A gyengéknek muszáj megkapaszkodni valamiben. Isten, vallás, egyház, szekta, állam, szakszervezet, kollektív szerződés, házasságlevél... Külső védelmet igényelnek, akár a kismadarak. Csakhogy a fiókák előbb-utóbb kikelnek a tojásból. Valóságos csoda az, ahogy áttörik a kemény tojáshéjat, s apró csőrükkel egyre tágítják a nyílást, hogy végre élvezhessék a napfényt és részesei lehessenek a nagybetűs Életnek. Pár hét múlva kirepülnek, s rövidesen függetlenné, önellátóvá, a madártársadalom teljes jogú tagjaivá válnak. Az emberi fajnál nemigen látni ezt a folyamatot. Valahol valamit nagyon elronthattunk, mert a legtöbben egyáltalán nem képesek felnőni. Kevés kivételtől eltekintve szinte mindenki görcsösen keresi a külső igazodási pontokat, mert azok nélkül elveszettnek érezné magát. A vallások és az államok pedig - akár a rossz szülők - arra játszanak, hogy e téren ne is változzon a világ. Hiszen mi szükség volna a fészekre, ha a fiókák már szárnyra kaptak?

Albert Jay Nock szerint a történelem nem más, mint a társadalmi és állami hatalom közti folyamatos verseny. Ez azt jelenti, hogy minél erősebb a polgárság, annál kisebb szerepet enged az államnak és fordítva. Valójában progresszió alatt is azokat a folyamatokat értjük, amelyek az egyént és rajta keresztül a társadalmat erősítik, s regressziónak, amikor az egyéni szabadságjogok és mozgásterek sérülnek, szűkülnek. Amikor az emberek elfogadják az államot, mint erőhatalommal bíró entitást, azért teszik, mert jó üzletnek tekintik, hogy adófizetésük fejében bizonyos közfeladatok - minimum a törvényes rend biztosítása - elvégzésre kerülnek. Azonban minél gyengébb az egyén, s minél többet vár el a kormányzattól, annál nagyobb hatalmat ad a kezébe. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kommunista ámokfutás első áldozata az az Oroszország volt, ahol öntudatos polgárság, kapitalizmus és szabadságjogok szinte nem is léteztek. Az egyes társadalmak tudati szintjének remek lakmuszpapírja az államhatalom mértéke. A rabszolgaság, a jobbágyság, a kasztrendszer, a diktatúrák, a rekvirálások, a sorkatonai szolgálat és minden olyan állami bűntett, amely nem tiszteli az egyén szabadságát, egy olyan társadalomról árulkodik, amelyből hiányzik a kellő öntudat. Amikor az ókori Spártáról esik szó, a legtöbben egy tökös, kemény világra asszociálnak. Szerintem egy olyan társadalom, amely hagyja, hogy a gyermekeket az állam elragadja, s döntsön az életük és sorsuk felett, az szánalmas, ostoba, gyáva, és a legkevésbé sem nevezném tökösnek.

Hasonló a helyzet az egyházzal. David I. Kertzer az "Edgardo Mortara elrablása" című könyvében egy megdöbbentően szomorú történetet mesél el. 1858-ban járunk, Bolognában. A zsidó vallású Mortara család katolikus szolgálót alkalmaz, hiszen ő szombaton is dolgozhat. Ez az írástudatlan lány vigyáz egyetlen gyermekükre. A kisfiú megbetegszik, a szolgálólány pedig pánikba esik és ijedtében megkereszteli Edgardót, nehogy az a pokolra jusson, ha ne adj' Isten meghalna. A pápai rendőrség tudomást szerez az eseményről, s mivel keresztény gyereket zsidó vallású szülők nem nevelhetnek, a kisfiút - minden tiltakozás ellenére - intézetbe helyezik. A szülők könnyűszerrel visszakaphatnák egy szem gyermeküket, csupán meg kellene keresztelkedniük, ám erre nem hajlandók... Döbbenetes, hogy a történet minden apró részelemét a különböző vallások rugalmatlansága alakítja. Az pedig egyenesen vérlázító, hogy ostoba felnőttek képesek voltak egy ártatlan kisgyerek életével játszadozni, csak mert vallási elveiket mindkét térfélen fontosabbnak ítélték. A történet pazarul bemutatja, hogy amilyen a társadalom tudati szintje, pont olyan vezetőket érdemel - az egyház vonatkozásában is. Körülbelül ez az eredménye annak, ha Istent nem az emberben, hanem azon kívül keressük. És ez az eredménye annak, ha az öntudatlan hívők hatalommal ruházzák fel vallási vezetőiket. A Mortara házaspár soha többé nem találkozott fiukkal, Edgardóval.

A legtöbben csak szkeptikusan legyintenek, amikor felnőtté válásról, tudatosságról, az egyház megújulásáról és hasonlókról papolok. Mindig örömmel tölt el a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a szélmalomharccal. John Shelby Spong, Newark anglikán püspöke sem igazán vádolható fundamentalizmussal. Egy vele készült riportban arról beszél, hogy a pokol valójában az egyház találmánya, s a bűntudat a legjobb eszköz, amivel a híveket kontrollálni lehet. Hozzáteszi még: "Az egyház nem szereti azokat, akik felnőnek, mert őket lehetetlen ellenőrizni." Nem állítom, hogy vadonatúj gondolatok, ám igazán üdítő egy püspök szájából hallani mindezt. Hit és vallásosság tekintetében a felnőtté válás minimum annyit tesz, hogy az ember tudatosan megismeri azokat a stációkat, amelyeket az emberiség a történelem során már végigjárt. A politeizmustól kezdve az ószövetségi, féltékeny, haragvó, büntető Jahvén át egészen addig a pontig, amikor már csupán jelképes módon beszélünk Teremtőről. Másképp fogalmazva: érdemes eljutni az "Isten a mi erősségünk" frázistól - amelyben a gyenge ember egy önmagán kívüli támaszt keres - az "Isten országa bennetek van" gondolatig, ahol már nincs különbség ember és Isten között, mert a kettő egy és ugyanaz. Világos, hogy ezekért a mondatokért pár száz éve még simán megégettek volna, s a fundamentalisták a mai napig nagyképűséggel és gőggel vádolják az ilyen világlátást, mondván, hogy egyikünk sem játszhatja el Isten szerepét. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az az ember, aki elég magabiztos ahhoz, hogy önmagában és embertársaiban is az élő Istent lássa, az sosem fog ártani még a légynek sem. Nem így azok, akik rajtunk kívülálló istenek nevében milliókat gyilkoltak és nyomorítottak meg a mögöttünk hagyott évszázadok során.

Erős és gyenge - két külön földrész, melyeket egy óceán választ el egymástól. Ugyanazt a világot az előbbi izgalmas kalandparknak, a másik félelmetes aknamezőnek látja. Az előbbi minden változásban, minden újdonságban lehetőséget szimatol, míg utóbbi csak a veszélyeket észleli, s inkább a múltba menekülne. Az erős biztos benne, hogy megáll a lábán és úrrá lesz minden nehézségen, a gyenge a legkisebb kudarctól is összecsuklik. A legtöbb vallás a hit elsődlegességét hirdeti. E kettő közül vajon melyiknek szilárdabb a hite? Erős és gyenge - csak bámulnak egymásra és nem értik a másik világát. Utóbbi türelemről, megértésről, empátiáról és támogatásról beszél, az előbbi csak annyit kérdez: miért nem nősz már fel? A humanisztikus vallásoknak csupán egyetlen küldetése lehet: a gyengéből erőset, az éretlenből felnőttet faragni, még annak árán is, hogy ezután már nem lesz szükség a formális keretekre. A tojás meszes héja védelem és nem börtön; a jó szülő pedig annak drukkol, hogy életképes fiókái mielőbb kirepüljenek.

Tekintve, hogy gyermekeim anyjával egy céges értekezleten ismerkedtem meg, nehéz volna a címbéli frázis mellett érvelnem. Persze, egyébként sem tenném, hiszen úgy hülyeség, ahogy van. A házasságok, párkapcsolatok jelentős hányada a közös munkahelyről startol. Kár volna ezt a kitűnő vadászmezőt elkerülni csak azért, mert valamikor egy idióta kitalált egy ostoba szállóigét, melynek nagyjából annyi értelme van, mint a fekete macskától való félelemnek, vagy a vasárnapi zárva tartásnak.

Nem véletlen, hogy oly sok románc szövődik a munkahelyeken. Emberi kapcsolatainkat életünk helyszínei döntően formálják,  pláne ahol napi 8-10 órát töltünk. Az összezártság egyenes következménye, hogy a kollégáknak alkalmuk nyílik egymás alapos megismerésére. Nem egy éjszakai bár vodkagőzös félhomálya adja a kezdőlökést, mely lehet akármilyen fejbevágóan mámoros, másnap reggel elölről kell kezdeni az építkezést - már ha a felek úgy érzik. A munkahelyi szerelmek semmihez sem fogható előnye, hogy az első néhány tapogatózó randit simán meg lehet spórolni. Az érintettek már látták egymást napfénynél, józanon, belélegezhették egymás illatát, megtapasztalhatták a másik idegesítő szokásait, hülye grimaszait, béna beszólásait, búját és derűjét. A direkt párkeresés egyik módja sem szolgál ilyen széles körű előzetes adatbázissal; sem a spontán ismerkedések, sem a rapid randik, de még a jelöltek százféle paraméterét bemutató internetes társvadász oldalak sem. 

Oké, oké, már szinte hallom a másik oldalt, a számtalan bonyodalmat, amely a munkahelyi izzás velejárója. Való igaz, tartson akármilyen hosszan a kollégák közti románc, annak minden periódusa kitermeli a maga problémáit. A rózsaszín szakaszban mindent felfal a szenvedély. Ez a fázis professzionális hozzáállást igényel mindenkitől. A munkaadótól is, aki optimális esetben csupán azzal törődik, hogy a projektfeladatok elvárható minőségben elvégzésre kerüljenek. A szerelmesektől is, akik nem zárhatják magukra naponta háromszor a szerverszoba vagy a teakonyha ajtaját, s persze az sem árt, ha a munkájukat azért rendesen elvégzik. A lecsendesült időszakban már jellemzően nem a szerelem veszélyezteti a munkavégzést, hanem éppen fordítva. Jómagam például el sem tudnám képzelni, hogy gyermekeim anyjával reggeltől estig minden percet együtt töltsek, s hitem szerint ez kölcsönös; valószínűleg ő bolondulna meg először. De erre sincs általános recept; ismertem olyanokat, akik 60 esztendőt töltöttek boldog házasságban, ebből 35 évig közös munkahelyen. A leginkább problémás pont nyilvánvalóan a szakítás, illetve az azt követő periódus. Ha odahaza viharok tombolnak, úgy az irodában is feszültséggel telik meg a levegő. A lapátra tett félnek piszok nehéz lesz érzelmileg semleges szakmai együttműködést produkálnia, s pókerarccal kerülgetnie a másikat, és valójában a másiknak is könnyebb lenne, ha nem kéne végignéznie exe kálváriáját. Ám ezzel együtt is érdemes meglátni az ebben rejlő, kivételes fejlődési lehetőséget. A tudatosság, a professzionális érzelemmenedzsment csúcsa az, amikor a belső erő, az önfegyelem képes megteremteni e külső békét. (Érezzük mindannyian, hogy ez fényévekre van attól az attitűdtől, mint amikor L. Tibor több késszúrással vesz elégtételt K. Arankán, csak mert az kiadta az útját.) Látható tehát, hogy a munkahelyi viszony a legkevésbé sem kockázatmentes, pedig még bele sem mentünk az olyan finomságokba, mint az alá-fölé rendeltség pikantériája. Világos, hogy aki rosszul viseli az effajta kockázatokat, az jobb, ha kerüli az ilyesmit. Nekem mindenesetre meggyőződésem, hogy a szerelem az élet nélkülözhetetlen fűszere, így a hátrányok messze eltörpülnek az előnyök mellett. Csupán egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor csak azért mondanék nemet egy romantikus kalandra, mert egy helyen dolgozunk. Ez akkor történne, ha az adott társaság menedzsmentjébe, vagy tulajdonosi körébe tartoznék s a kiszemelt préda kiváló és pótolhatatlan munkaerő volna, szándékaim pedig a legkevésbé sem hosszú távúak. Egy ilyen esetben a szakmai értéket egyszerűen többre tartom, mint a kapcsolati potenciált. Ronda, hűvös, józan matek. 

Meggyőződésem, hogy egy normális, felnőtt világban fel sem merülne a házinyúl problematika. Nem csupán azért, mert az egyes ember elég érett volna ahhoz, hogy profi módon menedzselje a szakmai és az érzelmi életét, de attól sem kéne tartani, hogy a társadalmi rettegők ilyen-olyan csoportjai a közösségre szabadítják beteg világlátásukat. A nőket féltők egy része minden munkahelyi közeledésben zaklatást lát, s minden zaklatást azonnal erőszaknak minősít. A rosszmájúak szerint csupán azért kampányolnak a kollégák közötti intim sztorik ellen, mert őrájuk senki sem feni a fogát, ám ezt aligha vallanák be. A másik szélen, a férfiak jogaiért hangjukat hallató, radikális antifeministák között akadnak szégyentelenebbek is. Egy részük nyiltan közli: rosszul van a koedukált munkahelyektől. Egyfelől azért, mert folyamatosan retteg, hogy ki fogja hanyatt dönteni irodai adminisztrátorként ténykedő nejét; másfelől azért, mert a fedetlen combok és a tekintélyes dekoltázsok elvonják a figyelmét a munkáról, miközben esélye sincs, hogy ezek közelébe keveredjen... Azt kéne észrevenni, hogy az egyéni fóbiákat, szorongásokat, kishitűségeket és rettegéseket nem érdemes társadalmi szintű szervezőelvvé tenni. Abból nem épül jó világ, ha a sikereseknek - a sikertelenekkel szembeni tapintatból - szégyenkezniük kell diadalaik miatt, és csak suttyomban, titokban, fű alatt élvezhetik erőfeszítéseik gyümölcsét. Szabályosan ki voltam akadva, amikor általános iskolai osztályfőnököm - még a nyolcvanas években - arra kérte a tehetősebb szülőket, hogy ne csomagoljanak gyereküknek banánt tízóraira, mert a többieknek fáj a szívük, hogy ők nem kaphatnak. Mélyen felháborított ez a világlátás, még úgy is, hogy az egyik legcsóróbb srácnak számítottam.

Ahogy fent már kitértünk rá, valóban létezhetnek olyan esetek, amikor a "házinyúlra nem lövünk" elv megfontolásra érdemes. Ám annak, hogy általános, kőbevésett szabályként a világra erőltessük, nem sok értelmét látom. Az igazság az, hogy szép számmal léteznek olyan katonalelkűek, akik biztonságosan és jól érzik magukat a merev szabályrendszereken belül, s irigykedő gyanakvással tekintenek mindenkire, aki le mer térni a térképen jelölt főútról. Ha az ősembernek lett volna hűtőszekrénye, mágnese, és tudott volna írni-olvasni, valószínűleg számos frigón díszelgett volna a piros betűs, figyelmeztető felirat: "ha gombát eszel, az életeddel játszol." És valóban: amíg az ember nem tudta üzembiztosan megkülönböztetni az ehető és a mérgező fajokat, ténylegesen bölcsnek számított a teljes tiltás. Intelligenciánk ugyanakkor arra való, hogy a világot minél alaposabban megismerjük, s idővel képessé váljunk önállóan eldönteni, hogy mi az, ami épít, s mi az, ami elpusztít bennünket. Semmi baj azzal, ha valaki ismeri a korlátait, ezért önmagával szemben a teljes tiltást alkalmazza. Csak nem kéne sanda szemmel tekinteni azokra, akik egy komplexebb élet reményében élnek a szabadság luxusával.

A kálvinizmus egyik legpusztítóbb tana a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Hogy ez pontosan mit takar, azt többnyire maguk a hithű reformátusok sem értik, annyit bizonyosan, hogy a cselekedeteinknek nem lesz számottevő súlya a végső elszámoláskor. Ezt persze még valahogy el tudnám viselni, tekintve, hogy meglehetősen szkeptikus vagyok az utolsó ítéletet illetően. Az indiai kasztrendszer még durvább és legalább ennyire értelmetlen; ott a földi létezés keretei azok, amelyek előre adottak és megváltoztathatatlanok. A fene se érti, miért hisz ezekben bárki, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy életünk minőségét elsősorban az önmagunkért vállalt felelősség mértéke, valamint az ebből eredő tetteink alakítják. Ezért vallom, hogy semmi sem olyan mérgező, mint azt gondolni: sorsunkat illetően bármi is eleve elrendeltetett. Semmi sem olyan reménytelen, mint úgy nyilatkozni: "ilyen vagyok és kész". Müller Péter nem tartozik a kedvenceim közé, de van egy mondása, amit nagyon bírok: "Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam. Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam." A nagy beletörődések elsősorban hamis ideológiákból, kishitűségből, fantáziátlanságból és lustaságból erednek. Akármilyen viccesek is az elérhetetlen célokért folytatott szélmalomharcaink, százszor inkább megbocsáthatóak annál, mintha elfogadnánk egy komor és jellegtelen, ám nagyon is megváltoztatható sorsot.

Amikor végre felemeljük a fenekünket a fotelból és rászánjuk magunkat a cselekvésre, a változásra, esetenként abban sincs köszönet; néha egészen téves utakra lépünk. Az alapvető motiváció csaknem mindenkinél azonos: elismerésre és szeretetre vágyunk. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen módon kívánjuk elérni. Amikor a személyiségfejlődés elsősorban a másoknak való megfelelést, a másokhoz való alkalmazkodást célozza, abból a legritkább esetben terem jóízű gyümölcs. Férfiak, akik elárasztják szerelmükkel a nőt, s folyton a kívánságukat lesik; asszonyok, akik alárendelik magukat a férjüknek, s eltűrnek minden agressziót; anyák, akik fojtogató szeretettel kötnék gúzsba kamasz gyermekeiket - ezek olyan egyértelmű zsákutcák, hogy a jelzőtáblák szinte kiverik az ember szemét. S hogy mégis oly sokan behajtanak, azért elsősorban kulturális téveszméink tehetők felelőssé. A legtöbb esküvőn a paptól valami hasonló bölcsességre számíthatunk: "Ha azért jöttetetek ide, mert a boldogságot keresitek, úgy rossz helyen jártok. Viszont ha az a célotok, hogy a párotokat boldoggá tegyétek, úgy örömmel összeadlak benneteket..." A mai napig elfogadjuk az önzetlenségről szóló frázisok érvényességét, miközben azt látjuk, hogy a legbetegebb társfüggőségnek ágyazunk meg ezekkel. Az alkalmazkodás messze legdurvább példáját a "Mielőtt befejezi röptét a denevér" című filmben láttam. A tizenéves fiát egyedül nevelő anya új pasija (a már 1989-ben is parádésat alakító Máté Gábor) rámozdul a kissrácra, mi több, világossá teszi az asszony számára, hogy a játék neve dupla vagy semmi. A nő olyan szinten kapaszkodik az új kapcsolatba, hogy egyszülött fiát is odadobná érte; konkrétan könyörög a gyereknek, hogy tegye meg érte... Valamiért azt gondolom, hogy nem ez a helyes módja az építkezésnek.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik már eljutottak a megvilágosodás azon fokára, hogy átlátják: a másiknak való görcsös megfelelni vágyás nem jó mozgatórugó, ezért inkább - a helyes helyzetfelismerésre helytelen válaszreakciót adva - nemet mondanak minden válzozásra. Nők, akik szerencsétlenül járt sorstársaikat látva azt mondják: ők aztán egyetlen férfiért sem hajlandók áldozatot hozni. Fiúk, akik felismerték a magabiztosság és a dominancia fontosságát, s már a legkisebb figyelmességet is papucsságként könyvelnek el. Ők azok, akik totál átesnek a ló túloldalára, csak mert nem tudják megkülönböztetni az objektív értékeket a szubjektív vágyaktól. Pedig ez azért nem túlságosan bonyolult: a jólápoltság mindig előrevalóbb az igénytelenségnél; a sportos karcsúság vonzóbb a túlsúlynál; az egyenes gerinc jobban mutat a görnyedt hátnál; a mosoly szexibb a depressziónál; a műveltség előny a tanulatlansággal szemben és persze lehetne még sorolni. Amikor alakítunk magunkon, elég azt a kérdést megválaszolnunk, hogy ténylegesen értékesebbé válunk-e a változás következtében, vagy csupán a másik egyéni szükségletét elégítjük ki ezáltal. Ha például Ádám finom utalást tesz a 170 centis, 80 kilós Évának, hogy nem ártana ledobnia 15-20 kilót, úgy Éva - függetlenül az instrukció forrásától - értéknövelő beruházásba kezd, amikor diétára és sportra szánja rá magát. Nyilván más a helyzet, ha Ádám a következő, rém kifinomult kérést fogalmazza meg: "ne fürdjé' le!" Ez sem egy bonyolult ügy, 70 feletti intelligenciahányados fölött a nő azonnal csomagol és vissza se néz. A két véglet között azért előfordulnak kérdéses megítélésű esetek is. Tegyük fel, hogy Éva fodrászhoz készül, s komoly dilemma feszíti, mert férjét, Ádámot a hosszú, hullámos haj hozza tűzbe, viszont mindenki más szerint a rövid bubifrizura a legelőnyösebb számára. (Itt hagyok egy kis időt, hogy ki-ki átgondolhassa, melyik megoldást részesítené előnyben.) Hitem szerint egy bölcs nő ilyenkor a második verziót választja, s nem csupán azért a járulékos előnyért, amit az újdonság, az egzotikum, a komfortzónából való kimozdulás önmagában is vágykeltő hatása jelent. Hanem elsősorban azért, mert a kapcsolati fejlődésnek - optimális esetben - nem az összecsiszolódás a fő csapásiránya, hanem az, ha mindkét fél külön-külön, egymástól teljesen függetlenül a tökéletességet célozza. Ha így tesznek, az összecsiszolódás automatikusan megvalósul (hiszen a kellő szociális készségek részét képezik a tökéletességnek), ráadásul nem egy primitív, vagy perverz szinten, hanem a lehető legmagasabb nívón.

Természetesen mindenki azt kezd a talentumaival, amit csak akar. Még ha minőségi tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb szintű is a komplex élet egy eltékozoltnál, morális síkon senki sem számonkérhető az igénytelenségért. Annál inkább erkölcsi kötelesség, hogy gyermekeink szociális fejlődését messzemenően támogassuk. Másfél hete egy gálaelőadáson jártam, ahol gyerekeimmel együtt az egész általános iskolájuk fellépett. A versek, táncok, drámai előadások színvonala a srácok életkorának megfelelően alakult, így nem is elsősorban a magaskultúra katarzisa ragadott magával, sokkal inkább az a jelenség, hogy egyazon korosztályon belül is micsoda elképesztő különbségeket látni gyerek és gyerek között. Az egyik végzős osztályban a tizenkét lány közül négy kifejezetten túlsúlyos volt, négy igazi szürke egérke, s csupán a maradék négy az, aki jó megjelenésének biztos tudatában viselhette a báli ruhát. A fiúknál sem volt üdítőbb a helyzet: a hetvenes éveket idéző, teljesen indokolatlan frizurák, s erőtlen, pelyhedző bajuszkák mindenütt, melyek még soha senkinek nem álltak jól a világtörténelem során. Ilyenkor mindig azon tűnődöm: vannak ezeknek a gyerekeknek szülei? Hogyhogy nem mutatnak irányt nekik? Hogyhogy nem terelgetik őket egy szerencsésebb megjelenés felé? Hogyhogy nem látják a gyerekeikben az elveszettséget? Hogy tudnak büszkén rájuk nézni, miközben sugárzik róluk, hogy vesztesek? Nyilvánvaló, hogy ahol a szülők is igénytelenek, ott nehéz elvárni, hogy leszármazottaikkal majd jobban törődnek, mint önmagukkal, ám attól ez még súlyos elhanyagolás marad, s a gyerek úgy indulhat el a felnőtté válás útján, hogy közben egy kamionra való sérülést kell magával cipelnie.

"Ilyen vagyok és kész" - halljuk oly sokszor, s erre csak egyetlen adekvát válasz adható: lószart mama! A testmagasságunkon kívül szinte bármit megváltoztathatunk magunkon, s magunkban. Ha létezik olyan, ami minden ember egységes küldetése, akkor az az, hogy önmagunk legjobb verzióját megteremtsük, s hogy gyermekeinket is ebbe az irányba tereljük. Hirdethetik a kálvinisták a predesztinációt, ragaszkodhatnak a hinduk a az átjárhatatlan kasztrendszerükhöz, ám ezeknek nem sok közük van sem a józan morálhoz, sem pedig a való élethez. A jézusi útmutatás egészen egyértelmű: "Legyetek tökéletesek!" A lecke mindannyiunk számára adott.

Amikor csaknem húsz évvel ezelőtt az Elnök emberei című sorozat futott, rém imponálónak találtam, ahogy a kabinet tagjai egymással kommunikáltak. Elindultak az ovális irodából, s amíg a sajtótájékoztató helyszínére értek - alig egy perc alatt - pár homályos utalás alapján mindenki számára világossá vált a stratégia. A kormányszóvivő olyan határozott és kerek beszédet rögtönzött, hogy öröm volt nézni. Tényleg így megy ez?

E könnyed eleganciának nyilvánvalóan nem sok köze van a valósághoz. A hétköznapok során csak igen ritkán engedhetjük meg magunknak az effajta emelkedettség luxusát. Tiszta sor, hogy a civilizált embernek képesnek kell lennie a költői beszédmódra, ám azt is világosan kell látnia, melyek azok az élethelyzetek, amikor a szájbarágósan prózai stílus a célravezető. E kettősséget legjobban az a szokványos fordulat láttatja, amely tíz mozifilmből nyolcban üzembiztosan megjelenik. A főhős megismerkedik álmai nőjével, s randevút beszélnek meg, rendszerint ilyenformán: "Holnap este érted megyek." A néző egyfelől hajlamos a kötekedésre: "Azt sem tudod, hol lakik a csaj. Még a telefonszámát sem kérted el. Hányra mész, hétre, vagy kilencre?" Másrészt pontosan tudjuk, hogy még a legkevésbé lírai alkotásokat is tönkrevágná az aprólékos adategyeztetés végtelenül profán jelenete.

Léteznek olyan szituációk, amikor a lezser könnyedség nem igazán tűnik kifezetődőnek, a félszavak közel sem elégségesek a megértéshez. Három évvel ezelőtt Spanyolországban egy 17 éves holland lány életébe került, hogy szegényes angoltudású bungee jumping oktatója röviden és félreérthetően kommunikált. "No jump!" üvöltötte az instruktor, amit a lány "now jump"-nak hallott és a mélybe vetette magát. Ha van élethelyzet, ahol igazán érdemes volna világosan, egyértelműen és szájbarágósan fogalmazni - és minimum egyszer visszakérdezni - ez bizonyosan olyan. Malcolm Gladwell "Kivételesek" című könyvében beszámol számos, a Korean Air Cargo-hoz kötődő légikatasztrófáról. A vizsgálatok kiderítették, hogy sem az érintett gépek műszaki állapota, sem pedig a személyzet szakmai felkészültsége nem indokolta a kirívóan magas számú balesetet. Idő kellett, míg rájöttek, hogy a hiba forrása a kommunikációban rejlik. A koreaiaknál a hierarchia, a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg, szemben például a magyarral, némettel, franciával, amelyekben magázódni és tegeződni tudunk, illetve az angollal, ahol csupán egyetlen szint létezik. Végtelenül ostobának és értelmetlennek tűnik, hogy ártatlan emberek százai haltak meg csak azért, mert a vállalati kultúra nem tette lehetővé, hogy a kapitány és az első tiszt szabadon és közvetlenül kommunikáljanak egymással. Egy légiközlekedési társaságot egyszerűen képtelenség biztonságosan üzemeltetni úgy, ha a gép második embere nem mondhatja azt a főnökének: "fogyóban az üzemanyag, ha tíz percen belül nem teszed le a vasat, megdöglünk mindannyian". Ha a görcsös tiszteletadás megköveteli a körülírást, a homályos fogalmazást, úgy sem a nyelv, sem az attitűd nem alkalmas e szakterület működtetésére. Miután mindez világossá vált, a koreai légitársaság kötelezővé tette az egymás közti angol nyelvű kommunikációt, valamint új vállalati kultúra meghonosítását írták elő.

Bár nem járnak ennyire drámai végkifejlettel, de gyakran érzékelünk hasonló jelenséget a nagyvállalatok értekezletein is. Hosszú és semmitmondó szájtépés után a munkatársak sokszor úgy állnak fel a hatalmas tárgyalóasztaltól, hogy a mögöttük hagyott másfél-két óra során - a ködös ékesszóláson túl - az égvilágon semmi érdemi eredményre nem jutottak. Persze, egy nagy összekacsintással mindenki játssza a szerepét: profik vagyunk, félszavakból is értjük egymást... Össze sem tudnám számlálni, hogy életem során - függetlenül pozíciómtól és szerepkörömtől - hányszor hagyta el a számat a következő mondat: "Szeretném, ha úgy úgy válnánk el egymástól, hogy előtte tisztáznánk, kinek mi a feladata az ügy kapcsán." Nyilván annak is lehet értelme, hogy csak úgy céltalanul összeverődnek a kollégák, ám akkor már érdemesebb meglazítani a nyakkendőket és bedobni pár sört egy árnyékos kerthelyiségben.

A racionalitás fantáziátlan, balagyféltekés világából lendüljünk át egy percre a másik oldalra is! Nem vitás, hogy van helye a balladai homálynak, a kétértelműségnek, a költészet minden formájának. A szerelmek, a barátságok, a művészetek közös jellemzője, hogy nem nevezünk mindent a nevén, hiszen ismerjük egymást, olvasunk a másik gondolataiban. A létezés e magasabb szféráiban rém nyomasztó a szögletes tervszerűség. Sohasem teszünk fel ilyen kérdéseket: "Akkor most járunk?"; "Megcsókolhatlak?"; "Szeretnél velem szeretkezni?" A nők valódi rémálma az olyan férfi, aki képtelen intuitív módon kommunikálni. A szociális alulvértezettség netovábbja, amikor egy randin a foci, a horgászat, vagy az autók témakört erőltetjük. Ezekből sosem terem izgalmas személyiség. Ám nem a csajozás az egyetlen terület, ahol az elvont, képi, asszociatív kommunikációnak hasznát vesszük. Próbáljunk egyszer Activityt játszani egy merev mérnökemberrel! Amikor az a feladat, hogy két perc alatt minél több megfejtés szülessen, olyankor a precíz definíciók kidolgozása körülményes és időpazarló eljárás, ilyenkor muszáj, hogy félszavakból is értsük egymást.

A legtöbbünknek van még mit tanulnia e téren. Mi, férfiak többnyire tömören, racionálisan kommunikálunk, míg a nők többsége imád csacsogni, csevegni, érzelmekkel átitatni a beszédet. Mindkettőben van érték, s igazi küldetésünk, hogy megtanítsuk a másikat a saját nyelvünkre. Elképzelni is nehéz, hogy hány házasság fut vakvágányra csak azért, mert a felek egész egyszerűen nem értik a másik beszédmódját. "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - így a nő; "Térj már a lényegre!" - így a férfi. Ha a csajok csak egy hangyányit fejlődnének a célirányos kommunikáció kapcsán, míg mi ugyancsak egy aprót lépnénk előre az érzelemkifejezés terén, már abból is csodák születnének. A költészet ugyanis komplex műfaj: a színek, az emóciók a jobb agyféltekéből erednek, míg a letisztult, kerek, tömör formát a bal félteke adja. Mindkét megközelítésre égető szükség van, ha azt célt tűzzük magunk elé, hogy félszavakból is megértsük egymást.

Nyolc napja került fel a Youtube-ra Budaházy Edda - Budaházy György testvérének - videója, a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom felhívásaként. Amikor a jelen posztot élesítem, a nézettsége megközelíti a 400 ezret,  ezer like és 13 ezer dislike mellett. A négyperces monológ lényege: lányok, asszonyok, szülni kéne, ez a magyar nő kötelessége, rajtatok áll a haza sorsa!

A legkevésbé sem csodálkozom az üzenet jelentős elutasítottságán. Az effajta érzelmi zsarolások az én szemszögemből csupán megmosolyogtatóak, ám megértem azokat is, akiket határozottan dühítenek. A legtöbb ember számára a gyerekvállalás egy vágyott és csodás kaland - nekem személy szerint életem két legjobb döntése a fiam és a lányom - de ennek az égvilágon semmi köze a hazaszeretethez, és a legkevésbé sem nevezném kötelességnek. El sem tudok képzelni olyat, hogy valaki, aki egyébiránt nem vágyik utódokra, idegenkedik a gyerkőcöktől és az égvilágon semmi affinitást nem érez a szülői szerepre, e videó fényében, az "Isten, haza, család" jelszó buzdító hatására erőt vesz magán és belevág. Ez teljes nonszensz, ám ha létezne is hasonló, nem szívesen jönnék a világra ilyen szülők gyermekeként. A családalapítás ennél sokkal szentebb dolog. Kell, hogy legyen az emberben egy belső késztetés és egy megfelelő érettség ahhoz, hogy utódokat nemzzen és hozzon a világra. Edda kifejezetten fordítva ül a lovon: a morális kötelesség nem az, hogy szaporodjunk, hanem az, hogy ha már gyermeket vállaltunk, úgy tisztességesen fel is neveljük.

Mióta Radnóti Miklós megírta a Nem tudhatom című, magával ragadóan gyönyörű versét, azóta valójában nem sok újat tudunk hozzátenni a hazaszeretet gondolatához. E költeményben nincs semmi dagályosság, túlzó patetikusság, csupán arról szól, ami a lényeg - ám azt mesterien tálalja. A magam részéről kifejezetten megmosolyogtatóanak tartom, amikor bárki a mellét veri, hogy mekkora magyar. Ebben az égvilágon semmi kiemelkedő értéket nem látok. Olyan ez mintha azzal kérkednék, hogy mennyire szeretem a gyerekeimet, vagy a csokiparfét. Mi ebben a pláne? Ahogy a gyerekeit meg a csokiparfét mindenki szereti, úgy a hazáját is. Ezt szívtam magamba az anyatejjel. Itt élek. Ezt a nyelvet beszélem. Az LGT, a Tankcsapda és Ákos zenéi szólnak a kocsimban, amikor a világ egyik legszebb városában elhajtok József Attila szobra előtt a koraesti rakparton. Mi olyan nagy dolog abban, hogy szeretem mindezt? És miért volnék egy dekával is nemesebb lelkű azoknál, akik más költőket, más zenéket, más városokat kedvelnek? Budaházy Edda morcosan megfeddi mindazon honfitársainkat, akik idegen földön próbálnak szerencsét. Ennek sincs semmi értelme. Ha az ember személyes boldogságát jobban szolgálja, ha ideig-óráig, vagy akár hosszútávon Londont, Berlint, Milánót választja, mi a baj ezzel? Meg kéne érteni már végre, hogy ha egy hazánkfia a saját tudását idegen földön jobban kamatoztatja, úgy a kinti, háromszoros fizetésével nem csupán önmagát, de a nemzetet is jobban szolgálja.

Valahogy úgy érzem, hogy mind a jobb-, mind a baloldal leginkább a másik ember nemi szervével verné a csalánt. A jobbosok a nemzet oltárán várnák el az önfeláldozást, a balosok szociális alapon, s ebből fakadóan mindkét térfélen hajlamosak rá, hogy kettős mércével mérjenek. Az Echo TV Sajtóklub című műsorának hétfői adását figyelve szabályosan a fejemet fogtam, hogy két, közvetlenül egymást követő témát illetően hogyan képes mind a négy újságíró 180 fokos fordulatot véve érvelni. Budaházy Edda videója kapcsán teljes egyetértésben beszélgettek a nemzet iránti kötelességről, míg a következő hírt elemezve már az önrendelkezés vált a legfőbb morális elvvé. Kétségkívül piszok nehéz erkölcsileg védhető álláspontokat kialakítani anélkül, hogy figyelembe vennénk az alapvető emberi motivációkat. Egy egészséges felnőtt úgy működik, hogy önmagát és közvetlen családját teszi az első helyre, majd tágabb baráti és rokoni környezetét, azután nemzetét, majd az egész emberiséget - ahogyan azt önző génjei diktálják. Valójában mindkét politikai oldal megpróbál ezzel szembemasírozva érvelni, s azt mondani: áldozd fel egyéni ambícióidat a nemzetért, vagy épp a nálad szerencsétlenebb sorsúakért! Vagyok annyira szentimentális, hogy őszintén hiszem: minden ember testvér, ám kizárt, hogy mind a hétmilliárd testvérünket egyformán szeressük. És persze az is kizárt, hogy rokonszenvünket a szociális elesettség, vagy a nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolná. Mindenkitől, akiben túlteng a nagy hazafiság, azt szoktam kérdezni: ha két fuldokló közül csak egyet tudna kihúzni a folyóból, a zsémbes szabolcsi vénasszonyt, vagy a húszéves, gyönyörű, alapjáraton életvidám japán lányt választaná? Szerintem Bayer Zsolt is előbb ölelne magához egy ismeretlen lengyelt, mint Tóta W. Árpádot.

Budaházy Edda felhívása mindazonáltal számos sebből vérzik. Azon túl, hogy nemzethalállal riogat, ennek felelősségét az egyes emberek nyakába varrná. Ez pont olyan, mintha a globális felmelegedésnek az én Nissanom lenne az okozója. Nyilván van hozzá némi halvány köze, ám egészen biztosan nem az alulról jövő, nagy népi megvilágosodás menti majd meg a bolygónkat, ahogyan a magyarságot sem. Ha van bármi érdemi szerepe a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, az pont az lenne, hogy a demográfiai és környezetvédelmi kérdéseket megfelelően kezeljék. "Különben sem ismersz senkit, akivel összekötnéd az életed?" - teszi fel az abszolút adekvát kérdést Edda, hogy aztán megválaszolatlanul hagyja. Pedig alig hiszem, hogy létezik ennél fontosabb szempont a gyerekvállalást illetően. Ez persze egyéni probléma, a társadalom, az állam nemigen segíthet a megfelelő párválasztásban, ám éppen ezért teljesen felesleges ilyen felvetéseket beleszőni a monológba. A nyitva hagyott kérdés szinte azt sugallja, hogy ez lényegtelen szempont, simán hozzá lehet menni az első jöttmenthez, vagy akár érdemes apa nélkül is gyereket vállalni. "Nem inkább attól tartasz, hogy magadnak nem tudsz megadni mindent, amire vágysz?" - fincsi provokáció, mellyel Eddánk újranyit egy évezredes dilemmát. Egy egészséges lelkű nő erre szemrebbenés nélkül így felel: "De igen. És ha túl nagy áldozatot követel a gyerekvállalás, úgy boldogtalan leszek és ezzel a babának ártanék a leginkább." Számomra kifejezetten fura, hogy még a 21. században is lehet azzal érvelni, hogy az önérdek szégyenletes dolog. Tényleg van olyan, aki ettől kínosan érzi magát? "Úgy véled rendben van az, hogy majd mások gyermekei kitermelik a nyugdíjadat?" - ez pedig kifejezetten bántó és logikátlan felvetés. A nyugdíjunkat ugyanis soha nem mások, vagy mások gyermekei termelik ki, hanem mi magunk. Évtizedek óta megy a riogatás, hogy mikor dől össze az állami nyugdíjrendszer, s talán nem is alaptalanul. Ám attól, hogy egyszer valaki kitalálta ezt a piramisjátékot, a kötelezően beterelt játékosok semmilyen felelősséggel nem tartoznak azért, hogy meddig marad állva. Ez pont olyan, mintha a Praktikerben, ahol alig találni eladót, letolnának, hogy tetszettem volna több gyermeket nemzeni, akkor most lenne elégséges személyzet...

Németh Szilárd szerint is azé a világ, aki teleszüli. Szerintem meg ez egy oltári baromság, nem kéne a harmadik világ eszetlen útját járni. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a magyar nők versenyezni tudnának vagy akarnának Nigéria asszonyaival. Ettől persze még a demográfiai helyzetet érdemes komolyan venni. A magamfajta, aki elsősorban a libertariánus eszmékből táplálkozik, természetesen tapsol minden adócsökkentésnek, így annak is, amit a családosok kapnak. Hitem szerint hatékonyan motiválni csakis pozitív módon lehetséges, igazán kár, hogy Budaházy Edda erről mit sem tud.

A poszt címét Kölcseytől ollóztam, ám számos egyéb, költői és kevésbé költői lehetőség is kínálkozott. A közmondások világa azért oly izgalmas, mert a téveszmék mellett mindig találunk valódi bölcsességeket is. "Jobb a hazáért meghalni, mint henyélve élni" - így szól az altruista verzió, szinkronban Kölcsey Ferenccel, Budaházy Eddával és számos olyan nagylelkű gondolkodóval, akik valamiért vonzódnak az önfeláldozáshoz. A nép ajkán azonban sokkal reálisabb frázisok is születtek az évszázadok során: "Hazája embernek, hol jól vagyon dolga." Talán ez volna a lényeg.

Shane Tusup, Hosszú Katinka férje és edzője pár napja kiteregette a családi szennyest, s Facebook posztban adott kendőzetlen tájékoztatást Katinka viselt dolgairól, s kapcsolatuk állásáról. Úgy tűnik, Shane az a fickó, aki nyíltan felvállalja az érzéseit, az Év sportolója díjátadó gálán könnyek között elmondott beszéde sokak számára emlékezetes marad. De vajon jó-e, megengedhető-e, hatásos-e, ha egy férfi ennyire szabad utat enged az emócióknak?

Két hónapja Kasza Tibi megkérdezte Facebook-követőit: "Ciki, ha egy férfi nem szégyelli könnyeit?" A szavazás eredménye borítékolható volt: 9% igen, 91% nem. A válaszadók többsége természetesen nő, s alig találni párat közöttük, aki igennel válaszolt. A tipikus reakció: "Nem ciki, cuki..." Hát persze. A kevés számú fiú kommentelő egyike mondta ki a nyilvánvaló igazságot: a nők többségének - úgy látszik - halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szüksége. Egy ilyen kérdésfeltevésre azonnal rávágják, hogy milyen édes az, amikor egy nagy, szőrös, bitang, barbár favágó is képes elgyengülni. Amikor aztán az elmélet gyakorlattá válik, és karnyújtásnyira tőlük megjelenik a könnyáztatta férfiarc, akkor jó esetben kinevetik, de jellemzően inkább undort és csalódottságot éreznek. Megszámolni sem tudom, hány nőismerősömtől hallottam már, hogy micsoda kiábrándultság lett úrrá rajtuk, amikor barátjukat, vőlegényüket sírni látták. Nyilván persze léteznek kivételek. Az olimpiai bajnokok meghatottsága a himnusz alatt, avagy a közeli rokon, barát elvesztésének gyásza felmentést adhat a kötelező macsó-keménység alól. Ám az alapvetően a szánalomra építő Balázs Fecós vonal - "Kevés voltam neked", "Maradj velem", "Anyám, vigasztalj engem" - sohasem lesz szexi. Az enyhén túlsúlyos Babos Gyula fogalmazta meg annak idején rém találóan, miként változik a férfi megítélése a nő szemében a kapcsolat különböző fázisaiban: "Amíg tart a szerelem, azt mondják, milyen édes kis mackós. Ahogy kezd alábbhagyni a lángolás, szinte azonnal dagadt disznóvá változol..." Valahogy így megy ez. Ami a rózsaszín ködben cuki érzékenység, az a kijózanodás periódusában szánni való, lagymatag és férfiatlan. Létezik egy mesterségesen kreált kép a jófiúról, aki virágot vesz, figyelmes, verseket ír és nem rejti el a könnyeit. Az evolúciós ösztönök persze magasról tesznek az ilyen férfiakra, s kérlelhetetlenül dörömbölnek a bitang favágóért. S ahogy a nő révbe ér, s megszerezi a független vadembert, rögtön elkezd dolgozni azon, hogy szelíd, kezelhető pincsikutyává formálja. Ha sikerül, úgy a projekt jutalma a kiábrándultság és az undor. A férfinak - ha jót akar magának és a másiknak - szinte egyetlen igazán fontos párkapcsolati feladata van: betörhetetlennek megmaradni.

Shane Tusup fent említett Facebook bejegyzése minimum szánalmas. Bevallom, hogy a mai napig szinte semmit nem tudtam kettejük magánéletéről, ám ez a poszt önmagában is elég sokat elárul. Először is: rém dagályos. Katinka félrelépését és saját hozzáállását ilyen kifejezésekkel tálalja: "a házasságunk szentségét porba taposva"; "a házasság intézményébe vetett bizalomhoz hűen megígértem"; illetve "a sok vér, veríték és könny után, amit érte hullattam". Egy biztos: egy magára valamit is adó férfiember sohasem fogalmaz így. De ez még csak a stílus. A tartalom - mely szerint Katinka romantikus kalandba keveredett egyszer, majd még egyszer - legalább ilyen problémás. Ebben az élethelyzetben egy férj háromféle módon reagálhat. A régi idők nagybetűs férfija szégyenteljes felszarvazásnak élné meg, s lehetőség szerint nemigen beszélne róla. A modern idők nagybetűs férfija csak legyintene rá, hiszen ez akár még bele is férhet két nyitott gondolkodású ember kapcsolatába, így ő sem posztolná ki ország-világ elé. Shane mindenesetre megtalálta a harmadik, s messze a legszánalmasabb utat: önmagát vétlen áldozatnak bemutatva faragott hírt a magánügyből. Egy magára valamit is adó férfiember természetesen ilyet sem tesz, legalább három okból: gyökérség, taktikátlanság, lúzerség. Tényleg azt gondolta, hogy ezzel képes befeketíteni az ország egyik legnépszerűbb sportolóját? Tényleg azt gondolja, hogy vele semmi gáz sincs? Ha egy valaha jól működő kapcsolatból a nő elkezd kifelé kacsintgatni, ott a férfi egészen biztosan komolyakat bénázik. És végül: tényleg azt gondolja, hogy ebben a reakcióban felfedezhető bármi férfiasság? "Úgy érzem, sosem szeretett engem" - írja. Előfordulhat, hogy igaza van, de miért kell ezt a fájdalmas felismerést kitenni az ablakba? Gyermekeim anyja csak ennyit fűzött hozzá: "Lehet, hogy Amerikában ez a divat, de nálunk ultra gáz, itt még vannak férfiak..."

Egyes pszichológiai kutatások szerint manapság lényegesen jellemzőbb a férfikönny, mint akár csak két generációval ezelőtt. (Csoda, hogy a nők arról panaszkodnak, hogy manapság alig találni normális pasit?) A szakértők azt is állítják, hogy stresszoldó hatása miatt jót tesz a léleknek, továbbá rugalmasabb személyiségre is vall, ha valaki ilyen szinten is képes kimutatni az érzelmeit. Bizonyára van ezekben igazság, ám ezzel együtt sem javaslom egyetlen férfitársamnak sem, hogy rákapjon a zokogásra. Sem a stresszoldás, sem a rugalmasabb személyiség nem ér annyit, hogy felégessük minden vonzerőnket. Egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor a rendszeres elérzékenyülés jótékony hatást gyakorolhat a párkapcsolatra. Aki látta a Szexterápia című 2014-es ausztrál filmet, már bizonyára sejti, mire gondolok. Az egyik női karakter - vőlegénye apjának halálakor - ráébred, hogy a férfikönny az egyetlen, ami igazán beindítja... Egy ilyen nő kedvéért bőgnék én is, mint egy elefánt.

A Jelenések könyvéből kiragadott frázist elsősorban azok szokták nagy hangon idézni, akik egy-egy radikális állásfoglalást igyekeznek újszövetségi támasszal megerősíteni. Ha a Bibliáról úgy általában elmondható, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy csak szeretné, úgy a Jelenések könyve kapcsán - amely leginkább LSD-s hallucinációkra emlékeztet - ez különösen igaz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szövegkörnyezetből egyáltalán nem derül ki, hogy a címbéli mondás kapcsán mire gondolt a szerző. Ha csupán a határozottság dicséretéről van szó, az tökéletesen elfogadható, ráadásul összhangban is áll a jézusi tanítással: "az igen legyen igen, a nem pedig nem." Amennyiben azonban ideológiai szélsőségek népszerűsítéséhez hívnánk segítségül, úgy minimum szembemasíroznánk az evangéliumok szellemiségével. Jézus minden egyes szavát ugyanis - számos egyéb buddhista elem mellett - elsősorban az arany középút gondolata hatja át.

Ha a klasszikus politikai értékeket tekintjük, a krisztusi attitűd se nem jobb-, se nem baloldali, hanem kifejezetten a centrumot célozza. Tanításában ugyanúgy megjelenik az elesettek iránti könyörület (az irgalmas szamaritánusról szóló példázat), mint ahogyan az önfejlesztés, a gazdagodás, a kiteljesedés fontossága is. Arra biztat, hogy fogadjuk el önmagunkat és a másik embert is minden hibával együtt, ám egyetlen pillanatig sem lemondva a fejlődés lehetőségéről. A terméketlen fügefáról, a tékozló fiúról és különösen a talentumokról szóló példabeszéd egészen konkrétan arról szól, hogy felnőtté kell érnünk, s képessé kell válnunk az értékteremtő létezésre. Meglehetősen szomorú és hamis az az egydimenziósra szűkített Jézus-portré, amelyet Ferenc pápa és általában a baloldali érzelműek kreálnak; kiemelve az irgalmasságot, s tökéletesen eltagadva a növekedést szorgalmazó fejezeteket.

Szívmelengető az a modern humanizmus, amellyel Jézus - csaknem kétezer évvel megelőzve a korszellemet - kiáll a nők elnyomásával és a rasszizmussal szemben. Szemlélete meglehetősen polgárpukkasztónak számít abban a világban, ahol az ortodox zsidó férfiak naponta háromszor így imádkoznak: "áldott légy, amiért nem gójnak teremtettél, áldott légy, amiért nem nőnek teremtettél, áldott légy, amiért nem rabszolgának teremtettél." Jézustól végtelenül távoli ez az attitűd. Az evangéliumokban leírtak szerint kifejezetten sok időt tölt nők körében, akiket abszolút egyenrangúnak tekint. Amikor a házasságtörő asszony megkövezése kerül napirendre, így reagál: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Ugyanúgy kiáll a faji alapú megkülönböztetés ellen, számos példabeszéddel borzolva az ortodox hallgatóközönség idegeit. A szőlőmunkásokról, a terméketlen fügefáról és az ünnepi lakomáról szóló példázata is egy-egy jól irányzott fricska az önmagát felsőbbrendűnek tartó, kiválasztott népnek. A példaértékűnek beállított irgalmas szamaritánus származása sem lényegtelen: a zsidók által leginkább megvetett nép tagja. Azzal együtt azonban, hogy Jézus egyenrangúnak vallja a nőt és a férfit, a zsidót és a nem zsidót, egyetlen percig sem tagadja a különbségeket. Egyenesen, szókimondóan fogalmaz, még véletlenül sem alkalmazza a politikai korrektség túlzó, a lényeget elrejteni igyekvő tapintatát.

A világ urait zsarnokoskodóknak nevezi és a legkevésbé sem támogatja a túlszabályozott társadalmat, mi több, az evangéliumok másról sem szólnak, mint az öncélú törvények kifigurázásáról. Jézus teljesen világossá teszi, hogy a puszta hagyományok és szokások önmagukban nem sok értéket képviselnek: "A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért." Mindez nem jelenti azt, hogy a totális káoszt hirdetné; néhány ökölszabály betartását feltétlenül szükségesnek ítéli.

Az embertársainkhoz való kapcsolódásnak alapvetően háromféle módja lehetséges: agresszív, passzív és asszertív. A krisztusi pacifizmus megkérdőjelezhetetlen: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, kard által vész el." Még tovább megy, amikor az mondja: "ne ítélkezzetek!" Ez az erőszakmentesség kiterjesztése a fizikai síkról a szellemi síkra; ez maga a szeretet, az elfogadás, az élni és élni hagyni elv kinyilvánítása. Természetesen Jézus a másik véglettel sem vádolható. Fényévnyi távolságra van a passzivitás birkaszellemétől. A megvalósult kereszténység egyik legnagyobb, évszázadok óta élő téveszméje, hogy a békés természetet összekeveri a tutyimutyisággal. Jézus szavai és tettei semmiféle önállótlanságról nem árulkodnak, a külső irányításra való igénynek a nyomát sem látni. Kifejezetten autonóm, sőt domináns személyiség, akit az emberi együttműködés legmagasabb és leghatékonyabb szintje, az asszertivitás, a békés önérvényesítés jellemez. A kereskedők és pénzváltók templomból való kiűzése épp elég markáns példa arra, hogy szükség esetén abszolút nem volt híján a határozottságnak.

Buddhánál a megvilágosodás pillanatát az jelenti, amikor ráébred, hogy semmi szükség az önsanyargatásra. Jézusnál ezzel kapcsolatban nem látunk tépelődő bizonytalanságot, az aszketizmus-hedonizmus tengelyen mindvégig a középső régiót célozza. Együtt eszik-iszik tanítványaival, ugyanakkor több ízben is felhívja a figyelmet arra, hogy ne váljunk a rabjává semminek; se a pénznek, se emberi kapcsolatainknak. A legkevésbé sem dicsőíti a szenvedést, ellenkezőleg: minden szava a betegségekből való gyógyulásért kiált. Tökéletes buddhista világlátás.

Bármilyen dimenzióját is tekintjük a létezésnek, azt látjuk, hogy Jézus minden esetben a geometriai centrumba pozicionálja magát. Ebben semmi "langyos" elvtelenség sincsen, az arany középút választása kifejezetten tudatos és markáns stratégia. A megvalósult kereszténység összes vétke és hibája visszavezethető arra, ahogyan az adott kérdés kapcsán letért a jézusi középútról. Az inkvizíció, az eretnekek üldözése nem érdemel sok szót, valószínűleg már az adott kor szintjén is világos volt, hogy a fizikai vérengzés messze esik az erőszakmentesség evangéliumi tanításától. Az aszketizmus, a szegénység, a szenvedés és az önfeláldozás dicsérete ugyancsak káros szélsőségek, ám ezekhez az egyház mintha továbbra is ragaszkodna. A jézusi humanizmus helyett a mai napig a tekintélyelvűség az uralkodó, ami határozott, autonóm, életrevaló lények helyett tutyimutyi, alávetett, életképtelen híveket farag. A különböző politikai irányzatokat tekintve is azt látjuk, hogy a keresztény gondolkodás a perifériákhoz vonzódik. Ötvözi a konzervatívok hagyománytiszteletét a baloldaliak erős szociális érzékenységével, csupán az arany középúton fellelhető klasszikus liberális gondolkodásmódot utasítja el. A fogamzásgátlás kapcsán tanúsított egyházi álláspont ugyancsak szélsőséges, ráadásul tökéletes öngól is: az élet feltétlen tiszteletére irányul, miközben - épp azokban a közösségekben, ahol még komolyan veszik a vallási vezetők szavát - méltatlan és embertelen körülményeket teremt szülőknek és gyermekeiknek egyaránt.

Amikor a kereszténység megújulásáról esik szó, ellenérvként legtöbbször az hangzik el, hogy az a szerény számú maradék európai hívő épp a stabilitást, a változatlanságot, a múltban gyökerező értékeket tartja vonzónak a vallásban. Talán nincs is szükség jelentős modernizációra. Talán elég lenne csupán visszatalálni a jézusi arany középútra.

Szabadság, egyenlőség, testvériség! - így hangzott a francia forradalom híres jelmondata, melyet később számos ideológiai irányzat is magáévá tett. Nem véletlen, hogy a szabadság került az első helyre, s az sem véletlen, hogy az egyenlőség törvény előtti egyenlőséget jelentett, nem többet és nem kevesebbet. A kommunizmus, a radikális feminizmus és a genderizmus mind olyan erőszakos ideológiák, amelyek az egyenlőséget teszik az első helyre, ráadásul nem is az eredeti értelmében. Ezekben az elmebeteg filozófiákban már régen nem arról van szó, hogy kapjon mindenki azonos jogokat, ezáltal egyenlő esélyeket, s hogy senki ne szenvedjen hátrányt származása, neme, vagy szexuális orientációja miatt. Ezek az ideológiák egyenesen tagadják a különbségeket ember és ember között, sőt egyenesen megtiltanák, hogy ezeket bárki is a szájára vegye. A Trier-ben Marx szobrát avató Jean-Claude Juncker beszédében kitért rá, hogy a kommunista ideológia szülőatyja valójában csak esélyegyenlőséget hirdetett. Persze, persze...

Valószínűleg senki sem fog rasszizmussal vádolni, ha megjegyzem, hogy a kenyaiak a világ legjobb hosszútávfutói, s a jamaicaiak a leggyorsabb sprinterek. Nyilvánvaló, hogy nem csupán arról van szó, hogy e nációk ráfeküdtek az adott területekre és a világszínvonalú edzőmunka és utánpótlás-nevelés meghozta az eredményét. Itt a genetika is óriási szerepet játszik; e pályákon a fehér ember nemigen rúg labdába. Az átlagos intelligenciahányados hasonlóképpen komoly eltéréseket mutat országonként, s bár évente készítenek ilyen irányú felméréseket, az egyes nemzetek közötti különbségek nemigen változnak. Az első öt helyen csupa fejlett gazdasággal bíró távol-keleti ország áll, míg az utolsó öt pozíció mindig Közép-Afrikáé. Európa nemzetei jól szerepelnek, hazánk is a TOP20-ban foglal helyet. A férfiak és a nők közötti differenciák sem merülnek ki az ivarszervek, a testalkat és a hormonháztartás eltéréseiben, elménk működése is ordító különbségeket mutat. Míg egy analitikus férfiagyat a szigorú könyvtárstruktúra jellemez, addig imádott nőtársaink fejében minden mindennel összefügg, valamennyi gondolathoz érzelmek is társulnak, s mindez kibogozhatatlanul bonyolult rendszert eredményez. Eddig csupán az adottságokról beszéltünk, azonban vágyaink is hihetetlenül eltérőek. Őszintén hiszem, hogy minden emberi élet szent és értékes, de a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Az eltérő képességek és ambíciók idővel óhatatlanul megmutatkoznak vagyoni, társadalmi, életmódbeli különbségek formájában. Mindezekkel együtt olyan a világ, mint egy közösen vacsorázó baráti társaság, köztük állástalan tanárral és dúsgazdag gyártulajdonossal. Van, aki végigeszi a teljes étlapot, s van, aki beéri egy salátával, majd egymást méregetve azon tanakodnak, hogy végül ki fogja kifizetni a számlát.

Amióta világ a világ, az emberiség folyamatosan azon töri a fejét, hogy mekkorák legyenek közös költségeink, s hogy azokat miként kellene szétdobni. A társadalmi szolidaritás szükségességét kevesen tagadják, ám annak mértékét illetően már korántsem gondolkodunk ugyanúgy. A természetes morálból a minimál csomag következik, melyben a szociális háló kimerül a testi-szellemi fogyatékkal élők támogatásában. A marxi ideológiát persze nem érdekli sem az erkölcs, sem a realitás, ezért válogatás nélkül mindenkinek hajszálpontosan azonos életkörülményeket biztosítana. A központi költségvetés méretén túl a bevételi oldal szerkezete is állandó viták forrása. Már az is szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit is értünk egyenlő teher alatt, mely senki nyakát nem szegi. A történelem látványosan bemutatta a végleteket. A közös teherviselés igénye még a 48-as forradalom 12 pontjában is szerepelt, tekintve, hogy egészen addig a nemesség teljes adómentességet élvezett. Egészen fura világ: az Aranybullától kezdve, vagyis több mint hatszáz éven keresztül a származás döntött, ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a vagyontalanok fizettek a vagyonosok helyett. A másik véglet a kommunista utópia, ahol megszűnik a magántulajdon, így adózásról sincs értelme beszélni. Mindkét szélsőség közös abban, hogy végtelenül igazságtalan, s hogy ebből fakadóan csakis erőszakkal tartható fenn. Mindezek mellett elképesztően rossz hatékonyságú rendszerek, hiszen egyikben sincs olyan réteg, amely megfelelően motivált lenne a fejlődésben és gazdagodásban. (Csak bízni lehet abban, hogy sem a posztmodern európai baloldal, sem a középkorban rekedt, ám a kontinensünket lassan meghódító iszlám nem hoz el hasonlóan embertelen berendezkedési formákat.) A két véglet között azonban számos demokratikus lehetőség adódik.

1. ÁTALÁNYADÓ - Ez azt jelentené, hogy minden magyar állampolgár - életkortól, jövedelemtől, fogyasztástól függetlenül havonta befizet a központi költségvetés részére egy fix összeget, a jelenlegi büdzsé szerint nagyságrendileg havi 100.000 forintot. Ez jelentené abszolút értelemben az egyenlő teherviselést, azonban ennek alkalmazása - Mátyás király füstadója óta - mégsem merül fel senkiben. Filozofikusan azért nem, mert nem jelenik meg benne semmiféle társadalmi szolidaritás, s természetesen gyakorlatilag is betarthatatlan.

2. IGÉNYBEVÉTEL SZERINT - Ez azzal járna, hogy mindenki minden egyes állami szolgáltatás igénybevétele után fizetni köteles. A Gyurcsány-kormány alatt bevezetett vizitdíj egy ilyen jellegű próbálkozás volt, ám az sem futott be nagy ívet, hamar megbukott. Ezzel az elgondolással még az a legkisebb gond, hogy borzasztó népszerűtlen, de számos egyéb problémát is felvet. Jelentős adminisztrációval jár; egy sor területen - például honvédség, tűzoltóság - alkalmazhatatlan; továbbá előre vetíti azt az adekvát kérdést is, hogy az érintett szolgáltatások miért is állami feladatok egyáltalán?

3. FOGYASZTÁS ALAPJÁN - Ez egy nagyon jellemző forma, az ÁFA és a jövedéki adó magyar költségvetés bevételi oldalának közel 40%-át adja. A baloldal jellemzően nem rajong a fogyasztási típusú adókért, tekintve, hogy a kispénzűeket és a tehetőseket egyaránt sújtja.

4. JÖVEDELEM ALAPJÁN, LINEÁRISAN - Magyarországon az SZJA jelenleg egykulcsos, megítélésem szerint helyesen. A magasabb jövedelműek arányosan így is többet fizetnek az alacsonyabb bérűeknél.

5. PROGRESSZÍV JÖVEDELEMADÓ - A baloldali gondolkodás szerint az a helyes, ha a magasabb jövedelmi sávokhoz magasabb adókulcsok tartoznak. Ez egyrészt morálisan is megkérdőjelezhető, másfelől a gyakorlati hatása az, hogy befagyasztja a béreket az adott sávok felső határánál, s a munkaadók inkább más utakat keresnek a jövedelemkiegészítésre.

6. VAGYONADÓ - Ez is baloldali gondolkodásból ered, ahogy Botka László hirdette nem is oly rég: "fizessenek a gazdagok!" Egyes közgazdászok szerint ez az az adóforma, amely a legkevésbé fogja vissza a gazdasági hatékonyságot, azonban ez a gondolat sem feltétlenül igaz. Franciaországot például az elmúlt évek során épp a magas vagyonadó miatt számos nagyvállalkozó hagyta el. (A Svájcban élő 300 leggazdagabb ember közül 49 francia állampolgár.) Azt is érdemes látni, hogy a célcsoport vagyona elsősorban üzleti részesedésben, részvényekben, ingatlanokban, illetve államkötvényekben ölt testet. Ha a vagyonadó az üzleti részesedésekre, részvényekre irányul, az egy közvetlen pofont jelent a gazdaságnak. Ha a birtokolt ingatlanokra, úgy a lakásárak zuhanását hozza magával. Az államkötvények különösen szent tehenek, kevés nagyobb öngólt lehet elképzelni, mint azok számottevő megadóztatását.

A valódi baj az, hogy fordítva ülünk a lovon. A szocializmus évtizedei jelentősen eltorzították a világképünket. A normál történelmi fejlődés úgy fest, hogy a piac szereplői egyre magasabb jövedelmeket realizálnak, így folyamatosan növelik az állam adóbevételeit. Ebből fakadóan a kormányzat egyre nagyobb és szélesebb szociális jólétet képes megvalósítani. Bár az adók mértéke jelentős, a polgárok azért még így is elég jól mulatnak. A szocializmus ezzel szemben piaci hatékonyság nélkül kívánt Kánaánt teremteni, s elsősorban ebbe bukott bele. Az emberek ugyanakkor hozzászoktak az állami gondoskodáshoz, és már nincs meg a történelmi lehetőség a klasszikus építkezésre. Magyarország problémája éppen a túlzott egyenlőség, az igazi nagytőke hiánya. Ha megnézzük az Eurostat kimutatásait, azt látjuk, hogy a jövedelemeloszlás terén Luxemburggal és Franciaországgal állunk egy szinten, s alig találni pár olyan EU országot, ahol a különbségek szerényebbek. Ráadásul az elmúlt 28 évben alig volt olyan politikai kezdeményezés, amely a hatékonyabb rendszerek kialakítását célozta, hiszen egyértelműen választást veszít, aki jelentős átalakítást hirdet. Fel is kaptam a fejemet, amikor Orbán Viktor a beiktatási beszédében a következőt találta mondani: "nem riadunk vissza az egészségügy ésszerűsítésétől, és erős ösztönzők bevezetésétől sem." Talán tényleg elkezdődik valami...

Folyton ezt halljuk. A szeretet nem méricskél. Az élet nem matematikaóra. Az ember irracionális, érzelemvezérelt lény... A viselkedés alapú közgazdaságtan teljes tudománya - mely Richard Thaler számára tavaly Nobel-díjat hozott - egyenesen erre a feltevésre épül. Tényleg így volna? Döntéseink során valóban a szív szenvedélye állna a hűvös józanság felett? S ha igen, úgy ez lenne a tökéletes életstratégia? Jelen posztunkban ezekre a kérdésekre keressük a megfelelő válaszokat.

Akármilyen furcsa is, de még a legelborultabb cselekedetek is leírhatók a matek nyelvén. A Gyilkos számok című, hat évadot megélt sorozatot azért bírtam nagyon, mert pazarul bemutatta, hogy a különböző emberi motivációk és lépések mennyire kiszámíthatóak, előre jelezhetőek. A tudatos ember számára nem is kérdés, hogy döntéseit - akár kifejezetten érzelmi kérdések kapcsán is - többnyire hideg fejjel hozza. Amikor egy vérbő románcot ígérő megismerkedést követően először felhívjuk a másikat, kínosan ügyelünk rá, hogy a találkozáshoz képest ne túl későn, de semmi esetre se túl korán nyúljunk a telefonhoz. Hasonló a helyzet az üzenetváltásokkal: néha érdemes késleltetni a válszt, máskor - például ha egy slágfertig szellemességgel rukkol elő az ember - kötelező a villámgyors reakció. A gyereknevelés is olyan terület, melyet óhatatlanul érzelmek kísérnek, azonban érett szülőként képesnek kell lennünk ezeket kordában tartva józannak megmaradnunk. Van úgy, hogy legszívesebben üvöltenénk a büdös kölyökkel, máskor meg a legdurvább hisztije alatt is ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy magunkhoz öleljük. S hogy mindezen pillanatokban tudatosan fegyelmezzük magunkat, annak egyetlen racionális oka van: a pedagógiát magasabbra értékeljük a kontrollálatlan érzelemkitörésnél.

Természetesen nem csupán a tudat napvilágánál meghozott döntéseinket jellemzi matematikai megalapozottság. Elménk minden másodpercben adatelemzések és számítások ezreit végzi el, még egy olyan szimpla mozdulatsor esetén is, ahogy egy pohár sör után nyúlunk. Ezek olyan automatizmusok, melyekkel általában nem foglalkozunk különösebben. Ha például megkérdeznénk egy decens átlagpolgárt, hogy miért nem látogatja sűrűbben a különböző kaszinókat, aligha tudna pontos választ adni a felvetésre, holott elméje - a kulisszák rejtekében - nagyon is racionálisan dönt e kérdésről. Bizonyára születnének olyan feleletek, amelyek a szabadidő élvezetesebb eltöltését említenék. A matematikus vénával rendelkezők a rossz nyerési esélyekről beszélnének, például a rulettnél a nulla mezőt kiemelve, mely a kaszinó hosszútávú nyereségét biztosítja. A legfontosabb ok azonban aligha tudatosul bárkiben. Ez pedig az az egyszerű - és számos kutatással igazolt - pszichológiai tény, hogy a veszteség kétszer annyira fájó, mint amekkora örömöt okoz ugyanakkora mértékű nyereség, így legtöbbünk számára nem jó biznisz a tiszta szerencsejáték. Ha adrenalinfüggő, vad motorosokat kérdeznénk, hogy meddig érdemes húzni a gázt ismeretlen, erdei szerpentinen, alig hiszem, hogy sok volna közülük, aki képes lenne felírni döntési mechanizmusának képletét, holott az ösztönök egészen pontosan e szerint dolgoznak:

ÉLVEZET - A BALESETTEL JÁRÓ SZENVEDÉS * A BALESET VALÓSZÍNŰSÉGE

A motoros a legtöbbször azt a sebességet fogja választani, amely esetén a fenti érték maximális. Ugyanez a tiszta háttérmatek határozza meg életünk legtöbb döntését, még akkor is, amikor erkölcsről, szerelemről, vagy (látszólagos) önzetlenségről beszélünk. Ha azt kérdezném, mi kell ahhoz, hogy előre megfontolt gyilkosságot hajtsunk végre, a legtöbben azonnal rávágnák: soha, semmilyen körülmények között! Azért ne hamarkodjuk el, erre is van megoldóképlet. Ha a következő egyenlőtlenség fennáll, készek leszünk fegyvert ragadni:

ÉLVEZET + PROFIT - LELKIISMERET-FURDALÁS - BÜNTETÉS * A LEBUKÁS ESÉLYE > 0

Hétköznapi esetben, egy egészséges lelkű embernél tényleg nincs miről beszélni. Az élvezet negatív előjelű, a profit nulla, a további mínuszos tételek pedig óriásiak; az összeg sosem lesz pozitív. Egy szadista hajlamúnál azonban a tett örömforrás lehet, egy bérgyilkosnál profitot hozhat, egy pszichopatánál pedig eltűnhet a lelkiismeret-furdalás, mint gátló tényező. Most képzeljük magunkat a TEK mesterlövészének szerepébe, a célkeresztbe pedig helyezzük egy ismert terrorista szervezet vezetőjét! A képlet ugyanaz, az érték viszont egészen eltérő lesz: kiesnek a negatív elemek, az élvezet és profit ugyanakkor a jól végzett munka és a társadalmi hasznosság fényében legitimmé nemesül.

Mondhatnánk, hogy ez mind oké, de a szerelem az valami egészen más. A szerelem tényleg ledob magáról minden észszerűséget. Ott aztán valóban nincs helye semmi logikának! Nyilvánvaló, hogy ez sem igaz. Akár a kezdeti, mindent felperzselő szakaszban járunk, akár a későbbi, csendesebb időszakokat éljük, elménk - a tőzsdei árfolyam-grafikonok mintájára - folyamatosan értékeli a kapcsolat minőségét, összevetve más, alternatív kapcsolati opciók értékgörbéivel. A valódi szenvedély, a megfelelő együttműködés és a közös gyerekek elképesztő magasságokba emelhetik a másik árfolyamát, s valójában ez a matek az, amely valódi stabilitást adhat a frigynek. (A válás tiltása nem hozza ugyanezt az eredményt, csupán befagyasztja a piacot, így konzerválja a feszültséget és a boldogtalanságot.) John Gottman, a washingtoni egyetem pszichológia professzora új fejezetet nyitott, amikor a nyers matematikát tette az emberi kapcsolatok vizsgálatának fő eszközévé. Brutálisan sok kutatást végzett, hatalmas mintákkal, minden lehetséges információt (a kisérleti alanyok pulzusát, vérnyomását, bőrhőmérsékletét, adrenalinszintjét, ACTH szintjét, arckifejezését, használt kifejezéseit stb.) rögzítve. Olyan elképesztő mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie és értelmeznie, amely ma már lehetőséget teremt rá, hogy egy-egy kapcsolat várható kifutását döbbenetes pontossággal előre jelezze.

Léteznek olyan naív lelkek, akik valamilyen érthetetlen okból hisznek az emberi önzetlenségben. Természetesen ilyen sem létezik, még a legnemesebb tetteinket is a tiszta, kimatekolható önérdek motiválja. Tekintsük például a közismert példát, Jézus történetét az irgalmas szamaritánusról! Első ránézésre mondhatnánk, hogy milyen rendes arc; időt, energiát, olajat, bort, kötszereket és még két dénárt is áldoz bajbajutott felebarátja megsegítésére. Azonban ha figyelembe vesszük a tettből fakadó pszichikai előnyöket - elégedettségérzet, én-hatékonyság tudat, magasabb szintre emelkedő önértékelés, a lelkismeret-furdalás elkerülése - úgy azt látjuk, hogy ezek összességében jócskán felülmúlják a ráfordításokat, vagyis - a példabeszédben vázolt paraméterek fennállása esetén - jó üzlet a segítségnyújtás. A száraz matek, az állandó méricskélés természetesen semmit nem von le tetteink értékéből: az intelligens önzés messze a legkiválóbb útvonaltervező.

Mindezek fényében már csupán egyetlen kérdés maradt. Ha az élet nagy feladványai ennyire egyszerűen megfejthetők, akkor mégis miért van ennyi konfliktus, viszály és elégedetlenség? A válasz évezredek óta ugyanaz: mert végtelenül ostobák vagyunk; egyáltalán nem, vagy nagyon rosszul használjuk a fejünket. E gyenge mentális hatékonyság számos különböző okból fennállhat:

1. AZ ANALITIKUS ELME KIKAPCSOLÁSA - Ahol jellemzően a különböző érzelmek uralkodnak a hideg fej felett, ott esélye sincs a józanságnak. Érdemes megnézni a Korcs szerelmek c. mexikói, illetve az Eszeveszett mesék c. argentín-spanyol filmet. Két különböző műfaj, két különböző hangulat, ám a latin attitűd mindkettőnél meghatározó elem; alig találkozunk racionálisan indokolható mozzanatokkal.
2. AZ ANALITIKUS ELME FELÜLÍRÁSA - Ez már a tekintélyelvű világok jellemző vonása. A vallás, a diktatorikus törvény, a katonai utasítás lép a józan ész és a természetes morál helyére. Az eredmény: a náci bűnösök széttárják a karjukat. Ők csupán parancsot teljesítettek.
3. BELSŐ GÁTLÁSOK - Az ezérféle mérgező nevelés valamelyikének hatására a gyermekben konzerválódik a szégyen, vagy épp a bűntudat, melyet akár egész életében hordozni fog. Ez eleve lehetetlenné teszi, hogy nyitottan viszonyuljon bizonyos cselekvési alternatívákhoz.
4. AZ ADATGYŰJTÉS HIÁNYA - A szellemi igénytelenség terepe. Aki úgy él, hogy még kisérletet sem tesz a lehetséges utak megismerésére, annak esélye sincs, hogy a számára optimálisat válassza.
5. HAMIS ADATOK - Az alfa-özvegy kitűnő példája azoknak, akik hamis adatokkal kalkulálva jutnak hamis eredményre. A fiatal csajok egy része nagy kanállal falja az életet, hiszen egy-egy estére szinte bárkit megkaphatnak. Viszont amikor harminc fölött lassan megállapodnának, azt veszik észre, hogy a sármos alfák helyett már csupán kopaszodó bétákból szemezgethetnek. Nem értik a látványos minőségromlás okát, holott szó sincs ilyesmiről: az áhított hímek valójában sosem voltak elérhető közelségben.
6. HIBÁS EGYÉNI SÚLYOZÁS - Az sem ritka, amikor az ember hajlik a racionális mérlegelésre, mi több, tisztán látja a világ kínálozó lehetőségeit, csupán a saját valós szükségleteivel nincs tisztában, így életmegoldó képleteiben hibás súlyokat használ. Csupán egy az ezer példa küzül: amikor egy férfi hosszú keresgélés után megtalálja a számára tökéletesnek tűnő nőt, de mégis elsétál mellette, mert annak - korábbi kapcsolatából - már van gyereke. Talán csak évekkel később ébred rá, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított egy szinte lényegtelen szempontnak.

Semmi baj azzal, ha valaki spontán, bohém és szenvedélyes. Ha mindig minden döntésünket a hűvös intellektus szülné, úgy bár végtelenül hatékony és békés bolygó volna a miénk, de ezzel együtt bizonyára elég unalmas is. Azért ettől még elég messze járunk. Ha majd pár száz év múlva megközelítjük ezt a szintet, érdemes lesz visszatérni e kérdésre. Egyelőre azonban az volna a feladat, hogy megtanuljuk végre használni a fejünket.

Érdekes blogbejegyzést tett közzé Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Az írás apropójául egy torontói gázolásos merénylet szolgált: Alek Minassian tíz embert gyilkolt meg, miután a Facebookon az "incel" felkelésről posztolt. (Involuntarily celibate: nem önkénes cölibátus - olyan embereket takar, akikkel senki sem akar ágyba bújni.) Az eset nem előzmény nélküli, négy évvel ezelőtt Elliot Rodger - ugyancsak az incel közösség tagja - hat embert küldött a másvilágra, majd önmagával is végzett.

 Alek Minassian

Elliot Rodger

Az első szó legyen a megértésé és együttérzésé. Nyilvánvalóan szörnyű dolog egy olyan ember bőrében élni, aki a kutyának sem kell. Nem is szükséges túl sok empátia hozzá, hogy ezt belássuk, a legtöbben - életünk során hosszabb-rövidebb ideig - magunk is megtapasztaltuk az érzést. Ugyanúgy, ahogy testközelből ismerjük a szegénységet, a betegséget és még egy egész sor emberi nyavalyát. Azonban amikor egy létező társadalmi problémáról beszélünk, a megoldások keresésekor a legkevésbé sem rugaszkodhatunk el a morál talajáról. És most nem csupán a fenti két, mentálisan erősen sérült srác megmagyarázhatatlan terrorcselekményére gondolok, sokkal inkább Robin Hanson felvetésére. A különböző férfimozgalmak fórumain - idehaza a Férfihang oldalán - többször megfogalmazták már a gondolatot, hogy külső beavatkozással kellene az ügyetlenkedőket szexhez juttatni, például államilag finanszírozott prostitúcióval. Ez is meglehetősen abszurd ötlet, bár az igazat megvallva a blogger professzor elképzelései sem sokkal épületesebbek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - írta kreatív módon szabadjára engedve problémamegoldó fantáziáját. Szerinte közvetlenül oszthatnák újra a szexet (hogy ez mit jelentene a gyakorlatban, csak találgatni lehet), illetve készpénzben lehetne kárpótolni azokat, akiknek kevesebb jut a jóból... Elég vicces elképzelések egy közgazdász szaktekintélytől. Kapott is bőven a kommentelőktől, s joggal. Egészen nyilvánvaló, hogy a testével mindenki maga rendelkezik. Sem arra nem kényszeríthető az ember, hogy olyannal hancúrozzon, akitől egyébként hányingere van, sem arra, hogy ne szexeljen bárkivel, akivel - kölcsönös vibrálás esetén - szeretne. Robin Hanson ugyanis a meredekebb elgondolásai mellett megpengette a régi húrokat is: népszerűsíteni kellene a monogám kapcsolatokat és kárhoztatni a promiszkuitást. Szerencsére a hűtlenek azonnali megkövezésére azért nem tett javaslatot.

Jómagam végtelenül furcsának találom, hogy erről a témáról egyáltalán ennyi szó esik. Nem azért, mert periférikus volna, szó sincs erről. E probléma nagyon is sokakat érint a nyugati civilizációban, az állami születéskorlátozás miatt valóságos nőhiánnyal küzdő Kínában meg pláne. Azért nem látom értelmét a nagy brainstormingnak, mert a józan etika kizár minden elmebeteg felvetést: a kényszert ugyanúgy, mint a kárpótlást. Ha ma állami támogatásban részesítjük a magányosakat, holnap majd bejelentkeznek az alacsonyak és a korpás hajúak, holnapután meg a melankóliára hajlók és a gerincproblémával küzdők. Akármilyen égető probléma is a társtalanság, mindössze egyetlen működőképes megoldása létezik: meg kell tanulni kapcsolatokat létesíteni. Olyan ez, mint amikor át akarunk kelni a folyón, s arról kezdünk merengeni, hogy miként lehetne a vízen járni, kopoltyút növeszteni, vagy átrepülni felette, csak mert lusták vagyunk az úszáshoz. Könyvtárnyi irodalma van, hogy miként hozhatjuk formába magunkat, hogy miként kommunikáljunk, s hogyan fejlesszük egyéb karizma-elemeinket. Érdemes megnézni Alek Minassian és Elliot Rodger fotóját. Két teljesen átlagos fiú, a megjelenésük egyáltalán nem predesztinálta őket örök szüzességre. Utóbbiról tudjuk, hogy udvarias és félénk fiatalemberként ismerték, miközben írásaiból féktelen nőgyűlölet áradt. Kiáltványában így fogalmaz: "A nőket meg kell fosztani a jogtól, hogy eldöntsék, kivel fekszenek le. Ezt a választást intelligens, civilizált férfiaknak kellene meghozniuk a helyükben." Ezen az attitűdön - mely rengeteg sikertelen férfi sajátja - meg lehet botránkozni és lehet rajta mosolyogni is. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy ez a hozzáállás - akárhogy is igyekezne az érintett eltitkolni egy randevún - már önmagában lehetetlenné teszi a nőkkel való bármilyen normális kapcsolódást.

Szomorú, hogy még az ilyen tragikus ámokfutások után sem tudjuk levonni a megfelelő következtetéseket. Tudomásul kell venni, hogy a világ rengeteget formálódott az elmúlt pár emberöltő alatt. A nők tanulnak, dolgoznak, önálló jövedelemmel rendelkeznek, így többé nincsenek rákényszerülve arra, hogy egy férfi eltartsa őket. A számtalanféle fogamzásgátlási mód és az új, a megbélyegzésre egyre kevésbé hajló korszellem széles teret enged a kockázatmentes kalandozásnak. Ezek a változások mindkét nem számára nagyobb szabadságot teremtenek, így önmagukban abszolút értékesek. A társadalom krémjét adó férfiaknak és nőknek ez valóságos Kánaán, azonban a szexpiac alsóbb rétegei nem csupán kimaradnak a szabad szerelem áldásaiból, de még szűkülnek is a lehetőségeik. A vaskalapos konzervatívok visszarepítenék a társadalmat pár száz évvel, s a monogám és felbonthatatlan házasságban látják a megoldást, még akkor is, ha ez abszolút irreális elképzelés, ráadásul mélyen immorális is egyben. A baloldali érzelműek rögtön az állami beavatkozásban, a segélyezésben gondolkodnak. Olyan hangokat is hallani, amelyek pont az egyetlen etikus megoldást, a srácok férfiassá faragását (PUA és Red Pill mozgalmak) támadják. Arról pedig végképp nem beszél senki, hogy a nőknek legalább ugyanilyen probléma a magány, a társtalanság, a kényszerű cölibátus, még akkor is, ha ők inkább csendben szenvednek, s a legritkább esetben követnek el tömeggyilkosságot.  

Akármilyen elkeserítő is, de szerelem nem jár mindenkinek, vagy legalábbis alanyi jogon semmiképpen, ahogy a jólét, az egészség és a sportos test sem. Ezek mindegyikéért meg kell dolgoznunk. Persze, nincs igazság a teremtésben, egyeseknek mindez könnyű ujjgyakorlat, míg mások vért izzadnak. Ha lehetne, mindannyian a könnyebb utat választanánk. Mindazonáltal a kevésbé szerencséseket - amennyiben hajlandók tenni magukért - sokszorosan kárpótolja az élet. Az elvégzett munka már ömnagában is örömforrás. Az eredményekből fakadó önbecsülés és énkép-javulás pláne. A közel tökéletes genetikával rendelkezők alig tudnak csiszolni magukon, míg a gyengébb adottságúak - éppen indulóparamétereik miatt - elképesztően komoly fejlődésre képesek. Kevés dolog adhat annyi elégedettséget az embernek, mint az a tudat, hogy értéktelen önmagát egy értékes és szerethető valakivé formálta át.