A vasárnapi Bayer show vendége Csókay András, a kereszténységét minden fórumon nyíltan megvalló idegsebész volt. A Honvéd kórház osztályvezető főorvosát a legtöbben a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó műtétsorozat kapcsán ismerjük. Ez a beavatkozás önmagában is világszenzáció; elvégzését a Csókay vezette orvoscsapaton túl senki más nem vállalta.
Minden tiszteletem ezé a végtelenül szimpatikus emberé, hiszen azon túl, hogy kimagasló szaktekintély, érzékelhető módon a szíve is a helyén van. A magam részéről azt is nagyon bírom, hogy meggyőződését nem rejti véka alá, hanem kifejezetten hirdeti - talán mindannyiunknak ez volna a dolga. Mindezzel együtt is már e húszperces beszélgetés is világossá tette, hogy keresztény világlátása milyen sok sebből vérzik, mennyire nem ad választ a legelemibb létkérdésekre sem.
"Számos nyugati országban abszolút elfogadott az eutanázia. A probléma az, hogyha tudunk dönteni - mi, emberek - az élet kezdetén: abortusz, és az élet végén is kisajátítjuk magunknak a döntést: eutanázia, és ebbe beletartozik a nagyon reménytelen esetek ellátása is, akkor relativizálódik minden." - állítja Csókay András, hivatkozva a keresztény etikára és az egyház tanítására. A probléma mindössze annyi, hogy ehhez az erkölcsi relativizmushoz nagyban hozzájárul az effajta, árukapcsolásos érvelés is. Ebben a gondolatban - morális vetületét tekintve - három tökéletesen különböző kérdés kerül egy kalap alá. A konzervatívok folyton visszatérő, csalárd kommunikációs trükkje, hogy az eutanáziát és az abortuszt egyetlen csomagban tárgyalják, holott két abszolút eltérő problémáról van szó. Az eutanázia gyakorlatilag öngyilkosságot jelent, mely minden embernek elidegeníthetetlen joga, egészségügyi és lelki állapotától függetlenül. Ez lehet piszok rossz döntés, ám erkölcsi vonatkozásról nemigen beszélhetünk, hiszen nincs külső áldozat. Az abortusz ezzel szemben egy sokkal összetettebb téma, hiszen többszemélyes a történet. Ha a művi terhességmegszakítás egy élőlényt pusztít el, úgy gyilkosságról van szó; ha nem élőlényt, úgy csupán egy kellemetlen beavatkozásról. E téren a kulcskérdés - mely az abortusznak morális súlyt ad -, hogy a megtermékenyített petesejtet, illetve az abból kifejlődő magzatot mikortól tekinthetjük tényleges élőlénynek. Az idegsebész e vegyes csomaghoz hozzácsapja a reménytelen orvosi esetek ellátását is, mely mindezektől merőben különböző probléma. Nem csupán azért nem keverhető az előzőekkel, mert szakmai, orvosetikai és finanszírozási dimenziókkal is bír, de elsősorban azért nem, mert a tettlegesség itt nem valakinek az elpusztítását, hanem éppen a megmentését célozza, ez pedig egy egészen más erkölcsi fejezet. Világos persze, hogy nem elsősorban Csókay András fejében van zavar, sokkal inkább a keresztény etikában, mely számos kulcskérdést hamis felelettel zár, vagy egész egyszerűen válasz nélkül hagy.
"A liberalizmus a legveszélyesebb eszme, vagy vallás, amit valaha is kitaláltak. Tényleg a leggyengébb afrikai woodoo dolog is jobb, mert valamiféle istenfélelmet legalább elárul magáról. De amikor az ember önmagát helyezi bele az Isten szerepébe, akkor történnek a legnagyobb problémák, hát ez történt a fasizmusban meg a kommunizmusban. És ez történik, csak ott azt mondták, hogy az ember eredendően rossz. Van egy pár privilegizált ember, például mondjuk Hitler, vagy Sztálin, aki majd megmondja a jót, hogy hogy kell menni. A liberalizmus nem ezt mondja, az azt mondja, hogy az ember az Isten, és minden ember el tudja dönteni mindenfajta spiritualitás nélkül, ami maga a lelkiismeret." Amikor tanult, értelmes, és alapvetően helyes erkölcsiséggel bíró embertől ilyen mondatokat hallok, a legszívesebben a falat kaparnám. Nagyon helyesen kijelöli a morális mélypontot Hitler és Sztálin személyében, illetve az általuk képviselt ideológiákban. Megfogalmazza a diktatúrák alaptézisét is: az ember eredendően rossz, azonban a kiemelkedően jó népvezér a helyes útra tereli a mélyen romlott társadalmat. Mi több, még azt is kimondja, hogy a liberalizmus nem ilyen. Mindezen gondolataival maximálisan egyet kell értenem. Innentől azonban a legkevésbé sem világos - talán még magának, Csókay Andrásnak sem -, hogy mindebből miként következik a keresztény vallás pozitív, míg a liberalizmus mélyen negatív megítélése. Ennek pontosan az ellentéte volna logikus. A keresztény gondolkodásmódot szóról szóra a diktatúrákkal azonosított attitűd jellemzi: az ember eredendően rossz, ám van pár privilegizált ember - vallásalapítók, pátriárkák, pápa, egyházi vezetők - akik megmondják, merre kell menni. Csókay józanul és világosan kimondja, hogy mindenféle zsarnokság alapja a tekintélyelvűség, majd pont ezt a tekintélyelvűséget hiányolja a liberalizmusban. Döbbenetes. Az már csak hab a tortán, hogy a spiritualitást és a lelkiismeretet egymással azonosítja, noha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Az utóbbi valójában egy bensőségesített szabálygyűjtemény, tökéletesen földhözragadt tartalmi elemekkel; míg előbbi a legmagasabb tudati szintet jelenti, jócskán a földi, morális kérdéseken túl, olyan szférákban, ahová háborgó lelkiismerettel még csak be sem kopogtathatunk.
A sziámi ikrek szétválasztása kapcsán Csókay András így nyilatkozik: "Lehet, hogy tudományosan nem pc, de tényleg el kell mondanom: hét olyan idegsebészeti ötlet, amely által meg lehetett valósítani az agy és a koponya szétválasztását, Jézus-imában jött. És három olyan elképesztő csoda történt a 26 órás tiszta műtéti idő során és utána az egy hónapos posztoperatív szakban, ami egyszerűen a tudomány számára megmagyarázhatatlan. Köszönjük ezt az értünk imádkozó hatalmas sokaságnak." Persze: legyen mindenkinek a hite szerint! Azzal önmagában semmi baj nincs, ha a számunkra érthetetlen pozitív történéseket isteni csodáknak nevezzük. Nyilván a sportszerűség azt kívánná, hogy a váratlan katasztrófákra pedig isteni átkokként tekintsünk (például ha valakinek összenő a koponyája az ikertestvérével), ám nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy egy orvos minden esetben a tudomány embere, vagyis már hivatásából fakadóan is muszáj figyelembe vennie a tudományos megfigyeléseket, tapasztalatokat, ezek pedig a legkevésbé sem támasztják alá a közbenjáró ima hatékonyságát. Megszámlálhatatlanul sok kísérletet végeztek a témában az elmúlt hetven év során, azonban ezek túlnyomó többsége azzal a konklúzióval zárult, hogy a másokért mondott fohász az érintetteken nem sokat segít. Úgy tűnik, csendes gondolataink kizárólag a saját elménkre hatnak, ott azonban megtörténhetnek a valódi csodák. Csókay András hét komoly innovációról beszél, melyeket a beavatkozás során használtak. Elméje e pazar gyümölcseit - elmondása szerint - Jézus-imában szüretelte, azonban fohászkodhatott volna akár Krisnához is, vagy ugyanilyen jó szolgálatot tett volna egy buddhista meditáció is. Ez a zseniális idegsebész nagyságrendekkel többet tud az emberi agyról, mint jómagam, vagy mint bármely laikus. Pontosan tudja, miként működik: ha elvetünk benne egy problémát, s hagyjuk békésen érlelni, előbb-utóbb - egy váratlan pillanatban, talán kocogás, zuhanyzás, vagy épp imádság közben - szállítani fogja a kreatív megoldást. Mondhatjuk, hogy Jézusé a dicsőség, ám még a Názáreti is piszok nagy bajban lett volna, ha ezen műtéti eljárások mikéntjét az én elmémbe igyekezett volna eljuttatni. A két bangladesi kislány még mindig közös sapkát hordana. A valóság az, hogy Csókay András elméje a műtétet megelőzően éjjel-nappal a szétválasztás problematikáján dolgozott, s ehhez az intuitív munkához korábbi szakmai tapasztalatai adták a muníciót. A magam részéről igazán lelkes rajongója vagyok Jézusnak, de alig hiszem, hogy erre a projektre bármilyen közvetlen hatást gyakorolt volna.
Meggyőződésem, hogy ez egy fantasztikusan virágzó és békés bolygó volna, ha mindenki úgy élne és cselekedne, mint Csókay András. Amennyiben a hite segíti a hivatásában - és úgy tűnik, hogy számára hasznos technikának bizonyul -, úgy ezzel sincs semmi baj. Az viszont már legyen az ő problémája, hogy a keresztény etika számos, e beszélgetés során is megmutatkozó önellentmondásával miként birkózik meg a jövőben.