Mindig ezt halljuk. Németország sikeresen feldolgozta és maga mögött hagyta a nácizmus traumáját. Ez egy bátor nemzet, amely képes volt szembenézni a múltjával. Közben egy lószart, mama. Mérő Laci barátom - aki egy sörözés alkalmával édesapja vonatkozó történetét is elmesélte - mindig azt mondja, sőt A szégyen emlékműve című írásában is kitér rá, hogy a németek mélyen megbánták mindazt ami történt. Ez talán igaz is. De az egészen biztos, hogy feldolgozni a mai napig nem tudták.

Jóllehet az alapsztori nem igazán történelmi jelentőségű, ugyanakkor mindent magában hordoz, amit a mai Németországról tudnunk kell. Egy bő héttel ezelőtt, február 14-én mutatta be a Bochumi Színház a portugál Tiago Rodrigues Catarina, avagy a fasiszták megölésének szépsége című darabját. A zárójelenetben egy szélsőjobboldali politikust alakító színész 15 perces monológot adott elő, kifejtve karaktere nézeteit. A közönség egy része nem bírta végighallgatni a beszédet. Először csak bekiabáltak ("fogd be a pofád!"), majd egy narancsot dobtak a színész felé. Két néző annyira elvesztette a kontrollt, hogy felrohantak a színpadra, megpróbálva derékba törni a monológot. A színházi dolgozóknak kellett közbelépniük, hogy megvédjék a művészt. A rendező - Mateja Koležnik - később úgy nyilatkozott, sokkolta a nézők ostobasága, hiszen pont azok az emberek váltak agresszívvá, akik elvileg a demokráciát és a toleranciát jöttek ünnepelni a színházba. (Az előadás továbbra is fut, csak azóta biztonsági őrök vigyázzák...)

Voltak idők, amikor egy ilyen hírhez nem is kellett volna hozzátenni semmit. A civilizáció egy bizonyos - a mainál magasabb - fokán mindenki számára világos volt (de a színházba járó művelt réteg számára egészen bizonyosan), hogy a dráma a gonosszal való szembenézés egy eszköze. Ha a darab hatásos, úgy a közönséget meg fogja érinteni érzelmileg, s talán még intellektuálisan is. Befogadja, megemészti, feldolgozza a látottakat-hallottakat. Lesz, ami nem tetszik majd neki. Lesz, amivel nem ért egyet. Talán még olyan is lesz, ami megbotránkoztatja, vagy undort kelt benne. Ez mind tök oké. Ez mind benne van a pakliban. Én már azt is nagyon gáznak érzem, ha valaki ilyenkor feláll és otthagyja az előadást. Ehhez persze joga van, ám attól még a gyengeség egyértelmű jele. Ugyanakkor az, hogy bekiabálok, narancsot dobálok és megbróbálom elnémítani a színészt - ez a négyéves gyerek szintje, aki képtelen megkülönböztetni a tükröt a valóságtól; a fiktív karaktert a hús-vér gonosztól. Eszembe jut rég eltávozott nagyanyám, aki az Isaurát nézve hangosan szurkolt a képernyő előtt: "Ne higgy neki, hazudik!" - hallottuk, amint Leoncio megjelent a színen. Kétségkívül ez sem felnőtt magatartás, de ő legalább nem dobálta meg a tévékészüléket és a színészeken sem zavarta meg viselkedésével... Viszont ami Bochumban történt, az tényleg mindennek az alja; az valóban brutális látlelet a jelenkorról.

Alapvetés, hogy a pszichológiailag érett ember képes elviselni a morális ambivalenciát. Ha tudja is, hogy a múltja sötét, ez nem teszi őt a jelenben tehetetlenné vagy kényszeresen agresszívvá. Nem elfelejti, nem elnyomja, nem a szőnyeg alá söpri a tegnapot, hanem igyekszik integrálni. Ezzel szemben amit ma látunk: elfojtás és túlérzékenység. Érdemes megismerni azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a trauma feldolgozását tökéletesen ellehetetlenítik:

• ELFOJTÁS - A kínos emlékek kiszorítása a tudatból. A probléma az, hogy az elfojtott tartalom nem tűnik el, hanem különböző tünetekben - főként szorongás formájában - visszatér.
• REAKCIÓKÉPZÉS - Ez a legérdekesebb a német attitűd szempontjából. Ilyenkor az illető pontosan az ellenkezőjét mutatja annak, amitől legbelül fél. Aki tart a saját agressziójától, az kényszeresen békepárti és szelíd lesz – de ez a szelídség gyakran merev és erőszakos.
• HASÍTÁS - A világot tisztán jóra és tisztán rosszra osztja. Gyermeki, fekete-fehér világlátás. Nincs köztes út, nincs árnyalat. Aki nácit játszik, az rossz, tehát meg kell dobálni – a kontextus nem számít.
• PROJEKCIÓ - Ha valaki nem néz szembe a saját sötét oldalával, az gyakran kivetíti azt másokra. Az illető mindenki másban meglátja a nácit, a gonoszt vagy a hibást, csak önmagában nem. Minél inkább tagadja az ember a saját sötét oldalát, annál agresszívabban fog harcolni ellene a külvilágban. 
• ÉRZELMI ELÖNTÖTTSÉG - A múltbeli trauma vagy bűn érzése annyira fájdalmas, hogy az illető lefagy vagy támad, de képtelen a felnőtt mérlegelésre. Teljes kontrollvesztés a józan ész felett.

Németországban ugyanezt látjuk nagyban, csaknem a teljes társadalom szintjén. Az elmúlt nyolcvan évüket a túlszabályozott bűntudat jellemezte, ami természetesen az oktatás terén is megjelent - csak nehogy a következő generációk már képesek legyenek a valódi szembenézésre. Számos német értelmiségi látja úgy, hogy ez az attitűd mára egy állami vallásá merevedett. Megszületett a hipermorál: kényszeresen bizonyítani akarják a világnak (és önmaguknak), hogy ők a legjobb tanítványok a demokráciában és az emberi jogokban. Ez a kényszeresség azonban gyakran intoleranciához vezet azokkal szemben, akik máshogy gondolkodnak, vagy akik emlékeztetik őket a múlt árnyoldalaira. Átzuhanás a ló túloldalára. Gyűlöljük a nácizmust, ezért létrehozzuk az antifasizmust, hogy annak égisze alatt pontosan ugyanolyan erőszakossá váljunk. Megvetjük és megtagadjuk a korábbi übermensch-tudatot, ám most, hogy ilyen jó emberekké nemesedtünk, erkölcsi felsőbbrendüségünk újfent a világ fölé emel bennünket. A múlt démonaitól rettegve korlátozzuk a szólásszabadságot. A média szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hiszen Németországban a sajtó és a közszolgálati média (ARD, ZDF) hagyományosan a demokrácia őreként és népnevelőként azonosítja magát - ami már önmagában is egy vicc, de minimum szereptévesztés. A civilizáció e fellegvárában ma már szó sem lehet arról, hogy megvitassuk a múltat, hiszen a végén még kiderülne: két-három pontban még a Sátánnak is lehet igazsága... Ezt a beteg, éretlen, óvodás lelkületet sikerült Európa-szerte elterjeszteni. Ez az egyik oka annak is, hogy Putyinnal egyik félőrült sem kíván tárgyalni. (Most, hogy az orosz elnök felajánlotta az USÁ-ban befagyasztott vagyon felhasználását a Béketanács működésére, valamint a háború utáni ukrán ujjáépítésre, a német sajtó egyhangúlag mérgezett ajándékként tálalta a gesztust. Nem írhatnak mást, a világuk dőlne össze.)

Természetesen nem mindenki infantilis. Léteznek nagyon is tudatos, intelligens, cinikus pszichopaták, akik pontosan tudják, miként lehet kihasználni egy  lélekben megnyomorított népet. Valójában már az intézményesült kereszténységnek is ez volt a receptje: vesd el a bűntudatot, s arass engedelmes birkákat. Ugyanezt látjuk. Akinek jó üzlet a háború, az elhiteti a németekkel, hogy ez nekik is milyen frankó. Akinek jó üzlet a migráció, az elhiteti a németekkel, mennyire klassz lesz együttélni pár százezer muszlim dzsihadistával. Aki mást gondol, az természetesen náci. Működik a politikai kényszerzubony: a német polgár annyira retteg attól, hogy bármilyen módon összefüggésbe hozzák a nácizmussal, hogy inkább csendben marad, vagy túlzott agresszióval fordul azok ellen, akik kilógnak a sorból. Én már csak azon merengek, hogy menthető-e még a német nép. Avagy genetikailag annyira elcseszettek, hogy egyszerűen képtelenek megállítani az ingát valahol középtájon? Miért vonzódnak mindig a szélsőségekhez? Hitler bukása után - csöbörből vödörbe - az NDK építette az egyik legszigorúbb szocialista barakkot, hogy aztán az új évezredben a woke-progressziót is csúcsra járassák. Mintha alkatukból fakadóan képtelenek volnának az ideológiamentességre, a csendes és józan középutasságra.

Amit Németországra tekintve 2026 februárjában látunk, az valójában egy kollektív poszttraumás állapot, ahol a szembenézés megrekedt egy gyermeki szinten: a bűvös szavak ismételgetésénél és a "csúnya, rossz bácsik" megdobálásánál. És nem is igazán látom a kiutat. Ha komolyan vennék a szembenézést, akkor kötelező olvasmánnyá tennék a Mein Kamf-ot. Csak hogy mindenki világosan lássa, mi az, amitől idegenkedünk, amit megvetünk, amit soha többé nem kívánunk átélni. De a terápia aligha lehet sikeres, ha még a szavaktól is rettegünk. Amikor arra kértem a Google Geminit, hogy rajzolja meg a fenti képet, egészen addig nem volt hajlandó munkába állni, amíg a "náci" szó szerepelt a feladatleírásban... Nagyon beteg világ az, ami körülöttünk épül.

A szabadság mindannyiunk számára érték. Vagyunk páran, akik szerint a legfontontosabb. Tudjuk azt is, hogy a szabadság az elnyomás hiányát jelenti, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a zsarnokságnak többféle formája is létezik. Ha a saját vezetőink tartják röviden a pórázt, azt hívhatjuk belső abszolutizmusnak. Ha az ország nem szabad, és idegen hatalmak döntenek a sorsunk felett, azt nevezhetjük külső önkényuralomnak. Mindig is léteztek olyan magyarok, akik magasról tettek a nemzet függetlenségére. Csupán azt nem értem, miért jó ez nekik. Volt-e már valaha a történelem során olyan, hogy egy megszállt, lenézett, gyarmati sorban tartott ország polgárai messzemenő szabadságot és jólétet élvezhettek? Hazánk ezeregyszáz esztendeje alatt volt-e olyan külső elnyomónk, akit visszasírnánk? Aligha.

Ami az első 500 évünket illeti, a tatárdúlást leszámítva nem adódtak különösebb külpolitikai problémáink, mondhatjuk, hogy a nemzeti függetlenség terén rendben volt az ország. Viszont barbár népként érkeztünk meg a Kárpát-medencébe, körülbelül azon a civilizációs és tudati szinten állhattunk, mint Európa új honfoglalói, akik 2015 óta óriási tömegben vándorolnak a kontinensre. Ahogyan ők sem érettek a liberális jogállami működésre, ugyanúgy mi sem voltunk azok a kezdet kezdetén. Uralkodóink - különösen az Árpád-házból valók - szigorú törvényekkel védték a rendet; olyanokkal, melyek ma már teljességgel elképzelhetetlenek volnának. Szinte minden királyunk brutális diktátornak számítana manapság, ha tetteiket, intézkedéseiket tekintjük. Szent István kapcsán elég arra gondolnunk, ahogyan Koppánnyal és Vazullal elbánt. A vallás terén sem volt megengedő: kötelezővé tette a kereszténységet, sőt bevezette a tizedet is. Kiépítette a vármegyerendszert, a helyi hatalmat saját embereinek kezébe adta. Szent Lászlóra a legtöbben úgy emlékezünk, mint a drákói szigor bevezetőjére, már ami a tulajdonjog megsértését illeti. Uralkodása alatt már a kisebb lopásokért is halálbüntetés járt. Ha nem került elő a tettes, akár az egész falut megbüntethették, vagyis a kollektív bűnösség beteg eszméje sem állt távol tőle. Hunyadi Mátyás kegyetlen adókkal sanyargatta a népet. Ha csak tehette, megkerülte a rendi országgyűlést; politikai ellenfeleit simán ellehetetlenítette. Bár az "igazságos" jelző ragadt rá, valójában ő maga volt a legfőbb bíró és a teljes igazságszolgáltatás kézi vezérléssel működött. Gyakorlatilag a teljes középkort a jobbágyság röghöz kötése jellemezte, vagyis a társadalom 90%-a mindvégig félrabszolga módon élt. Mindent egybevetve: az egyén aligha élvezhetett korlátlan szabadságot történelmünk első felében, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nyugatra sem volt semmivel sem kellemesebb vagy szabadabb a létezés.

Az átlagmagyar szabadságélménye és jóléte szempontjából a második felvonás még az előzőnél is cudarabb. Török hódoltság, Habsburg uralom, német megszállás, szovjet érdekszféra... A második ötszáz év messze nem a nemzeti függetlenségről szólt. A törökök simán elhajtották és rabszolgasorba taszították a meghódított terület lakosságát, a gyerekekből pedig iszlám hitű janicsárokat faragtak. Szarrá adóztatták a népet, s ha stratégiai céljaik éppen úgy kívánták, falvainkat lazán felégették. A Habsburg abszolutizmus tényleges katonai és rendőri terrort jelentett, különösen a szabadságharc leverése utáni időszakban. Cenzúra, besúgóhálózat, az országgyűlés feloszlatása és kőkemény adóztatás jellemezte e kort, s természetesen a német lett az államigazgatás és az oktatás hivatalos nyelve. A Habsburgok rángatták bele az országot a teljesen értelmetlen első világháborúba; nekik köszönhetjük Trianont, s közvetve a Tanácsköztársaságot is, annak minden borzalmával. Negyedszázaddal később megérkeztek a nácik, hogy elhurcolják a magyar zsidóságot, lehetővé tegyék a nyilas hatalomátvételt, s hogy pár hónap alatt tökéletesen kifosszák a "szövetséges", a "fegyverbarát" Magyarországot. A Nemzeti Bank aranytartalékát, gyárainkat, gépsorainkat, valamint állatállományunk oroszlánrészét vonatra pakolták és a "baráti" Németországba szállították. Ráadásképpen: védelmet ígértek, ehelyett az ország hadszíntérré vált. A szovjet megszállás időszakát sem a felhőtlen jókedv jellemezte. Gulag, Recsk, padlássöprés, kollektivizálás, ÁVH, vasfüggöny... az ötvenes évek elhozta a totális diktatúrát, a legsötétebbet történelmünk folyamán, amelyben az állam az egyén magánéletének valóban minden szegletébe beköltözött. Látunk csak egyetlen példát is arra, hogy szuverenitásunk elvesztése napfényt varázsolt volna? Világos: elvileg nem kizárt, hogy egy jóságos, globális önkényuralkodó; egy világkormány; vagy épp a most épülő negyedik birodalom Kánaánt teremt, s elhozza a magyarság számára a tökéletes szabadságot és jólétet. Ám ha historikus tapasztalatainkat vesszük alapul, úgy csak a komplett idióták hihetnek az ilyesmiben. És ami a legszebb: a törökök kivételével minden más megszállónk úgy rabolt ki bennünket, úgy tett tönkre mindent, úgy tekintette hitvány gyarmatának az országot, hogy közben elszínészkedte az atyáskodó jóbarátot. (Ma épp ugyanezt az álszent dumát halljuk, ha Manfred Weber bármikor is megszólal.)

1990 után végre eljött az a korszak, amikor kívül-belül szabadok lehetünk. A mögöttünk hagyott harminchat esztendőből húsz volt olyan, hogy Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt. Ezek azok az évek, amelyek a békéről, a gyarapodásról, a működő államról szóltak. (Nem hibátlan évek ezek sem, de hol vannak a másik tizenhathoz képest... válságok, megszorítások, munkanélküliség, szegénység, a közvagyon eltékozlása, taxisblokád, őszödi beszéd, szemkilövetés...) Ezeregyszáz esztendeje először tartunk ott, hogy nem vagyunk gyarmat, nincs külső megszálló, továbbá a nemzeti kormány önkényétől sem kell tartania senkinek. Oké, nem teljes a szabadság: a drogkereskedelem és -fogyasztás például tiltott gyümölcs, de ennyi. Ezzel azért együtt lehet élni, különösen úgy, hogy ahol csak járok, tömény a fűszag mindenütt, mégsem esik bántódása senkinek. Ha belegondolunk: az előttünk járó 40 nemzedék bármelyike gondolkodás nélkül cserélne velünk, dédszüleink és nagyszüleink különösen. De az ország fele mégis elégedetlen. Nekik kevés a jólét. Nekik kevés a szabadság. Nekik valami más kell. Hogy mi az a valami? A változást akarók többségének halvány fogalma sincsen. Talán csak unják a narancsot. Akad egy igen szűk kisebbség, akiket a személyes bosszúvágy vezérel, rájuk kár is minden szó. A legérdekesebb azonban azok tábora, akik a lelkükben mindig is labancok voltak. Akiknek elengedhetetlenül szükséges egy külső hatalom hátsója, amelybe belefészkelhetik magukat. Vajon mi mozgatja őket? Mitől e perverz lelkület?

Hallgatom ahogyan Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter jelöltje arról beszél, hogy nekünk Brüsszel az iránytűnk. Döbbenten figyelem ahogyan Petschnig Mária Zita és Kéri László a szektás eligazítások során a Nemzetközi Valutaalap visszahívását ajánlja a hívőknek. Ezeknek az embereknek kéjes örömöt okoz, ha a hazájukat kiszolgáltathatják bármely idegen hatalomnak. Vajon miért teszik? Milyen lélektani és szociológiai okai lehetnek annak, ha valaki lojálisabb egy külső birodalmi központhoz, mint a saját nemzeti törekvéseihez?

• EGYÉNI ÉRDEK - Ez a legszimplább motiváció. Emlékszünk még? 2005-re az akkori kormány 3,6%-os költségvetési hiányt tervezett. Ebből majdnem 8% lett, de Gyurcsányék úgy kozmetikázták az adatokat, hogy megálljon 6,1%-nál. Szó nélkül elnézte nekik az EU vezetése. Visszatérve a jelenbe: Donald Tusk is gyakorlatilag bármilyen törvénytelenséget megtehet Lengyelországban. A birodalmi báboknak, helytartóknak valóban nagyobb a szabadságuk, mint bárkinek. A maffia megvédi a sajátjait. De akárhogy is: ez csupán a legszűkebb politikai elit kiváltsága. A mezei állampolgárt ez a szempont a legkevésbé sem érinti.
• KISEBBRENDŰSÉG - Ami azt illeti, ez erősen összefügg az ember társadalomfilozófiai beállítottságával. Egy jobboldali semmi mást nem vár a hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén. Majd ő gondoskodik saját magáról, felépíti a házát, megteremti az egzisztenciáját. Egy baloldali viszont - akár egy éretlen gyerek - azt kéri az államtól, hogy az istápolja. Mert hogy ő maga alkalmatlan az öngondoskodásra. Ugyanezt látjuk a szuverenitás kérdésében is. Sokan - jellemzően balosok - azt gondolják, hogy mi magyarok képtelenek vagyunk kormányozni magunkat, hiszen a mi kultúránk, szellemünk, tudásunk, hozzáállásunk eleve alacsonyabbrendű a nyugatihoz képest. Döbbenet.
• PROGRESSZÍV MISSZÓ - A Nyugat mérföldekkel előttünk jár - mondják a "haladók" - s ha a birodalom részévé válunk, majd mi is részesülünk a modernizációból. Csakis Brüsszel húzhat ki minket a balkáni elmaradottságunkból, és csakis a hazai balliberálisok azok, akik értik a birodalmi központ nyelvét. Ady Endre idején e gondolkodásmód még tartalmazhatott némi igazságmorzsát, ma már semmit a világon. Technológiai értelemben sokkal inkább Kelet-Ázsiára érdemes figyelnünk, politikafilozófiai síkon pedig az amerikai republikánusokra. Brüsszel minden tekintetben egy süllyedő hajó, csak az idióták kéredzkednek fel rá. "A világban új ipari forradalom kezdődött, és ebben Európa nem tud részt venni. A gőzgép feltalálása óta először Európa nem formálója, hanem elszenvedője lesz a világméretű gazdasági átalakulásnak." - Orbán Viktor erről is beszélt a szombati évértékelőn.
• MORÁLIS SZAKADÉK - A balliberális hangok szerint a Nyugat erkölcsi síkon is messze felettünk áll. Mi még mindig úgy viselkedünk, mint Árpád vad hordái, s külső segítség nélkül felfalnánk egymást. Szükségünk van a nyugati gyámságra, hisz önmagunkban alkalmatlanok vagyunk a demokráciára, a jogállami működésre. Az mindegy, hogy miénk Európa egyik legrégebbi állama. A kontinens vezetői még a 21. században is nap mint nap bizonyítják, mennyivel jobb emberek nálunk. Önként átengedik országaikat a muszlim hordáknak; keresztes háborút vívnak Oroszország ellen; nyakig eladósodnak Ukrajnáért - hol vagyunk mi ezekhez a szentekhez képest?
• KÉNYELEM - A szabadság nem mindig kényelmes. Ki kell állnunk magunkért. Dolgozni kell. Meg kell védeni magunkat. Gondolkodni és érvelni kell. Felelősséget kell vállalni a döntéseinkért. Egy idegen béklyó mindezektől megkíméli az embert. Aki csak utasításokat követ, az nem felel semmiért. Olyan ez, mint munkába állni egy multinál. Biztonságos, langyos, kockázatmentes. Nincs benne az önmegvalósítás, a kreativitás és a felemelkedés ígérete, no de ez nem is mindenkit érdekel. A kényelem sokak számára sokkal fontosabb a szabadságnál.
• ÖN- ÉS NEMZETGYŰLÖLET - Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar balliberális ellenzéknél nincs hitványabb. Akik gyűlölik a himnuszt, a nemzeti lobogót és a szent koronát; akik szégyenlik a magyarságukat, azok valóban menthetetlenek, azokkal tényleg nincs mit kezdeni még a megértés szintjén sem. Ám ha olvasunk nemzetközi irodalmat, ha nézünk európai filmeket, úgy érzékelni fogjuk, hogy a német, az angol és a skandináv világ pont ugyanúgy kitermelte a maga gyökértelen, öngyűlölő idiótáit. 
• OSTOBASÁG ÉS ISMERETHIÁNY - A társadalom oroszlánrésze a mai napig borzasztó tájékozatlan. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, aki nem követi a világban zajló eseményeket, aki képtelen felismerni a visszatérő mintákat és összefüggéseket, azt borzasztó könnyű megvezetni némi olcsó demagógiával. A jelenség attól igazán megmosolyogtató, hogy ma már fél perc alatt lebuktatható minden hazugság - nem kell könyvtárba járni ahhoz, hogy tényellenőrizzük az igénytelenül hazudozó véleményvezéreket. 

Robert C. Castel - igen találóan - így fogalmaz a labanc-lelkűek kapcsán: "Mindig kell legyen egy messzi országban lévő Mekka, ami meghatározza az imairányt. Konstantinápoly, Bécs, Berlin, vagy a Vörös tér, ezeknek egyre megy. Lényeg, hogy legyen valami. Valami nagyon-nagyon nemzetfeletti, amihez egyszer majd felnőhetünk. Mert ha nincs valami távoli félhold, vörös, illetve sárga csillag, kék glóbusz, vagy valamilyen más bálvány, amit imádni lehet, akkor mi marad? Egy fapados kis ország, amit építeni és védeni kell? Egy semmi kis nép, amely makacsul ragaszkodik a babonáihoz? Egy vészterhes múlt és egy bizonytalan jövendő? Piti dolgok olyan emberek számára, akik látták a jövőt és görcsösen akarnak hinni benne, hogy még működik." Imádom, hogy van olyan, aki pár mondatban el tudja mondani azt, amihez nekem hét bekezdés is kevés. S hogy mit hoz majd a holnap? "A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon, ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel." Adja az Ég, hogy Orbán Viktornak legyen igaza ebben is. Ehhez csak annyi kell, hogy mi, kurucok két hónap múlva többen legyünk a labancoknál. Komoly összegeket tettem rá, hogy így lesz.

A magyarság sosem volt egységes. A széthúzás évszázadok óta jellemez bennünket. E kettősség – a függetlenségért harcoló kuruc és a birodalmi integrációt választó labanc – valójában a magyar történelem állandó belső párbeszéde. Mindkét oldal úgy hiszi, hogy ő menti meg a nemzetet: az egyik a becsület és a szabadság útján, a másik a túlélés és az alkalmazkodás révén. Csupán egy dolog változott. Mára világossá vált, hogy a szervilis alkalmazkodás sehová sem vezet; a túlélés csakis a szuverenitás megőrzésével lehetséges. A labancok többé nem hitegethetnek senkit azzal, hogy ők is a nemzet érdekében cselekszenek.

Értem én, hogy valamit már muszáj volt kiizadni. Azért az mégsem járja, hogy egy párt bejelentkezik a hatalomért, miközben nincs semmiféle programja... Már az is elképesztően szánalmas volt, ahogyan parlamenti képviselőjelöltjeiket bemutatták, háromszor elnapolva a beígért eseményt. Megmosolyogtató, hogy csaknem két évet kellett várni, míg 2026 januárjában végre megneveztek két miniszteraspiránst; egészen addig csak gyakorló elmebetegekkel és holdkórosakkal találkozhattunk a párt körül. A kormányzóképesség patyomkin-mutatványa terén a legnagyobb kínlódást azonban mégiscsak a program körül láthattuk. Hónapokig próbálták megúszni, hogy a jövőt illetően bármiről is beszélni kelljen, ám a kiszivárgott konvergencia-tanulmány után a teljes sunnyogás politikája már tarthatatlanná vált. Szombaton nyilvánosságra hozták A működő és emberséges Magyarország című anyagukat, melynek komolyságát a 240 oldalas terjedelem, a tengerészkékkel szedett címek és alcímek, valamit diagramok támasztják alá, más egyéb nemigen. Ha ez egy főiskolai dolgozat volna, a vizsgabizottság egy kegyelemkettessel engedné át, s a leggyakoribb jelzők, melyekkel illetnék, az alaptalan, a hiányos és a gyermeteg lennének.

Már a bevezető is rém komolytalan. Az önmagában nagyon is rendben van, hogy egy kormányzásra ácsingózó párt megpróbálja pozicionálni az ország helyzetét, illetve külpolitikai környezetét. No de ezt aligha érdemes úgy tenni, hogy az állapotrajz minden szava nettó hazugság... Maga az alap is homok csupán, melyre építkezni kívánnak??

"Az Európai Unió legszegényebb országa lettünk" - hirdeti egy alcím. Világos, hogy Magyar Péter ezzel hülyíti a népet immár két esztendeje, de ettől még ez ordas nagy kamu marad. "Magyarországon az egy főre jutó fogyasztásra költött összeg az uniós átlagnak mindössze 73%-a. Kevesebbet tudnak költeni a magyar emberek, mint a románok, a szlovákok vagy a bolgárok." Ez nem csupán mellébeszélés, de abból is legfeljebb középiskolai szintű. A klasszikus trükkel operál: kikeresi azt az egyetlen adatot, amelyben a sor végén állunk, majd ebből von le hamis következtetéseket. Érdemes odafigyelni a megfogalmazásra: "kevesebbet tudnak költeni". A szerző minden bizonnyal ismeri a tényeket, és pontosan tudja, hogy amit ír, az hazugság. Lássuk a valóságot: az egy főre jutó GDP terén megelőzzük Romániát és Bulgáriát. Ha az átlagfizetéseket tekintjük, úgy Szlovákiát és Görögországot is magunk mögé utasítjuk. Vásárlóerő-paritáson mért jövedelem tekintetében már szinte a középmezőnybe tartozunk; Észtország és Lettország is mögöttünk. Az egy főre jutó nettó pénzügyi vagyon nálunk jócskán több, mint Litvániában, Lengyelországban, Horvátországban vagy Portugáliában. Nemhogy szegények nem vagyunk, de itt már kifejezetten a középmezőnyt erősítjük. Amiben pedig kiemelkedőnek számítunk, így Európa élmezőnyébe tartozunk, az a lakosság megtakarítási hajlandósága. Többet teszünk félre a jövedelmünkből, mint a dánok, a finnek, az írek, az olaszok vagy épp a spnyolok. Vagyis nem arról van szó, hogy nem tudunk többet fogyasztani, sokkal inkább arról, hogy nem akarunk; ehelyett tudatosan építkezünk, gyarapodunk. Lehet példálózni a hitelből költekező románokkal, vagy görögökkel, de aligha érdemes piedesztálra emelni az elmebajt. Az sem mellékes körülmény, hogy a magyarok 92 százaléka a saját lakóingatlanában él, így nem fizet lakbért, továbbá a rezsiköltségek is alacsonyak. Szerintem senki sem bánja, ha ilyen tényezők miatt marad alacsony a fogyasztásunk. (És persze nem csupán a magyar lakosság vagyonos, de az állam sem áll rosszul; elég, ha csak a rekordszintű arany- és devizatartalékainkra gondolunk.)

"A közbiztonság romlik. 2021 óta 154 ezerről 230 ezer fölé nőtt a regisztált bűnesetek száma. A megélhetési gondok fokozódásával párhuzamosan nő a vagyon elleni bűncselekmények száma." Valószínűleg visszaöklendezném a vacsorámat, ha ennyit kéne hazudnom egy nemtelen cél - hazám befeketítése - érdekében. A valóság ezzel szemben: A 2010-es kormányváltás idején a bűncselekmények száma rendkívül magas volt (450 ezer), majd egy évtizeden át tartó folyamatos csökkenés vette kezdetét, ami 2019-2020 körül érte el a mélypontját (160 ezer). A lopások száma 180 ezerről 50 ezer alá csökkent. A lakásbetörések is látványosan, 60%-kal visszaestek. A gépjárműlopás szinte már nem is létezik manapság. Vagyis pont fordított a helyzet, mint amit a Tisza-program sugallni kíván: a Fidesz kormányzása alatt brutálisan csökkent a bűnözés, a legszembetűnőbb módon éppen a megélhetési problémákból következő, vagyon elleni bűncselekmények száma esett vissza. Amire a dolgozat utal, az az online csalásokból és kiberbűnözés robbanásszerű terjedéséből adódik: az utóbbi években duplájára nőtt az ilyen esetek száma. Adathalászat, bankkártyás csalások, hamis webáruházak... Bevallom: ennél aljasabb és átlátszóbb hazugságot aligha tudnék kiizzadni magamból - tényleg elhiszi bárki, hogy a filléres problémákkal küzdő kazincbarciakai cigánygyerekek szélhámoskodnak az interneten? Tényleg ők tervezik azokat a weboldalakat, melyek ezreket húznak csőbe? Ha ezt egy átlagos Tisza-szavazó benyeli, akkor jóval hülyébb, mint gondoltam.

"Mi egyértelműen Európa mellett tesszük le a voksunkat, mivel Magyarország geopolitikai elhelyezkedéséből adódóan csak Európa és Oroszország között választhatunk." Kíváncsi lennék, hogy akik ezt a bullshit szöveget tolják éjjel-nappal, ők maguk mennyire gondolják komolyan. Az épelméjűek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy nem létezik ilyen dilemma. Egyrészt: a magyarok, és ezen belül a Fidesz-szimpatizánsok többsége - magam is - egyértelműen Európa-párti. Másrészt: ne tegyünk úgy, mintha a mai - Ursula, Kaya és Manfed által vezetett - EU valami vonzó hely lenne. Gyakorlatilag minden civilizációs alapkérdésben szembemennek az értelemmel, a morállal, a polgárok érdekeivel és jólétével. Harmadrészt: nem kell választani Nyugat és Kelet között. Üzletelni érdemes mindenkivel, ideológiát viszont nem szabad importálni sehonnan. Oroszország semmilyen tekintetben sem példaértékű, két szempontból azonban liberálisabb, mint az EU. Putyinék nem kívánnak beleszólni abba, hogy miként rendezzük be az életünket, továbbá nem várják el tőlünk, hogy bárkivel is megszakítsuk kereskedelmi kapcsolatainkat. Az egész légből kapott áldilemma helyett a kérdés sokkal inkább az, hogy a nemzetek Európáját építjük-e az alapítók szándéka és a józan ész szerint, avagy a Negyedik Birodalmat.

A hamis alapköveket estig sorolhatnánk, de ideje rátérni a felépítményre is. A Tisza Párt valóságos Kánaánt ígér. A program szerint minden, de minden jóléti intézkedést megtart, melyet a Fidesz vezetett be. Marad a rezsicsökkentés és a családtámogatás összes eleme. Marad a 13. és 14. havi nyugdíj. Az adók nemhogy növekednének, de még alacsonyabbak is lesznek; a mediánbér alatt keresőké jelentősen. Ez hozzávetőleg 400 milliárd forint kiesést okozna, melynek felét a minimálbérek adójának 9%-ra csökkentése adná. Mindezek mellett 500-800 milliárddal többet költenek majd egészségügyre; az oktatási büdzsét a GDP 5-6%-ára emelik, ami további több száz milliárd forint többletráfordítást jelent; a családi pótlékot a kétszeresére emelik, ez 300-350 milliárdba kerül; továbbá a rendőrség is kapna hozzávetőleg százmilliárdot a bérek és az eszközök fejlesztésére. (A védelmi költségek emelése is 2600-2700 milliárd forintot tenne ki, ha a programnak megfelelően a GDP 5%-ával kalkulálunk, de ettől most tekintsünk el, hiszen csak 2035 a céldátum.) Akárhogy is: 1500-2000 milliárd a minimális forrásigény, és akkor a költségvetési hiány mérsékléséről még nem is beszéltünk. Ha a Tisza Párt által ígért 3-4%-os cél legmegengedőbb határértékét vesszük, az úgy is 2000 milliárd forint szűkítést jelent. Adott tehát egy 4000 milliárdos ígéretcsomag, amelynek illő volna a forrásoldalát is megjelölni.

Van is erre próbálkozás. Itt az egyik kulcselem a kormányzati kommunikációs kiadások lefaragása. Ez még a Tisza-program szerint sem hozna többet a konyhára évi 100 milliárdnál, a valóság azonban még ennél is karcsúbb. A legelvetemültebb balos elemzők szerint sem költ a kabinet évi 70 milliárdnál többet propagandacélokra, ebből aligha spórolható meg 50 milliárdnál több. A másik lényeges bevételi forrás az 1%-os vagyonadó, amely az egymilliárd feletti portfóliókat érintené. Mivel mindössze kb. hatezer érintettről és összesen 10.000 milliárdos vagyonról beszélünk, e fronton - megfelelő jogi és adminisztrációs előkészítést követőn - befolyhat a költségvetésbe nagyságrendileg 100 milliárd forint. Az összes többi megjelölt forrás totális kamu. Az EU által befagyasztott pénzeket még Orbán is hamarabb hazahozza (ráadásul ezek felhasználása konkrét célokhoz kötött). A korrupciós felár csökkentése és az ellopott pénzek visszaszerzése pedig puszta fantáziajáték csupán, ezekre az égvilágon semmit sem alapozhatunk. Látunk tehát egy 4000 milliárdos ígéretegyüttest, amellyel szemben egy 150 milliárdos forráscsomag áll. Érezzük, hogy mennyire nem jön ki a matek? Sok ész nem kell hozzá, hogy felismerjük: ennek kétféle kifutása lehetséges. Vagy a Medgyessy-féle felelőtlen költekezés jön és a költségvetés fog úgy elszállni, ahogyan arra az elmúlt 16 évben sosem volt példa, vagy pedig Lendvai Ildikó és Gyurcsány Ferenc példáját követve egyszerűen csak átverik a választóikat és totál kamu az egész program. Én nem látok harmadik lehetőséget.

Fura, hogy sokan úgy tapsolnak a Tisza Párt friss dolgozatának, hogy nem veszik észre benne a nyilvánvaló ellentmondásokat. A tervezett kiadások és bevételek közti irgalmatlan rés még a legkevesebb. Ez csupán igénytelenség, felelőtlenség és gyermetegség - a szavazó hülyének nézése. Ennél is nagyobb gondot jelent az az áthidalhatatlan szakadék, amelyet az Európai Néppárt irányvonala és Tisza-program közt tátong. Magyar Petyáék leírják, hogy nemet mondanak az illegális bevándorlásnak, a migránskvótának, a sorkatonai szolgálat bevezetésének; marad a határkerítés és nem küldenek katonát Ukrajnába. Megtartják a rezsicsökkentést és lényegében adót sem emelnek. Ezek mind-mind élesen szembemennek a brüsszeli fősodor elvárásaival. Vajon MP kit készül átverni? Manfred Webert? Még ez lenne a jobbik eset. Félő, hogy inkább a választóit. Az EP-szavazásokon tapasztaltak alapján az utóbbi a valószínűbb. Az igazán szörnyű az, hogy még a kivitelezés módja is elő van készítve. Elég egyetlenegy hazááruló döntés - az egyhangú szavazáshoz kötött kulcstémákat átsorolva a sima többséget igénylő kérdések sorába -, s onnantól kezdve a bábkormány vezetője minden esetben akár el is színészkedheti a renitenst, majd széttárhatja a karját... Legalább ilyen paradoxont jelent az is, hogy a dolgozat bevezetője arról tájékoztat: Magyarországon minden borzalmas; az állam nem működik, a közszolgáltatások minősíthetetlenek, a kifosztott nép pedig úgy senyved, mint még soha talán - majd kiderül, hogy a Tisza mindent pontosan ugyanúgy csinálna tovább, mint a Fidesz (leszámítva persze a korrupciót és a propagandát). Ez miként lehetséges? Ha minden jóléti intézkedés simán mehet tovább; ha nincs szükség megszorításokra és adóemelésre sem, akkor miféle válságról képzelegnek? És egyáltalán: akkor minek a kormányváltás? Ha pedig a bevezetőben megfogalmazottakhoz ragaszkodunk, és azt gondoljuk, hogy nagy a baj, akkor miként lehet fokozni az osztogatást? Ez esetben bele kell állni e narratívába és konkrétan fel kell sorolni a tervezett megszorító intézkedéseket. Az 1%-os vagyonadó csak gyenge maszatolás, az égvilágon semmire sem elég.

Természetesen maradtak azért fehér foltok, kényes témák, melyekről a program mélyen hallgat. Ezek közül a legfontosabbak Ukrajna kapcsán merülnek fel. Nem tudtuk meg, hogy a Tisza támogatja-e észak-keleti szomszédunk uniós és NATO-tagságát. Legalább ilyen lényeges, hogy Magyar Péterék hajlandóak-e vagyonokat talicskázni Ukrajnába, ahogy azt az uniós vezetés teszi és követeli. Zelenszkij legutóbbi igénye szerint az EU-nak a következő tíz évben 1500 milliárd eurót kellene biztosítania számukra. Ez évente 500-600 milliárd forint kiadást jelentene a magyar büdzsé számára. Még ha meg is kapnánk a politikai okból szemérmetlenül befagyasztott forrásokat, jóval több volna, amit tovább kéne utalnunk. Nem tér ki a program az EU következő ciklusának tervezett költségvetésére sem, holott ennek hatása is számottevő lesz; az Európai Számvevőszék 2026. januári elemzése arra figyelmeztet, hogy a tagállamok terhei akár 50%-kal nőhetnek - már ha mindenki bólint rá. Mindent egybevetve én a legkevésbé sem hiszek a beígért Kánaánban. 

"A Tisza egy kétarcú folyó. Ha van kiszámíthatatlan folyó, akkor az a Tisza." - fogalmazott Orbán Viktor két napja Szombathelyen, Petőfit idézve. Hozzátehette volna még azt is, hogy erősen szennyezett, zavaros és veszélyes. Ráadásul a forrásvidéke a mai Ukrajnában keresendő... 

Megszámlálni sem tudnám, hány olyan romantikus filmet láttam, melyben a fiú és a lány már az ötödik percben egymásba botlik, ám az utolsó pillanatig várni kell, hogy igazán révbe érjenek. A kettő közti másfél óra arról szól, miként kerülik el egymást újra és újra; vagy épp miként ápolnak plátói - esetleg extrákkal tarkított - barátságot mindenfajta lángoló érzelem nélkül. Bár a rendező célja nem feltétlenül ez, mégis egy olyan hamis képet fest a néző számára, mintha ilyen lenne az élet. Mintha a legnagyobb szerelmek valamiféle langyos barátságból szövődnének.

A valóság - tudjuk - egészen más. Ami engem illet: minden valamirevaló, szenvedélyes kapcsolatomat igazi villámcsapás előzte meg, kivétel nélkül. Kalandjaim felidézéséhez harminc esztendőt kell visszarepülnöm az időben - ó, azok a kilencvenes évek... - mégis elképesztően pontosan emlékszem minden meghatározó nyitójelenetre. Dórára, ahogyan belibbent azon a péntek estén... Nincs már meg az Admiral nevű hely, amely a törzskocsmánk volt annak idején, és a Közgáz Pince is bezárt rég, ahová később indultunk, mégis kitörölhetetlenül az elmémbe égett az első találkozás, az első pillantás. Emlékszem Szilvire is, ahogyan ott ült a kávézóban barnán, törékenyen. Azonnal tudtam, hogy kell nekem. Katira, akivel egy budai házibuliban ismerkedtem meg, s éjszakákat csókolóztam végig... akkor még mit sem tudtam a szerelmi taktikákról, s idióta módon, forró fejjel, ajtóstul rontottam a házba... És persze Editre, a legnagyobb villámcsapásra mind közül. Amint belépett a terembe, olyan hangos és önkéntelen "hoppá" hagyta el a számat, hogy többen is rám szóltak. Pedig illett volna viselkednem: én hívtam össze az értekezletet... És emlékszem rengeteg lányra, akiknél elmaradt az égi jel. A szőke Emíliára, akivel éjszakai fürdőzést rendeztünk Badacsonyban... egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá, pedig gyönyörű volt, rajzolni sem lehetett volna tökéletesebb melleket. A pár száz méterrel odébb borozgató csapatom biztosra vette, hogy ilyen lehetőséget nem hagyok ki. A fotómodell szépségű Bernire, akit kifejezetten miattam hoztak el egy bulira, de valahogy mégsem született meg a szikra. Eszterre, Rékára, Beára, Ritára és sokakra, akiknek már a nevét sem tudom, de randiztunk párszor, megpróbáltuk - esélytelenül. Ami nem elemi erejű, a retinába örökre beégő villámcsapással indult, azokból sosem született felejthetetlen románc.

Visszatérve a filmek világához: ülünk a moziban és - a rendező szándéka szerint - külső szemlélőként is pontosan érzekeljük, amikor megszületik a pillanat, fellángol a szikra, becsap a villám. A beteljesülés mégis várat magára, aminek egyetlen oka van, mégpedig az, hogy egy romantikus komédiát nézünk. A film nem kíván túlmutatni önmagán; a lassan kibontakozó szerelmi szálon kívül nincs benne semmi egyéb. Érthető, hogy a forgatókönyvíró nem sietteti az egymásra találást; tíz perces mozira nem sokan váltanának jegyet. Ám pont ebből a koncepcióból születik meg az a hamis és életidegen kép, amely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Érdemes felidézni azokat a filmélményeinket is, ahol az alkotás komolyan veszi önmagát, és valódi, igényes tartalmat közvetít. Ahol a romantikus vonal csak egyike a különböző drámai szálaknak. Az ilyen mozik soha nem bábozzák el azt a hazugságot, hogy a szerelem barátságból épül. Az ilyen filmekben egyetlen perccel sem húzzák tovább az érzelmi betetőzést, mint ami reális és életszerű.

A napokban egy lakossági fórumon vettem részt, ahol Takács Péter egészségügyi államtitkár volt a meghívott vendég. A pali irgalmatlanul felkészült - minden létező adatot azonnal előránt elméje valamely rejtett zugából. Miközben hallgattam, azon kaptam magam, hogy az állami egészségügyi ellátás előnyein pörög az agyam. Libertárius vagyok, nehéz lesz letéríteni erről az útról - már az nagy dolog, hogy egyáltalán elgondolkodom rajta.

Ha történetesen a kultúráért felelős államtitkár ült volna a pódiumon, beszélhetett volna hajnalig, nehéz lett volna meggyőznie bármiről. Vegyük csak a színházak működését! Mi történne, ha holnaptól elapadna minden állami támogatás? A jegyárak megháromszorozódnának; ezután kizárólag a nézők finanszíroznák az előadásokat. Történne bármi katasztrófa? Aligha. És nem csupán azért nem, mert a kultúra - szemben az egészségügyi szolgáltatásokkal - sokak számára simán nélkülözhető. Hanem azért sem, mert a színházak nem alkotnak egymással vertikálisan és horizontálisan összefüggő, szerves rendszert, sokkal inkább különálló szigetekként működnek. (Még akkor is, ha a vendégjáték meglehetősen gyakori.) E téren az égvilágon semmi fennakadást nem okoz, ha néhány társulat megszűnik, illetve ha - immáron piaci alapon - újak jönnek létre. Az egészségügy ezzel össze sem hasonlítható. Itt egy olyan hatalmas, komplex rendszert látunk, ahol muszáj figyelembe vennünk a mérethatékonyság, a lépcsőzetesség és az erőforrás-megosztás szempontjait, illetve az ezekből fakadó lehetőségeket.

Hogy teljes legyen a kép, rögzítsük már az elején a piaci szolgáltatás előnyeit. A magánellátás fő vonzereje a gyorsaság, az azonnali hozzáférés - itt nincsenek várólisták. A hotel-szintű kórtermek, az udvarias bánásmód, az alapos és figyelmes vizit, valamint a pazar menü nagyságrendekkel jobb "betegélményt" eredményez. A modern műtéti eljárások is jellemzően a magánszektorban jelennek meg először. Tekintetünket makroszintre emelve: a piaci szférában mindenki olyan szintű szolgáltatást vesz igénybe amilyet csak hajlandó megfizetni, és mindenki kizárólag a saját ellátását finanszírozza. Az alkoholisták, drogosok, dohányosok és egyéb önsorsrontók kezelésének költségei nem hárulnak a felelősségteljesen élőkre. 

Gyermekeim anyja nemrég a háziorvosunknál járt, s meglepően gyorsan végzett. Már akkor egy nagyot nézett, amikor megérkezett, s a váróterem kongott az ürességtől. Azonnal sorra került, s hangot is adott csodálkozásának. A doktornő csak legyintett: "Ma piacnap van..." Számunkra ez értelmezhetetlen és megmosolyogtató, ám tény, hogy az öregek egy jelentős része hobbiból, unaloműzésként, magányának enyhítése céljából jár orvoshoz. A vérnyomását megmérhetné otthon is, a receptet felirathatná akár telefonon is. Mégis: sokaknak ez valódi életforma, a mindennapok szerves része. Nem csoda, hogy a magyar háziorvosi rendszer túlterhelt, és a vizitek száma nemzetközi szinten is magas. Hazánkban egy átlagos lakos évente többször találkozik orvossal, mint az EU-s átlag és a hatvanöt év felettiek teszik ki a háziorvosi forgalom oroszlánrészét. A magánellátásban természetesen e jelenség is teljességgel ismeretlen.

E rövid kitérő után vissza az állami egészségügyhöz! Mi szól mellette?

• ADATVAGYON - Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér egy olyan központi informatikai rendszert takar, ahol minden orvos hozzáfér minden beteg minden leletéhez, kórtötrénetéhez, vizsgálati eredményéhez. Magyarországon ez profi módon működik, mi több: a magánegészségügyi szolgáltatók is részei és használói e rendszernek. Egy olyan világban, ahol a piaci szereplők egymástól elszigetelten működnek - hacsak nincs egy központi koordinátor -, nem jön létre ilyen adatbázis. Ez feleslegesen elvégzett vizsgálatokat, de minimum papír alapú leletek őrzését és állandó hordozását eredményezné. Meglepően kevés ország rendelkezik a hazaihoz hasonló rendszerrel: mindössze Dánia, Finnoország és Észtország érdemel említést.
• VÁRÓLISTÁK - Ami a beteg számára bosszúság, az az állami egészségügy számára a hatékonyság keresletoldali garanciája. Egy azonnali - vagy legalábbis igen gyors - ellátást ígérő magánklinikának minden időben megfelelő kapacitással kell rendelkezni orvosok és infrastruktúra terén egyaránt. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy lesznek üresjáratok, kihasználatlan erőforrások. Összességében jóval drágább rendszer jön létre, amit nyilvánvalóan a beteg fog megfizetni. 
• ERŐFORRÁS-MENEDZSMENT - Az orvosok és a betegek is átirányíthatók, ha közeli kórházak kihasználtsága eltérő. Számos műtéti várólista rövidült az elmúlt évek során egyszerű szervezéssel. Ráadásul az állami rendszerben a várólista nem merev: a sürgős esetek előre kerülnek. Ez biztosítja, hogy az orvosi kapacitás oda menjen, ahol a legnagyobb a szükség, s nem feltétlenül oda, ahol a legtöbb a pénz.
• PROGRESSZÍV ELLÁTÁS - Az állami rendszer kézenfekvő lehetősége, hogy lépcsőzetesen épüljön fel. A háziorvos szűri a betegeket, a járóbeteg-ellátás kezeli a többséget, és csak a legbonyolultabb esetek kerülnek a drága centrumkórházakba. Ez a betegút sokkal hatékonyabb, mintha mindenki egyből a professzorhoz menne egy náthával (ami a magánellátásban gyakran előfordul, ha valaki megfizeti).
• SÚLYOS ESETEK KEZELÉSE - A magánegészségügy hajlamos a "mazsolázásra", azaz a nyereséges, gyorsan gyógyítható, alacsony kockázatú esetek (pl. egynapos sebészet, járóbeteg-ellátás) ellátására. Sok esetben az állami rendszer végzi a "piszkos munkát": a költséges, bonyolult, életmentő beavatkozásokat (pl. politrauma, égési sérülések, szervátültetés, intenzív terápia), amelyek üzletileg nem lennének kifizetődőek egy magánklinika számára.
• BESZERZÉS - Ha az állam egyetlen központi megrendelőként lép fel (például vakcinák, drága rákgyógyszerek vagy MRI-készülékek beszerzésekor), hatalmas kedvezményeket tud kiharcolni a gyártóknál. 
• NÉPEGÉSZSÉGÜGYI KUTATÁS - Egy egységes, országos adatbázis aranybánya a kutatók számára. Elemezni lehet a betegségek terjedését, a terápiák hatékonyságát milliók adatain keresztül, ami segíti a prevenciót és a költséghatékony döntéshozatalt.
• EGYETEMES HOZZÁFÉRÉS - Libertáriusként semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy más emberek szépészeti beavatkozásait, nemátalakító műtéteit, avagy önpusztító életmódjukból fakadó orvosi kezelését kívánjam finanszírozni. Ezzel együtt is értéknek tekintem, ha egy alapellátást mindenki megkap. Az állami egészségügy olyan védőhálót jelent, amely biztosítja, hogy a társadalom legszegényebb rétegei, az idősek, a munkanélküliek illetve a krónikus betegek se maradjanak az út szélén.

Az immáron 16 éve kormányzó Fidesz a legnagyobb támadásokat az egészségügy frontján kapja, jelentős részüket joggal. Ám azt még a hivatásos károgók is kénytelenek elismerni, hogy számos területen történt látványos előrelépés 2010 óta, amikor a betegellátás - nyolc év szocialista ámokfutás után - valódi mélypontra került.

• DIGITALIZÁCIÓ - Fent már említésre került: az EESZT 2017-ben indult, majd folyamatosan bővült. Az orvosi dokumentációk, leletek és receptek felhőalapúvá váltak. Megszűnt a papíralapú receptkényszer. Az orvosok azonnal látják a beteg kórtörténetét, gyógyszerelését, függetlenül attól, hogy az ország mely pontján kezelték korábban. Az Ügyfélkapun (EgészségAblak applikáció) keresztül a betegek is azonnal hozzáférnek saját leleteikhez.
• ORVOSI BÉREK RENDEZÉSE - Az orvosi bértábla rendezése történelmi léptékű változást hozott. 2020-2023 között több lépcsőben jelentősen emelkedett az orvosok alapbére, amely így közelebb került az uniós átlaghoz, és látványosan csökkentette az elvándorlási kedvet.
• VÁRÓLISTÁK - A várólisták átláthatósága minden területen jelentősen javult; számos műtéttípusnál a hosszúságuk is látványosan csökkent. Ilyen a szürkehályog-műtét, ilyenek a szívsebészeti és kardiológiai beavatkozások, a laparoszkópiás (bélrendszeri) műtétetek, az urológiai és nőgyógyászati beavatkozások. Leggyengébben a térd- és csípőprotézis terén állunk. Összességében az EU középmezőnyét erősítjük, körülbelül a visegrádi országokkal állunk hasonló szinten (a négyesfogatból a lengyelek teljesítenek a leggyengébben). A nemzetközi összehasonlítást némiképp nehezíti a transzparencia hiánya más országoknál (Románia, Bulgária, Görögország), illetve a kapuőr rendszer (Hollandia), ami azt jelenti, hogy hónapokig tart, míg valaki eljut a szakrendelésre, és egyáltalán felkerül a listára. Ezáltal maga a műtéti lista ugyan rövidebb, ám a tényleges várakozók száma jócskán magasabb lehet.
• DIGITÁLIS IDŐPONTFOGLALÁS - 2010-ben az állami szektorban egyáltalán nem létezett online foglalás. Az EgészségAblak mobilalkalmazáson és az EESZT lakossági portálján keresztül a betegek ma már közvetlenül foglalhatnak időpontot bizonyos szakrendelésekre. Immáron mindenki számára láthatóak a szabad sávok, nem az asszisztens ajánl fel egyet. Ráadásul nem kell rendelési időben telefonálni; a hét 168 órájában bármikor használható. 2024-ben már több millió időpontfoglalás történt digitálisan (főleg laborvizsgálatokra és szakrendelésekre).
• MENTŐSZOLGÁLAT - Az Országos Mentőszolgálat gépjárműparkjának és felszerelésének állapota sokat javult a 2010 előtti időszakhoz képest. A mentőautók átlagéletkora jelentősen csökkent. A kormányzati programok keretében lecserélték a régi, elavult járműveket modern esetkocsikra és mentőgépkocsikra. Az autókban található életmentő eszközök (defibrillátorok, lélegeztetők) színvonala és egységessége is javult.
• INFRASTRUKTURÁLIS FEJLESZTÉSEK - A vidéki kórházak jelentős része - szám szerint 91 - energetikai korszerűsítésen, épületfelújításon és műszerbeszerzésen esett át. A főváros és Pest megye fejlesztésére indított program keretében számos szakrendelő újult meg és kapott új diagnosztikai eszközöket. 2010. óta jelentősen nőtt a diagnosztikai képalkotó berendezések (CT/MRI) száma.
• A CSECSEMŐHALANDÓSÁG CSÖKKENÉSE - Ez az egyik legfontosabb nemzetközi mutató egy ország egészségügyi fejlettségének mérésére. Magyarországon a csecsemőhalandóság (az ezer élveszületésre jutó, egyéves kor alatt elhunyt csecsemők száma) évtizedes távlatban csökkenő tendenciát mutat, és stabilan alacsony szinten, 3-4 ezrelék körül mozog, ami nemzetközi összehasonlításban is jó eredménynek számít. Ez a koraszülött-ellátás (PIC centrumok) fejlesztésének is köszönhető.
• MEDDŐSÉGKEZELÉS - Az állam átvette és finanszírozza a meddőségi kezeléseket. 2010-hez képest a kivizsgálások, a beavatkozások (IVF) és a kapcsolódó gyógyszerek 100%-os támogatást kaptak, így az anyagi akadályok elhárultak a gyermeket tervező párok elől.
• NEMDOHÁNYZÓK VÉDELME - A dohányzás teljes tiltása a zárt közösségi terekben (éttermek, munkahelyek, megállók) mérhetően csökkentette a passzív dohányzásnak való kitettséget.

Takács Péter szerint a magyar egészségügy ma 70%-os állapotban van - már ami a kormány által vállalt és elvégzett munkát illeti. Egy ciklus még bizonyasan kell hozzá, hogy dicsérni lehessen. Persze ne legyenek illúzióink. Nincs egyetlen olyan ország sem e bolygón, amelynek polgárai maradéktalanul elégedettek lennének ellátásukkal. A magyar persze különleges fajtája az emberiségnek. Mi valamiért azt gondoljuk, hogy kubai áron kéne svájci szintű szolgáltatást kapnunk... Ha kellően tudatosak vagyunk, úgy elsősorban arra fogunk fókuszálni, hogy mi magunk mennyit költünk egészségügyi hozzájárulásra (jellemzően a munkáltatónkon keresztül), valamint hogy a központi költségvetés ebből mennyit fordít ténylegesen az adott területre. Ha nagy a differencia, lehet reklamálni. (A valóság az, hogy a tényleges ráfordítások háromnegyedét sem dobjuk össze ily módon, a kormány más forrásokból pótolja a hiányzó részt.) Én mindenesetre azt mondom: a világért sem szeretnék svájci szintű egészségügyi ellátást. A gatyánkat is ráköltenénk. 

Két éve másról sem írok, mint hogy csupa agyhalott ad egymásnak találkozót a Tisza Párt nevű bolondokházában. Ez eddig tökéletesen igaznak is bizonyult. A kezelhetetlen, fékezhetetlen és beszámíthatatlan Tarr Zoltán mellett láttuk a rém ellenszenves Tokahontas tábornokot, a teljesen alkalmatlan Kulja Andrást, illetve azt a Kollár Kingát, akinek megnyilvánulásain még az MSZP megmaradt tagjai is erősen pironkodtak. Csupa komolytalan, használhatatlan figura. Ám a napokban valami megváltozott.

A Tisza Párt első, és eddig egyetlen figyelemre méltó igazolása Kapitány István. Végre egy szimpatikus arc! Végre valaki, aki nem teljesen ütődött, de nem is pszichopata. Bizonyára naiv vagyok, de számomra megnyugtatóan hat, hogy két esztendő elteltével végre megjelent az ellenzéki térfélen is egy vállalható, alkalmasnak tűnő fickó. Nem mintha komoly esélyeket adnék egy Tisza-győzelemnek. (Mi több: jelentős összegekben fogadtam, hogy Orbán marad a miniszterelnök.) Azt sem gondolom, hogy elég egyetlen rátermett vezető ahhoz, hogy a néppárti frakció részét képező, a brüsszeli elit teljes bizalmát élvező politikai erő szuverénné váljon, s a nemzeti érdeknek megfelelő döntéseket hozzon. Ezzel együtt is örülök Kapitány István színre lépésének. És közben fogalmam sincs, hogy az átlagos Tisza-szavazó ezt miként látja. Eddig Magyar Péter féktelen gyűlölete vonzotta. Most itt egy joviális, mosolygós ember, aki karakterében a teljes ellentéte a szektavezérnek. Nem szorong. Nem indulatos. Nem a zsigeri bosszúvágy hajtja, ugyanis nincs miért bosszút állnia. Sikeres. Ha nem lesz soha miniszter, akkor is egy fantasztikus életpályát hagy maga mögött. Habitusát tekintve sokkal közelebb áll Orbán Viktorhoz, Lázár Jánoshoz vagy Kocsis Mátéhoz, mint a szektavezérhez. Hogyan lesznek képesek befogadni és megkedvelni azok a szavazók, akiknél alapfeltétel a habzó száj? Hogyan lesznek képesek megbarátkozni egy befutott emberrel azok, akik évtizedek óta a legnagyobb lúzereket istenítik, s lelki ősatyjukat, Káint követve minden idegszálukkal gyűlölik a sikereseket?

Egy évvel ezelőtt Rónai Egon vendégül látta Kapitány Istvánt egy hosszabb beszélgetésre. Emberünk már ekkor elmesélte karrierje indulását, mely nem csupán jó sztori, de komoly tanulságokkal is szolgál. Még a nyolcvanas években járunk - a Vasedénynél dolgozott üzletvezető-helyettesként. Egy problémás, reklamáló ügyfelet kellett leszerelnie. Leültette, kávéval kínálta, majd a visszahozott, hibás terméket - a blokk hiányától eltekintve - kicserélte. Fogalma sem volt róla, hogy az illető egy nagykutya a Shellnél, aki nem maradt hálátlan a tisztességes bánásmód után. Megkínálta Kapitányt egy kihívásokkal teli álláslehetőséggel - a többi innen már történelem: 37 éves pályafutás az olajcégnél a világ számos országában, egészen a globális alelnöki pozícióig. (A kormányoldal megmondóemberei szerint e véletlen találkozás története színtiszta mese csupán, ám én hadd legyek hiszékeny. Velem is történtek már hasonló csodák, még ha nemzetközi topmenedzser nem is vált belőlem.) A sztori nem csak a primer és nagyon szimpla üzenete miatt érdekes. Azzal, hogy embertársainkkal érdemes barátságosan bánnunk, minden értelmes földlakó tisztában van, hiszen pont ugyanazt kapjuk vissza a világtól, amit mi magunk nyújtunk. A dolog attól válik igazán pikánssá, ha összevetjük Magyar Péter politikai pályájának indulásával. Mindannyian tudjuk: titokban hangfelvételt készített a lelki terrorban tartott feleségével, majd ezzel kezdett házalni. Hitem szerint ahogyan Kapitány István alapattitűdjébe és indulásába bele volt kódolva a siker, pont ugyanígy borítékolható Magyar Péter csúfos bukása is. Hogy ez mikor és milyen körülmények közt következik be, arról nem sok sejtésünk lehet. De ezzel a romlott, beteg lélekkel egészen biztosan kudarcra van ítélve. "Úgy általában az életben és az üzleti élet is ugyanilyen; ha az ember jóban van az embertársaival mindenütt a világban, az kifizetődik." Mintha Orbán Viktort hallgatnánk, pedig ezek Kapitány István szavai. Én elhiszem neki, hogy tele van barátokkal, akik valóban kedvelik. A szektavezérnek van mit tanulnia tőle. Látjuk, halljuk, miként bánik a munkatársaival, követőivel, miket mond róluk. El sem tudom képzelni, hogy Magyar Péternek akár csak egyetlen valódi barátja is volna, akiben bízhatna, akivel őszintén beszélhetne, aki minden hátsó szándék nélkül bármikor meginna vele egy korsó sört.

A szektavezér egy bő héttel ezelőtt - közel kétórás beszélgetés keretén belül - mutatta be új igazolását. A diskurzus tartalmi részére aligha érdemes kitérni, hiszen szinte kizárólag közhelyeket pufogtattak (haza kell hozni az EU-s pénzeket), a szokásos sirámokat vették elő (több százezer magyar nyugaton próbál szerencsét) és felvázolt világmegváltásuk kimerült a legüresebb általánosságokban (javítani kell a versenyképességünkön). Ami merőben új és említésre feltétlenül érdemes, az Kapitány István békés, higgadt stílusa, konstruktív attitűdje. "Az, hogy egy ország összefogjon, hogy kiegyezzünk, az egy nagyon-nagyon fontos dolog, és én azt gondolom, hogy Magyarországon ez az, amit el kell érnünk. Elsősorban magyarok vagyunk, ez a mi országunk, egymást tisztelnünk, szeretnünk kell. Lehet, hogy politikailag nem értünk egyet; lehet, hogy vannak dolgok, amiben nem egyezik meg a véleményünk, de én azt szeretném, hogyha ez az az ország sokkal, de sokkal egységesebb lenne, és én a magam részéről nyilvánvalóan nyitott vagyok mindenki felé." Mennyire más hang ez, mint az elmúlt két év permanens gyűlölködése, börtönnel és egyéb nyalánkságokkal való fenyegetőzése, kérlelhetetlen árokásása! Hosszú hónapok óta hiányoltam ezt a komoly, érett, indulatoktól mentes hangnemet. Ugyanezt képviseli a külpolitika terén is: "Oroszországban a szakmai részen egy nagyon jó munkakapcsolat alakult ki, egy nagyon erős csapatunk volt. Tehát nagyon kell vigyázni a sztereotípiákra, és nagyon kell vigyázni az üzleti életben, de én azt gondolom, a politikában is; a hidakat nem szabad teljes mértékben felégetni sose." Nyomát sem látni a gyermeteg toporzékolásnak és hisztinek, amely egy életre temetné az oroszokkal való együttműködést. A kínai BYD-val való megállapodás kapcsán így fogalmaz: "Első részben meg kell néznünk ezt a szerződést, nem tudjuk, hogy mi van benne, és addig, amíg amíg nem tudjuk, hogy mi van benne, addig feltételezem, hogy az megfelelő." Ilyen egy kiegyensúlyozott, tisztességes és kellően diplomatikus ember hozzáállása. 180 fokos fordulat Magyar Péter alapattitűdjéhez képest, aki mindig mindenütt csalást, korrupciót, nemzetárulást feltételez, s lassan már annyira sem lehet komolyan venni, mint a futóbolond Hadházy Ákost. "Az ember megtanulja azt, hogy ha a stratégiai célok tiszták, és egészen világos, hogy kinek mit kell csinálni, akkor (...) ragyogóan működnek a dolgok." E gondolat önmagában gyenge közhelynek hatna, ha Kapitány István nem a Tisza Párt új reménységeként jelentkezne be. Ugyanis eddig semmi sem állt távolabb az ellenzék vezető erejétől, mint hogy tiszta stratégiai célokat fessen fel. Mi több: két esztendeje mereven elzárkóznak mindenféle értékválasztástól, minden társadalomfilozófiai állásfoglalástól, s politikájuk pár héttel a választások előtt  sem mutat túl a késő vonatok és a kórházi vakolathibák miatti béna hápogásnál. Talán Kapitány érkezésével ez is megváltozik, s végre megtudhatjuk, mi is történne az országgal egy esetleges kormányváltást követően.

Kapitány István megjelenése mindenesetre számos kérdést felvet az átlagos politikafogyasztóban. Miért e hirtelen és látványos stílusváltás? Eddig mindenki, aki az elmúlt két év során megszólalt a Tisza Párt részéről, ragaszkodott a károgáshoz, a fikázáshoz, a fenyegetőzéshez, a mindenszarizmushoz. Talán látják a valódi közvéleménykutatási adatokat, s rájöttek, hogy ez a hangnem a középen álló bizonytalanokat kifejezetten taszítja? Lehet, hogy az új, immár szimpatikus és szerethető karaktert Brüsszel küldte, menteni a menthetőt? Miként lehetséges, hogy Magyar Péteren kívül ő az egyetlen személy a párt részéről, aki szabadon nyilatkozhat, akin nincs szájkosár? Vajon ki lesz a főnök a továbbiakban? Kapitány István, aki évtizedeken át sok ezer embert irányított, képes lenne felettesének elfogadni egy nyegle, narcisztikus pojácát? Életének bármely állomáshelyén az ilyeneket zavarta el leghamarabb a környezetéből... Talán nem is kell sokat várni, hogy e kérdésekre kielégítő válaszokat kapjunk.

Létezik egy elég általános hiedelem, mely szerint aki vallásos, az automatikusan konzervatív szavazó is egyben. Ez az elképzelés természetesen nem nélkülöz minden alapot. A baloldali politika mindig is lenézte a történelmi felekezeteket, híveiket pedig ostobának, babonásnak tartotta. A szocializmus évtizedeiben maga a vallásgyakorlás sem számított veszélytelen hóbortnak; logikus, hogy a templomlátogatók a mai napig idegenkednek a baloldaltól. Ám ezzel együtt is ennél jóval összetettebb a kérdés - mind spirituális, mind ideológiai, mind gyakorlati tekintetben.

Ha az Egyesült Államokat nézzük, ott elég világos a helyzet. A téma kapcsán végzett felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy a vallásgyakorlók jóval nagyobb arányban szavaznak a republikánusokra. Nyugat-Európában a felekezeti identitás sokkal kevésbé határozza meg a pártpreferenciát, ami nem is csoda; az öreg kontinens templomai ma már inkább csak múzeumokként funkcionálnak. Ráadásul a bevándorló hátterűek - akik jellemzően vallásosak - sokkal inkább húznak a baloldal felé. Hazánk e téren valahol e két világ közt található. A vallásosság Magyarországon is pozitív korrelációt mutat a jobboldali pártpreferenciával, ám az összefüggés közel sem olyan erős, mint Amerikában. 

Muszáj látni, hogy a vallások meglehetősen összetett mémkomplexek. Bizonyos elemei - például az évezredes rituálék érintetlen megőrzése - közel állhatnak a konzervatívokhoz, míg más összetevők - merev, dogmatikus ideológia; az önsorsrontásig menő altruizmus - sokkal inkább a baloldaliak világában köszönnek vissza. Ami pedig a lényeget: a spiritualitást, az istenhitet illeti - ez mindkét tábort érintheti, ám elsősorban az alapattitűddel, az érettséggel mutat szoros összefüggést. Egy jobboldali képes lehet erőt és önbizalmat meríteni a teremtő energiákból; míg egy szerencsétlen lúzer pont ugyanolyan passzivitással reménykedhet az isteni csodában, mint ahogy a balos várja az állami beavatkozást. Csak még véletlenül se kelljen felnőnie semmiféle életfeladathoz. 

A vallásosság és a pártpreferencia egymást metsző tengelyei négyféle karaktert jelölnek ki. Mind a négy valós, létező, bár kétségkívül nem azonos gyakorisággal fordulnak elő:

HAGYOMÁNYŐRZŐ - Jellemzően vidéki, templomba járó. A kilenncvenes években a kisgazdákra szavazott, azóta a Fideszt támogatja. Rosszul van a pride-tól és az összes devianciától, amelyet a baloldal felkarol.

POLGÁR - Városi, diplomás, de minimum érettségizett. Ismeri a történelmet, ebből fakadóan mélyen antikommunista. Sohasem fog balos-globalista pártokra szavazni. A felmenői közt még voltak vallásgyakorlók, de ő maga már elszakadt a miselátogatók világától.

PROLI - Ő a tipikus O1G-szavazó. Nem hisz semmiben, s csak nagyon felszínes ismeretekkel bír mind a jelenkor, mind a múlt kapcsán. Alapvető jellemvonása az irigység: gyűlöl mindenkit, aki kiválóbb, gazdagabb, műveltebb vagy tehetségesebb nála - márpedig a világ nagyobbik fele ilyen.

IDEOLÓGIAI MEGSZÁLLOTT - Ő a legérdekesebb karakter mind közül. A vallásból és a politikából is az áldozathozatalt, az önfeladást, az altruizmust tartja a legfontontosabbnak. Ízig-vérig baloldali, küldetéstudatos és hajszolja az életszentséget. Minden migránst és hajléktalant befogadna; minden bűnösnek megbocsátana; mindenét odaadná az ukránoknak, vagy bárkinek. 

Természetesen nem állítom, hogy minden vallásos kormánypártinak szóródik a vetőmag a zsebéből, ahogyan azt sem, hogy minden vallástalan ellenzéki suttyó volna. A fenti karakterleírások csupán sztereotíp vázlatok, melyek pontatlanok ugyan, de a lényeget jól mutatják. Sokkal fontosabb azonban az, hogy magából a vallási tanításból mi következik leginkább. Mivel magyarok vagyunk, Szent István népe, így értelemszerűen a kereszténységre fókuszálunk. Jézus szavait százféle módon értelmezhetjük. Jómagam igyekszem mindig a buddhista-liberális tanításelemeit kihangsúlyozni, bár ezzel egyik szekértáborban sem leszek népszerű. (Még akkor sem, ha a szabad akaratnál aligha találunk lényegesebb keresztény tanítást.) A 19-20. századi baloldali értelmezések, illetve a felszabadítás-teológiai irányzatok nagy előszeretettel hirdették, hogy "Jézus volt az első kommunista". Ez nyilván nettó ökörség, ám ettől még igaz: a Názáretinek voltak radikális mondatai (a Hegyibeszéd különösen meredek), és az őskeresztények életmódja sem volt hétköznapi. "Mindenük közös volt" - olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben. Lehet tehát némi halvány alapja annak, ha valaki vallásos és baloldali értékrendű is egyben.

A vallásos baloldaliakat sokan láthatatlan csoportként tartják számon, azonban tény, hogy léteznek. Mindannyian hallottunk már keresztény-szocialista és zöld-keresztény elgondolásokról, a legtöbben ismertük a tavaly elhunyt Ferenc pápa világlátását is. Létező fogalom a keresztény anarchizmus is, bár valóban ritkán beszélünk róla. Az sem véletlen, hogy a baloldali kormányok sem nyirbálják radikálisan az egyházaknak juttatott állami támogatásokat - márpedig ha minden hívő a nemzeti oldalra szavazna, úgy ez volna a logikus lépés. A magam részéről rengeteg következetlenséget látok a keresztény tanításban, a baloldali gondolkodásmód pedig maga az önellentmondások tárháza. Ha e kettő néhány ponton kapcsolódik, abban semmi meglepő sincsen. Talán épp a vallás legvitatottabb elemei adják egy pusztítóan beteg politikai ideológia legnemesebb részét. Talán épp a szeretetre, a könyörületre, a szolidaritásra való hivatkozás legitimálja mindazt a borzalmat, amit egy baloldali lelkület hordoz.

"Minden politikai szerveződés, amely egyenlő távolságot tart Gyurcsánytól és Orbántól, harmadik pólust képez." - így ír Puzsér Róbert 2022-ben. "Amikor 2019-ben meghirdettem az ellenzékváltást, ezt annak tudatában tettem, hogy az előválasztást előkészítő tárgyalásokon megtapasztaltam: az ellenzék pártjai annyira inkorrektek, annyira romlottak és annyira megveszekedettek, hogy erre az előválasztásra engem nem szalámit vacsorázni hívtak, hanem szalámiba." Látjuk, hogy Puzsér miként működik: borzasztó nehezen viseli, ha mellőzik. Ilyenkor megsértődik és keres új barátokat. De mindegy is, hogy az ország kritikusának mik a mozgatórugói, abban mindig is igaza volt, hogy az óellenzék szánalmas, impotens, semmire se jó. Helyes volt a meglátása, hogy egy harmadik pólust képezve először az ellenzéket kell leváltani, s csak utána jöhet szóba az esetleges kormányváltás.

Valójában már az LMP is azért jött létre 2009-ben, hogy Gyurcsány és Orbán között bemutasson egy harmadik utat. Célként határozták meg a társadalom és a politikai elit közti távolság csökkentését. Úgy tartották: a jobboldali-baloldali felosztás idejétmúlt és értelmetlen. Tisztaságuk és újszerűségük kedvező fogadtatásra lelt: a 2010-es választás során 7,48%-ot értek el, így bekerültek az Országgyűlésbe. A naiv álmodozók öröme azonban nem sokáig tartott. A harmadik pólus épp hogy megképződött; a Lehet Más a Politika parlamenti frakciója alighogy megalakult, szinte azonnal bomlásnak is indult. Karácsony Gergelyről, Szabó Tímeáról és Jávor Benedekről - a párt meghatározó arcairól - hamar kiderült, hogy lényegében az óellenzékhez húznak, s ez 2012-ben pártszakadáshoz vezetett. "Az a történelmi tapasztalat, hogy ha ezeket befogadod, kivernek a házadból. Ezekkel nem lehet megalkudni, mert vagy ők dominálnak, vagy ők gyakorolnak hegemóniát, vagy az ellenségük vagy." - így látja Schiffer András 14 év távlatából. Az LMP a következő két országgyűlési választáson is a bejutási küszöb felett teljesített, azonban folyamatosan önmagát szalámizva 2024-re gyakorlatilag választói támogatottság nélkül maradt. Utólag lehet filozofálni azon, hogy a folyamatos belső felszültségek emésztették-e fel a nagy reményekkel induló formációt; avagy eleve nem is volt több bennük a kezdeti hét és fél százaléknál - immár sosem fogjuk megtudni. Az viszont bizonyos, hogy a harmadik pólus megképzésére tett első kísérlet sikertelen maradt. "Mondtam Orbánnak: az a helyzet, hogy a Soros-network nem nektek teszi a legrosszabbat, hanem a baloldalnak." - Schiffer András már akkortájt érzékelte, hogy a globalista tábor minden ellenzéki kezdeményezést megszáll vagy bedarál. Ezt látjuk majd a későbbiekben is; talán ez a fő magyarázata annak, hogy az a bizonyos harmadik pólus miért nem tud létrejönni Magyarországon.

A Jobbik is megpróbálkozott valami hasonlóval. Ők a szélsőjobbról érkeztek, nagyjából három és fél percet töltöttek középen, majd villámgyorsan Gyurcsány Ferenc hóna alatt találták magukat. Elvek, értékek és hitelesség híján esélyük sem volt a harmadik út lekövezésére. 2017-ben megalakult a Momentum Mozgalom. Még emlékszem az első vizuális anyagaikra és egyéb megnyilvánulásaikra: piros-fehér-zöld színek, nemzeti elkötelezettség... nos, náluk sem kellett sokat várni, hogy lehulljon az álarc. Egy színtiszta balos-globalista csapat állt előttünk. Sajnáltam nagyon: fiatal, jó arcú emberek - sokkal többre vihették volna. 2022-ben, közvetlenül a választások után Puzsér így látja: "A harmadik pólus jobboldala jelenleg a Mindenki Magyarországa Mozgalom, a Polgári Válasz és az Új Világ Néppárt, baloldala a Magyar Kétfarkú Kutya Párt." Megmosolyogtatóan karcsúnak tűnt ez már akkor is, manapság pláne.

A 2022-es választásokon az ellenzék összefogás-kísérlete csúfos bukást szenvedett, s szabad szemmel is jól látható módon kialakult egy 30%-os választói tömeg (a Fidesz, a Mi Hazánk és a DK támogatóin túli maradék), amelyért bárki bejelentkezhet. Akkor még nem sejtettük, hogy belülről érkezik-e ez a mindenre elszánt, új erő (például a Momentum megújulásával), avagy kívülről. Ám az biztos volt, hogy valaminek történnie kell; aki itt gyorsan és hatékonyan lép, az lesz az ellenzék jövőbeli vezére. Ma már tudjuk, hogy a második verzió valósult meg: Magyar Péter - a megfelelő pillanatban - jött, látott és letarolta a teljes baloldalt. A Tisza Párt épp csak megalakult, máris betöltötte e 30%-os űrt - a 2024-es EP-választáson pont ennyi szavazatot gyűjtöttek. De itt még nem volt megállás: mára gyakorlatilag bedarálták a DK-t is - támogatottságukat tekintve legalább 40%-kal számolhatunk, ennél még a Nézőpont Intézet sem mért kevesebbet 2026. január közepén. A kérdés már csak az, hogy a Tisza Pártot tekinthetjük e harmadik pólusnak, avagy csupán egy átmaszkírozott baloldalt látunk. Érdemes egy percre elmerengnünk az e téren szerzett tapasztalatainkon.

• PÁRTCSALÁD - Magyar Péter csapata másfél éve bejutott az Európai Parlamentbe. Senki sem tartott pisztolyt a fejükhöz, hogy a régi elithez csatlakozzanak, ők mégis megtették, önként és dalolva. Beültek az Európai Néppárt frakciójába. Abba a pártcsaládba, amelynek az utóbbi évek során a fő profiljává a szemfényvesztés vált. Tele van olyan politikai formációkkal, amelyek odahaza nemzeti-konzervatív arculatot mutatnak, miközben internacionalista-baloldali politikát folytatnak. Kivétel nélkül az összes ilyen párt népszerűsége zuhanórepülésbe került saját országában - érthető okból. A szélhámosokat sehol sem szívlelik. A leglátványosabb átverés-show Németországban és Lengyelországban zajlik; MP érzékelhetően ezt a mintát követi.
• KÉPVISELŐK - "Leírom neki magyarul. Én értem, hogy Soros-ügynök és nem tud magyarul... Egyik se szimpi. Olyan tehetségtelen mindegyik." Ezek Magyar Péter szavai brüsszeli képviselőtársai kapcsán. Ha már ő is így látja... Úgy tűnik, van abban valami, amiről Schiffer András beszél. Számomra a (merőben teoretikus) kérdés itt is az, hogy a globalista baloldal csak ekkortájt szállta meg a Tiszát, vagy a párt már eleve így indult? Magyar Péter kezdeti nyilatkozatai egész mások voltak, mint az EP-be jutást követően. Lehet, hogy volt remény a harmadik pólus létrehozására, csak menet közben siklott félre a projekt?
• EP DÖNTÉSEK - A Tisza Párt képviselői megszavazták a migrációs paktumot; az orosz olajimport betiltását; Ilaria Salis mentelmi jogának fenntartását, Ukrajna EU-csatlakozásának elősegítését, továbbá európai forrásokból történő fegyvervásárlásait is. Világos, hogy milyen érdekeket képviselnek. A legtöbb necces kérdésnél távol maradnak, ám olyan még sosem volt, hogy szembementek volna a fősodorral, függetlenül attól, hogy mit kíván a magyar nemzet.
• SZAKÉRTŐK, TÁMOGATÓK - Simonovits András, Kéri László, Petschnig Mária Zita, Surányi György, Bokros Lajos, Lengyel László, Király Júlia, Bódis Kriszta - csupa balos arcot látunk a Tisza Párt körül, többségében politikai dinoszauruszokat. Kissé árnyalná a képet, ha Magyar Péter mellett megszólana néha egy-egy vállalható figura is - de erre két éve hiába várunk. Botka László, Jámbor András, Márki-Zay Péter, Bajnai Gordon és lényegében a Momemtum Mozgalom is beállt a Tisza Párt mögé - sehol senki, akinek vállalható múltja lenne.
• HÍVEK, SZAVAZÓK - Se szeri se száma azoknak a helyszíni riportoknak, amelyek a Tisza-rendezvények helyszínein készülnek. A megkérdezettek többsége támogat mindenféle balos elképzelést, különösen ami az adórendszert illeti. A többség azonnal bevenné Ukrajnát az EU-ba, de még a NATO-ba is, és természetesen korlátlan anyagi támogatásban részesítené észak-keleti szomszédunkat. (Azért kell a NATO-tagság, mert az védelmet jelentene Ukrajnának - mondják. A szemük sem rebben, amikor a következő mondatukban már arról beszélnek, hogy a balti államok mekkora veszélyben vannak - miközben részei e katonai szövetségnek...) De ami a lényeg: soha még olyan megszólalót nem láttam, aki arról számolt volna be, hogy korábban a Fideszt támogatta. A saját - meglehetősen széles - szociális körömben sem ismerek senkit, aki kiábrándult volna a kormánypártból, s rögtön Magyar Péter feltétlen hívévé vált volna. Az ilyenek - kivétel nélkül - a Mi Hazánkat választják. Szóval: akár a Tisza-szimpatizánsok számát, akár a bázisuk földrajzi szerkezetét (Budapest-vidék olló) tekintjük, úgy tűnik: ez körülbelül ugyanaz a tömeg, amely négy éve még MZP-ért lelkesedett. 
• PROGRAM - Január végére ígérik a kormányprogramot, ám azon sem lepődnék meg különösebben, ha sosem derülne ki, mi lett volna a Tisza Párt tényleges terve. Simán lehet, hogy végül mégis elsunnyogják a választásokig, utána meg már a kutyát se fogja érdekelni. Mindenesetre néhány elképzelést maga Magyar Péter tárt elénk - őt talán tekinthetjük hiteles forrásnak... Ilyen a vagyonadó és ilyen a családi pótlék megduplázása is. A progresszív jövedelemadó kapcsán nem tudhatjuk, hogy a szektavezér miként viszonyul hozzá, ám a Tisza-szigetek rendezvényein visszatérő téma - a holdudvarhoz tartozó összes megszólaló támogatja. Csupa-csupa baloldali elemet látunk. Tarr Zoltán pedig a napokban ismét elszabadult - úgy tűnik, ő viseli a legnehezebben a teljes tagságra rákényszerített szájkosarat -, és Facebook-oldalán arról ír, mennyire fontosnak tartja Ukrajna anyagi támogatását... Persze, persze, valójában mindegy, mit nyilatkozik Tarr Zoltán, vagy hogy mit mondanak a holdudvar szakértői. Sőt még az sem számít, Magyar Péter mit ígér, hiszen már másnap letagadhatja, ha éppen úgy ébred. Ám az alapvető attitűd ezekből a morzsákból azért egyértelműen kirajzolódik.
• STÍLUS, KOMMUNIKÁCIÓ - A szektavezér és hívei az O1G féktelen indulatában találnak egymásra. A stílus alapja a kérlelhetetlen Fidesz-ellenesség. A diktatúra a legfinomabb kifejezés, amellyel a rendszert illetik. Fröcsög a gyűlölet, gyűlik az agresszió és fokozódik a rettenetes bosszúvágy. Hogy mindez személyes érintettségből, primitív, proli lelkületből, avagy az évtizedek óta sulykolt balos propagandából fakad, szinte mindegy is. A lényeg az, hogy Magyar Péter a konstruktív és mértéktartó államférfi szerepe helyett a gyűlölethadsereg vezérét alakítja, mégpedig olyan meggyőzően, hogy még a DK legelvetemültebb, véresszájú kommunistái is elszégyellik magukat mellette. Nos: ez sem az az elem, amely arról árulkodna, hogy sikerült megképezni a harmadik pólust.

Amennyiben tekintetünket a teljes nyugati civilizációra vetjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy a harmadik pólus koncepciója gyakorlatilag sehol sem működik. Az angolszász világot - az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát - vizsgálva nem leszünk sokkal okosabbak, már ami a szavazói attitűdöket illeti. Ezekben az országokban a választási rendszer kikényszeríti a kétpólusú pártstruktúrát - álmodozzanak bármiről is a széplelkű szavazópolgárok. Németországban más a helyzet: ott évtizedeken át a Szabaddemokrata Párt jelentette a harmadik utat, illetve a mérleg nyelvét, mindazonáltal nagy tömegeket soha nem tudott megmozgatni; még a legjobb időszakaiban sem érte el a 15%-os támogatottságot. Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban is valami hasonlót látunk: mindenütt léteznek centrista pártok, ám sehol sem válnak meghatározó erővé; mindenütt 10-15% körüli üvegplafonba ütköznek. 

A Tisza Párt megjelenése és felemelkedése számos tanulságot hordoz, számomra azonban mind közül a legérdekesebb az, hogy a magyarságnak nincs valódi igénye a harmadik pólusra. Bár a választási rendszerünk megengedné, a nép nem kér belőle. Boldog lettem volna, ha felépül egy mérsékelt, középutas, a brüsszeli elittől független politikai erő Vona Gábor, Schiffer András, Puzsér Róbert, vagy akár Magyar Péter vezetésével. Nem ez történt. Hiába mesél a politikai szociológia kommunistákról, szociáldemokratákról, progresszívekről és mérsékelt konzervatívokról, mindezzel szemben úgy tűnik: Magyarországon a nemzeti oldalnak csupán egyetlen ellenzéke van. Mégpedig olyan ellenzéke, mely végtelenül igénytelen. Nincsenek elvei, nincsenek értékei és nincsenek elvárásai sem. Csak dühe van. Löttyös indulata. Számukra Kun Béla épp olyan megfelelő, mint Rákosi Mátyás, Kádár János, Gyurcsány Ferenc vagy épp Magyar Péter. Csak ne Orbán. Ide tényleg nem kell harmadik pólus. 

Sokan gondoljuk úgy, hogy az állam nem jó gazda. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a tervgazdaság csúfos bukását követően a fogyasztási cikkeket ma már a magánszektor állítja elő. Örülünk annak is, ha minél kevesebb a központi, bürokratikus előírás. Ám odáig csak kevesen mennek el, hogy az anarcho-kapitalista társadalmat tekintenék ideálisnak. A legtöbben azért szükségesnek látjuk, hogy az állam valamilyen formában létezzen - a legtöbb intellektuális politikai vita épp azt feszegeti, milyen legyen ez a forma. Jómagam az éjjeliőr-típusú államot preferálnám, amely semmi mást nem tesz, csupán polgárai biztonságát és jogbiztonságát óvja, ezen túlmenően nem szól bele semmibe. Nyilvánvaló persze, hogy még egy ilyen minimalista projekt is számtalan kérdést felvet.

Rendőrségre, határvédelemre és igazságszolgáltatásra természetesen szükség van. Ezek a legelemibb állami funkciók, működtetésük ugyanakkor jelentős forrásokat igényel. Ayn Rand Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében arra tesz kísérletet, hogy tippeket adjon az önkéntes alapon történő adózáshoz. "Szemléltetésként (és csakis szemléltetésként) nézzük meg az alábbi lehetőséget! Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező; nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Szeretem, ahogyan Ayn Rand gondolkodik, s a magam részéről megfontolásra érdemesnek látom elképzelését. Ám ha el is tekintünk az önkéntes finanszírozástól, illetve annak vázolt módjától, azt azért egészen magabiztosan rögzíthetjük, hogy a jogszerűség védőangyala, a szerződések betartásának őre az állam; s már ezen alapfunkciójánál fogva is a gazdaság meghatározó szereplőjévé lép elő. 

Ha van valami, amiben minden józan lélek egyetért, az az, hogy a tiszta verseny a piac minden szereplője számára áldásos. Alacsonyan tartja az árakat; az egekbe emeli a minőséget; bátorítja a fejlesztéseket, vagyis összességében a fogyasztói jólétet szolgálja. Nem kérdés tehát, hogy a lehető legszabadabb piaci működés elősegítése és megóvása evidens társadalmi érdek, a vita csupán az eszközök terén jelentkezik. Alapvető paradoxon a versenypolitika terén, hogy szabad-e beavatkozni a piaci játékszabályokba a szabad működés megóvása érdekében. A fejlett világ jelenkori válasza az, hogy igen, s ez kartell-ellenes törvényekben, versenyhivatalok felállításában ölt testet. Az osztrák iskola képviselői (a libertáriusok) szerint a szabad piacon nem jöhet létre tartós monopólium, csakis állami szerepvállalással. Így aztán teljesen értelmetlen már a felvetés is, mely szerint az államnak kéne megvédenie a piacot magától az államtól... Létezik még egy dilemma, amely a patrióta és a globalista tábor között feszül. Az előbbi nagy hangsúlyt fektet a hazai termelők/szolgáltatók védelmére, míg a globalista tábor szerint ez káros és felesleges. Ha ma kezdődne a történelem, így minden szereplő egyenlő eséllyel állna a startvonalhoz, úgy magam is a globalista álláspontot képviselném, mert így minden nemzet a számára legelőnyösebb gazdasági szerkezetet alakíthatná ki - mindenki azzal foglalkozhatna, amiben a legjobb. Tekintve azonban, hogy hazánk a Nyugathoz képest sok évtizedes hátrányból indul, nem tartom ördögtől valónak a magyar vállakozók előnyben részesítését a nemzetközi szereplőkkel szemben. Akárhogy is: a versenyszabályok kialakítása is egy olyan terület, amellyel az állam is résztvevővé válik - minimum játékvezetői szinten.

A legtöbben, akik az egyén szabadságát tartjuk a legnagyobb értéknek, azért mégsem érjük be az alapvető biztonsági szolgáltatásokkal és a piaci működés megóvásával. Lehet vitatkozni azon, hogy az állam milyen szintű egészségügyi szolgáltatást nyújtson, azonban a központi mentőszolgálatot és a sürgősségi ellátást aligha szüntetné meg bárki. De ugorjonk egy nagyot az igények palettáján: nem ismerek olyat, aki állami fogászatra járna. Azon meg csak mosolygunk, amikor európai balos kormányprogramok a nemváltó műtéteket is a TB-finanszírozás keretébe helyeznék. Hasonló a helyzet az oktatással is. Szinte mindenki egyetért abban, hogy érdemes a 6-10 éves gyerekeket megtanítani írni, olvasni, számolni, mégpedig egységes, általános iskolai rendszerben. De miért kéne, hogy a felsőoktatás is állami feladat legyen? Az meg végképp kérdés, hogy miért kell az államnak színházat, vallást, köztévét finanszíroznia. A legjobb az volna, ha mindenki feleannyi adót fizetne, s szabadon dönthentne afelől, hogy az így megtakarított pénzét miféle kultúrára, felekezetre, médiatermékre költi, ha költi egyáltalán. Ám akárhogy is: már a minimalista egészségügy és oktatás is piaci szereplővé teszi az államot.

A legfeleslegesebb és legkárosabb állami beavatkozások egyértelműen a baloldali intézkedések; az újraelosztás különböző formái. Ezek lényege minden esetben: megsarcolni a társadalmat, vagy annak egy szeletét és a bevételt egy kedvezményezett csoport számára átadni. Leszámítva a fogyatékossággal élőket és az alkalmas szülő nélkül felnövő gyermekeket, nincs egyetlen olyan szegmense sem a társadalomnak, amelyet valódi áldozati csoportnak tekinthetnénk. Aki egészségi állapotát tekintve képes arra, hogy dolgozzon és eltartsa magát, annak semmi szüksége támogatásra. Léteznek ugyanakkor olyan központi áldások, adományok, ingyenes, vagy kedvezményes díjszabású szolgáltatások, amelyek nem tesznek különbséget szegény és gazdag, iskolázott és tanulatlan, fekete és fehér, férfi és nő között, hanem mindenki számára egységesen elérhetők. Ezt erőforrás-alapú jóléti politikának nevezzük, s a nagyvilágon számos példáját ismerjük. Québec tartományban Észak-Amerika legalacsonyabb áramdíját fizetik, mely egy hatalmas állami vízerőmű-rendszernek köszönhető. Izlandon a gejzírek biztosítják a csaknem ingyenes fűtést. Szaúd-Arábiában és Kuvaitban fillérekért tankol bárki. Idehaza Paks jelentős részben hozzájárul a rezsicsökkentéshez. A felületes szemlélő mindezeket klasszikus baloldali intézkedésként könyvelné el, azonban tévedne. Mivel minden társadalmi csoportot egyetemesen érint, így nincs szó semmiféle újraelosztásról, csupán egyszerűsítésről. Az állam megtehetné azt is, hogy világpiaci áron szolgáltat, cserébe mindenkinek csökkenti az adóját. Körülbelül ugyanott tartanánk, talán csak a legalacsonyabb jövedelműek járnának rosszabbul. (Erre meg azt mondanánk, hogy jobboldali fordulat, miközben lényegében semmi sem változna.) Rögzítsük: ez is egy meghatározó eleme a piaci jelenlétnek, s nemigen prüszköl miatta sem jobbos, sem balos.

1969 volt az első év, amikor közgazdasági Nobel-díjat adtak át. Keneth Arrow az elsők közt, már 1972-ben megkapta, Gerard Debreu pedig 1983-ban. Kettőjükhöz fűződik az Arrow-Debreu tétel, amely azt igazolja, hogy a gazdaságnak létezik egyensúlyi állapota. Ennek feltételei (a teljesség igénye nélkül):

• A keresletek és kínálatok tökéletesen rugalmasak, beleértve a munkaerőét is.
• Nem jelennek meg a gazdaságon kívüli hatások (például természeti katasztrófák, háborúk vagy belső zavargások).
• A gazdasági tevékenységeknek nincsenek a gazdaságon túlmutató hatásai (például környezetszennyezés vagy nyílt visszaélések, csalások).
• Nincsenek monopóliumok, azaz többé-kevésbé szabad piaci versenyt látunk.

Ez a tétel Adam Smith nézeteinek teljes győzelmét bizonyítja. A láthatatlan kéz diadalmasan létre tud hozni egy stabilan fennmaradó gazdasági egyensúlyt, és ezt immár több mint fél évszázada a matematika kérlelhetetlen szigora garantálja. Az egyes kormányzatoknak nincs is más dolguk, mint ezt a nyugodt, káoszmentes állapotot fenntartani a folyton változó körülmények között. (Ha a jelenkort tekintjük, láthatjuk: ez nem is olyan egyszerű feladat.)

Van úgy, hogy nagy társaság vacsorázik együtt, s a végén a pincér közös számával érkezik. Az egyszerűség kedvéért osszuk el tízzel! - javasolja valaki, tekintve, hogy tízfős a csapat. Te persze pislogsz csak, mert egyetlen salátát fogyasztottál mindössze, ám olyan mélyen kell a tárcádba nyúlnod, mintha egy négyszemélyes csülöktálat rendeltél volna. Ha véletlenül a kezedbe kerül a pincér összesítője, látod majd, hogy a többiek méregdrága halkülönlegességeket, egzotikus desszerteket és koktélokat kértek; a kedvenc tételed az a negyvenezer forintos pezsgő, amit az asztal végén ülő, számodra totál ismeretlen lány hozatott. Kicsengeted a lét, ám egy életre meggyűlölöd a szocializmust - az ugyanis pontosan erről szól. Az egyik ember a másikkal fizetteti ki a fogyasztását, az állam pedig asszisztál ehhez. Ha van egy kis eszed, már a vacsoraasztalnál is közbeszólsz, mondván: semmi sem egyszerűbb, mintha mindenki fizeti a magáét. És ugyanígy: ha van egy kis eszed, nem támogatsz olyan politikai törekvést, amely újraelosztó államot hirdet. Közrendre, jogbiztonságra, fűtésre és világításra mindenkinek szüksége van. Ha az állam minden polgára számára biztosítja ezeket, abból nagy baj nem lehet. De innentől döntse el mindenki szabadon, hogy mit és mennyit fogyaszt, valamint hogy mennyit hajlandó dolgozni mindezekért. Nem kéne a takarékosokat, a szorgalmasokat és az egészségüket óvókat büntetni mások rossz szokásai miatt. Ezt az élősködő attitűdöt hagyjuk meg a szocialistáknak!

Úgy tűnik, jó fiú voltam 2025-ben, hiszen karácsonykor rengeteg ajándékot kaptam. Ott várt a fa alatt Plhál Tamás könyve is, amelyet egyetlen délután alatt fel is faltam. Nem volt nehéz azonosulnom a művel; a szerző hasonlóan látja a világot, ahogyan magam is - Magyar Péter jellemrajza kapcsán pedig egyetlen mondatával sem tudok vitatkozni. Szinte csak hab a tortán, hogy piszok jó a tolla; néhol hangosan felnyerítettem olvasás közben.

Ha egyetlen mondatban kéne összegeznem a művet, az körülbelül így festene: Magyar Péter áruló, elmebeteg és megrögzött hazudozó. E posztban kizárólag a harmadik jellemvonásra fókuszálnék, a címnek is egy ennek megfelelő közmondást választottam. Ha valaki áruló - és MP az, hiszen mindent elárult, ami emberileg számít - az egyszerűen gerinctelen, gyökértelen és aljas. Aki elmebeteg, az szimplán sajnálatra méltó - nincs mit elemezni e kettőn. De ha valaki kényszeres hazudozó, az annál érdekesebb. Vajon miért teszi? A rajtakapott férj estét értjük: "Te a szemednek hiszel és nem nekem??" Aki komoly összeggel tartozik, annak is előbb-utóbb lételemévé válik a kamuzás: "Adós embernek sokat kell hazudni" - tartja a régi mondás. (Két cimborám is van, akik kóros hazudozók - mindkettő pókeres és nekem is komoly összeggel lógnak.) Igen ám, de ha valakinek semmi komoly oka nincs rá, ha nyugodtan és kockázatmentesen mondhatná akár az igazat is, az mégis miért kamuzik? A kérdés nem csupán az új messiás fura lelkivilágát érinti, de követőiét is. Esetükben ugyanis nem akad fel nyelvén a hazug. Pontosan tudják, hogy amit megváltó-jelöltjük mond, az nem igaz. Pontosan érzékelik, hogy a tegnapi mondatai tökéletesen szembemennek a maiakkal. Pontosan tudják azt is, hogy bármiféle programot hirdet, bármiféle jövőképet fest, arra a legkevésbé sem építhetnek, hiszen vagy úgy gondolja, vagy nem. Még a fifti-fifti is erős jóindalattal mért prognózis. De nem számít. Lelkes hívei a legkisebb elbizonytalanodás nélkül követik a szektavezért, a füllentők fejedelmét. "Fölteszem, ha Sztálin előmászna a kriptából, és Orbán bukását ígérné, a Magyar-hívek őt is éltetni kezdenék. Bárki, csak Orbán ne. Szállja meg az országot a NATO, csak Orbán bukjon. Ne legyen olimpia, hogy Orbán ne örüljön. És így tovább. Ez egy beszűkült, degenerált tudatállapot, amely orvosért, pszichiáterért kiált. Nem csoda, hogy odavannak Magyar Péterért." - írja a szerző, tökéletes diagnózist adva a fanatikus szektatagok kapcsán. A zsák megtalálja a foltját.

"Nem áll le. Mert nem bír leállni. Neki ezt dobta a gép - nekünk meg őt a hálózat. Mint az idült alkoholista, akinek nulla huszonnégyben innia kell, különben jön a remegés. Magyar Péternek folyton-folyvást, kényszeresen hazudoznia, rágalmaznia, hőbörögnie kell, különben megeszi az ideg. Amikor meg lebukik a hazudozásban - mindig lebukik, hisz nincs egy ép mondata -, folytatja tovább ugyanott, ahol abba sem hagyta. És egy hét múlva már nehéz visszaidézni, mit művelt, mert annyi idő alatt csomó újat hazudik. Elárasztásos módszerrel dolgozik." Eláraszt, mint a Tisza. Talán innen a névválasztás is... Pilhál Tamás pontos képet fest az övcsatos messiás munkastílusáról, s könyvében számos kamudumáját, álhírét, hazugságát kivesézi. Bassár el-Aszad Ferihegyen, internetblokkoló, kémtoll, bennfentes kereskedelem letagadása, EP-képviselőség, mentelmi jog, 4iG részvények... Nem sorolom, a művelt Olvasó már mindről hallhatott. Picit hiányoltam a nagy kedvencemet, melyre a kötet nem tér ki: 2025 június 17-én az Európai Parlamentben - egy spanyol képviselőnek adott válaszában - szemenszedett hazugságnak nevezte, hogy odahaza titokban hangfelvételt készített a feleségéről, Varga Juditról. Számomra ez a csúcs. Egy egész kontinens szeme láttára, füle hallatára is képes ekkorát kamuzni... Idehaza még az ötéves gyerekek is tudják, hogy ezzel indult a pályafutása két évvel ezelőtt. Mire gondolt? Hogy a nemzetközi térben majd nem néznek utána? Ez harminc évvel ezelőtt még reális elképzelés lehetett volna. Ha akkortájt valaki eleresztett egy ordas nagy hazugságot, joggal remélhette, hogy a hallgatóság majd lusta lesz könyvtárakat bújva nyomozni utána. De manapság? Képviselőtársai a telójukon három másodperc alatt visszakeresik a szóban forgó eseményt, s Péterünk még be sem fejezte válaszbeszédét, erkölcsileg máris megsemmisült. Pilhál Tamás alig kétszáz oldalas könyve persze vékonyka ahhoz, hogy MP minden mellébeszélésére rámutasson. Van azonban még nála is alaposabb. A szilveszteri Bayer Show vendége Kocsis Máté volt, aki elmondta: munkatársai listát vezetnek e lódításokról. A műsorban azt játszották, hogy véletlenszerű sorszámokat bedobva felidézik az adott hazugságot... Decemberben az Ellenpont is készített egy összeállítást MP 50 legnagyobb átverését bemutatandó. Bőven van miből válogatni.

A kényszeres hazudozók egyik legnagyobb problémája, hogy idővel maguk is hinni kezdik légből kapott állításaikat. Ráadásul a dolog irányíthatatlan reflexszé válik, már a legjelentéktelenebb témáknál is előkerül. Mindannyian ismerünk ilyen patológiás eseteket. Kiskamasz koromban voltak olyan iskolatársaim, akik autós üldözésekkel (persze a tizenkétéves Andriska ült a volánnál és lerázta a rendőröket), és hasonló fantázia szülte sztorikkal fárasztottak bennünket, de már akkor is csak legyintettünk. Remélem, azóta kinőtték e gyermeteg szokásukat. Ám ha valaki felnőtt létére teszi ezt, az már komoly kérdéseket ébreszt. Térjünk vissza a bevezetőben megfogalmazott dilemmára: vajon miért csinálják? A témának könyvtárnyi az irodalma, s a legtöbb szakcikk egyetért abban, hogy szégyenérzet, alacsony önértékelés, instabil énkép, szorongás és impulzivitás, esetleg narcisztikus, borderline, antiszociális vonások állhatnak a háttérben. Szerintem megérkeztünk. Ez a felsorolás olyan, mintha Magyar Pétert akartuk volna körülírni, megjeleníteni. Csaknem minden elem passzol rá. Történetét jól ismerjük: a sikeres feleség árnyékában élő, ambícióktól fűtött, de összeférhetetlensége miatt a háttérben rekedt, frusztrált, szürke, átlagos NER-yuppie. Jellemét ismerve igazából akkor kéne csodálkoznunk, ha nem vált volna kóros hazudozóvá. Az ilyen embert már e pszichés problémái is a politikai pálya felé terelik, az ugyanis közfigyelmet, hatalmat, továbbá küldetést is ígér - a beteg elme így próbálja gyógyítani magát. Úgy tűnik, a gerinctelen áruló, az elmebajos és a kényszeres hazudozó nem is három különböző probléma, hanem mind egyazon tőről fakad.

Legyünk persze megengedőek! Magyar Péter több száz ismert hazugsága közül nem mind értelmetlen és öncélú. Némelyiknek nagyon is van értelme. Amióta a nyíltan magyargyűlölő Manfred Weber nagyúrhoz dörgölőzik, azóta igyekszik elkerülni, hogy bármilyen fajsúlyos európai témáról - háborúról, Ukrajnáról, migrációról, zöld átállásról, energiapolitikáról, avagy genderügyekről - nyilatkoznia kelljen. Iszonyú nehéz ezzel a mismásolással meggyőzni a középen álló, bizonytalan szavazókat, választást nyerni meg egyenesen lehetetlen - anyapártjával azonban mégsem mehet szembe. G. Fodor Gábor is megfogalmaz egy érdekes szempontot: "Ő úgy közelít a politikához - és ebben szerintem nem téved nagyot -, hogy az olyan, mint egy duruzsolás. Hogy bekapcsolod a tévét, megy egész nap, néha odanézel és látsz valamit, de hogy - ő azt gondolja - nem kell igazat mondania. Mert hogy senki sem fogja számonkérni, hogy mit mondott délelőtt, ha délután mást mond. Ő megy előre gond nélkül a hazgságok rengetegébe." Ha ez praktikusan igaz; ha az átlagos választópolgár igénytelenebb és ostobább annál, mintsem hogy a primitív politikai hőbörgés mélyére nézzen, az üzenet valóságtartalmát ellenőrizze, illetve az összefüggéseket megértse, úgy MP hatékonyan kommunikál. Ha a bizonytalanok olyannyira idióták, hogy elhiszik: a hóesés és a kórházi csővezetékek vízkövesedése is a kormány bűne - akkor tényleg le a kalappal.

"A magyar emberek egy része már most tudni véli, hogy Magyar Pétert az ég - sőt: az Ég - küldte nekünk, hogy kiárassza ránk mindenható szeretetét, magvas bölcsasségeit, a rútakat pedig a kárhozatba taszajtsa. Ahóvá lép, ott fű nő, ahová pillant, virágba borulnak a fák, tapsikolnak a jázminok. Jelenlétében indokolatlan jókedv támad, dalra fakadnak a madarak, megmozdulnak a halottak, a leprások panaszai enyhülnek. Egy szebb, jobb, bőségesebb élet hírnöke ő. Sőt talán maga a fényhozó, a messiás és az örömhír ő egy személyben. Vagy valami ilyesmi." - Imádom, ahogyan az ifjabb Pilhál ír. Nem fukarkodik a szarkazmussal, de még így sem esik komolyabb túlzásba. Valójában remekül láttatja a szektatagok ismert attitűdjét. Márpedig akik ennyire elvakultak, azoknak mondhat bármit a vezér, gondolkodás nélkül benyalják. Egy messiás aligha tévedhet.

Az elmúlt évek során rengeteg cikket és néhány könyvet is elolvastam, amelyek nemhogy kritikusan, de kifejezetten ellenségesen viszonyultak Orbánhoz. Ott pihen a polcomon Kende Péter Viktor című kötete, illetve Szelényi Zsuzsanna Szétzilált ország c. alkotása is. Embert próbáló feladat végigrágni magunkat ezeken, de ha szeretnénk megismerni az ellentábor gondolkodásmódját, úgy muszáj. Pilhál Tamás műve könnyed és szórakoztató; kötelező olvasmány minden balliberális számára. Már aki komolyan veszi önmagát.