téveszmék

téveszmék

"Meg kell óvni a gyerekeket a helytelen nőábrázolástól"

2021. február 24. - G. Nagy László

 tk2_2.jpg

Muszáj leszögezni: Tóth Krisztina parádésan jó költő. A kortársak közül talán a legkiemelkedőbb. A Lesz macska is című versét például egyenesen kötelező olvasmánnyá tenném (ha nem találkoztál még vele, úgy hagyd abba az olvasást és keress rá azonnal!), de az Óda az ötvenes férfiakhoz is fincsi darab. Tehetséges, értelmes, és elismert művészről van szó, a magam részéről nem is értem, hogyan tud egészen gyermeteg butaságokat megfogalmazni.

 

Pár napja a Könyves Magazin oldalán jelent meg az a riport, melyben a költőnő többek közt arról is nyilatkozik, melyik könyvet kellene levenni a kötelező olvasmányok listájáról: "Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér." Hihetetlenül groteszk ez a világlátás. Ahogyan a riport alatti hozzászólók is megjegyzik: ilyen alapon a világirodalom oroszlánrészét simán tiltólistára tehetnénk. Tóth Krisztina álláspontja legalább három ponton problémás.

 

IRODALMI ÉRTÉK

 

Egészen nyilvánvaló, hogy egy alkotás művészi értékét nem az határozza meg, hogy az olvasó mennyire szimpatizál az abban szereplő karakterek attitűdjével. Ez tényleg a brazil szappanoperákon edződött, iskolázatlan rétegek gondolkodásmódját idézi. Kíváncsi volnék, hogy a költőnő miként vélekedne például Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről. Mert ha létezik igazán beteg férfilélek, úgy e költeményben a lehető legbetegebb jelenik meg, miközben elvitathatatlanul a magyar irodalom egyik gyöngyszeméről van szó. Jókaiért már nem tudok ennyire lelkesedni, megítélésem szerint kifejezetten közepes író, többnyire egészen álmosító. Ha Tóth Krisztina csak annyit mondott volna, hogy létezik az Aranyembernél sok száz jobb regény, melyek a diákok számára is sokkal befogadhatóbbak, úgy egyetlen szót sem szólnék, csak helyeslően bólogatnék. De érvként felhozni azt, hogy Tímár Mihály nem úgy bánik a nőivel, ahogy neki, mint olvasónak tetszene, ez egészen megmosolyogtató.

 

PEDAGÓGIA

 

Minden kötelező olvasmány magában hordozza azt a remek lehetőséget, hogy az irodalomórán a diákok részletesen kielemezzék. A Bűn és bűnhődést boncolgatva óhatatlanul előkerülnek a morál alapkérdései, miközben a legkevésbé sem fogunk helyeslően csettinteni Raszkolnyikov tette kapcsán. A Pál utcai fiúk ugyancsak szolgál tanulságokkal és rém izgalmas, hogy a mai tizenévesek miként látják Nemecsek Ernő hősiességét. Az Aranyember iskolai elemzésének fűszerét pont a költőnő által kifogásoltak adják. Nem is értem Tóth Krisztinát: ha számára problémás a regényben megjelenő édeshármas, illetve az abban résztvevők hozzáállása, úgy vajon van-e jobb terep ennek kitárgyalására, mint egy irodalomóra? "A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek." - állítja a költőnő, s e kijelentéssel még az a legkisebb baj, hogy semmi köze a valósághoz. Az olvasmányélmények hatása egyértelműen eltörpül a Facebook, a TikTok, az Instagram, a tinisorozatok és a szülői minta mellett, de nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy egy jó tanárral simán meg lehet beszélni: nőként osztoznánk-e egy férfin, illetve férfiként tartanánk-e két feleséget. (A magam részéről nem nyilatkozom, mert az asszony is olvassa a blogot...)

 

LIBERÁLIS SOKSZÍNŰSÉG VS. VÉLEMÉNYDIKTATÚRA

 

Egy liberális óhatatlanul így gondolkodik: létezik minimum kilencvenféle gender, ezekből fakadóan csaknem végtelen számú együttélési forma. Ezek mindegyike legitim, még akkor is, ha a magam részéről nem szimpatizálok minddel. Egészen döbbenetes az a korszellem, amelyben a szexuális attitűdök minden extremitása elfér, csupán az Aranyemberben megjelenő poligám felállás jelent szálkát a szemben. (És akkor még a kritikával nem illethető iszlám vallásról, az annak szerves részét képező többnejűségről nem is szóltunk.) Nem tudom, hogy Tóth Krisztina liberálisnak vallja-e magát, ám ez a megnyilvánulása semmi szín alatt nem tekinthető annak. Nem tudom, hogy a költőnő milyen véleményt formálna, ha Jókai Aranyasszony címmel írt volna regényt, melyben Noémi folytat kicsapongó életmódot, a szigeten fogadva különböző szeretőit. Mondjuk három olyan férfit, akik nem kérdeznek, csak örülnek; akik mindig ápoltan érkeznek, s engedelmesen beletörődnek, hogy ezen a pályán nem egyedül ők rúgják a gólokat. Lehetne köztük gazdag és hősszerelmes, kinek elfogadja ajándékait, de nem lelkesedik érte igazán. A másik lehetne szenvedélyes szerető, aki lángra gyújtja az éjszakákat, ám hiányzik belőle az intellektuális tűz. A harmadik talán egy szomorú szemű költő, akivel lelkük minden rezdülése közös... Ez bejönne a költőnőnek? Vagy valamiféle - eleddig nála nem tapasztalt - prüdéria okán ettől is epét hányna?

 

Valóban meg kéne óvni a gyerekeket a helytelen nőábrázolástól? Kedves Krisztina, akkor honnan fogják tudni, hogy mi a helyes? És biztos az, hogy csupán egyetlen helyes női attitűd létezik? A náci világot tekintve elég széles a társadalmi konszenzus, mely szerint a hitleri eszmék és tettek megengedhetetlenek. Valamiért mégis tananyag. Talán azért is, hogy okuljunk belőle: soha többé nem szeretnénk hasonlót. Az Aranyemberben megjelenő - többféle! - nőábrázolás számomra nem tűnik hasonló rémtettnek. Ez mégsem fér bele? Azelőtt még hittük azt, hogy az iskolai oktatásnak, a történelmi és irodalmi élmények átbeszélésének szerepe lehet a gyerekek tudati fejlődésében. Ma már ez is a múlté? Tényleg az a jövő, hogy eltörlünk mindent, ami egy kicsit is kilóg a szűkre szabott ideológiai keretből?

 

"Szolgának lenni szégyen"

onkenyes.jpg

 

Sokadszorra írom le: a magam részéről nagyon bírom Puzsér Robit, rengeteget tanultam tőle. Van azonban egy-két olyan kérdés, melyet valamiért képtelen reálisan látni.

 

A minap a hét fő erényről folyt a diskurzus az Önkényes mérvadó című rádióműsorban, itt hangzott el Puzsér részéről a következő gondolat: "Ha egy eszmét szolgálsz, egy éterikus eszményt; az igazságosságot, az emberi szeretetet, az emberi megértést, a méltányosságot, akkor szolgáló vagy, és az az életedet felmagasztosítja. De hogyha XY-t szolgálod, akinek neve van, lakcímkártyája van, hozzá tartozó TAJ-száma van, az már nem szolgálat. Az szolgaság, és ez az, ami lealjasít." Hitem szerint a nagy megmondóember ezúttal erősen el van tévedve. Bevallom: el sem tudom képzelni, miként lehet egy pozitív eszmét oly módon szolgálni, hogy annak ne volna hús-vér kedvezményezettje - névvel, címmel, TAJ-kártyával. És ugyanígy: ha egy ideológiához képtelen vagyok hozzárendelni olyan áldást, mely valós személyek sorsát segíti, úgy az adott eszmerendszer aligha támogatandó. Amikor olyat hallok, hogy az eszmét érdemes szolgálni, nem az embert, olyankor azonnal a történelem gyilkos ideológiáira asszociálok: a nácizmusra, a kommunizmusra, a fundamentalista kereszténységre és a fanatikus iszlámra. Puzsér persze siet leszögezni, hogy a maga részéről az évezredes eszményekre gondol, nem a tünékeny politikai ideológiákra, ám a rádióhallgató épp csak fellélegezne, máris visszatáncol: "A gyűlöletnek és a hitványságnak szolgálni még mindig nemesebb feladat, mint a nagyuraságnak szolgálni. Mert akármennyire is erkölcsileg alávaló, még mindig emberhez méltóbb egy eszménynek szolgálni, mint egy másik embernek." Akárhogy is csípem Robit, ezek a mondatok egyszerűen vállalhatatlanok. A világ valaha volt minden történelmi bűne ebből a beteg gondolatból sarjadt.

 

"Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!" - hirdeti Jézus, ám Puzsér figyelmét mintha elkerülte volna ez az intelem. (Egy ateistánál ez még megbocsátható volna, ám nála, aki a morált a krisztusi tanításból vezeti le, aligha elnézhető.) Pedig nem kétséges, hogy megkerülhetetlen tanításelemről van szó: Jézus a szabad piacgazdaság alapvetését fogalmazza meg. A másoknak tett szolgálat ugyanis az egyetlen útja mindenfajta gazdagodásnak - tökéletesen mindegy, hogy munkavállalóként, eladóként, üzleti partnerként, valamely szeretetszolgálat karitatív tagjaként, avagy profi komornyikként szolgáljuk a másik embert. Ha a Honda nagyobb profittal zárja az évet, mint a Toyota, az egészen pontosan annyit jelent, hogy jobban szolgálta a vásárlóközönséget, mint a konkurens óriásvállalat. Már maga a SZOLGÁLTATÁS szó is beszédes, különösen 21. században, amikor a nagyfokú gépesítésnek köszönhetően a piac hús-vér szereplői egyre nagyobb hányadban jelennek meg a harmadik szektorban. Fodrászok, kozmetikusok, személyi edzők, csontkovácsok, masszőrök, magántanárok, plasztikai sebészek, lakberendezők... - a szó legszorosabb értelmében a megrendelőiket szolgálják, az ő legdirektebb kívánalmaikat teljesítik. Aligha találni ebben bármi kivetnivalót. A robotizált közeljövőben e folyamat várhatóan csak fokozódik majd; pont azok a munkahelyek fognak leggyorsabban megszűnni, amelyekben a másik embernek tett szolgálat csak közvetve jelenik meg. Természetesen a kombájnt vezető farmer; a futószalag mellett dolgozó gyári munkás; vagy épp a Budapest-Róma útvonalon ingázó kamionsofőr is alapvető szükségletek kielégítésében vesz részt, azonban az embertársának tett szolgálatot mégsem érzi át oly direkt módon, mint egy borbély vagy egy műkörmös. A betegápolók kapcsán Horváth Oszkár megjegyzi: "Ez abszolút nemes, ráadásul olyannyiban is szolgálat, hogy nincs igazán megfizetve." Oszit talán még jobban szeretem, mint Puzsért, ám ez a gondolat most nagyon félrement. Nem csupán azért, mert a világ számos részén a kórházi nővérek bére egészen kiemelkedő. Sokkal inkább azért, mert a SZOLGÁLAT értékéből az égvilágon semmit nem vesz el, ha azt busásan honorálják. Az ég óvjon minket egy olyan világtól, amelyben a tűzoltók, a rendőrök, vagy épp az orvosok alulfizetettek, mert a társadalom azt várja el, hogy szolgálatukat puszta hivatástudatból végezzék! 

 

"Hogy szolgának lenni szégyen vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember." - Ezek már J. I. Packer, a tavaly elhunyt keresztény író szavai, melyekkel tökéletesen egyet tudok érteni. Tény, hogy létezik rossz értelemben vett szolgaság, történelmünk során ennek is láttuk már számos formáját. Amikor vallatótisztként, inkvizítorként, verőlegényként kiszolgálunk egy embertelen rendszert, abban nem sok nemes vonás fedezhető fel, ám vegyük észre: itt sem a szolgasággal van baj, hanem a kegyetlenkedéssel. Arra sem lehetünk különösen büszkék, amikor egy puha diktatúra fennmaradásához szervilis lapításunkkal járulunk hozzá - ilyet bőven láttunk és látunk Európa mindkét térfelén. Azonban pontosan érzékeljük, hogy ezúttal sem a szolgaság a fő gond, sokkal inkább a gyáva meghunyászkodás. És persze lehetünk a barbár világok meggyötört áldozatai is: rabszolgák, alacsony kasztbéliek, a munkatáborok politikai foglyai. Világos, hogy itt sem a szolgaság a probléma, hanem a brutális elnyomás. Mindezekkel szemben ha önként vállalkozunk humánus szolgálatra, abban aligha találnánk szégyellnivalót. Puzsér Robi azt nem látja át, hogy valójában minden erőszakmentes emberi együttműködés idesorolható. Ilyen tekintetben tökéletesen mindegy, hogy a papok, vagy a gésák jelmezét öltjük magunkra.

 

"Az ember nem méltó ahhoz, hogy magánál alacsonyabbat, vagy magával egy szinten lévőt szolgáljon. Ennél magasabb kozmikus entitás az ember. Az ember csak úgy válthatja meg az életét, ha önmagánál magasabb entitást választ és azt szolgálja és abba veti a hitét." - folytatja Puzsér vallásos hevülettel, majd mondatait Horváth Oszi egészíti ki: "És ebből eleget találunk, ebből van választék." Bevallom: halvány fogalmam sincs, miről beszélnek. Ha létezik is az embernél magasabb entitás, úgy az aligha szorul rá bármiféle szolgálatra. Ám ugyanez a helyzet akkor is, ha nem istenségekben, csupán ideákban gondolkodunk. Egyrészt azért, mert a nemes eszmék végtelenül szimplák; Platón aranyszabályától Kant kategorikus imperativusáig a lényeg évezredeken át mit sem változott. Jézus szavaival: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük!" Ebben az egy mondatban szinte minden benne van, amit a morál kapcsán tudni és alkalmazni érdemes; a legtöbbünk számára nem létezik olyan elméleti/intellektuális/spirituális szolgálat, amellyel ehhez bármi érdemlegeset hozzátehetnénk. Másfelől azt is látjuk, hogy a legmagasabb polcon lévő eszmények sem szólnak másról, mint a másik emberrel való bánásmódról. Puzsér nagyon el van tévedve: szolgálni valójában csakis olyanokat lehet, akik és amik velünk azonos, vagy alacsonyabb szinten állnak. S ha már az Önkényes mérvadó nagyhangú műsorvezetője nem is látja át a lényeget, Weöres Sándor bizonyosan. Keresve sem találhatnék jobb zárszót Rongyszőnyeg című költeményének négy soránál:

  

'Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség."

"A jótett mindig elnyeri jutalmát"

irena_sender.jpg

 

Nem tudom, hogy a széles közönség előtt mennyire ismert Irena Sendler neve. Gyanítom: semennyire. Bevallom, jómagam is mindössze pár napja találkoztam vele először. Pedig egy valódi hősről van szó, és a valódi hősök nevét illő volna ismernünk és megjegyeznünk.

 

Ez a lengyel nő a második világháború idején közel 2500 zsidó gyerek megmentésében vett részt, s tette ezt a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal. Szociális munkásként állandó bejárása volt a varsói gettóba, ahol - papíron - a tífusz jeleit kereste, a nácik ugyanis semmitől sem tartottak annyira, mint egy pusztító járvány kirobbanásától. Irena azonban ritkán távozott üres kézzel: zsákokban, bőröndökben, kézikocsikban, esetenként koporsóban, egy-egy hulla alá rejtve csempészte ki a kicsiket. A legnagyobb gondot a spontán felsíró csecsemők okozták, ezért sosem járt egyedül: jól idomított kutyája ugatással jelezte - s egyben elnyomta a sírás zaját -, ha egyenruhást észlelt a közelben. A megmentett gyerekek katolikus születési anyakönyvi kivonatot és hamis személyazonossági igazolványt kaptak, majd valamely Varsó környéki árvaházba, vagy zárdába kerültek. Irena minden egyes gyereknek feljegyezte az adatait, s csuprokba rejtve elásta azokat, hogy a háború végeztével szüleikkel egymásra találhassanak. Csalódnia kellett: szinte minden érintett felnőttet meggyilkoltak a treblinkai megsemmisítő táborban.

 

És hogy a jótett mindig elnyeri jutalmát? Aligha. Azon a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy a Gestapo nem zárta a szívébe Irena Sendlert. 1943-ban letartóztatták, miután egy ideje már gyanakvással figyelték ténykedését. Brutálisan megkínozták, eltörték karját, lábát, s - mert nem volt hajlandó beszélni - végül halálra ítélték. A tervezett kivégzés híre eljutott a Zsidómentő Tanácshoz, s egy német fegyőr busás megvesztegetésével sikerült megszöktetni a lányt. Természetesen a háború végéig bujkálnia kellett. Az ember azt gondolná, hogy innentől, a nácik bukásától kezdve ünnepelt sztárrá vált, neve és fotói ellepték a lengyel sajtót és nemzeti hősként kezdték tisztelni. Nos, a legkevésbé sem. Mivel kapcsolatban állt az emigráns kormánnyal, a kommunista kabinet ugyanúgy ellenséget látott benne, s üldözte, akár a nácik. (Semmi sem mutatja szebben e két eszmerendszer mély rokonságát és elképesztő embertelenségét, mint Irena személyes sorsa. És persze az is világossá válik, hogy akiben egy cseppnyi morál is munkál - pláne, ha valaki igazi hős -, annak a legkisebb köze sem lehet egyik világpusztító ideológiához, illetve azok helytartóihoz sem.) A második világháború lezárását követően tehát további negyvenöt évnek kellett eltelnie, hogy a kommunista rezsim bukását követően Irena Sendlert végre saját hazájában is elismerjék. Mondhatnánk, hogy innentől - nyolcvanéves korától! - már diadalmenet az élete, ám ez sem volna maradéktalanul igaz. 2007-ben Nobel-békedíjra jelölték. A hír nagy sajtóvisszhangot kapott, s a legtöbben el is könyvelték biztos befutóként. A bizottság azonban végül Al Gore-nak, az USA korábbi, demokrata alelnökének ítélte az elismerést, az éghajlatváltozás elleni harcban betöltött szerepéért... Egy rossz vicc a világ. 

 

Manapság a tudatipar veszettül dolgozik mindannyiunk érzékenyítésén, hogy elfogadóbb, nyitottabb, empatikusabb lényekké váljunk. A cél nemes, az eszközök azonban gyakran használhatatlanok. Amikor a kultúrafogyasztó azt érzi, hogy hülyének nézik, hogy az agyát mossák, hogy ugyanazt a dogmatikus tananyagot kívánják sokadszorra is letolni a torkán, egy idő után megfeszül és ellenáll. Amikor csupán annyi az üzenet, hogy "mondj nemet a rasszizmusnak!", e szlogen a legtöbbünk számára üresen csengő frázis marad. Amikor arról értesülünk, hogy az Oscar-díj megítélését a továbbiakban faji kvótákhoz kötik, többségünk értetlenül fintorog. Amikor azt látjuk, hogy fehér emberek térdepelnek feketék előtt, vagy akár a cipőjüket csókolgatják - ez hitem szerint minden jóérzésű emberben visszatetszést kelt. Igazat kell adnom Puzsér Róbernek: a katarzis az egyetlen eszköz arra, hogy egy-egy művészi alkotást megtekintve egy kicsit más emberként hagyjuk el a színház-, vagy vetítőtermet. A katarzishoz pedig igazi hősökre van szükség, akik szembeszállnak a nyilvánvaló igazságtalanságokkal és győzedelmeskednek azok felett. Zöld könyv, A számolás joga, Életrevalók, Gran Torino... sorolhatnánk napestig azokat a pazar filmeket, melyek úgy formálják tudatunkat, hogy közben nem érezzük megerőszakolva magunkat. Valódi problémákat, valódi embertelenségeket mutatnak be, még véletlenül sem műhisztiket; s ezekre valódi megoldásokat is kínálnak. Teszik ezt a művészet kifinomult eszközeivel - egy percig sem kérdés, hogy nézőként könnyen és magától értetődő módon azonosulunk az elnyomottakkal, a megbántottakkal, az áldozatokkal. Hasonló a helyzet a holokauszttal is. Sokan - főképp akik semmilyen szempontból sem vagyunk érintettek - talán unjuk már a témát. Azonban az igazi hősök - és semmi kétség, hogy Irena Sendler közéjük tartozik - még számunkra, érdektelenek és megcsömörlöttek számára is képesek megteremteni a katarzist; hitem szerint abszolút érdemes odafigyelni rájuk. Általuk, s talán csakis általuk tudunk mi is egy kicsit jobb emberré válni.

 

Egyben biztos vagyok: akárhogy is alakult Irena sorsa, ez a nő egész életében azt tette, amit a szíve diktált. Időskori fotóit szemlélve az arcáról tükröződő, megkérdőjelezhetetlen boldogságot, tisztaságot és elégedettséget látjuk. Talán csak ennyi a jutalma. Talán nincs mennyország. Talán sosem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. Ám az biztos, hogy amikor 2008-ban - 98 évesen - befejezte földi pályafutását, egy egészen rendkívüli, hihetetlen bátorsággal és önazonossággal végigküzdött, teljes értékű életet hagyhatott maga mögött. (Hiszem, hogy ez a recept a komplex létezéshez, kár, hogy negyedennyi merészség sem szorult belém...) Különösen megkapó, ahogyan utolsó éveiben a múltjáról nyilatkozott: "Minden megmentett gyermek segített abban, hogy igazolást nyerjek földi létemre." Ha megfeszülnék, sem tudnék ennél szebb és igazabb mondatot megfogalmazni.

 

irena.jpg

"Halottakról jót, vagy semmit"

george-floyd-temetese.jpg

 

Ez a végtelenül ostoba frázis az egyik legjobb példája annak, hogy a véletlenszerűen mutálódó mémek miként képesek hatni kultúránk egészére. Pontosan tudjuk, hogy félrefordításról van szó. Az eredeti verzió így hangzik: "halottakról jól, vagy semmit". Ami körülbelül annyit tesz: igazat, vagy semmit. Ennek ellenére a címbéli verzió terjedt el világszerte, egy teljesen torz és értelmetlen gondolkodásmódot hagyva örökül.

 

Nálam elsősorban az veri ki a biztosítékot, amikor egy-egy készen kapott mondást megkérdőjelezhetetlen igazságként kezelünk, magunk sem tudva, miért. Az mondjuk ritka, hogy bármelyik játékostársam feldúltan otthagyná a pókerasztalt "a kártya az ördög bibliája!" felkiáltással. Annyira azért intelligens faj a homo sapiens, hogy a nyilvánvaló ökörségeket képes kiszűrni. Azonban az elhunytak múltjának szemérmes elhallgatása igen jól passzol ahhoz a képmutatáshoz, melyet évszázadokon át a vallások erőltettek, majd a 21. században a politikai korrektség szószólói igyekeznek személyiségünk alapjegyévé tenni. Amikor egykori rokonainkat, tanárainkat emlegetve a sötétebb fejezetek is terítékre kerülnek, szinte minden társaságban akad egy-egy savanyú erkölcscsősz, aki a címbéli frázist felemlegetve visszafogottságra szólítja az emlékezőt. E megkívánt szégyenlősség nyilvánvalóan felesleges és értelmetlen. Még csak Hitlert vagy Sztálint sem kell felhoznunk ennek belátásához. Elég ha arra gondolunk: változtatna-e a dolgon, ha az idióta töritanár még mindig élne, úgy 300 kilométer távolságban, ahol húsz éve nem is látta senki? Ez esetben legitim volna a fikázás?

 

A legszebb persze az, hogy egy félrefordítással megszülető, véletlenszerű mém miként szilárdítja meg pozícióját a köztudatban. Amikor egy viselkedésminta terjedni kezd, utólag természetesen mindig legyártjuk hozzá a miérteket, vagyis elszántan racionalizálunk. A keresztény gondolkodásmód azonnal szállítja a magyarázatot: az ítélkezés egyedül Isten dolga. (Kérdés persze, hogy ennek immáron, az érintett eltávozását követően van-e bármilyen jelentősége. Vajon személyes véleményalkotásunk befolyásolja majd a Mennyei Atyát a döntésben?) A zsidó vallás is egyetért a szállóigével; a Talmud szerint aki bármely embertársára rosszat mond - akár halálában is - az egyben a Teremtőt is kritikával illeti. Az ősi babonavilág intése különösen meggyőző: ha az elhunyt nem kapja meg a kellő tiszteletet, a végén még kísértetként visszajár és bosszút áll... Sokan a tapintatra hivatkoznak: az eltávozott vétkeinek felemlegetése egyszerűen rossz fényt vet a hozzátartozókra. Akit ez a sok marhaság egyike sem győz meg, még mindig elmehet a pszichológia irányába, s beszélhet a megbocsátás fontosságáról, illetve arról az elengedhetetlen attitűdről, hogy soha ne a másik embert - esetünkben a már elhantoltat - okoljuk sorsunkért. Ezek már értelmes szempontok, viszont a legkevésbé sem indokolják a szemérmes tapintatot. Talán pont az segíti a megbocsátást, a lelki gyógyulást, az önmagunkért való felelősségvállalás kialakulását, ha tisztán látjuk és ki is merjük mondani az elhunyt egykori disznóságait.

 

Tavaly májusban, amikor George Floyd életét vesztette, a világsajtó - a már megszokott módon - tökéletesen kettéhasadt. A baloldali, a BLM mozgalmat támogató szárny hirtelen tisztelni kezdte a "halottakról jót, vagy semmit" frázist, s valóságos szentségtörésnek tartotta, ha bárki Floyd múltjában vájkál. Egy makulátlanul tiszta hősre volt szükségük - ezt diktálták a politikai marketing elemi szabályai -, akinek emlékfényét nem árnyékolhatja be sem a rendszeres drogfogyasztás, sem azok az erőszakos rablótámadások, melyeket szinte kizárólag egyedülálló, védtelen nők ellen követett el. (Igazi skizofrén helyzet egy antirasszista feministának...) A jobboldali sajtóorgánumok persze magasról tettek az ősi intelemre, s mindent kitálaltak, ami szégyenfoltot csak találtak az elhunyt élettörténetében. Most álljunk meg egy röpke pillanatra, s képzeljünk el egy olyan társadalmat, melynek tagjai nem a főkolomposokkal együtt bégető birkák, hanem értelmes; gondolkodni, analizálni képes emberek! A Napnál is világosabb, hogy egy ilyen környezetben a két tábor hangja összeérne, s gyakorlatilag ugyanazt kommunikálnák. Mindenki elkönyvelné, hogy megengedhetetlen rendőri túlkapás történt, mely nem maradhat következmények és tanulságok nélkül, de ennyi. A baloldali érzelműek számára világos volna, hogy Floyd áldozat, de nem hős; az ellentábor pedig egy percig sem gondolná, hogy bűnöző mivoltja megengedhetővé teszi vele szemben az ilyetén rendőri fellépést. Ergo: mondhatunk a halottról bármit, a nyíltság nem okozhat semmiféle kárt.

 

A hazai közélet közelmúltjából Bauer Tamást érdemes megemlíteni, mint az ókori intelem nagy elkötelezettjét. Apjára emlékezve, Százéves lenne című, január 20-án közzétett posztjában így ír: "Nem tartozott azok közé a vezetők közé, akik utasításokat adtak a törvénysértésekre, kínzásokra, és nem tartozott azok közé a vizsgálótisztek és verőemberek közé sem, akik azokat végrehajtották." Nincs még egy olyan posztja, mely ennyi hozzászólást kapott volna. A legvisszafogottabbak: "Türelmetlenül várjuk a szentté avatását", illetve "Elég lett volna ennyi: nekem jó apám volt, szerettem. Akinek fájdalmat okozott, sajnálom." Jó látni, hogy még a saját törzsszurkolói is józanul helyreteszik. Számomra mindenesetre érthetetlen, hogy egy immáron nyugdíjas korú értelmiségi képtelen arra az alapműveletre, hogy szembenézzen halott apja - jól dokumentált, eltagadhatatlan - vétkeivel. Vajon mitől fél? Ha egy ifjú ember megretten attól, hogy a nyilvánvalóan pszichopata szülője szadista hajlamait örökli, az még csak-csak érthető. Bauer Tamás azonban már csaknem hetvenöt esztendős, már bőven megnyugodhat, hogy ő maga nem ilyen. Túl a genetikán: morális szempontból sem örököse apjának, s ezt minden jó érzésű, minimális erkölcsi érzékkel bíró földlakó belátja. Miért a mentegetés, a hazudozás? Hobo sem beszél gyakran az öreg Földesről, de ha mégis, olyankor nem esik nehezére a távolságtartás és a reális képalkotás. Nem esik nehezére bevallani, hogy verte az apja, s hogy egyébként sem tudott semmivel sem azonosulni, amit a vén kommunista képviselt. Ez ennyire egyszerű, a fene se érti, Bauernek miért nem megy.

 

"Ne ítélkezzetek!" - imigyen szól az a jézusi (eredetét tekintve buddhista) intelem, mellyel a keresztény hitszónokok évszázadokon át nemigen tudtak mit kezdeni. Pedig a krisztusi tanítás központi magjáról van szó: ez maga a szeretet, az elfogadás, a nyitottság, a humanizmus, a liberalizmus, az élet feltétlen tisztelete. Nem ítélkezni elsősorban annyit tesz, hogy nem a vétkest vetem meg, hanem csakis a vétkét. Ebből fakadóan nem alkalmazok olyan büntetőtételt, amely visszafordíthatatlan (fizikai csonkítás, halálbüntetés). Másrészt jelenti azt is, hogy nem szankcionálom az ártatlan szokásokat: a másképp gondolkodást, az eltérő véleményt, a fura viselkedést, vagy akár a testiség számtalan formáját. Csupán azt tekintem véteknek, ami valóban az: a kegyetlenkedést, az agressziót, a másik ember szabadságának megsértését. Viszont semmiképpen sem jelent olyasmit, hogy ne lehetne önálló véleményem bárkiről és bármiről, vagy hogy azt el kéne hallgatnom. Amikor egy elhunytról esik szó, valójában sokkal egyszerűbb dolgunk van, mintha egy élőt kritizálnánk, hiszen a jézusi intelem primer szála őt aligha érinti - büntetni már bizonyosan nem lehet. (Ha már a tapintatosság erényét kívánjuk gyakorolni, érdemesebb inkább az élőkkel kezdeni, ők sokkal jobban rászorulnak.) Muszáj felismerni: a halál nem tesz mindenkit automatikusan szentté. S talán igaz, hogy az eltávozottak vétkeinek felhánytorgatása nem minden esetben elegáns. Ám ha ez marad az egyetlen makula az egyébként kifogástalan eleganciámon, úgy ettől még egészen nyugodtan alszom.

 

"Nem biztos, hogy alapjog a gyermekvállalás"

 

family2.jpg

 

Egy hete jelent meg Vági Márton Miért nekem kell fizetnem azt, ha te gyereket akarsz? című véleménycikke az Azonnalin. A jobboldali sajtó azóta is epét hány. Vajon mennyire jogos ez a felháborodás?

 

"Biztos, hogy a partnerem a megfelelő személy erre a célra? Nem csak azért akarunk gyereket, hogy a rogyadozó kapcsolatunkat megmentsük vele? Van elég pénzem, hogy eltartsam, felneveljem a gyereket, és ne másoktól kelljen koldulnom ezért, ne másokat kelljen megsarcolni az én döntésem miatt? Elég intelligens vagyok ahhoz, hogy egy ember életéről tudjak gondoskodni? Saját magamról tudok? Vagyok annyira megbízható, intelligens, hogy egy emberi lény felnevelése nulláról felnőtt korig ne okozzon gondot, és a gyermeki fejlődés legszenzitívebb időszakait is megfelelő felkészültséggel tudjam kezelni? Ha ezek közül bármelyik kérdésre NEM a válasz, akkor nem kell gyereket vállalni." Így ír Vági Márton, s muszáj elismerni, hogy ez az attitűd felelősségteljes és beleköthetetlen. "Ugyanis a gyerekvállaláshoz nem elég egy hímivarsejt és egy petesejt találkozása. Ez elég a kutyáknál, a lovaknál meg a zebráknál, de mi pár évezrede kiemelkedtünk az állatvilágból, és ideje lenne ehhez méltóan viselkednünk: nem ösztönlény módjára szaporodnunk, hanem racionális döntéseket hoznunk." Evidens, és az az igazán szép benne, hogy bármelyik politikai térfélen megfogalmazható volna. (Borítékolható persze, hogy kormánypárti újságíró tollából e mondatok azonnal kiérdemelnék a náci jelzőt...)

 

"Illő lenne nem elvárni másoktól, hogy tartsák el azt a gyereket, hogy adózzanak azért, hogy neked legyen pénzed pelenkára meg babakocsira. Legyen gyereked akkor, ha más emberek pénze nélkül is sikerül őt eltartanod. Amíg ez nincs meg, addig igazából magadról sem tudsz gondoskodni. Ez azt jelenti, hogy nincsenek anyagi tartalékaid, nincs biztos alapod, magyarul nem állsz készen arra, hogy utódod legyen. Neki se lenne jó, neked se lenne jó, és nekem se lenne jó. A gyerek nélkülözne, te megszakadnál azért, hogy legalább etetni tudd, én meg végső soron fizethetném ezt az egészet. Hidd el, egyáltalán nincs hozzá kedvem, és jobban örülnék, ha az állam nem vinné el a fizetésem jelentős részét azért, hogy te 'élhesd az álmaidat', és Facebookon hozzon pár lájkot a napi harmincnyolc kép a csemetédről." Az az igazság, hogy hiába hőbörög Bayer Zsolti és Jeszy, ezek tipikusan jobboldali gondolatok. Kifejezetten az egyéni felelősségvállalást hirdetik, akár jómagam is írhattam volna mindezt (ahogy írom is minden alkalommal, ha a téma terítékre kerül). "Mi lenne, ha a CSOK, a családi pótlék, a GYED és a GYES megszűnnének, cserébe viszont csökkentenék a jövedelmet terhelő adókat? A támogatások megszüntetése egyet kellene jelentsen egy radikális adócsökkentéssel is: az állam ugyan nem ad családi pótlékot vagy GYES-t, cserébe a gyermekvállalásra készülő párok (és mindenki más is) kevesebbet adóznának, és saját magukról gondoskodhatnának." Ezek abszolút libertárius gondolatok, melyekben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találok. Mi több: hitem szerint nem születne kevesebb gyerek ilyen környezetben sem. A bajok ott kezdődnek, amikor olyan baloldali kormány kerül hatalomra, mely úgy szüntet meg mindenféle családtámogatást, hogy e mozzanat nem jár együtt semmiféle SZJA-csökkentéssel.

 

Vági Márton alapattitűdje megsüvegelendő, ám ezen túlmenően dolgozata számos sebből vérzik. "Miért nem annak jár 'jutalom', aki nem hoz a világra egy újabb, szén-dioxidot kibocsátó, komoly ökológiai lábnyommal bíró embert?" Ez nyilvánvaló marhaság, s logikailag sem fér össze az eddigiekkel. Ha már kiegyeztünk abban, hogy nem kell külön támogatni a gyermekvállalást, most ne essünk át a ló túloldalára, hogy azoknak szavazunk meg anyagi elismerést, akik lemondanak a szaporodásról. "Nekem nem lesz utódom, aki miatt műanyagot kellene gyártani, aki miatt állatokat kellene megölni, aki miatt utakat kellene építeni, energiahordozókat kellene elhasználni. A soha meg nem születő utódom ökológiai lábnyoma nulla lesz." Oké, Marci, de ez a te dolgod. Nekem meg van fiam és lányom is, és remélem, hogy egyszer majd unokáim is lesznek. A mögöttünk hagyott ökológiai lábnyom nyilvánvaló probléma, ám csakis akkor, ha vannak leszármazottaink. Utódok hiányában abszolút álszent és értelmetlen ez az aggodalom. (Ki a búbánatos fenének akarnánk megmenteni a bolygót, ha nem a gyerekeinknek???) Ráadásul pár sorral feljebb már megjelent az a bölcs gondolat, hogy a homo sapiens - tudatos szaporodási stratégiájával - kiemelkedik az állatvilágból. Vigyük tovább ezt a vonalat: létezik még számos olyan emberi teljesítmény, mely szervesen hozzájárult ahhoz, hogy a Föld legsikeresebb fajává váljunk. A műanyagok feltalálása, az útépítés és az energiahordozók felhasználása például tipikusan ilyenek. Ha akad is átok ezekkel, még mindig jócskán az áldások felé billen a mérleg.

 

"A robotizáció itt van a nyakunkon. Számos olyan szakma fog eltűnni a földről, amit ma még milliók űznek világszerte. Ahogy Harari fogalmaz: az ipari forradalom során, a mezőgazdasági munkásokból viszonylag könnyű volt ipari munkásokat kreálni. Amikor a nehézipar a huszadik század második felében szép lassan bedőlt, még akkor sem volt lehetetlen a kohászokat és bányászokat például kamionsofőrré, masinisztává, árufeltöltővé átképezni. Ha az önvezető kamionok és vonatok korában már nem lesz szükség sofőrökre, az eladó nélküli boltokban már nem lesz szükség humánerőforrásra, a gyártósorok mellé szintén nem fog kelleni kétkezi munkás, akkor ezekkel a tömegekkel mit kezdünk?" Ezek megint csak rettenetes érvek, jóllehet időről időre menetrendszerűen megjelennek. Azt kell látni, hogy az emberiség minden technológiai fordulópontnál rendre összecsinálja magát. Már az első ipari forradalom idején is brutális volt a károgás, hogy itt a világ vége, a gépek elveszik az emberek munkáját... És igaz ugyan, hogy minden komolyabb innovációs ugrással megszűnik egy szakma, ám rendszerint keletkezik három vadonatúj is. A szerző diplomás sportmenedzser. Vajon értette volna bárki úgy 150 évvel ezelőtt, voltaképp mit is jelent ez a kifejezés? 

 

"Sokak szerint alapvető jogunk, hogy gyereket vállalhassunk, és ez a megállapítás egészen a közelmúltig nagyjából meg is állta a helyét. A mai, klímakatasztrófa felé tartó, túlnépesedett, a robotizáció áttörésének határán álló földön azonban, ahol a bolygó erőforrásait durván feléli az emberiség, nem biztos, hogy alapjognak, magától értetendő dolognak kellene venni a gyerekvállalást." A dolgozat legvadabb és kifejezetten vállalhatatlan mondatai, melyek tökéletesen szembemennek a liberalizmus eszmevilágával. A szaporodás kétségtelen alapjog, ez egyszerűen nem képezheti vita tárgyát. Ezt eleddig csupán a meglehetősen sűrűn lakott, diktatórikus vezetésű Kínában kérdőjelezték meg, ám pár esztendeje ott is felhagytak az állami születésszabályozással. Rendben, óvjuk a bolygót: nincs abban semmi ördögtől való, ha beárazzuk az új jövevények környezetterhelő hatását, s azt a szülőkkel fizettetjük meg. Ám ehhez legalább három feltételnek teljesülnie kell: egyrészt általános elvvé érdemes tenni: minden földlakó - életkorától függetlenül - az ökológiai lábnyomának arányában adózzon, függetlenül a jövedelmétől. Másodszor: legyen általános olyan értelemben is, hogy Irántól Nigériáig; Kanadától Argentínáig minden újszülöttet érintsen. Harmadszor: még véletlenül se vitassuk senkinek a jogát a szaporodásra. Ez nem függhet sem vagyoni helyzettől, sem alkalmasságtól, sem bőrszíntől. Nem létezhet olyan erkölcsi alap, amellyel megtagadhatnánk a gyermekáldás alapvető szükségletét bárkitől, aki egyébként vállalja annak minden terhét.

 

Bayer Zsolt a következőképpen kommentálta a cikket: "Egyszerűen meg vagyok róla győződve - nem is lehet másképp, ez mind ilyen -, hogy te ne szülj gyereket, mi ne szüljünk gyereket, és ezzel párhuzamosan tuti, hogy rajong a migrációért és az összes létező migránst beeresztené Európába. Azokat a migránsokat, akik hatosával-nyolcasával szülik a gyerekeket és amúgy azért jönnek ide, mert pont annyit szeretnének fogyasztani, amennyi az európai életszínvonalban benne van." A valóság az, hogy mindezt már Zsolti költi hozzá, Vági Márton írásművében egyetlen árva szó sem esik a bevándorlókról. Persze, úgy lett volna kerek a cikk, ha a szerző kitér rá, hogy a megfogalmazottak a Föld minden népére vonatkoznak. (És az írás hangvételéből és logikájából pontosan ez a gondolat következik.) Mert abban kétségkívül a jobboldali médiának kell igazat adni, hogy felemás világ az, amikor a bevándorlókat ezerféle segéllyel tömjük, míg a saját családtámogatásunknak búcsút intünk. Ez nagyon nem megy. A magam részéről egyetértek a szerzővel: nem kell támogatni a gyermekvállalást. De akkor semmi mást sem. Sem a színházakat, sem a vallásokat, sem az élsportot, sem a politikai pártokat, sem a munkanélkülieket, sem a bevándorlók tömegeit. Mert ez így és csakis így korrekt. A legkevésbé sem fájna a szívem, ha megszűnne a CSOK, a családi pótlék, a GYES és a GYED. De ezek legyenek az utolsók az összes dotáció közül, amelyeket a mindenkori kormány felszámol. 

"Minden házasság kompromisszumokra épül"

kompromisszum.jpg

 

Folyton ezt hallom. "A házasság bizony kompromisszumokra épül..." Rosszul vagyok ettől a dumától. A kompromisszum ugyanis minden esetben komoly engedményeket, lemondást, nem ritkán megalkuvást jelent. Aligha érdemes így élni. A magam részéről sokkal inkább a konszenzus híve vagyok, s hiszem, hogy a párkapcsolati nézeteltérések túlnyomó része rendezhető anélkül, hogy bármelyik félnek számottevő veszteséget kéne elkönyvelnie.

 

Világos, hogy egyetlen házasság sem úszható meg komolyabb viharok nélkül. Sok esetben nem is a vita tárgya a lényeges, csak maga a tombolás, a feszültséglevezetés, a másik felpiszkálása. Az ilyetén játszmázások profi kezelésének is megvan a maga módja, azonban jelen posztban kizárólag azokra az esetekre fókuszálunk, amikor a gyújtószikra és maga a probléma egy és ugyanaz. Természetesen igaz, hogy ahány ház, annyi szokás, és hogy lehetetlen uniformizált megoldásokat gyártani az egymástól oly különböző párok számára. Ezt figyelembe véve is azt kell mondani: léteznek olyan egyetemes alapelvek, melyek az esetek döntő többségében sikerrel alkalmazhatók. Csányi Sándor a Hogyan értsük félre a nőket? című előadásában ad egy ilyen receptet. E szerint a férfinek meg kell tanulnia bocsánatot kérnie. Akkor is, ha nem csinált semmit. Akkor is, ha a nő hibázott. Gyakorlatilag bármiért... Nos, ez is egy életstratégia, és Csányi akármennyire is viccnek szánja, azért sokan élnek így. Az én utam azonban egészen más. Jómagam hiszek a liberális megközelítésben, mely így szól: mindent szabad, amellyel nem ártunk a másiknak. Ha ezt az iránytűt képesek vagyunk becsempészni a párkapcsolati hétköznapokba, az valóságos csodát tehet.  

 

A legtöbb házasságban a konfliktusok döntő többsége abszolút pitiáner ügyek körül forog. Házimunka, egymásnak tett apró ígéretek, életstílusbeli eltérések stb. Ha a felek egy csipetnyi intelligencia birtokában képesek lennének megállapodni abban, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják a másik autonómiáját, időbeosztását, használati tárgyait; továbbá csakis azokat a valós sérelmeket teszik szóvá, amikor a másik e vállalását felrúgta, úgy garantáltan nagyságrendekkel csökkenne a családi tornádók száma. Tekintsük például a maximalistákat, akik borzasztó nehezen viselik, ha egy adott munka nincs száz százalékig elvégezve. Éva a gyerekekkel hazaér a játszótérről, s azt látja, hogy bár Ádám láthatóan mosogatott, két-három pohár azért kimaradt. Talán figyelmetlen volt, talán elfáradt, talán csak az El Clasico tévéközvetítése kezdődött el - nincs jelentősége. Már csak azért sincs, mert - példánkban - nem volt köztük semmiféle előzetes megállapodás e házimunkát illetően. A perfekcionista feleség persze azonnal robban, holott erre az égvilágon semmi oka. Ádám nemhogy nem ártott a légynek sem, de kifejezetten érzékelhető szolgálatot tett a családnak. Éva valójában a saját értékvilágát kéri számon a férjén, ahelyett, hogy mosolyogva elmosogatná a maradékot, avagy - túllépve saját szögletességén - hagyná ő is a fenébe. Az ilyen esetekben, amikor nincs valós kár, nincs áldozat, így bűntett sincs - az egyetlen helyes attitűd a nagyvonalúság. Most tekintsük azt a forgatókönyvet, melyben Ádám nem a konyhában, hanem a lakás többi részében szorgoskodik, példás rendet vágva a nappaliban és a hálószobákban. Éva vállalati jogász, aki gyakran dolgozik otthon, ilyenkor a kanapét valósággal ellepik a különböző szerződések, megállapodástervezetek és egyéb céges dokumentumok. A játszótérről hazaérve folytatná a munkát, azonban pár lényeges és pótolhatatlan irat eltűnt a rendrakásban. Van-e morális alapja, hogy kifejezze nemtetszését Ádámnak? Ezúttal természetesen igen, hiszen tényleges, kézzelfogható károkozás történt. (A szerepek természetesen mindkét példázatban szabadon felcserélhetők.) Bár mindez evidensnek tűnik, mégis jellemző, hogy a házimunkát végző családtag - hiszen a közösségért, az egész famíliáért dolgozik - az adott tevékenységet automatikusan magasabb erkölcsi polcra helyezi a többiek elfoglaltságánál, szükségleteinél. Ha főz, másnak nincs helye a konyhában. Ha takarít, mindenki meneküljön a porszívó útjából! Ha rendet rak, az olyan érték, mely felülírja a másik személyes tárgyaihoz fűződő tulajdonjogát... A civilizált családok számára világos, hogy ez is csupán egy egoista téveszme. A többiek szükségletei épp ilyen szentek, még akkor is, ha önzők, ha nincs közösségi értékük, ha a puszta lustaságról szólnak. Amennyiben az érintettek elkötelezettek abban, hogy a konfliktusok számát minimálisra csökkentik; hogy nem mennek bele megalázó kompromisszumokba; továbbá rendelkeznek egy csipetnyi morális érzékkel, mely segít megkülönböztetni a valós sérelmet az üres hisztitől, úgy máris elindultak egy jócskán békésebb és harmonikusabb jövő felé.

 

A megalkuvás a fajsúlyosabb problémák esetén pláne kerülendő, a recept azonban itt is ugyanaz: muszáj elkülöníteni a tényleges károkozást a puszta mimózaságból eredő siránkozástól. Aki látta a Hatalmas kis hazugságok című, kétévados sorozatot, az képet kaphatott arról, hogy még a társadalom csúcsán élők is ezernyi sötét titokkal és párkapcsolati frusztrációval élnek. A készítők érdeme nem merül ki abban, hogy egy lassan kibontakozó sztorival is képesek a képernyő elé szegezni a nézőt, de megadják azt az elégtételt is, mely szerint a történet befejezésével - morális tekintetben - minden a helyére kerül. A második évad végére azok a házasságok és románcok élik túl a vihart, amelyek arra valóban érdemesek, s azoknak lesz vége, melyekben a probléma orvosolhatatlan. A mai, egyre zavarosabb és egyre inkább az erkölcsi relativizmusba hajló korszellem leszivárog a párkapcsolatok szintjére, s pont ugyanúgy kikezdi azokat is, ahogyan a teljes társadalmat. Manapság elnézőek vagyunk a nemi és egyéb fizikai erőszakkal szemben, ha azt harmadik világbeli bevándorló követi el, s a világ legvisszataszítóbb bűntettének mondjuk, ha a házastárs teszi, holott mindkettő ugyanolyan súlyos vétek. Manapság - abszolút helyesen - ünnepeljük a melegek, a leszbikusok, a transzneműek és mind a kilencvenféle gender teljes szexuális szabadságát, miközben a heteró vonalon már az ártatlan bókolást is zaklatásnak hazudjuk, s a legjelentéktelenebb félrelépést is válóoknak tekintjük. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen világban képes helyes erkölcsi talapzatra építeni a saját párkapcsolatát, pedig ez megúszhatatlan, ha a családi békét célozzuk.

 

"Minden házasság kompromisszumokra épül" - állítják oly sokan, holott ez kizárólag azokra a kapcsolatokra igaz, amelyekben - lustaságból, ostobaságból, félelemből, vagy csupán a spontaneitást éltetve - nem fektették le idejekorán az együttélés konszenzusos szabályait. Igazság szerint bármiben meg lehet állapodni, akár a legszélsőségesebb, legextrémebb keretekben is. Az a legkevésbé sem jellemző, hogy bárki az előzetes áldását adná egy alaposan végiggondolt feltételrendszerre, majd utólag jajveszékelne, hogy az milyen aránytalan és elviselhetetlen béklyókat aggat rá. A bajok mindig ott kezdődnek, amikor a szerelemvakság rózsaszín homokjára építjük a családi várkastélyt, hogy aztán minden újdonsült problémát rögtönözve kelljen megoldani. Persze, ez sem lehetetlen vállalkozás, ám ekkor még hangsúlyosabb, hogy az együttélést a liberalizmus szelleme hassa át; a feleknek elkötelezetteknek kell lenniük abban, hogy a lehető legteljesebb szabadságot biztosítják egymásnak, s nem alkalmaznak erőszakot, vagy azzal való fenyegetést. Ugyanis - előzetes megállapodások hiányában - ez az egyetlen lehetséges gátja annak, hogy a domináns fél - ködös normákra, konvenciókra és tekintélyekre hivatkozva - tökéletesen kihasználja a másikat. A magam részéről egy percig sem bírnék felemás kapcsolatban élni - sem az elnyomó, sem az elnyomott szerepében. 

"A korlátozások fenntartása feltétlenül szükséges"

muller.png

 

Egy biztos: még véletlenül sem szeretném a járványügyi szakember szerepét játszani. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy mennyivel többen betegednének meg, ha a kijárási korlátozás csak este tíztől indulna, és arról sem, hogy javulnának-e a mutatók, ha már hattól bezárkóznánk. Tippelni sem mernék, mennyi pluszterhet rakna az egészségügyi rendszerre, ha a vendéglők és a sportpályák végre kinyitnának, és arra sem, lenne-e bármiféle áldása, ha a plázákat és a játszótereket is lelakatolnánk. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy ez lenne a fő szempont. Azt meg pláne nem, hogy a téma valódi szakértői - operatív törzsön kívül és belül - precíz és megkérdőjelezhetetlen kalkulációkkal rendelkeznének mindezek kapcsán.

 

Ha körbenézünk, azt látjuk: fogy a türelem egész Európában. A közelmúltban Hollandia számos városát dúlták fel a tüntetők, több helyen a rendőrökkel is összecsaptak. Ugyanez történt Dániában kicsiben - azért kilenc főt itt is letartóztattak. Lengyelországban széles körű polgári engedetlenség zajlik, számos vendéglő kinyitott, sőt egyes klubok egyenesen beperelték az államot károkozásért (szerintem teljes joggal). Számomra a legöntudatosabbnak az olaszok tűnnek: már január közepén egy sor kocsma, kávézó és bár kinyitott, s az italozó vendégek úgy hajtották el a betérő rendőröket, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik, a mediterrán virtus hatásos: Itáliában a kormány - a kontinensen egyedülálló módon - enyhítéseket jelentett be.  Idehaza is belengette pár étterem-tulajdonos, hogy február elsejével nyitni fog, azonban a miniszterelnök reakciója meggyőzően határozottnak tűnt. A múlt hétvégére meghirdetett tüntetésen sem vonultak fel komoly tömegek, így egyelőre marad mindenki a fenekén. Bevallom: vegyesek az érzéseim. A szabadságvágyam a nyitás felé terel, és kevés dolog áll hozzám oly közel, mint a békés, polgári engedetlenség - főképp az, amely képes meggyőzni a hatalom képviselőit. Végtelenül szimpatizálok a lengyelekkel és az olaszokkal, ugyanakkor szívből szurkolok a kormány azon törekvésének is, hogy végképp magunk mögött hagyjuk a járványt, harmadik, negyedik és további hullámok nélkül.

 

Létezik egy sor olyan társadalmi kérdés, melynek megválaszolása rém egyszerű. Progresszív, avagy egykulcsos jövedelemadót alkalmazzunk? Érdemes-e emelni a családi pótlék összegét, vagy inkább a gyerekek után járó adókedvezmény mértéke növekedjen? Gondolkodjunk-e az alapjövedelem bevezetésében, avagy felejtsük el az ilyen extrém marhaságokat? E dilemmákat minden szavazópolgár, minden politikai párt és minden kormányzat gyorsan eldöntheti a saját gazdaságfilozófiája mentén. A koronavírus-járvány azonban nem ilyen. A korlátozás és a nyitás szószólói nem a pártszimpátiák mentén rendeződnek táborokba. Sokkal inkább meghatározó, hogy mennyire féltjük magunkat, hozzátartozóinkat, illetve az egész társadalmat magától a kórtól. Valódi szabadelvűek változnak a szemünk előtt kőkemény rendpártivá és fordítva (lásd: Mi Hazánk Mozgalom). A kormány részéről nem babra megy a játék; simán bele is bukhatnak, ha rosszul kezelik a járványt. A sokáig elhúzódó karantén politikai öngyilkosság, ahogyan a kezelhetetlen tömegben jelentkező megbetegedések is rengeteget rontanának a kabinet megítélésén. Muszáj hát finom kötéltáncot járni, s azt sem akárhogy: a játékszabályok rugalmas és gyakori változtatása kapkodásról árulkodna, mely ugyancsak aláásná a kompetenciába vetett bizalmat. Igaz, ami igaz, az ellenzék sincs könnyű helyzetben. Ha a kormány sikeresen menedzseli a pandémia adta válságot, az jelentősen gyengíti a 2022-es esélyeiket. Amennyiben viszont ellendrukkerek, úgy a választók jelentős hányada fog elfordulni tőlük. És az sem nyerő stratégia, ha nemrég még az enyhe korlátozást rótták fel Orbánéknak, most pedig a túlzott szigort.

 

A magam részéről megértem, ha a focimeccsek még zártkapusak; ha nincsenek arénakoncertek, s ha az éjszakai szórakozóhelyek is egyelőre zárva maradnak. A vendéglők és a sportpályák kapcsán azonban nem igazán értem a szigorú tiltást. Egy-egy éttermi asztalt minden esetben olyanok ülnek körül, akik egyébként is találkoznak, érintkeznek egymással, a különböző társaságok pedig - a szokásosnál szellősebb elrendezéssel - bőven szeparálhatók egymástól. A focipályákat és a konditermeket pedig elsősorban azok az életerős honpolgárok látogatják, akik jó eséllyel makkegészségesek - s ha mégsem, aligha okoz tragédiát, ha sporttársukat megfertőzik. Értetlenségemmel együtt is abban bízom, hogy a kormány tökéletesen érzékeli az ország hangulatát. Ha február elsejével nem változtattak a karantén-intézkedéseken, az minden bizonnyal azért is van, mert úgy látják: nincs átütő forradalmi hangulat, az ország népe simán kibír még egy hónapot a megszokott struktúrában. (Amikor nyáron nemzeti konzultációt folytattak a pandémia kapcsán, nemigen láttam értelmét. Így utólag helyes mozzanatnak tűnik; talán tényleg pontosabban érzik a lakossági hozzáállást, mint mi magunk, aprócska véleménybuborékjainkban.) Március elsején azonban búcsút mondunk a télnek, s talán még sohasem szomjaztuk annyira a tavaszt, mint az idén. Alig hiszem, hogy tovább lehetne folytatni ezt a groteszk és emberhez méltatlan létformát.

"Az ember természetes állapota az egyenlőség"

 

 rich.jpg

"Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra!" - talán a leggyakrabban idézett mondatok Rousseau munkásságából. Persze, ettől még nem válnak igazzá.

 

Létezik egy olyan általános téveszme, mely szerint az ember természetes állapota a vagyoni egyenlőség, s ebből fakadóan a magántulajdon az oka minden búnak és bánatnak. Mindenkiben, aki ezt a gyermeteg idiótaságot benyalja, a lelke mélyén ott fészkel a kommunista kisördög. Ez a szarvas-patás vörös szörny képes elhitetni azt is, hogy valójában csak Sztálin erőszakossága vitte rossz vágányra az ügyet, a marxi gondolat még oké volt... Talán a világtörténelem legmérgezőbb mémje ez. (Természetesen a hívőknek az sem okoz gondot, hogy a véres szovjet diktatúra nem kivétel, hanem maga a szabály; demokratikus és humánus kommunizmus soha, sehol nem létezett, nem is létezhet.) A másik - Rousseau által ihletett - beteg gondolat, melyet kisördögünk elszántan igyekszik lenyomni a torkunkon, hogy a magántulajdon iránti vágy valójában a kultúra terméke, puszta emberi találmány. Genetikai programozásunkban ennek nyoma sincs; az ártatlan, kommunisztikus lelket a világ rontja meg. Nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy ez is színtiszta ökörség. Csányi Vilmos így ír: "A tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák biológiai eredetét az is bizonyítja, hogy erős kulturális korlátokkal sem lehet a tulajdon kialakításának igényét megszüntetni. Az izraeli kibucokban kulturális szabályokkal sem sikerült a gyerekek tulajdoni igényét leépíteni a játékszerekkel kapcsolatban. A kibucokban, a korai években legalábbis, a gyermekeket gyakorlatilag születésüknél fogva közösen nevelték a kibuc bölcsődéjében, majd óvodájában. Itt mindent megkaptak, de a kibucmozgalom szociális ideológiájának megfelelően igyekeztek a személyi és magántulajdon formáit radikálisan megszüntetni. A gyerekek tehát sokféle játékkal játszhattak, de senkinek sem volt valamilyen személyes tulajdona. Mint kiderült, a gyerekek állandóan küzdöttek azért, hogy valamelyik játékot kizárólag a magukénak tudhassák, csak az övék legyen, vele alhassanak stb."

 

A valóság tehát pont az ellenkezője annak, amit a kommunisták hisznek: a magántulajdon természetes, a társadalmi újraelosztás az, amely teljes mértékben a kultúra terméke, emberi találmány. Természetesen nem arról van szó, hogy a homo sapiens egy végtelenül önző teremtmény volna. A táplálékmegosztás már számos emlősfajnál megfigyelhető, az ember pedig minden állatvilágbeli rokonát túlszárnyalóan közösségi lény, ez az ösztön belőlünk sem hiányzik. Aminek viszont az égvilágon semmilyen genetikai alapja sincs, az az a mechanizmus, amellyel egy adott populáció köztulajdonba vonja, majd szétosztja az egyéni javakat. Pedig ez az eljárás már az ősközösségeket is jellemezte; az elejtett zsákmányt - függetlenül a sikeres vadász személyétől - a törzsfőnök, vagy az arra kijelölt személy porciózta fel, s osztotta szét a csoport tagjai között, lehetőség szerint igazságosan, egyenlő mértékben. Mindez megvalósulhatott tökéletesen transzparens módon, mindenki szeme láttára, részrehajlás nélkül, hiszen egy százötven fős nagyságrendű társaság nem elég nagy ahhoz, hogy a mutyizás eltitkolható legyen. A jelenkor problémája éppen az, hogy egy sokmilliós ország költségvetése lényegesen összetettebb egy szarvas feldarabolásánál, s az újraelosztás fejezetei csak elvi értelemben átláthatók és hozzáférhetők. Szinte mindegy is, hogy a modern állam egyik legnagyobb rákfenéjét korrupciónak, avagy a lobbiérdekek kiszolgálásának nevezzük, egy biztos: immáron az átlagpolgár látóterén kívül történik. (Hőbörög is miatta a kocsmai világmegváltás során.) Ahogyan negyven-ötvenezer évvel ezelőtt, úgy ma is léteznek közösségi feladatok, ám ezek már elsősorban a jogrend fenntartásához kötődnek, s a legkevésbé sem a táplálékszerzéshez. Ha jelenleg még nem is vagyunk elég érettek egy központi hatalom nélküli világ megteremtéséhez, annyit azért feltétlenül megtehetünk a közjó érdekében, hogy minimálisra csökkentjük az állam újraelosztó szerepét, s amit csak lehet, meghagyunk a magántulajdon döntési szférájában.

 

Ritkán beszélünk róla, ám valójában a monogámia elterjedése - és vallási parancsokkal való szigorú betartatása - sem szól másról, mint erőszakos kísérletről az egyenlőség megvalósítására. Természetesen egy percig sem állítom, hogy a kölcsönös hűségre épülő párkapcsolati létforma emberidegen volna. Ha elképzelünk egy olyan világot, melyet a tökéletes anyagi bőség jellemez (vagyis a gazdasági szempont többé nem érv egymás megbéklyózása mellett), továbbá az adott korszellem is tökéletesen nyitott (nem kínos a szingliség és nem fura a poligámia sem), hitem szerint egy ilyen atmoszférában is uralkodó volna a rövidtávú monogámia, részben a rózsaszín ködben töltött időszak varázsa miatt, amikor észre sem veszünk senki mást; részben kényelemszeretetből, a kalandvágy hiányából. Ez utóbbi attitűd elsősorban azokat jellemezné (és jellemzi a való világban is), akik vonzerejüket tekintve átlagosak, vagy az alattiak. Számukra a nyílt és korlátoktól mentes húspiac akár a teljes elmagányosodást is jelenthetné, ennek jeleit már a mai, átmeneti korban is érzékeljük. Muszáj látni, hogy a keresztény kultúrkörben a monogámia preferálása, a félrelépések bűnnek nyilvánítása, a poliamor kapcsolati formák teljes elvetése elsősorban az egyenlőséget szolgálja; a cél kimondatlanul is az, hogy adottságaitól, vonzerejének mértékétől függetlenül lehetőség szerint senki ne szenvedjen hiányt. Logikus persze, hogy a szexuális forradalom vesztesei azok, akik visszasírják a régi időket, csak az a fura, hogy fel sem fogják: a merev szabályokkal gúzsba kötött húspiac valójában lábasjószágként kezeli az embert - férfit és nőt egyaránt. Mintha életünk párja csupán egy tételsor lenne a szükségletlistán: négy kerék, három szoba, két rekesz sör, egy asszony, amolyan bögyös-faros... Ez az elavult szemléletmód arra épül, hogy a társam a tulajdonom - nemi felállástól függetlenül. A testiség nyílt piacán - ahol sem az állam, sem az egyház nem kívánja kívülről, hatalmi erővel porciózni a szerelmet - a potenciális szeretőket végre egyenrangú partnerként, autonóm személyiségként tudjuk kezelni. A szabadság földjén persze valószínűleg több lesz a társtalan, mint a korábbi időkben. Ám alig hiszem, hogy a múltba való időutazás jelentené a megoldást. Sokkal inkább a poliamor formák elterjedése: a vonzerőben gazdagok élvezhetik a luxust, hogy több csatornán keresztül érkezik a törődés, míg a szerényebb adottságúak osztozhatnak a figyelmen - még így is messze jobban járnak a teljes magánynál. Legégetőbb problémáink ideális megoldása talán pont abban gyökerezik, ha felismerjük és elfogadjuk: nem vagyunk minden tekintetben egyenlőek.

 

Az elemi szükségletről, mely a tárgyak magántulajdonlására irányul, már megállapítottuk, hogy genetikai gyökerű, nem csupán valamiféle felvett, "rossz szokás". Vajon mi a helyzet a szeretőnk tulajdonlásának igényével? Vajon mennyire kódolta belénk a természet a monogámiát? Amint az előzőekben felismertük a kommunizmus egyik ordas hazugságát, ugyanúgy lefülelhetjük a kereszténység súlyos téveszméjét is, mely szerint a teremtés a szexuális hűséget preferálja. Az első, amit e nyomozás során megtehetünk, ha körülnézünk legközelebbi biológiai rokonaink háza táján. Azt fogjuk találni, hogy a gibbonfélék példás monogámiában élnek, melyet látva még a legszigorúbb katolikus erkölcscsőszök is elégedetten csettintenének. A gorillahímek ezzel szemben csinos kis háremet gyűjtenek maguk köré, míg a csimpánzok és a bonobók kötöttségek nélkül élvezik a szabad szexualitás minden örömét és változatosságát. E vegyes képet látva egyelőre nem lettünk sokkal bölcsebbek. Ha valami kézzelfoghatóbb kapaszkodót keresünk a homo sapiens genetikailag meghatározott szexuális attitűdjét illetően, érdemes - bármilyen furán is hangzik - a herék méretére koncentrálnunk. Ez ugyanis elég megbízható támpontot nyújt az adott faj nőstényeinek csapodárságát illetően. (A hímek vérmérsékletét nem érdemes mélyrehatóan elemezni: a sűrű kalandozás itt általános és megkérdőjelezhetetlen evolúciós küldetés.) S hogy miben áll az összefüggés? Azoknál a fajoknál, amelyeknél a nőstényeket nagy fokú promiszkuitás jellemzi, a szaporodás elsősorban az örökítőanyagok versenye. Amikor azt látjuk, hogy egy csinosabb csimpánzlány igen rövid időn belül több hímmel is párosodik, akkor nem nehéz elképzelnünk, hogy testében a szó legszorosabb értelmében a petesejtért történő versenyfutás zajlik. Ez a woodstocki létforma magyarázza a csimpánzok - testtömegükhöz képest - hatalmas heréjét. A gorilláké ezzel szemben relatív apró; nőstényeik hűséges természete miatt nincs is szükségük nagyobbra. (És tudjuk: az evolúció módfelett takarékos: csak azt növeszti hatalmasra, amely segíti a gének túlélését.) A kérdés ezek után már csak az, hogy a homo sapiens hol található e palettán. Jól érezzük: valahol e két szélsőség között. Ebből aligha következtethetünk másra, mint hogy genetikai örökségünktől távoli a szigorú monogámia, de a szélsőséges csapodárság is.

 

Amikor az emberi társadalmak az egyenlőséget hímzik zászlajukra, e törekvéssel mindaddig feltétel nélkül egyetérthetünk, amíg csupán törvény előtti egyenlőségről beszélünk. Ma már nem sűrűn hajlongunk uralkodók előtt; elképzelhetetlennek tartjuk az arisztokraták adómentességét, s ugyanígy az állampolgárságon kívül mindenfajta születési előjogot. Mindez az emberi szabadság alapját jelenti. Ha azonban további egalitárius lépésekben gondolkodunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek már kivétel nélkül a szabadság ellen hatnak. A gazdasági egyenlőség meghirdetése zöld utat ad a tehetősek kirablásához; a szexuális egyenlőség igénye pedig (mindenkinek jusson pontosan egy partner) csupán a monogámia hatalmi erővel való kikényszerítésével elégíthető ki. Az egyenlőtlenségek csökkentése felülről tekintve elvtelen alamizsna a hőzöngők lecsillapítása, a társadalmi stabilitás megőrzése érdekében. Békaperspektívából pedig maga a baloldaliság, mely tiszteletreméltó és támogatható, amíg az önkéntes szolidaritásról és a szakszervezeti alkukról szól. A szomorú csupán az, hogy e klasszikus szociáldemokrácia mintha eltűnőben lenne, idehaza pedig szinte még hagyományai sincsenek. A 21. századi baloldali mozgalmak jellemzően radikálisak, erőszakosak és marxi gyökerűek. Már régen nem az egyenlő jogokért, hanem kifejezetten az előjogokért küzdenek. Már régen nem a szólásszabadságot hirdetik, hanem nyíltan pártolják a véleménycenzúrát. Már eszükbe sem jut az önkétesség, csakis az agresszióban hisznek.

 

Az egyenlőség a legkevésbé sem természetes állapotunk, s az arra való görcsös törekvés számos maró sebet ejt a társadalmon. Erőszakos kikényszerítése sérti morális érzékünket és általános nyomort szül. Az emberből nem a nemeset, a fejlődni és kiteljesedni vágyó attitűdöt hívja elő, mely alkalmassá formálná a tisztességes gazdagodásra és a sikeres párkeresésre. Sokkal inkább a besúgót, a titkosrendőrt, a másikat árgus szemmel figyelőt. A prűd társadalmak tagjai kéjes örömmel vadásznak a házasságtörőkre. A NAV sok száz munkatársa azon dolgozik, hogy az adóelkerülő vállalkozókat nyakon csípje, az újságírók széles tömege és az ellenzék pedig megállás nélkül a kormányzati korrupció lefülelésén dolgozik. Ezt a sok elpocsékolt energiát sokkal építőbb dolgokra is fordíthatnánk, ha beérnénk egy miniatűr állammal, mely nem vegzálja polgárait, hanem hagyja, hogy a saját vérmérsékletük szerint éljenek, dolgozzanak, gazdagodjanak és szeressenek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha végre felhagyunk a teljes egyenlőség ostoba illúziójával.

"Mit a természet nem adott, megkínál vele a szerencse"

 kiralyok.jpg

 

Sokakban él az a hamis illúzió, hogy a teremtés igazságos, vagy legalábbis az áldások kiegyenlítésére törekszik. A címbéli közmondáson túl még számos népi "bölcsesség" hirdeti ugyanezt a gondolatot: "hülyének áll a szerencse", vagy épp: "aki szerencsés a kártyában, az szerencsétlen a szerelemben". Mondani sem kell: ezek tökéletesen alaptalan téveszmék, melyek csak arra jók, hogy az örök pechvogel némiképp elcsendesítse háborgó lelkét és békés álomba zokogja magát.

 

A magamfajta pókerjátékos a rossz szériák idején a hosszútáv ígéretével igyekszik vigasztalódni, melynek során a szűk és a bő periódusok minden matematikai kalkuláció szerint kiegyenlítődnek. Csupán abban van vita a kártyások között, hogy heti ötven óra játékot alapul véve két-, avagy háromszáz évig kéne pókereznünk, hogy e hosszútáv kijöjjön... Az alapelv ettől még stimmel: ha helyesen cselekszünk - begyűjtünk minden lehetséges információt, majd matematikailag megfelelő döntéseket hozunk -, annak idővel érezni fogjuk az eredményét. Ez a közhelyes igazság az élet minden szegmensében működik; ha mosolygunk, hétköznapjainkat az optimizmus és a nyitottság járja át, udvariasak vagyunk az ügyfeleinkkel, megfelelő stratégiával és kommunikációval csajozunk, szerető gondoskodással bánunk a gyermekeinkkel, úgy talán nem is kell pár évtizednél többet eltölteni e bolygón, hogy mindez a személyes sorsunkban is éreztesse pozitív hatását. 

 

No de vissza Fortunához! Rövidke életünk - és különösen a kártyaasztalnál töltött órák - során mégiscsak gyakori az élmény, hogy erőfeszítéseink abszolút hiábavalóak; nyújthatjuk a világ legkifinomultabb játékát, ha a szerencse elpártol mellőlünk, semmit sem tehetünk. A tiszta alázat időszakai ezek, amikor nem célszerű sem az őrjöngés, sem az önmarcangolás. Az önvizsgálat - hibáztam valahol? - mindig helyénvaló, de az esetek oroszlánrészében ez sem vezet messzire. "Mit tanultunk ebből?" - teszi fel a költői kérdést az ügynökség igazgatója az Égető bizonyíték c. film zárójelenetében, hogy aztán saját maga válaszolja meg azt: "Hogy többé ne tegyünk ilyet. Bár a fasz se tudja, mit is tettünk..." Bele kell nyugodnunk: sokszor még tanulság sincs. Muszáj felkészülni rá, hogy mosolyogva viseljük a váratlan és tökéletesen értelmetlen pofonokat is. Ez mindannyiunk életfeladata, és nincs hozzá tökéletesebb edzőterep, mint a pókerasztal. Nap mint nap megdöbbenek azon, hogy harcedzett kártyások, akiknek rezzenéstelen ábrázattal kéne elviselni minden brutális pechet - hiszen képesek rá, a pókerarc alapfelszereltségük és alkalmazzák is a vaskosabb blöfföknél -, milyen irgalmatlan hisztiket rendeznek egy-egy csúnyább river után.

 

Talán a valaha írt legunalmasabb pókerkönyv David Slansky munkája, mely A póker elmélete címet viseli. A könyv telis-tele van száraz matekkal, így nem meglepő, ha az olvasók háromnegyede idő előtt feladja és nem küzdi végig magát a teljes köteten. Jómagam azon perverzek közé tartozom, akik nem adták fel, így megismerkedhettem a szerző által bevezetett egyik érdekes fogalommal, a Slansky-dollárral. Ez azt a pénzt jelenti, amellyel az univerzum tartozik nekünk, vagyis amely elnyerésére a döntés meghozatalakor jó esélyünk volt, ám a szerencse mégis az ellenfelünket segítette. Tegyük fel például, hogy az első licitkörben (még nincsenek közös lapok, mindenki csupán a két osztott kártyáját látta) all in megyünk királypárunkkal, s kapunk egy megadást két bubival. A nyerési esélyünk e pillanatban kb. 80%. Készpénzes játékot folytatunk, a kasszában százezer forint pihen gazdára várva. Ha elveszítjük a partit, úgy elmondhatjuk, hogy van nyolcvanezer forintnyi Sklansky-dollárunk. (Ez a százezres kassza 80%-a, mely nyerési esélyünk alapján minket illetne. Ha képeznénk száz darab ezerforintos minikasszát, és százszor játszanánk le a partit, úgy egész közel kerülnénk ahhoz, hogy ténylegesen nyolcvanezer forintot zsebeljünk be, ellenfelünk pedig húszezret. No de csak egyetlen leosztással és egyetlen kasszával számolhatunk, a szerencse szerepe itt óriási.) Amikor letargikusan, kifosztva beülünk az autóba és hazafelé vesszük az irányt, természetesen egyikünket sem vigasztalja a tudat, hogy az univerzum tartozik nekünk nyolcvanezer forinttal. Bár a szerencse forgandó, ezt a pénzt sosem látjuk viszont. A dolog jelentősége sokkal inkább abban áll, hogy bár tisztán látjuk és pontosan számszerűsíthetjük szerencsétlenségünket, idővel mégis megtanuljuk buddhista nyugalommal elviselni. S ha ez így van, onnantól kezdve gyerekjáték lesz túllépni minden egyéb - jóval kevésbé számszerűsíthető - méltánytalanságon, mely életünk során ér bennünket. Nem minket választott az osztály bombanője? Helyettünk a kollégánk kapta az előléptetést? Másnak ítélték a Nobel-díjat? Na bumm. Talán nem is mi érdemeltük.

 

Sokan azt mondják: "Nincsenek véletlenek, mindennek megvan a maga értelme és haszna. Isten útjai kifürkészhetetlenek, s ha ma még nem is látjuk, holnap már világos lesz, miként is profitálunk szerencsétlenségünkből." Hitem szerint ez a megközelítés is ugyanúgy önáltatás, mint ahogy a címbéli közmondás is az. A különbség csupán az, hogy ez legalább ártalmatlan, szemben az esélykiegyenlítés illúziójával. Aki kívülről várja a megoldást, aki őszintén hisz abban, hogy Fortuna, Jézus, Lenin, vagy bármely szuperhős elhozza majd a mennyek országát, annak alighanem fel kell készülnie a durva pofára esésre. Ezzel szemben ha abban hiszünk, hogy Isten minden kisebb-nagyobb sorscsapással tanítani akar számunkra valamit, abból még akkor sem származik bajunk, ha Isten egyáltalán nem létezik; ha sorsunkat a véletlenek irányítják és mi tökéletesen magunkra hagyva száguldozunk ezen az apró és jelentéktelen, Föld nevű bolygón. Ha mindenképp tanulságokat keresünk, azt sosem árt tisztázni, hogy tehetünk-e az adott kudarcról. A mentális mélypontot az az állapot jelenti, amikor egyértelműen mi hibáztunk, s mégis a körülményeket, a külső környezetet tesszük felelőssé szerencsétlenségünkért. Ez szinte menthetetlen tudatállapot. Ikertestvére annak az attitűdnek, mely a másik ember sikereit a puszta szerencsének, a felmenők vagyonának, a jó kapcsolatainak tulajdonítja, s képtelen meglátni az irgalmatlan sok befektetett munkát a háttérben.

 

Ha már eljutottunk arra az alapszintre, hogy világosan látjuk személyes felelősségünk mértékét, a tanulságok innentől kimerülnek a stresszkezelés tökéletesítésében. A pókerasztalnál ülve érdemes megfigyelni a különböző mentalitású játékostípusokat. A leggyakoribb természetesen az imént már említett, örökké másokat - az osztót, a játékostársakat - hibáztató. Továbblépve e primitív szinten, találkozhatunk az önmarcangoló típussal is. Ő az, aki a legapróbb hibát sem képes elnézni magának, mi több, sokszor még azért is önmagát ostorozza, amiről abszolút nem tehet, ami teljességgel kivédhetetlen. A világot reálisan látókat csupán a stresszkezelés módja különbözteti meg egymástól. Sokan vagyunk, akik magunkkal szemben megbocsátóak vagyunk, de Fortuna rossz tréfáit már nehezen viseljük. Pedig ez lenne a cél. Egy skandináv arisztokrata hűvös távolságtartásával fogadni a derült égből villámcsapást. Blazírt mosollyal tűrni, hogy amit a természet nem adott meg, azt legtöbbször a szerencse sem pótolja. Ez van. Néha valóban nincs mit tenni.

"Joe Biden egységbe forrasztja az amerikai nemzetet"

biden5.jpg

 

Január 20-án Joe Biden letette az esküt, ezzel ő lett az Egyesült Államok negyvenhatodik elnöke. Húszperces beszéde nem sok meglepetést hozott: a demokrácia győzelméről, a megbékélésről, a nemzet újraegyesítéséről szónokolt. A beiktatási szertartáson résztvevők egy jellegtelen, szürke figura meglehetősen unalmas frázisgyűjteményét hallgathatták végig; alig volt pár olyan gondolata, mely külön kiemelést érdemel.

 

Az egyik ilyen, a fehér felsőbbrendűséggel való leszámolás sürgető igénye már a beszéd elején elhangzik. Biden mint politikai szélsőséget említi, vagyis szűk értelmezési keretben gondolhatnánk akár a nem túl jelentős, amerikai Nemzetiszocialista Mozgalom megfékezésére is. Nagy valószínűséggel azonban az új elnök ennél többre céloz. A fehér felsőbbrendűség fogalma évtizedeken át csakis a rabszolga-kereskedőkkel, a szegregáció-pártiakkal, a nácikkal és a Ku-Klux-Klan-nal összefüggésben hangzott el, csupán tavaly, a BLM mozgalom elindulásával került újra elő, immáron általános szitokként. Az elmúlt pár hónap során az Egyesült Államokban a közösségi megszégyenítés első számú kifejezésévé vált, s talán nem vállalunk túl nagy kockázatot, ha arra fogadunk, hogy Donald Trump zsebelte be leggyakrabban a "fehér felsőbbrendűséget hirdető" jelzőt.

 

carmelo_2.jpg

 CARMELO ANTHONY

 

Érdemes volna pár pillanatra elmerengeni, mit is jelent valójában e kifejezés. Képzeljük magunk elé Carmelo Anthony-t, a háromszoros olimpiai bajnok kosarast! Képzeljük el azt is, hogy a Melo becenévre hallgató szupersztár büszke afroamerikai származására, felmenőire, bőrszínére. Büszke arra is, hogy egy fantasztikus pályafutást tudhat magáénak; tudja, hogy ebben genetikai adottságai is jelentős szerepet játszanak; és meggyőződése, hogy a feketék közt sokkal több a tehetséges kosárlabdázó, mint a fehérek körében. Hogyan értékelnénk ezt az attitűdöt? A magam részéről azt mondanám: egészséges, önbizalommal teli. A mimózalelkűek talán kissé nagyképűnek találnák. Ám azok, akiknek nincs más céljuk, mint a sértődés, a politikai korrektség eszköztárával vértezve azonnal harsoghatnák: fekete felsőbbrendűséget hirdet. Pedig mindhárom esetben ugyanazt a szimpatikus srácot látjuk, aki feltehetően nagyszerű családapa és a légynek sem ártana. Ugyanazt a lelkületet a nyelv költői eszközével százféle módon írhatjuk le. De maradjunk a legszigorúbb verziónál! Vajon mi a baj azzal, ha valaki ténylegesen felsőbbrendűnek érzi önmagát? Mit árt a világnak azzal, ha jobbnak gondolja magát másoknál a bőrszíne, a vallása, a neme, vagy épp egyéni kvalitásai nyomán? Ha ebből fakadóan pökhendi és lekezelő stílust alakít ki, azzal csupán a saját életét nehezíti. Emlékszünk még Nietzsche "übermensch" fogalmára? Olyan emberfeletti embert takar, aki szellemében, gondolkodásmódjában és ízlésében fölülmúlja a múlt embereszményét. (Valójában Jézus és Buddha sem beszél másról, mindketten az új és megvilágosodott embert hirdetik.) Nem is volt semmi baj Nietzsche tanaival, amíg a nácik ki nem forgatták, s meg nem töltötték gyilkos erőszakkal. Ha tehát Biden hitet tesz amellett, hogy fellép az agresszió, és a terrorizmus ellen, annak jár a taps: államférfiként ez az első számú feladata. Ugyanakkor szinte mindegy, hogy az erőszak miből fakad: rasszizmusból, vallási fanatizmusból, vagy egyéni őrületből. Magát a tettet kell megfékezni, a mögöttes gondolatot aligha lehet. Ráadásul: a felsőbbrendűség érzése - jámborsággal vegyítve - kifejezetten pozitív karaktert szül. Alighanem ez a lelkület jellemez minden karizmatikus előadót és politikust is. Mi több: bárkit, aki valamiben kiváló, s ennek tudatában van. Az agresszió a legtöbbször éppen az alsóbbrendűség érzetéből fakad. Szóval: a magam részéről biztosan nem üzennék hadat a felsőbbrendűség gondolatának semmilyen formája ellen, sőt annak drukkolnék, hogy a feketék is növesszenek maguknak békés felsőbbrendűség-tudatot. De minimum az egyenrangúság meggyőződéséig jussanak el - és ez elsősorban saját magukon múlik. A térdepelés és a cipők csókolgatása totális zsákutca; aligha hozza el a kívánt felemelkedést.

 

larry-flynt.jpg

 EDWARD NORTON ÉS WOODY HARRELSON

 

"Ez Amerika, a békés egyet nem értés joga mindenkit megillet. Ez talán nemzetünk legnagyobb erőssége." - Ezek csodás szavak Biden részéről, a szívemből szólnak. A kérdés csak az, hogy igazak-e még 2021-ben. Sokan vagyunk, akik mindig is úgy tekintettünk az Egyesült Államokra, mint a szabadság hazájára. A mai napig boldog elégtételt érzünk, amikor egy-egy hollywoodi fimben győzedelmeskedik az igazság, a szólásszabadság eszménye. Legutóbbi ilyen élményem a Milos Forman rendezte Larry Flynt, a provokátor című mozihoz kötődik, melyben Woody Harrelson formálja a címszereplőt, a Hustler magazin alapítóját. (Jó-jó, nem egy mai film, de jobb későn, mint soha...) A hetvenes évek prűd korszellemétől még meglehetősen idegen volt a nyíltan pornográf tartalom, ezért a lapot jogi úton kívánták ellehetetleníteni. Flynt ügyvédje (Edward Norton) azonban az esküdtszék előtt parádés védőbeszéddel rukkol elő: "Nem akarom meggyőzni önöket arról, hogy helyes az, amit Larry Flynt csinál. Nekem sem tetszik, amit Larry Flynt csinál. De az már tetszik, hogy én olyan országban élek, ahol önök és én önállóan dönthetünk. Szeretek olyan országban élni, ahol vehetek - mondjuk - Hustler magazint, és ha akarom elolvashatom, vagy kidobhatom a szemétbe, ha odavalónak ítélem. Sőt kinyilváníthatom a véleményemet azzal, hogy meg sem veszem. Örülök, hogy megvan ez a jogom. Ez fontos nekem és önöknek is fontos kell hogy legyen. Komolyan. Ugyanis mi szabad országban élünk. Tudom, sokszor mondogatjuk, de gyakran elfelejtjük, mit is jelent ez. Ismételjük meg: mi egy szabad országban élünk. És ez egy magasztos eszme, ez egy csodálatos módja az életnek. De ennek a szabadságnak ára van, az, hogy néha el kell viselnünk dolgokat, amelyeket nem feltétlenül szeretünk. (...) És ha mi falakat kezdünk emelni az ellen, amit némelyikünk obszcénnek tart, könnyen lehet, hogy egyik reggel arra ébredünk, hogy immár falak állnak körülöttünk a legkülönbözőbb helyeken, ahol nem is vártuk. És nem látunk semmit. És nem tehetünk semmit. És ez már nem a szabadság." A magazin alapítóját - filmbéli karakteréhez hűen - vénségére sem hagyta el provokatőr attitűdje; 2017-ben például könnyed tízmillió dollárt ajánlott fel annak, aki Trump megbuktatására alkalmas bármilyen anyagot szolgáltat számára. Úgy tűnik: négy évvel ezelőtt még tökéletesen működött az amerikai szólásszabadság. És mi a helyzet manapság? Január 6-án a Facebook és a Twitter felfüggesztik Trump fiókját, majd csatlakozik a Youtube, az Instagram és a Snapchat is. Még Angela Merkel és a francia pénzügyminiszter is kiakad. Az, hogy Joe Biden egy ilyen környezetben az egyet nem értés jogáról, mint klasszikus amerikai értékről beszél, mintha vetélytársa teljes elnémítása meg sem történt volna, egyenesen arcpirító.

 

Egy biztos: erős fantáziára lesz szükségünk, ha Joe Bident, mint nemzetegyesítőt kívánjuk látni. Beiktatását követően azonnal eltörölte Donald Trump ikonikus intézkedéseit, megszüntette a bevándorlási korlátozásokat, leállította a mexikói határfal építését. (Kifejezetten beszédes, hogy elnökségének első napján aláírt tizenhét rendeletéből hat a bevándorlást támogató.) Nincs ebben semmi meglepő, körülbelül ez volt a várható forgatókönyv: olyan világot teremteni, mintha az előző négy év meg sem történt volna. Igen ám, de ez nem az a mód, amellyel hetvennégymillió Trump-szavazó elfogadott elnökévé lehet válni. A fene se tudja, miként alakul Amerika sorsa a közeljövőben, de bizonyosan nem a békés összeborulás, az ígért nemzetegyesítés jellemzi majd.

süti beállítások módosítása