségre esküsznek. Igen ám, csakhogy a közmorál egészen eltérő módon viszonyul mindezekhez. A hobbi kérdését az egyéni ízlés hatáskörébe utalja. A táplálkozás kapcsán sem fogalmaz meg erkölcsi dilemmákat - leszámítva a zsidók és a muszlimok vallási előírásait és a környezetvédők felhívását a marhafogyasztás csökkentére -, sokkal inkább élettani problémaként kezeli. A munkahelyhez való hűség ugyanakkor keletre haladva már egyre erősebb morális színezetet kap; Japánban a mai napig nagyra értékelik, ha valaki onnan megy nyugdíjba, ahol pályakezdőként elhelyezkedett. A szülőföldhöz való ragaszkodást a legtöbb kultúra erkölcsi alapnak tekinti, még akkor is, ha a Föld legnyomorultabb szegletében járunk. A legvastagabb morális máz mindazonáltal a testi szerelmet fedi. E téren pontosan ugyanúgy igaz lehet, hogy a változatosság gyönyörködtet, mint amikor idegen városokat, létformákat, konyhákat fedezünk fel. A poligámia kapcsán pontosan ugyanúgy megáll, hogy a légynek sem ártunk vele, mint ahogy azzal sem, ha több hobbival, több munkahellyel, vagy több baráttal büszkélkedhetünk. Mégis: a közmorál - fura logikától vezérelve - egészen differenciált ítéleteket mond. Ha Éva a kosárlabda mellett még jógázik is, azt tökéletesen normálisnak tartja. Ha fél lábbal Pesten, fél lábbal Londonban él, azt úgy-ahogy elnézi. Ám ha Ádám mellett Ágostonnal is kopogtat a gyönyörök kapuján, rögtön a nyakába kerül a büdös ribanc feliratú tábla.

A monogámia melletti érvelés során a széplelkűek rendszerint az állatvilág igazi romantikusait szokták felemlegetni - ha már egy hozzám hasonló földhözragadttal szemben isteni törvényekre nem hivatkozhatnak. (Tipikus mondat egy, a témát boncoló cikkből, melyen vastagon átüt a közmorál: "Az állatok zöme valóban csapodár, de akadnak olyan fajok is, melyek még a teremtés koronáinak is példát mutatnak." Tökéletesen kitapintható a szerző alapattitűdje: bár illő volna előítéletektől mentesen közelítenie a témát, a monogámia melletti feltétlen elkötelezettségét képtelen levetkőzni.) A hattyúk, a vadgerlék, s persze a császárpingvinek ilyenkor mindig előkerülnek, s nem véletlenül. A madarak világában kifejezetten jellemző a hűség, bizonyos fajok egyedei egy egész életre választanak társat. Az evolúciós gyökeret az utódgondozásban érdemes keresni: a fiókák felcseperedéséhez mindkét szülő jelenléte elengedhetetlen. A monogámia azonban nem minden állat esetében nyújt egyértelmű előnyt a fajfenntartás terén. Az emlősfajok túlnyomó többségénél például a hímek az égvilágon semmit sem képesek hozzátenni az utódgondozáshoz; elsősorban ez magyarázza, hogy esetükben miért oly ritka az állandó pár választása. Az emberszabású majmokat tekintve meglehetősen vegyes képet látunk. A gibbonok kifejezetten monogám alkatok. A gorillák inkább a közel-keleti stílust részesítik előnyben, vagyis a falkavezérek csinos kis háremet gyűjtenek maguk köré. A csimpánzok, s különösen a hozzánk genetikailag legközelebb álló bonobók ugyanakkor igazi woodstocki hangulatban élnek: bárki bárkivel annyit szexel, amennyit csak kíván. Szóval: ha az evolúciós gyökereinket vizsgáljuk, nem igazán kapunk megerősítést a monogámia kizárólagosan üdvözítő voltára. Sőt.

Miért van tehát, hogy a testi szerelem kapcsán - minden alapvető szükségletünk közül egyedüliként - elutasítjuk a gyönyörködtető változatosságra való törekvést? Megemlíthetnénk a vallási előírásokat, ám azok - a szekularizált társadalmakban - már régen nem köteleznek semmire. Hivatkozhatnánk a családi egységre, mely a gyermekek lelki egészsége szempontjából kifejezetten lényeges, mindazonáltal ez önmagában nem indokolja a testi hűséget. Felidézhetjük az ősi férfifélelmet, mely szerint kakukkfiókák kerülnek a fészekbe, ám a fogamzásgátlás és a DNS-tesztek korában ez inkább csak megmosolyogtató. Kitérhetünk a klasszikus női parára is, miszerint végtelenül nehéz egyedül felnevelni egy (pláne több) gyereket, azonban a megfelelő házassági szerződés, a gyerektartás, továbbá a társadalombiztosítás ezekre az esetekre is nyújt némi kompenzációt. Másfelől: a poligám ösztönök bűnösnek való bélyegzése sem mentett meg még egyetlen nőt sem attól, hogy apu lelépjen a húsz évvel fiatalabb titkárnővel. Azt kéne tisztán látni, hogy napjainkra a szigorú monogámiát éltető minden elvi és praktikus szempont érvényét vesztette, s nem maradt hátra semmi, csupán a félelem és gőg. A félelem, hogy kiderül: nem mi vagyunk a legjobbak, a tökéletesek, az egyetlenek; s a gőg, mely nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben egy olyan emberbe szeretünk bele, akin százak legeltetik a szemüket; aki képes értékelni az érdeklődők számosságát és változatosságát; aki maga is törekszik az élet teljességére. Csakhogy miután megszereztük magunknak, pont e legvonzóbb, leginkább életteli tulajdonságaitól igyekszünk megfosztani, s elrejteni valami szűk és szürke kalitkába. Mondani sem kell: ha két ember tiszta szívvel és (főként) tiszta fejjel megállapodik abban, hogy testi szerelmüket csakis egymásnak  tartogatják, az tökéletesen legitim ügylet. Csak ostobaság arra építeni a világunkat, hogy ez az alapértelmezett beállítás, s minden ettől eltérő álláspont deviáns és bűnös.

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki már középiskolás korában megleli élete szerelmét, míg sokan csak hosszú keresgélés után állapodnak meg. Az előbbi talán kényelmesebb út, az utóbbi azonban lényegesen több tapasztalást ígér. Az sem volt hasztalan, amikor annak idején a céhlegények - inaséveik letelte után - vándorútra keltek, hogy idegen földön, más műhelyekben tökéletesítsék tudásukat. Oscar Wilde egészen karakteresen fogalmaz: "Azok tulajdonképpen a sekélyesek, akik életükben csak egyetlenegyszer szeretnek. Amit ők állhatatosságnak vagy hűségnek neveznek, én inkább a közöny tunyaságának, vagy képzelethiánynak nevezném. A hűség az érzelmi életben (...) egyszerűen a tehetetlenség bevallása." Valahogy így. Ami a címbéli gondolatot illeti, az első két tétel erejéig igazat kell adni Böjte Csabának. A hűség biztonságot és bizalmat ad. Ám a teljességet - kisajátító lényegéből fakadóan - aligha nyújthatja.