téveszmék

"Itt az ideje, hogy eltöröljük a család intézményét"

2020. április 06. - G. Nagy László

sophie_lewis.jpg

 

Igazából én vagyok az idióta barom. Nem is értem, mit vártam egy radikális feminista cikkétől. Sophie Lewis "A koronavírus-krízis azt mutatja, hogy ideje eltörölni a családot" című írása az Open Democracy oldalán jelent meg pár nappal ezelőtt.

 

A szerző a járványra adott első számú reakciót, az otthonmaradást boncolja azok szemszögéből, akiknek mindez komoly nehézséget jelent. Elítéltek, hajléktalanok, a családi erőszak áldozatai... A probléma felvetése terén természetesen igaza van: helyzetéből fakadóan nem minden földlakó élvezheti ugyanazt a kényelmet és biztonságot lakhelyén - már ha egyáltalán rendelkezik ilyennel. Kissé sportszerűtlennek tűnik, hogy a teljes emberi civilizációt veszi ostrom alá, csak mert nem vagyunk berendezkedve egy váratlan világjárványra, ám nem is ez a legnagyobb gond a cikkel. Még csak nem is az, hogy érvekkel alá nem támasztott, zavaros gondolatai rettenetes stílusban öltenek testet. Sokkal inkább az, hogy a pandémia kapcsán felvetett társadalmi problémákra csapnivaló válaszokat ad.

 

"Azonnal ki kell engedni minden rabot és fogvatartottat." Tulajdonképpen nem is kéne semmi egyebet idézni, már ez bőven elég hogy lássuk, mennyire vehető komolyan a feminista amazon. "Los Angelesben a hatósági személyek saját lakókocsit vagy ideiglenes elkülönítő kabint adnak a hajléktalanoknak. Azonban ennél logikusabb válasz lenne kinyitni az összes hotelt és magánpalotát mindenki előtt, hiszen ezek jól levegőznek, szellősen elhelyezhetőek az emberek is és tisztán lehet tartani." Beszarás. Tiszta Tanácsköztársaság. Ilyeneket olvasva mindig azon tűnődöm, hogy ezek az emberek egyáltalán nem ismerik a történelmet? Vagy tanultak ugyan róla valamit, de semmit sem értettek meg belőle? Egészen ijesztő ez a nyíltan kommunista tempó a 21. században. (Épp 75 év telt el Magyarország - és velünk együtt egész Közép-Kelet-Európa - szovjet megszállása, s alig 30 esztendő a kivonulás óta. Ennyi elég is a teljes felejtéshez?) Ha Sophie Lewis legalább egy egészen minimális morális érzékkel bírna, hozzátehetné: jelenleg sem tiltja semmi, hogy bárki felkínálja a tulajdonában lévő - momentán feltehetően kihasználatlan - szállodát, vagy luxusvillát bármiféle jótékony célra. Tudunk is ilyen - a kórházi kapacitást bővítő - felajánlásokról idehaza és az országhatáron túl úgyszintén. Talán érthető és elnézhető, hogy az érintettek nem a hajléktalanokat tekintik jótékonyságuk elsődleges célközönségének. "Minden munkavállalót teljes fizetéssel hazaküldeni, hogy összeköltözhessenek a barátaikkal és lustálkodhassanak legalább a következő évtizedben." Semmi bajom a lustálkodással és ahhoz sincs semmi közöm, hogy ki kivel költözik össze. Ugyanakkor mindig elképeszt az a gyermeteg naivitás, amely a baloldali lelkületet jellemzi. Soha egyetlen szót sem ejtenek arról, hogy kinek kéne biztosítania a teljes fizetést azok számára, akik ilyen vagy olyan okból munka nélkül maradnak. "Az Anyák a lakhatásért vezető szerepet vállalt a kaliforniai dzsentrifikáció elleni küzdelemben és annak az elérésében, hogy a kényelmes lakhatást elismerjék velünk született alapvető emberi jogként." És a kényelmes lakhatáson túl az ingyen pezsgőt, az alanyi jogon járó orgazmust és persze a feltámadást is. Mondjuk ki, hogy mindez alapvető emberi jogunk! És ha a társadalom mindezt nem nyújtja önként, ezüsttálcán, mi sem természetesebb, mint elvenni erőszakkal...

 

Sohasem értettem, hogy a szélsőséges feministák miként képesek rendet vágni saját ideáik között. Egyfelől semmiféle agressziótól nem rettennek vissza, ha az áldozat férfi és tehetős, másfelől a legnagyobb problémaként éppen a családon belüli erőszakot szokták felemlegetni. Nincs itt némi tudathasadás? "Hogyan védhetné az egészségünket egy olyan hely, amelyet az egyenlőtlenül elosztott házimunka (mivel a háztartást általában a nők vezetik és tartják rendben), a bérlés és jelzáloghitel, földtulajdon és birtok, patriarchális gyermeknevelés és (sokszor) a házasság intézménye jellemez és leng körül? Az ilyen otthonokban megy végbe – ez mindenki számára nyílt titok – a földi erőszak nagy része: a WHO (Egészségügyi Világszervezet) a családon belüli erőszakot a 'legelterjedtebb, ugyanakkor legkevesebbet jelentett emberi jogi visszaélésnek' nevezi." Tökéletesen egyet lehet érteni: nem ideális világ az, amelyben apa rendszeresen kékre-zöldre veri anyát. És el kell ismerni: az sem a tökéletes házasság receptje, ha az asszony három ember helyett dolgozik, míg a férj csak békésen elterpeszkedik a kanapén. Részemről nincs baj azzal sem, hogy Sophie Lewis-nak még a járvány idején is ezek a legnagyobb problémái. (Nekem például mindenről a szex jut eszembe, és ezen a koronavírus sem változtat semmit.) Ám a megoldás még véletlenül sem az, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Magától értetődően nem a család intézményét kell megszüntetni, hanem az azon belüli erőszakot és lehetőség szerint az egyéb konfliktusforrásokat is. A feministák is pontosan tudják: senkinek sem tartanak pisztolyt a fejéhez, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Bárki élhet szingliként, gyermektelenül, baráti kommunában, vagy bárhogy. A magam részéről például nagy híve vagyok az arab kultúra többnejűséget megengedő rugalmasságának (ám ebbe nem megyek bele bővebben, tekintve, hogy az asszony is olvassa a blogot).

 

Azt kéne végre megérteni - és ne legyünk naivak, a feministák pontosan értik is - hogy a párválasztás aktusa valós értékmérő is egyben. Mindannyian a hibátlan, nagy Ő-ről ábrándozunk, ám ha a mellettünk hortyogó férfiban/nőben mégsem sikerül felfedeznünk a tökéletes társat, arról elsősorban mi magunk tehetünk. Talán nem keresgéltünk elég sokáig, s kikötöttünk egy hozzánk méltatlan partnernél. Talán az illető már ezerszer tanújelét adta alkalmatlanságának, erőszakosságának, lustaságának, ostobaságának - s mi valamiféle érthetetlen okból mégis kitartottunk mellette. Talán évek óta csak fortyogunk, morgolódunk és zsörtölődünk, ám az égvilágon semmi építőt nem tettünk, amivel jobbá tehettük volna álmosan zötykölődő frigyünket. Talán mi magunk is messze vagyunk a tökéletességtől, és egész egyszerűen nem is érdemlünk jobbat. Bármelyik forgatókönyv igaz lehet és eredményezhet boldogtalan házasságot, azonban mindre igaz, hogy ezek kizárólag az egyén problémái, nem a társadalomé. A fizikai erőszakot, illetve a kiskorú gyerekek súlyos veszélyeztetését leszámítva nincs az az indok, amiéért egy etikus hatóság beleszólhatna egy család életébe. Bár egy radikálisan feminista kormányzás esetén azon sem lepődnék meg, ha törvényt alkotnának annak kapcsán, mely házasfélnek hányszor kell mosogatnia egy adott munkahéten.

 

"És végezetül, még ha a nukleáris háztartás nem is jelent közvetlen fizikai vagy mentális fenyegetést egy személyre nézve – nincs házastárs-verés, nincs gyermekmolesztálás, és nem bántalmazzák a queereket – a magán család, mint a társadalom növekedésének módja, őszintén szólva, szívás. (...) Jobbat érdemlünk a családnál, és a koronavírus ideje kiváló időszak arra, hogy gyakoroljuk az eltörlését." Sophie Lewis pontosan úgy kommunikál, mint a legtöbb sikertelen, sérült ember. Forrong valami ellen, ami a többség boldogságának alappillérét jelenti, anélkül, hogy alternatívát kínálna. Jobbat érdemlünk a családnál - mondja, de hallgat arról, hogy mi is volna az. Jobbat érdemlünk a kapitalizmusnál - mondja, de egy szót sem szól arról, mire gondol valójában. Természetesen nem magával a lázadással van baj. Egy kamasz részéről is abszolút tiszteletreméltó, ha rádöbben: nem kíván úgy élni, ahogyan a szülei tették. Ám ez a kamasz egyszer felnő és szabadon dönt a sorsa felől. Valószínűleg egészen más életstílust választ majd, mint felmenői, ám ettől még esze ágában sem lesz eltörölni bármit. Legfeljebb ő maga nem kér belőle. 

 

Olvasva a cikket az járt az eszemben, hogy a nyugati társadalom valóban ennyire elhülyült volna? Az írást kísérő hozzászólások ugyanakkor megnyugtatóak voltak. Szinte kivétel nélkül minden kommentelő alaposan kiosztotta ezt az ámokfutót. Talán még sincs veszve a világ.

 

"Az intellektus csak úri huncutság"

 edes_2.jpg

 

Amikor vízszerelő, hidegburkoló, vagy asztalos dolgozik a lakásunkban, egy percig sem bánjuk, ha nem tudunk vele Nietzsche műveiről diskurálni, s azt sem gondoljuk, hogy fürdőszobánk leendő, pazar eleganciája bármiféle összefüggést mutatna a szakember általános műveltségével. Autószerelőnktől, a sarki hentestől és a készséges,  japán masszőztől sem várjuk el, hogy értse Pilinszky költészetét. Mit gondoljunk ugyanakkor politikusaink kapcsán? A kimagasló intellektus az ő esetükben is felesleges, úri huncutság?  Vagy azért mégsem árt, ha szorul béléjük némi értelem?

 

Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején Antall József beszédeket tartott - mindig papír nélkül, emelkedetten, a tanult rétegeket célzó szóhasználattal - az értelmiség konzervatív szárnya elismerően csettintett, míg a nép gyermeke csak fintorogva húzta a száját. Keveset értve a hallottakból, a többségnek rendszerint csupán annyit sikerült leszűrnie, hogy az MDF-es miniszterelnök gőgösen fenn hordja az orrát, s tesz az egyszerű emberre. 1994-ben Horn Gyula került a reflektorfénybe, őt viszont már kajálta a tömeg. Megszólalásai során nem alkalmazott bonyolult szófordulatokat, mi több, kifejezetten a köznép nyelvén kommunikált, s ez igen széles rétegek számára tette befogadhatóvá üzenetét. Ezen a vonalon haladva Orbán Viktor testesíti meg az optimális szónokot - beszédei abban a tekintetben mindenképpen példaértékűek, hogy használt nyelvezetével egyszerre tud megszólítani szinte minden társadalmi csoportot. Szavait a bejárat mellett álló biztonsági őrök is pontosan értik, miközben az első sorokban helyet foglaló professzorokban sem marad intellektuális hiányérzet. Be kell vallani, nem egyszerű kötéltánc ez. Ha a politikus egyetemi tanár módjára szól a választókhoz, úgy azok oroszlánrészét el fogja veszíteni. Amennyiben azonban túlságosan alacsony szellemi szintet képvisel, úgy értelemszerűen azt kockáztatja, hogy tökéletesen alkalmatlannak találják az országvezetésre.

 

Kamaszkorom óta, vagyis immáron több mint harminc éve figyelem a hazai politikai életet, azonban ilyen szellemi mélyrepülésre, melyet manapság tapasztalni, nemigen emlékszem. "Nem szavazzuk meg Orbán tejhatalmát" - írta pár napja Tóth Bertalan, az MSZP elnöke, amíg valaki meg nem súgta, hogy a teljhatalom kifejezés egy árnyalattal szerencsésebb választás volna. Ez a baki még akkor is ultra gáz lenne, ha a közelmúltban semmi hasonlóval nem találkoztunk volna. A valóság azonban nem ez: az ellenzék gyakorlatilag futószalagon szállítja a blődebbnél blődebb helyesírási hibáit. Kunhalmi Ágnest és Bangóné Borbély Ildikót már ezerszer agyonsavazta a hazai média a felejthetetlen "képviselőkbe folytani a szót illendő?" feliratuk miatt, nem is volna sportszerű több szót áldozni az esetre. Ugyancsak Bangónéhoz kötődik a festékszórós történet, amikor sikerült az utca kövére varázsolnia az "Orbán hülyének néz minet" mondatot. Mentségére legyen mondva, ezúttal gyorsan kapcsolt, s be is szuszakolt még egy vékonyka K betűt a megfelelő helyre. "Persze, Orbán Viktor dolgozószobályából ez már nem látszik" - ám ez már Karácsony Gergely remeklése. "Csatlakozzunk az Europai Ügyészséghez! Irjon alá!" - ez utóbbi ismét egy MSZP által jegyzett gyönyörűség, s ezzel lassan be is fejezem, pedig akad még bőven hasonló: "teljesen eggyet értek" (Széll Bernadett), "Budapet nem bábszínház" (Karácsony Gergely), vagy felidézhetjük az egyik ellenzéki tüntetésen használt, azóta legendássá vált "SZRTÁJK" feliratot is.

 

sztrajk.jpg

 

Hogy ne csupán az ellenzéket ekézzük, álljon itt az elmúlt időszak legparádésabb utcatáblája, melyet a fideszes polgármester által vezetett Pesterzsébeten sikerült kihelyezni tavaly novemberben:

 

voros_marty.jpg

 

Amikor ezek a durva helyesírási bakik az össznépi gúnyolódás céltáblájába kerülnek, az érintett politikusok és a velük szimpatizáló újságírók minden esetben megkísérlik bagatellizálni a dolgot, mondván: nem ez a lényeg, hanem a tartalom. Talán sznob vagyok, de jómagam a tízéves kislányomat is letolom, ha hasonlókat produkál, még a legszimplább családi üzenetváltások esetén is. Természetesen sokkal többről van szó, mint hogy rigorózus nyelvtannáciként puszta alakiságokat feszegetnék. Nyilván egyikünk sem tökéletes és mindannyian vétünk hibákat. Azonban minden olyan esetben, amikor írás közben bizonytalanságot érzünk, az a minimum, hogy utánanézünk a helyes formának. A felsorolt esetek attól oly végtelenül lehangolóak, hogy az érintettek - néha egy egész csoportról van szó - egyike sem vette a fáradságot, hogy biztosra menjen, hogy leellenőrizze produktumát. Most képzeljük el: ha még az ilyen szimpla, fél perc alatt tisztázható kérdések mentén sincs meg bennük a tudásra, a csiszoltságra való törekvés, úgy vajon mennyi energiát fektethetnek ideológiájuk, létfilozófiájuk tökéletesítésére? Vajon hajlandóak-e utánajárni, hogy helyes-e, következetes-e, etikus-e az az eszme, vagy épp csak az a politikai akció, amit képviselnek? Nehezen tudnám elképzelni. E jelenség mélyén - melyet páran kézlegyintéssel elintéznének - olyan szintű szellemi igénytelenség húzódik, mely nemhogy az ország vezetésére, de a legszimplább adminisztratív pozíció betöltésére, sőt egy valamirevaló baráti filozofálgatásra is alkalmatlanná teszi az embert.

 

Nyilvánvaló, hogy a felkészületlenség és a tájékozatlanság nem csupán a helyesírás terén mutatkozik meg. Az olyan jelenségeket még csak-csak el lehet nézni, amikor Kunhalmi Ágnes kifogásolja Nyírő Gyula beemelését a Nemzeti Alaptanterv irodalmi fejezetébe, hiszen nyilvánvaló nyelvbotlásról van szó. (Az már más kérdés, hogy egy tévés beszélgetésre akár fel is lehet készülni. Amikor ennek során világossá válik, hogy a Nyírő vezetéknévhez puszta megszokásból, automatikusan a Gyula keresztnevet illesztjük, olyankor az éles szituációban kínosan ügyelni fogunk rá, hogy Józsefet mondjunk, vagy bakizás esetén azonnal korrigáljunk.) Sokkal durvább jelenség az, amikor felnőtt ember - történetesen Budapest főpolgármestere - úgy nyilatkozik kultúrát érintő kérdésekben, hogy azokról halvány fogalma sincsen. Természetesen Karácsony Gergelyről van szó és az ominózus riportról, melyben simán nácinak nevezte Wass Albertet. Ha ez a szerencsétlen csak egyetlen regényt is olvasott volna az írótól, már az elég lenne, hogy ez a gondolat meg se forduljon a fejében. Erre nyilván soha nem szánt időt, ehelyett gépiesen átvette más félműveltek konzervpropagandáját. Ez nem csupán azért zsenáns, mert felesleges házhoz menni a pofonért -  főpolgármesterként egyáltalán nem volna muszáj szóba hoznia olyan, a munkakörét tekintve periferikus témákat, melyekre nincs rálátása. Sokkal inkább attól kínos, hogy maga az attitűd rém gyermeteg. Még emlékszem a tizenkét éves önmagamra, amint épp hogy elkezdtem érdeklődni a popzene iránt, máris szakértőként nyilatkoztam olyan együttesek kapcsán, melyeket soha életemben nem is hallottam. Ezek a nagy mellénnyel előadott, ám tökéletesen alaptalan kamuzások természetesen másodpercek alatt szilánkokra törnek. Csakhogy amíg ez a fellépés elnézhető egy beilleszkedni vágyó, hencegő kiskamasztól, addig a főváros első emberétől aligha.

 

A közelmúlt pszichológiai kutatásai egyértelműen igazolták, hogy az intelligencia elképesztően szexi. És nem csupán a nők vonzódnak jobban az okos pasikhoz, de mi, férfiak is imádjuk azokat a csajokat, akiknek vág az eszük. (Ezt a magam részéről abszolút meg tudom erősíteni: kifejezetten felvillanyoz a csillogó női szellem, s mélyen lelohasztja lelkesedésemet az ostobaság.) Ez elsőre talán furának tűnhet, hiszen a vonzalmi kapcsolókat sokkal inkább a fizikai paraméterekben - testalkat, az arc szimmetriája, illat, tekintet - keresnénk. Mégis mitől válik az IQ erotikusan stimulálóvá? Barok Eszter remekül összegyűjti a jelenség számos okát az INTELLIGENCIA = SZEXI... de miért? című írásában:

  • FINOMSÁG - Az intelligens ember érti az apró nüanszokat és több szinten lehet vele kapcsolódni.
  • NYITOTTSÁG - Alapvető kelléke a változatosságnak, az izgalomnak.
  • JÁTÉKOSSÁG, HUMOR - A humor nem létezhet intelligencia nélkül.
  • ERŐ - A magas IQ jó problémamegoldó készséget takar, s ez magabiztossá tesz.
  • INSPIRÁCIÓ - Egy szellemileg tunya fazon mellett soha nem érzünk ilyet.
  • TUDATOSSÁG - A szociálisan intelligens ember pontosan tudja, milyen hatást gyakorol, s ez már önmagában is baromi vonzó.

Nyilvánvaló persze, hogy az értelem nem ugyanaz, mint a műveltség, s pláne nem azonos a helyesírási készséggel. Amikor azonban a fenti bakikkal találkozunk, a legtöbben azonnal az intelligencia hiányára fogunk gyanakodni, s nem is alaptalanul. Az igazi árulkodó jel - ahogy már fent kitértünk rá - nem is az, ha az érintettek nincsenek tisztában azzal, miként kell papírra vetni a "teljhatalom" avagy a "fojt" szavakat. Sokkal inkább az, ha nem érzékelik, mennyit veszíthetnek egy-egy ilyen blamával, s így meg sem fordul a fejükben az önellenőrzés áldást hozó lehetősége. Ha az intelligencia vonzó, úgy egy szavazatokból építkező politikusnak is feltétlenül rendelkezni kell ezzel az értékkel. Amennyiben tehát a hazai ellenzék valaha is labdába szeretne rúgni Orbánékkal szemben, először is intellektus dolgában szalonképes figurákra lesz szüksége. Lendvai Ildikóról, Kovács Lászlóról, Kuncze Gáborról vagy Pető Ivánról sok rosszat el lehet mondani, ami azonban tagadhatatlan: valóságos szellemi óriások voltak a mai garnitúrához képest.

 

"A koronavírus ideológiák bukását jelzi"

domino.jpg

 

Az már jó ideje eldőlt, hogy az új típusú koronavírus nem csupán feldagasztott médiahiszti, hanem nagyon is komoly világjárvány okozója. Az is biztos, hogy ha már túl leszünk a jelen problémáin, bőven találunk majd levonandó és megszívlelendő tanulságokat. Azt azonban erős túlzásnak érzem, amikor komplett ideológiák bukását kezdjük vizionálni a pandémia kapcsán. Pedig lépten-nyomon erről hallani.

 

Renaud Girard konzervatív francia-amerikai geopolitológus szerint három ideológia is megdőlni látszik: a kommunizmus, az európaizmus és a globalizmus. A Le Figaróban megjelent cikkében elsőként a Kínai Kommunista Párt felelősségéről ír a vírus elterjedését illetően. Tökéletesen igazat adhatunk neki abban, hogy a politikai érdekből elkövetett hazugságok és titkolózások nem csupán erkölcstelenek, de egyenesen megengedhetetlenek, ha ekkora tét forog kockán. Ennek azonban nem sok köze van a marxizmushoz; bármilyen színezetű diktatúra esetén ugyanez lenne a helyzet. Ráadásul a kommunista ideológia bukása közel sem újdonság, már ezerszer megtapasztalhattuk. Első ízben rögtön a megszületésekor, hiszen nem csupán embertelen, de már elvi szinten is működésképtelen eszméről van szó. Később számos alkalommal láthattuk gyakorlati kudarcát is - kivétel nélkül mindenütt nyomort és brutális elnyomást hozott. A második felvetés a határok nélküli Európai Unió bukását taglalja. A lényeget tekintve Renaud Girard helyesen érvel: a nyitott határokat nem vallásos öncélnak kellene tekinteni, mint ahogy a kontinens egyes vezetői a mai napig teszik, hanem pragmatikus, az európai polgárokat szolgáló eszközként, vagyis indokolt esetben azok ideiglenes lezárása is szívfájdalom nélkül megvalósítható. A cikk szerzője e pontban is a szenzációhajhász újságíró hibájába esik: a pontos helyzetértékeléshez eltúlzott következtetést társít. Természetesen szó sincs a schengeni világ bukásáról, ahogyan a globalizmus csődjéről sem beszélhetünk. "Ez az ideológia csak a nemzetközi munkamegosztásban hisz, bármilyen ára is legyen annak." - írja Renaud Girard, abszolút tévesen. Az egyes országok közti munkamegosztás nagyszerű lehetőség a világ általános jólétének növelésére, ám csupán addig, amíg nem lesz drágább a leves, mint a hús. Amennyiben a távol-keleti - vagy bármilyen nemzetközi - biznisz ilyen rizikófaktorokat tartogat, azokat előbb-utóbb a piac is beárazza majd.

 

Ami a hazai valóságot illeti: az elmúlt tíz napban számos beszélgetős műsort végighallgattam a Hír TV kínálatából, ám egyetlen olyanba sem botlottam, ahol valamelyik résztvevő ne temette volna a liberalizmus eszméjét. Számomra egészen döbbenetes ez a világlátás: mintha a koronavírus-járvánnyal valamiféle szingularitásba zuhantunk volna, ahol megszűnik minden korábbi, kőbe vésett törvény és igazság. A konzervatív politikusok és újságírók kéjes gyönyörrel beszélnek a közösségi érdekről és az egyén szabadságának korlátozásáról, mintha új világ kezdődne, új ideológiákkal. Nyilvánvalóan szó sincs semmi ilyesmiről. Hogy ezt megértsük, először is tisztázni érdemes, mit értünk liberalizmus alatt: Egy olyan eszmét, mely a szabadságot teszi a legmagasabb polcra; mely ebből fakadóan elveti az agressziót és az egyén bármiféle - öncélú - korlátozását. Amikor valamely központi hatalom boldog békeidőben előírja, hogy vasárnap (szombaton, pénteken) be kell zárnom a boltomat, azon joggal fog háborogni a lelkem, hiszen senkinek sem ártanék a nyitvatartással. Továbbá: ha járványmentes időben súlyosan fertőző betegként, állapotom tudatában társasági eseményen veszek részt, azzal nyilvánvalóan erkölcstelen, agresszív tettet követek el, hiszen magatartásommal másoknak ártok. A pandémia idején meghozott korlátozások kapcsán tökéletesen értelmetlen dolog a közösségi érdek és az egyéni szabadság szembeállítása. Amikor minden ember potenciális veszélyforrást jelent, olyankor pontosan a saját életemet, a túlélési esélyeimet, az egészségbiztonságomat, így végső soron az egyéni szabadságom alappilléreit védik a szóban forgó intézkedések. (Olyan ez, mint a fegyvertartás kérdése. Hőböröghetek azon, hogy nem hordhatok hatlövetűt az oldalamon, ugyanakkor ha senki más sem hord, talán biztonságosabb a létezés és teljesebb a szabadságom.) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy a világ még mindig nem érti a liberalizmus lényegét, mint a Balázsék című rádióműsorban elhangzott rövidke történet: A 106-os buszra felszálló fiatalember a vezető mögötti, lezárt ülésre kíván telepedni. Amikor a sofőr felszólítja, hogy máshol foglaljon helyet, az utas dühösen háborogva, "korlátoznak a személyes szabadságomban!" felkiáltással hagyja el a járművet... Talán naiv vagyok, ám hitem szerint minden felnőtt embertől elvárható volna, hogy megértse: az egyén szabadsága addig tart, amíg nem veszélyezteti a másik ember szabadságát. (Arról nem is beszélve, hogy a liberalizmus alapelvei szerint a BKV is olyan szabályt alkot, amilyet csak akar.) Persze, mit várhatunk a nép gyermekétől, ha még a legbefolyásosabb véleményformálók sincsenek tisztában a szabadelvűség lényegével?

 

Budai Gyula, a Fidesz parlamenti képviselője pénteki Facebook-bejegyzésében azon dühöng, hogy az öregek miért nem képesek a fenekükön ülni: "Árulja már el valaki nekem, miért nem lehet megérteni hogy maradjanak otthon??! Hány embernek kell meg meghalni ebben a hazában, hogy végre komolyan vegyük azt a helyzetet amiben vagyunk. Vagy az KELL mint Szerbiában hogy megtiltsak, hogy az idősek az utcára menjenek! Mi a fészkes fenét kell még csinálni, hogy végre fegyelmezetten és egymást figyelve harcoljunk a korona vírus járvány ellen!!? MIT??? Mondja már meg valaki végre, a kutya úristenit ennek a liberális világnak." Egészen döbbenetes, ahogyan kivetkőzik magából, természetesen minden bajt a liberalizmus nyakába varrva. "Nem sírom vissza a Kádár-korszakot mert éltem benne, de akkor ha megmondtak valamit az embereknek az úgy volt, de úgy ám! Nem ez volt mint most, volt állampolgári fegyelem, volt tekintélye a Hatóságoknak, még ha a rettegés is szerepet játszott benne, de akkor ezt, ami most van senki nem merte volna megtenni. Ez volt a jó Kádár-korszakban, a diktatúrában, és ahogy mondják mifelénk: Minden rosszban van valami jó! Úgy látom magyar honfitársaim, és főleg az idősek, hamar elfelejtették azt a diktatúrát, de azt is látom hogy mindent megtesznek, hogy ebben a válságos helyzetben, még ha ideiglenesen is, de újra eljöjjön az a régi rossz világ!" - Nehéz bármit hozzátenni ehhez az ámokfutáshoz, már csak azért is, mert Szily László a 444-en már épp eléggé agyoncinkelte a hivatkozott írásművet. Egy biztos: akármilyen megmosolyogtató is a balos hiszti Orbán totális diktatúraépítési tervei kapcsán, az ilyen bejegyzések bőven alapot adnak az aggodalomra. Persze nem Budai Gyula az egyetlen radikális rendpárti. A Civil kör szombati adásában Kondor Katalin is kifakadt, amikor Lamperth Mónikára terelődött a szó: "Létezhet-e ilyen, hogy ezt egy állam nem torolja meg?" Az egykori belügyminiszter közösségi oldalán egy kommentelő megjegyezte: a kormány célja, hogy minél több idős ember pusztuljon el, mire Lamperth Mónika így reagált: "Sajnos ezt nem lehet kizárni." Nyilván elmebeteg gondolat, ám a sajtó- és véleményszabadságnak az a lényege, hogy mindenkinek jogában áll hülyeséget állítani, tévedni, akár a másikról rosszindulatot feltételezni. A volt belügyminiszter csupán önmagát minősíti ezzel a hozzáállással, ahogyan a megtorlásért (!) kiáltó Kondor Katalin is. A lelkem mélyén mindig arra vágyom, hogy a beszélgetőtársak közül csak egy józan akadjon, aki ilyenkor helyreteszi a másikat. Úgy tűnik, e vágyam még jó ideig kielégületlen marad.

  

Egészen valószínű, hogy a koronavírus-járvány maradandó nyomot hagy az életünkben, még akkor is, ha sokan magát a fertőzést messze elkerüljük. Azt viszont kizártnak tartom, hogy az ideológiák világát átrendezné, avagy a történelem kerekét visszafelé kezdené forgatni. Egy hamis eszméből nem születik igazság, ahogyan a tisztességes morálfilozófiák sem veszítik el létjogosultságukat még vészhelyzet idején sem. Lehet nosztalgiát érezni a Kádár-korszak, vagy épp a bezárkózó, önfenntartó nemzetállamok iránt. Mondhatja Kondor Katalin, hogy számára szimpatikus világ az, ha Európa minden egyes határán - hosszútávon, békeidőben - útlevél-ellenőrzésbe futunk. Ezek a gondolatok nem csupán fals értékrendről és borzalmas ízlésről árulkodnak, de abszolút értelmetlenek is. Vírusok mindig voltak és mindig is lesznek újak. A népsűrűség sem fog csökkenni a világban, különösen ami a városokat illeti, vagyis a gyors terjedéssel sem lehet sok mindent kezdeni. Az elszigetelődés pandémia idején segíthet valamit, ám hosszútávon ez nem lehet megoldás. Semmiképpen sem a múltba révedés fog megvédeni bennünket a katasztrófáktól, sokkal inkább az előre tekintés. A jövő számos egészségügyi technológiát ígér: nincs messze az a kor, amikor az átlagember valamely kütyüje azonnal jelez majd, ha gond van a vérnyomásával, vércukorszintjével, fehérvérsejtszámával, vagy bármely releváns fizikai paraméterével. Talán a folyton mutálódó kórokozókra nem is tudunk felkészülni, ám a folyamatos testkontroll segíthet villámgyorsan kiszűrni a megbetegedéseket. Ebben nem csupán az a szép, hogy reálisan megvalósítható és még hatékony is, de az legalább annyira, hogy tökéletesen ideológiamentes is.

 

"Mindent, vagy semmit!"

mindent-vagy-semmit.jpg

 

Valamiért még mindig így gondolkodunk. Fehéren-feketén. Totális győzelemben, vagy letaglózó vereségben. Vagy mindent, vagy semmit... Mintha csakis szentek, vagy pokolfajzatok; Gyugyuk, vagy Tomóceusz Katakitik lehetnénk. Mintha a teljes önfeláldozás és a totális érzéketlenség között nem létezne semmiféle átmenet. Pedig nagyon is van, és piszok jó lenne, ha a nyakunkon lévő járvány legalább ezzel a szemléletváltással gazdagítana mindnyájunkat.

 

Mint a legtöbb esetben, amikor emberi viszonyainkat szemléljük, most is érdemes egy pillanatra elkalandozni az állatok világába. Sokak fejében az a kép él, hogy a dzsungel kegyetlen világ, ahol a gyilkos ragadozók ártatlan áldozatokat ejtenek, s mindenki mindenkivel véres versengést folytat. A valóság nyilvánvalóan nem ilyen, vagy legalábbis csak egy igen szűk szegmensét írja le a vázolt kép. A különböző populációk együttélését jellemezheti a teljes közömbösség (0 0) és a parádés szimbiózis (+ +) úgyszintén. Mindezeken túl viszonylag ritkán ejtünk szót azon kölcsönhatási formáról, melyben messze a legnagyobb világboldogító potenciál rejtőzik, ez pedig a kommenzalizmus, vagy szép magyar kifejezéssel: asztalközösség (+ 0). Erről akkor beszélhetünk, amikor az egyik fél számára a kapcsolódás határozottan előnyös, míg a másik részéről az ügylet gyakorlatilag nullszaldós. Tipikus példa a gólyafészkekben megtelepedő verebeké, melyek a legkevésbé sem zavarják a lakóhely tulajdonosát. Ugyanez a helyzet az oroszlánokkal és az őket követő, a maradékból csemegéző hiénákkal.

 

Ha emberi világunkban körbenézünk, lépten-nyomon a kommenzalizmus lehetőségeibe botlunk. Amikor megunt/kinőtt/feleslegessé vált dolgainkat elajándékozzuk; amikor beengedjük a velünk szembe haladó sávba igyekvő autóst; amikor a lakógyűlésen igennel szavazunk egy számunkra semleges, de a szomszédunknak a világot jelentő kérdésben - szent meggyőződésem, hogy semmi sem képes annyit emelni életünk minőségén, mint ezek a jó szándékot és együttműködést mutató apróságok. Továbbmegyek: ha oly módon alakítjuk a világunkat, hogy nyitott szemmel járva, tudatosan keressük a lehetőséget mások segítésére, miközben ezek részünkről csupán előzékeny gesztusok, valójában semmibe sem kerülnek, úgy már-már a szimbiózis határát súroljuk. A gólyának ugyanis minden szempontból érdektelen a verebek beköltözése. Az oroszlánok nem is tudnak az őket leső, nyálcsorgató hiénafalkáról, és ha tudnának, az sem okozna számukra különösebb pszichikai kielégülést. Mi azonban emberből vagyunk, s nagyon is vágyunk arra, hogy szentként tekinthessünk önmagunkra. Ezekkel a hétköznapi, habkönnyű gesztusokkal nem csupán a másik embernek kedvezünk, de a saját jóérzésünknek, lelki békénknek is alaposan megágyazunk.

 

Számomra elképesztően szívderítő, hogy a koronavírus még épp csak bekopogtatott, de máris megannyi léleksimogató felajánlást látunk. Rubint Réka hétfőn este kilencezer néző előtt tartott online edzést. (Bevételt hozó, több száz fős élő foglalkozást most úgysem tarthat, valójában semmit sem veszít ezzel az akcióval, miközben ezrekkel tesz jót. Abszolút példaértékű.) Rajta kívül persze számos jógaoktató és személyi tréner megteszi ugyanezt. Egy sor munka nélkül maradt színész is beáll az önzetlen segítők táborába: a művészek az online otthonoktatásért mozgalom keretén belül hangoskönyveket gyártanak; kötelező olvasmányok felolvasásával támogatják a diákokat. Amivel biztosan számolhatunk: hacsak nem az egészségügyben tevékenykedünk, úgy a következő hetekben az egyik legszűkösebb erőforrásunk terén brutálisan gazdagodni fogunk - a megszokottnál sokkal több szabadidővel rendelkezünk majd. Vagy azért, mert a vendéglátásban, az idegenforgalomban, vagy valamely egyéb, Csipkerózsika-álomba szenderülő szolgáltató területen tevékenykedtünk ez idáig; vagy azért, mert home office üzemmódra váltottunk; vagy éppen abból fakadóan, hogy az előbbiek bezárták azokat a bárokat, klubokat, szórakozóhelyeket, amelyekben eleddig hosszú órákat töltöttünk. Az így nyert idő olyan kincs, amivel muszáj kezdenünk valamit. Ha mást nem, legalább annyit, hogy sokkal türelmesebbek leszünk egymáshoz, mint ahogy a múltban, a száguldó hétköznapok során voltunk.

 

Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben ilyen egyszerű a földi mennyország megteremtése, úgy eddig is miért nem dolgoztunk rajta folyamatosan? Az egyik meghatározó ok az erőforrások, és azokon belül is az idő szűkössége, az állandó rohanás és kapkodás - ezt az akadályt most a koronavírus jórészt eltakarítja előlünk. A másik, ami bezár minket szűk világunkba és képtelenné tesz rá, hogy odafigyeljünk másokra: a régi, betokosodott, fel nem dolgozott sérelmeink. Amikor húsz évvel ezelőtti lakóhelyemen aláírást gyűjtöttem a tetőtér beépítését célozva, a társasház egyik idős lakója azzal az indokkal tagadta meg a támogatást, hogy annak idején az ő fiát sem segítették hasonló törekvésében... Nos, ezeket a lélekbe szorult, gennyes gyulladást okozó szálkákat érdemes volna mielőbb kipiszkálni és magunk mögött hagyni. Hasonlóképpen a földi paradicsom ellen dolgozik a szűklátókörűség, a rövidtávú gondolkodás is. Többen panaszkodtak mostanság, hogy az egyre kapósabb kézfertőtlenítő gél árát több kereskedő is szemérmetlen magasságokba tornázta: az 50 milliliteres, rendszerint 300 forint környékén beszerezhető termékért néhol egy ezrest is elkérnek. A szokásos reakció ilyenkor a felháborodás és a harag - tökéletesen irracionális módon. Ugyanis mindenki annyiért kínálja a portékáját, amennyiért nem szégyelli. Nincs ebben semmi erkölcstelen, még az ilyen vészterhes időkben sem. A helyes reakció természetesen nem a hatóságokkal, vagy a veréssel való fenyegetés, hanem az, ha az ilyen üzletben sem most, sem máskor nem vásárolunk semmit.

 

Vagy mindent, vagy semmit... Vagy szétosztjuk a teljes vagyonunkat a nincstelenek között, vagy nem tettünk semmit az égvilágon... Tény, hogy léteznek nem kevesen, akik csakis abban látják a nagyszerűt, ami a jótevőnek fáj, ami kínnal jár, ami önfeláldozást jelent. Ennek azonban semmi köze ahhoz a földi mennyországhoz, amit könnyedén és jókedvvel megvalósíthatunk. (Ez a gondolkodásmód csakis arra jó, hogy eleve lebeszéljük magunkat mindenféle nemeslelkűségről.) Nehéz hetek állnak előttünk, ám ez az időszak egyben nagyszerű lehetőség is arra, hogy némiképp lecsendesedjünk, lelassuljunk, s így alkalmassá váljunk a figyelmességre is. Ha mindannyian csak addig a szintig jutunk el, hogy képesek leszünk egyszerű gesztusokat gyakorolni, már azzal is hatalmasat lendítünk a világ kerekén. Őszintén hiszem, hogy megerősödve jövünk ki ebből a ránk váró pokoljárásból.

 

"Az önkéntes karantén állampolgári kötelesség"

korona.jpg

 

Hetek óta beszélünk róla, százszámra gyártjuk és osztjuk az idétlen mémeket, ám most hétvégén tényleg elkezdtük komolyan venni a koronavírust. Osztálytalálkozókat, születésnapi partikat, esküvőket és klubtalálkozókat hagyunk ki, mondunk le, halasztunk el. Vajon felelősségteljes magatartásról van szó, vagy csupán túlreagált hisztiről? Megoszlanak a vélemények.

 

Ami tény: a vírus úgy terjed, ha találkozunk, érintkezünk egymással, ezért megfékezését az szolgálná legjobban, ha mindenki karanténba vonulna, otthonról dolgozna, s csak a legszükségesebb okokból hagyná el lakóhelyét. További tény, hogy a lappangási idő két hét, így - hacsak nem estünk át megbízható teszten - egyikünk sem tudhatja, hogy jelen pillanatban hordozzuk-e magunkban a koronavírust, vagy sem. További pikantériát ad a dolognak, hogy a legtöbben a legkevésbé sem tartunk attól, hogy megkapjuk a kórt. Nem egy pestisről, vagy egy eboláról van szó; aligha kétséges, hogy fiatalon, erős szervezettel nem vagyunk különösen veszélyeztetettek - ha meg is betegednénk, gyorsan és szövődménymentesen túl is lendülnénk rajta. És éppen ezért, mert magunkat nemigen féltjük, a kérdés sokkal inkább a társadalmi felelősségvállalásról szól: még véletlenül se fertőzzünk meg másokat. Se úgy, hogy már hordozzuk a vírust és valamely közösségi eseményen a többiekre is átragasztjuk; se úgy, hogy ezekről a találkozókról visszük magunkkal haza, munkahelyre, vagy más közösségi eseményekre.

 

A kérdés innentől kezdve tisztán morális természetű, s körülbelül úgy fogalmazható meg: korlátozhatjuk-e az egyént mozgási szabadságában, s ha igen, milyen mértékben? Illetve: tartozik-e az egyén extra felelősséggel a társadalomért? Köteles-e annál is szigorúbb előírásokat alkalmazni magával szemben, mint amit a kormányzat előír? Az első felvetésre - legyünk bármekkora individualisták - muszáj azt válaszolnunk, hogy igen. Ha egészségügyi, vagy egyéb valódi vészhelyzet adódik, ilyenkor indokoltak és elfogadhatóak lehetnek az állami korlátozások. Ami azonban azok mértékét, illetve egyéni önkorlátozásunkat illeti, itt már a matek is komoly szerephez jut. A teljesség igénye nélkül pár releváns kérdés:

  • Mennyi az esélye, hogy már most is hordozzuk a koronavírust?
  • Mennyi az esélye, hogy - fizikai érintkezés nélkül, betartva a higiéniai előírásokat - átragasztjuk másra?
  • Mennyi az esélye, hogy egy 10/20/30 fős társaságban fertőzött személybe botlunk?
  • Milyen mértékben tudjuk fékezni a vírus terjedését egyéni áldozatunkkal?
  • Milyen gyorsan cseng le ez az egész őrület, ha már most erős önfegyelmet gyakorlunk, s ehhez képest meddig tart, ha lazán kezeljük?

Ha őszinték akarunk lenni magunkkal szemben, azt kell mondanunk, hogy mindezekről halvány fogalmunk sincsen. Így aztán azt sem tudjuk, hogy a következő forgatókönyveknek mekkora a valószínűsége:

  • Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ám így is messze elkerüljük a fertőzést.
  • Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ebből következően magunk is vírushordozóvá válunk.
  • Teljes karanténre kötelezzük magunkat, totál feleslegesen, mert egyébként sem betegednénk meg.
  • Teljes karanténre kötelezzük magunkat, ám így is elkapjuk a kórt.
  • Teljes karanténre ítéljük magunkat, el is kerüljük a vírust, de - mivel a többség nem így tett - semmit sem fékeztünk a járványon.
  • Teljes karanténre ítéljük magunkat, tünetmentesek maradunk és hozzájárulunk a terjedés megfékezéséhez.

 

A kérdést továbbszínezi, hogy kinek-kinek mekkora áldozatot jelent a bezártság. A hetvenhat éves anyámnak nem jelent komoly érvágást, de még kizökkenést sem, ha pár napig ki sem mozdul a lakásból. Kiskamasz fiam is hetekig elvolna az Xbox-szal, hiszen a barátaival simán halomra lőhetik egymást a Fortnite-ban anélkül, hogy fizikailag találkoznának. Számomra ugyanakkor elviselhetetlen volna bármiféle vesztegzár. Hiába imádom az otthonomat és a családomat, a szabadidőm jelentős részét sportpályákon, pókerasztaloknál, koncerteken és egyéb társasági rendezvényeken töltöm. Az sem mindegy, hogy az ember mennyire magányos. Jómagam ilyen tekintetben szerencsés vagyok, ám ha történetesen szingli volnék és huszonéves, valószínűleg pár nap alatt a falat kaparnám. Az introvertáltak, akik könnyebben lemondanak a társasági életről, esetenként hajlamosak erkölcsi piedesztálra emelni magukat, s ugyanezt a hozzáállást elvárni az extrovertáltaktól is, ám aligha járnak el helyesen. Amíg nem ismerjük a fent vázolt forgatókönyvekhez tartozó valószínűségeket, addig felesleges a teljes visszavonulást beállítani egyetlen üdvözítő magatartásként.

 

Tekintve, hogy az önérdek és a társadalmi érdek ütközését vizsgáljuk, a kérdés a közlegelők problémájához, illetve a környezetvédelemhez hasonlít leginkább. Aki nem ismerné az előbbit: a klasszikus példázatban egy adott legelő tíz gazda egy-egy tehenét tudja optimálisan táplálni. Ha bármelyik gazda két tehénnel érkezik, úgy ő maga jól jár, ám a többiek rosszul: állataiknak kevesebb fű jut, így szerényebb tejhozamot produkálnak. Attól a ponttól kezdve, hogy a gazdák több mint fele két tehenet hajt ki, már minden érintett rosszabbul jár, mint az eredeti helyzetben. (A közlegelők dilemmájának megoldása nem túl bonyolult: meg kell szüntetni azokat. A magántulajdon - ami lehet akár csoporttulajdon is - tiszta helyzetet teremt: a hallgatólagos megállapodások, vagy a szokásjog helyett a szerződések világát hozza el.) Ugyanígy a környezetvédelem kapcsán: sokan vagyunk, akik sosem vásárolnánk dízel üzemű gépkocsit, mert magunk is rosszul vagyunk az általa produkált kipufogógáztól. Egy benzines járműnél már ilyen közvetlen tapasztalatunk nincs, így nehéz megítélnünk, mekkora kárt okozunk a használatával egy elektromos autóhoz képest. Ami pedig a koronavírust illeti: amíg nem tudjuk, mit kockáztatunk egy kispályás focimeccsel, vagy egy szombat esti pókerezéssel, addig nem biztos, hogy tragédiát okozunk, ha a megszokott életvitelünket folytatjuk tovább. Talán veszélyeztetjük a környezetünket, talán a légynek sem ártunk vele. Amikor volán mögé ülünk, akkor is minden egyes alkalommal potenciális életveszélynek tesszük ki embertársainkat, mégsem mondja senki, hogy ne tegyük. (Mert ismerjük a kockázat mértékét és tudjuk, hogy rendkívül alacsony.) Egy hagyományos közlegelőn egészen biztosan én leszek az első gazda, aki egy napsütötte reggelen mindjárt három tehénnel jelenik meg. Autóvásárlásnál ugyanígy önző szempontjaim vezetnek: csakis akkor kezdek elektromos autóban gondolkodni, amikor a legkézzelfoghatóbb gazdasági érdekeim ebbe az irányba terelnek. És végül, mindezekkel analóg módon: a magam részéről csakis akkor fogok karanténba vonulni, amikor muszáj lesz. Hiszem, hogy a kormányt segítő szakértői csapatban van annyi bölcsesség, hogy nálam sokkal jobban ismerik a kockázat mértékét; továbbá kellő elővigyázatosság, hogy minden szükséges korlátozó intézkedést meghoznak. Nem kívánok rájuk licitálni, s még az általuk előírtnál is óvatosabban eljárni.

 

Itt abba is hagyom, mert éjjel kettő múlt, s reggel kelni kell; délelőtt hatalmas apa-fia meccset tartunk, öt család részvételével. Persze, csak ha addig be nem zárják a focipályát...

 

"A hit fénye mindent megvilágít"

csokay2.jpg

 

A vasárnapi Bayer show vendége Csókay András, a kereszténységét minden fórumon nyíltan megvalló idegsebész volt. A Honvéd kórház osztályvezető főorvosát a legtöbben a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó műtétsorozat kapcsán ismerjük. Ez a beavatkozás önmagában is világszenzáció; elvégzését a Csókay vezette orvoscsapaton túl senki más nem vállalta.

 

sziami.jpg

 

Minden tiszteletem ezé a végtelenül szimpatikus emberé, hiszen azon túl, hogy kimagasló szaktekintély, érzékelhető módon a szíve is a helyén van. A magam részéről azt is nagyon bírom, hogy meggyőződését nem rejti véka alá, hanem kifejezetten hirdeti - talán mindannyiunknak ez volna a dolga. Mindezzel együtt is már e húszperces beszélgetés is világossá tette, hogy keresztény világlátása milyen sok sebből vérzik, mennyire nem ad választ a legelemibb létkérdésekre sem.

 

"Számos nyugati országban abszolút elfogadott az eutanázia. A probléma az, hogyha tudunk dönteni - mi, emberek - az élet kezdetén: abortusz, és az élet végén is kisajátítjuk magunknak a döntést: eutanázia, és ebbe beletartozik a nagyon reménytelen esetek ellátása is, akkor relativizálódik minden." - állítja Csókay András, hivatkozva a keresztény etikára és az egyház tanítására. A probléma mindössze annyi, hogy ehhez az erkölcsi relativizmushoz nagyban hozzájárul az effajta, árukapcsolásos érvelés is. Ebben a gondolatban - morális vetületét tekintve - három tökéletesen különböző kérdés kerül egy kalap alá. A konzervatívok folyton visszatérő, csalárd kommunikációs trükkje, hogy az eutanáziát és az abortuszt egyetlen csomagban tárgyalják, holott két abszolút eltérő problémáról van szó. Az eutanázia gyakorlatilag öngyilkosságot jelent, mely minden embernek elidegeníthetetlen joga, egészségügyi és lelki állapotától függetlenül. Ez lehet piszok rossz döntés, ám erkölcsi vonatkozásról nemigen beszélhetünk, hiszen nincs külső áldozat. Az abortusz ezzel szemben egy sokkal összetettebb téma, hiszen többszemélyes a történet. Ha a művi terhességmegszakítás egy élőlényt pusztít el, úgy gyilkosságról van szó; ha nem élőlényt, úgy csupán egy kellemetlen beavatkozásról. E téren a kulcskérdés - mely az abortusznak morális súlyt ad -, hogy a megtermékenyített petesejtet, illetve az abból kifejlődő magzatot mikortól tekinthetjük tényleges élőlénynek. Az idegsebész e vegyes csomaghoz hozzácsapja a reménytelen orvosi esetek ellátását is, mely mindezektől merőben különböző probléma. Nem csupán azért nem keverhető az előzőekkel, mert szakmai, orvosetikai és finanszírozási dimenziókkal is bír, de elsősorban azért nem, mert a tettlegesség itt nem valakinek az elpusztítását, hanem éppen a megmentését célozza, ez pedig egy egészen más erkölcsi fejezet. Világos persze, hogy nem elsősorban Csókay András fejében van zavar, sokkal inkább a keresztény etikában, mely számos kulcskérdést hamis felelettel zár, vagy egész egyszerűen válasz nélkül hagy.

 

"A liberalizmus a legveszélyesebb eszme, vagy vallás, amit valaha is kitaláltak. Tényleg a leggyengébb afrikai woodoo dolog is jobb, mert valamiféle istenfélelmet legalább elárul magáról. De amikor az ember önmagát helyezi bele az Isten szerepébe, akkor történnek a legnagyobb problémák, hát ez történt a fasizmusban meg a kommunizmusban. És ez történik, csak ott azt mondták, hogy az ember eredendően rossz. Van egy pár privilegizált ember, például mondjuk Hitler, vagy Sztálin, aki majd megmondja a jót, hogy hogy kell menni. A liberalizmus nem ezt mondja, az azt mondja, hogy az ember az Isten, és minden ember el tudja dönteni mindenfajta spiritualitás nélkül, ami maga a lelkiismeret." Amikor tanult, értelmes, és alapvetően helyes erkölcsiséggel bíró embertől ilyen mondatokat hallok, a legszívesebben a falat kaparnám. Nagyon helyesen kijelöli a morális mélypontot Hitler és Sztálin személyében, illetve az általuk képviselt ideológiákban. Megfogalmazza a diktatúrák alaptézisét is: az ember eredendően rossz, azonban a kiemelkedően jó népvezér a helyes útra tereli a mélyen romlott társadalmat. Mi több, még azt is kimondja, hogy a liberalizmus nem ilyen. Mindezen gondolataival maximálisan egyet kell értenem. Innentől azonban a legkevésbé sem világos - talán még magának, Csókay Andrásnak sem -, hogy mindebből miként következik a keresztény vallás pozitív, míg a liberalizmus mélyen negatív megítélése. Ennek pontosan az ellentéte volna logikus. A keresztény gondolkodásmódot szóról szóra a diktatúrákkal azonosított attitűd jellemzi: az ember eredendően rossz, ám van pár privilegizált ember - vallásalapítók, pátriárkák, pápa, egyházi vezetők - akik megmondják, merre kell menni. Csókay józanul és világosan kimondja, hogy mindenféle zsarnokság alapja a tekintélyelvűség, majd pont ezt a tekintélyelvűséget hiányolja a liberalizmusban. Döbbenetes. Az már csak hab a tortán, hogy a spiritualitást és a lelkiismeretet egymással azonosítja, noha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Az utóbbi valójában egy bensőségesített szabálygyűjtemény, tökéletesen földhözragadt tartalmi elemekkel; míg utóbbi a legmagasabb tudati szintet jelenti, jócskán a földi, morális kérdéseken túl, olyan szférákban, ahová háborgó lelkiismerettel még csak be sem kopogtathatunk.

 

A sziámi ikrek szétválasztása kapcsán Csókay András így nyilatkozik: "Lehet, hogy tudományosan nem pc, de tényleg el kell mondanom: hét olyan idegsebészeti ötlet, amely által meg lehetett valósítani az agy és a koponya szétválasztását, Jézus-imában jött. És három olyan elképesztő csoda történt a 26 órás tiszta műtéti idő során és utána az egy hónapos posztoperatív szakban, ami egyszerűen a tudomány számára megmagyarázhatatlan. Köszönjük ezt az értünk imádkozó hatalmas sokaságnak." Persze: legyen mindenkinek a hite szerint! Azzal önmagában semmi baj nincs, ha a számunkra érthetetlen pozitív történéseket isteni csodáknak nevezzük. Nyilván a sportszerűség azt kívánná, hogy a váratlan katasztrófákra pedig isteni átkokként tekintsünk (például ha valakinek összenő a koponyája az ikertestvérével), ám nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy egy orvos minden esetben a tudomány embere, vagyis már hivatásából fakadóan is muszáj figyelembe vennie a tudományos megfigyeléseket, tapasztalatokat, ezek pedig a legkevésbé sem támasztják alá a közbenjáró ima hatékonyságát. Megszámlálhatatlanul sok kísérletet végeztek a témában az elmúlt hetven év során, azonban ezek túlnyomó többsége azzal a konklúzióval zárult, hogy a másokért mondott fohász az érintetteken nem sokat segít. Úgy tűnik, csendes gondolataink kizárólag a saját elménkre hatnak, ott azonban megtörténhetnek a valódi csodák. Csókay András hét komoly innovációról beszél, melyeket a beavatkozás során használtak. Elméje e pazar gyümölcseit - elmondása szerint - Jézus-imában szüretelte, azonban fohászkodhatott volna akár Krisnához is, vagy ugyanilyen jó szolgálatot tett volna egy buddhista meditáció is. Ez a zseniális idegsebész nagyságrendekkel többet tud az emberi agyról, mint jómagam, vagy mint bármely laikus. Pontosan tudja, miként működik: ha elvetünk benne egy problémát, s hagyjuk békésen érlelni, előbb-utóbb - egy váratlan pillanatban, talán kocogás, zuhanyzás, vagy épp imádság közben - szállítani fogja a kreatív megoldást. Mondhatjuk, hogy Jézusé a dicsőség, ám még a Názáreti is piszok nagy bajban lett volna, ha ezen műtéti eljárások mikéntjét az én elmémbe igyekezett volna eljuttatni. A két bangladesi kislány még mindig közös sapkát hordana. A valóság az, hogy Csókay András elméje a műtétet megelőzően éjjel-nappal a szétválasztás problematikáján dolgozott, s ehhez az intuitív munkához korábbi szakmai tapasztalatai adták a muníciót. A magam részéről igazán lelkes rajongója vagyok Jézusnak, de alig hiszem, hogy erre a projektre bármilyen közvetlen hatást gyakorolt volna.

 

Meggyőződésem, hogy ez egy fantasztikusan virágzó és békés bolygó volna, ha mindenki úgy élne és cselekedne, mint Csókay András. Amennyiben a hite segíti a hivatásában - és úgy tűnik, hogy számára hasznos technikának bizonyul -, úgy ezzel sincs semmi baj. Az viszont már legyen az ő problémája, hogy a keresztény etika számos, e beszélgetés során is megmutatkozó önellentmondásával miként birkózik meg a jövőben. 

 

"A prostitúció a nemi erőszak intézményrendszere"

prosti.jpg

 

Számomra mindig ijesztő, amikor egy társadalom úgy dönt, hogy többé nem a szabadságot tekinti az első számú értéknek. Még akkor is, ha ez csupán a hétköznapi létezés egy-egy periferikus mozzanatára vonatkozik, mindenképpen jelzésértékű. Azt az üzenetet hordozza, hogy az időben és a tudati fejlődésben elindultunk visszafelé, egy középkori, tekintélyelvű, már-már vallásos megközelítés irányába.

 

Svédország volt az első, ahol megfogalmazták: a prostitúció a nők elleni erőszak egy formája. Ebből fakadóan társadalmilag elfogadhatatlan, s hosszútávon meg kell szüntetni. A húsz évvel ezelőtt beiktatott törvény szerint a szolgáltatást nyújtók nem szankcionálhatók, a kliensek annál inkább: akár egyéves letöltendő börtönbüntetést is kaphatnak. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is bevezette a svéd modellt. Európa többi része rendkívül vegyes képet mutat: a teljes tiltástól az abszolút szabadelvű megközelítésig a legkülönfélébb modellekkel találkozhatunk.

 

Muszáj leszögeznem, hogy a magam részéről nem vagyok nagy barátja a pénzért vásárolt szexuális szolgáltatásoknak. Nem állítom, hogy tapasztalatlan volnék e téren, hiszen ez is olyan élmény, amelyet érdemes begyűjteni, ám sohasem kattantam rá igazán. Számomra ugyanis hiányzik belőle mindaz, ami a szerelmi kalandokat izgalmassá teszi. A vadászatot, a másik érdeklődésének és vágyának felkeltését kiváltja a készpénz, s ez már önmagában is elrontja a mulatságot. Olyan, mintha a diplomamunkámat vásárolnám meg, vagy ha lifttel érkeznék a hegycsúcsra: nem csupán arról van szó, hogy nem dolgozom meg a sikerért, de valójában a legnagyobb élvezetről mondok le. A becserkészéshez hasonlóan lényeges örömforrás az is, ahogyan a másikat a hetedik mennyországba repítem. Ez elvileg egy prostituálttal sem lehetetlen mutatvány, de tipikusnak semmiképpen sem mondható. És akkor még a mámor harmadik faktoráról, az érzelmi kötődésről még nem is beszéltünk - ez sem az a gyümölcs, amely a bordélyban terem. Természetesen mindezek csupán személyes preferenciák, semmiféle tiltásra nem adnak alapot. Attól, hogy szívesebben hallgatok Guns 'N Rosest, mint mulatós rockot, még nem gondolom, hogy Bunyós Pityut - vagy bármelyik rajongóját - börtönnel kéne fenyegetni.

 

A svéd modell támogatói a legtöbbször azzal érvelnek, hogy a prostitúció számos esetben nem önkéntes biznisz, hanem a háttérben kényszerítés, emberkereskedelem, szexuális rabszolgaság áll. Tökéletesen igazuk van, amikor ezek ellen fellépni kívánnak. Kevés ocsmányabb bűntetteket ismerünk a felsoroltaknál. Ennek azonban nem az az etikus módja, hogy a klienseket zárjuk rács mögé. Ez pont olyan, mintha úgy küzdenénk a kábítószer-fogyasztás ellen, hogy legalizáljuk a coffee shopok működését, s közben a rendőrség árgus szemmel figyeli a vásárlókat, lecsapva mindenkire, aki hajlandó pénzt áldozni egy vicces sütiért. Ez egy tökéletes erkölcsi nonszensz. Akibe egy cseppnyi morális érzék is szorult, az tisztában van az alapelvvel: kizárólag a bűnt szabad üldözni, semmi mást. A svéd modell azonban nem oda csap le, ahová kéne; nem a striciket, az embercsempészeket és rabszolgatartókat bünteti, hanem a békés fogyasztókat, s indirekt módon azokat a lányokat, akik saját döntésük szerint ebből a tevékenységből kívánnak megélni. Még ha igaz is volna, hogy a prostituáltak nagyobb hányada nem önkéntesen űzi az ipart; még ha az is helytálló lenne, hogy ez a leghatékonyabb eszköz az üzletág visszaszorítására; még ha abban is lehet igazság, hogy a kliensek egy része maga is erőszakos és megengedhetetlen magatartást tanúsít - azáltal, hogy számos ártatlant is korlátoz és büntet, a svéd modell erkölcsi tekintetben abszolút elfogadhatatlan.

 

Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, ez a megközelítés nem csupán a valódi áldozatokat kívánja védeni, de egyfajta új vallásosságot is hordoz. Amikor megfogalmazásra kerül, hogy a pénzért vásárolt szex minden esetben az erőszakkal egyenlő, olyankor sok ezer esztendő erkölcsi alapvetését hajítjuk ki az ablakon. Ez ismét egy olyan kísérlet, amely igyekszik kiforgatni a szavak jelentését, így próbál totális káoszt teremteni a fejekben. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy ami önkéntes, az soha nem lehet erőszakos. Ez a két kifejezés egymást kizárja, gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Túl az elvi síkon: a gyakorlatban egy prostituált a kliensének bármikor, bármire mondhat nemet. Joga van megválogatni, hogy kit fogad magába, joga van menet közben megálljt parancsolni, s - visszaadva az ügyfél pénzét - simán elköszönni. A legtöbben már az internetes oldalukon előre rögzítik, hogy mire kaphatók, s mire nem, így a vendéget sem éri meglepetésként, ha valamely extra bizarr szükséglete kielégületlen marad. A svéd modell megálmodói leginkább a középkori katolikus egyház vezetőire emlékeztetnek: a saját szájízük szerint torzítják a természetes morált, s igyekeznek egy új, nekik tetsző erkölcsi felfogást a tömegekre erőltetni. Innen már csupán egy lépés, hogy erőszaknak minősítsünk minden olyan együttlétet, amelyben a nő nem élt át orgazmust, vagy ahol a férfi az estét követően azonnal törli a lány telefonszámát.

 

Ami pedig szinte megmosolyogtató: a svéd modell célja, hogy hosszútávon megszüntesse magát a prostitúciót. Ez végtelenül ambiciózus terv, ám  körülbelül annyira reális, mintha az alkoholfogyasztás, a bűnözés, vagy épp a káromkodás szokását kívánnánk nullára redukálni. Tökéletesen lehetetlen küldetés - mióta világ a világ, azóta létezik pénzért vásárolt testiség is. Mi több: hacsak a szexrobotok nem kezdenek villámgyorsan elterjedni, úgy várhatóan a prostitúcióra is egyre nagyobb igény mutatkozik a jövőben. Hogy miért is? Világszintű jelenség, hogy egyre több az egyedülálló, társtalan férfi és nő. Az elmúlt pár száz évben nem csupán kínosnak számított a szingliség, de a megélhetést is jelentősen megnehezítette, különösen a nők számára. Mára a korszellem és a gazdasági élet is változott annyit, hogy bárki egyedül is életképes lehet, a házasságkötés már nem feltétele a túlélésnek. Tekinthetjük ezt egy kifejezetten pozitív, feminista vívmánynak; valóban örvendetes, hogy a nők többé nincsenek kiszolgáltatva a férfiaknak, s nem muszáj mindenáron férjhez menniük valami kellemetlen, sörszagú alakhoz. Igen ám, de ezek a kellemetlen, sörszagú alakok - és a gátlásosak, félszegek, ügyetlenek, csórók, rondák és lúzerek - ugyanúgy igénylik a testiséget, mint bárki más, és ha egyéb opciójuk nem akad, talán boldog törzsvendégei lesznek valamely külvárosi bordélynak. A feministák által támogatott svéd modell ezt a lehetőséget is kihúzza a lábuk alól. Persze, lehet mondani, hogy tessék megtanulni csajozni, tessék igényessé, ápolttá és szerethetővé válni - magam is ezt szajkózom csaknem minden posztomban. Csupán furcsa az, hogy a baloldali gondolkodás fókuszába az égvilágon mindenféle hátrányos helyzetű társadalmi csoport belefér - nők, homoszexuálisok, színes bőrűek, nemzetiségiek, fogyatékkal élők, bevándorlók, hajléktalanok -, csak épp a kínzóan magányos, heteroszexuális férfiak problémái hagyják hidegen.

 

Az elmúlt pár esztendő során számos közmondást igyekeztem szétcincálni, amellett érvelve, hogy totális téveszméket hirdetnek. Mindig öröm ugyanakkor, ha igaz népi bölcsességekre is lel az ember. A svéd modell kapcsán nyugodtan kijelenthetjük: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A katolikus inkvizítorok, a muzulmán terroristák, a vérengző jakobinusok, a nyomorba döntő kommunisták és a fanatikus nácik is mind világmegváltó tervekkel, egy magasabb szintű emberiség megteremtésének igényével érkeztek. Természetesen nem állítom, hogy a prostitúciót szabályozó svéd modell ezekkel a gyilkos ideológiákkal azonos súlyú lenne, ám amikor új erkölcsi kánont kezdünk írni; amikor az ártatlan tetteket bűnnek kiáltjuk ki; amikor az önkéntességet erőszaknak, a tisztességes üzletet elnyomásnak hazudjuk; majd erre a hamis talapzatra építve tiltunk és büntetünk, az már a valódi diktatúrák előszobáját jelenti.

 

"A mennyország ígérete jobb emberré formál"

heaven_1.jpg

 

Még ma is léteznek olyanok, akik az emberi erkölcs megítélését a túlvilághoz kötik. Minden jó és kívánatos - mondják -, ami a mennyországba vezet, s kerülendő mindaz, ami a kárhozatra juttat. A magam részéről mindig furának találom, amikor valaki nagy magabiztossággal beszél a halál utáni életről, vagy annak nemlétéről. Valójában az egyetlen tisztességes álláspont az, hogy halvány fogalmunk sem lehet mindezekről. Már ez a nyilvánvaló bizonytalanság is bőven elég volna ahhoz, hogy moralitásunkat ne egy puszta fantáziavilágra építsük. Mondhatnánk persze, hogy a feltámadásban való hit ártalmatlan hóbort csupán, pont olyan, mintha a Mikulásban, vagy a Fogtündérben hinnénk. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ha alaposabban körüljárjuk, azt fogjuk találni, hogy a mennyország ígérete összességében sokkal inkább árt a közmorálnak, mint hogy bármit is emelne azon.

 

Azok a keresztény és muzulmán hívők, akik megfelelő belső erkölcsi iránytűvel rendelkeznek, pontosan érzik, hogy a feltámadásra irányuló vallási tanok nem masírozhatnak szembe a természetes emberi morállal. Ez praktikusan azt fogja jelenteni, hogy hétköznapjaikat abszolút világi módon élik, cselekedeteiket a józan racionalitás és a békés emberi együttélés igénye vezérli. A túlvilágra - melynek eléréséért nem kell semmi őrültséget, vagy extremitást felvállalni - legfeljebb amolyan bónuszjátékként, távoli, ködös ígéretként tekintenek. Ez a fajta csendes vallásosság az egyén számára kielégítő lehet, a nagyvilágot ugyanakkor a legkevésbé sem érinti. A bajok ott kezdődnek, amikor egy-egy félőrült vallásalapító, próféta, pátriárka megálmodja, hogy a földi boldogsághoz és az égi üdvösséghez különböző utak vezetnek. A hívő tudata azonnal hasadni kezd. Persze, ez legyen az ő problémája - választhatott volna egészségesebb meggyőződést is. A nagyobb baj az, hogy a környezete is sérül. Enyhébb esetben zavartság, elfojtások, letargia és depresszió az eredmény, erősebb fokozatokban hullahegyek. (Ha már ragaszkodunk a vallásossághoz, érdemes Jézus szavaihoz visszatérnünk. Az ő tanításában nem feszül semmiféle ellentét az e világi örömök és a túlvilági ígéretek közt. Ezek nemhogy megférnek egymás mellett, de egyenesen az egyikből következik a másik.)

 

Amikor azt állítjuk, hogy a mennyország ígérete jobb emberré formál, az lenne a minimum, hogy képesek legyünk pár elvi lehetőséget felvázolni, melyben e felvetés igaznak bizonyul. Meglehet, hogy csupán személyes fantáziám szegényes, ám a magam részéről nem tudnék ilyet a világ elé tárni. Számomra elképzelhetetlen például, hogy egy bűnözőt - akit az e világi, bizonyosan megtapasztalható büntetés sem tart vissza tettétől -, a feltámadásban rejlő, teljességgel bizonytalan jutalom lehetősége térítsen jó útra. Gondoljunk például egy pszichopata sorozatgyilkosra, akit a legkevésbé sem érint meg a másik szenvedése! Tényleg lehetségesnek tartjuk, hogy egy ilyen embert szelíddé formálhatunk azzal, hogy a távoli Paradicsom fantáziavilágát az elméjébe ültetjük? De ne is menjünk ilyen messzire! Maradjunk a hétköznapok jellemző tetteinél! Képzeljünk el egy hirtelen felindulásból elcsattanó pofont! Lehetségesnek tartja bárki is, hogy az ilyen gyermeki szintű haragmenedzsmentet kordában tarthat a mennyország ígérete? Mindez tökéletes pszichológiai nonszensz. A valós bűnök elkövetése minden esetben tartósan, vagy időlegesen elhomályosult tudatállapotban történik. Ezeket a szinteket sohasem világítja meg a tiszta tudatosság fénye. Hogyan várhatnánk, hogy egy transzcendens, a szimpla tudatosságon túli szintről érkezik majd a megoldás? Alig hiszem, hogy az emberi történelem során akár egyetlen ajtócsapkodás is elmaradt volna csak azért, mert a hisztis fél - tartva attól, hogy üdvösségét kockáztatja - inkább a szeretetteljes kommunikációra váltott.

 

Most lépjünk eggyel tovább, s fordítsunk hátat a bűnnek! Képzeljünk el egy tudatos, törvénytisztelő, komoly vétkektől mentes, alapvetően elégedett, boldog embert! Lehetségesnek tartjuk, hogy markánsan életstílust váltson csak azért, hogy biztosabb alapra ültesse az üdvösségét? Ha a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy festőművész legyen, s e tevékenysége hosszú esztendőkön át valódi örömforrást jelentett számára, elképzelhető, hogy nem vesz többé ecsetet a kezébe, ehelyett holnaptól kizárólag a harmadik világ szegényeinek fog ételt osztani? Talán igen, de aligha hozna jó döntést. Az csak egy dolog, hogy ő maga szenvedni fog, mint a kivert kutya, hiszen nem azt a küldetést teljesíti be, amelyre belső késztetése vezérli. Ám muszáj megértenünk, hogy mindeközben az emberiséggel sem tesz jót. Sokszor hajlamosak vagyunk a világot gyermeki szinten egyszerűnek látni. Az orvos jó ember, mert meggyógyítja a beteget. A tanár is az, mert oktatja a kisdiákot. Ám egy bérszámfejtő, egy adószakértő, egy filmszínész, vagy egy autógyárban dolgozó mérnök kapcsán már nehezebben jelentjük ki ugyanezt a társadalmi hasznosságot, holott mindegyik tevékenység felettébb értékes, amelyet az emberek fizetéssel díjaznak. Amikor a festőművész keze alól pazar vásznak kerülnek ki, azzal - személyes elégedettségén túl - valószínűleg sokkal jobban szolgálja a világot is, mint bármiféle karitatív tevékenységgel. A keresztény tanítók gyakran példaként állítják elénk Assisi Szent Ferenc, vagy Loyolai Szent Ignác életútját, akik - gazdag családba születve - fiatalságukat a földi örömöknek áldozták, majd később a szerzetesi létforma mellett köteleződtek el, sőt saját rendet is alapítottak. A valóság az, hogy az ilyen karakteres váltásokat szinte sohasem a túlvilág ígérete indukálja, sokkal inkább az e világi élvezetekben való megcsömörlés. Számos szerzetes barátomat faggattam már döntésük hátteréről, de még soha egy sem jelölt meg transzcendens motivációkat.

 

Amikor azt állítom, hogy a mennyország ígérete árt a közmorálnak, ugyanígy az a minimum, hogy felsoroljak pár lehetőséget, mely ezt az elképzelést alátámasztja. Szemben az előbbi gondolatkísérlettel, ezúttal nem kell különösebben megizzadnunk, ha valós példákat keresünk.

  1. AZ ALBIGENSEK LEMÉSZÁRLÁSA - III. Ince pápa egész városok kiirtását rendelte el és hajtatta végre a 13. század elején, csupán azért, mert ezek a dél-francia keresztények tagadták a megtestesülés doktrínáját, továbbá – Jézus tanait követve – különösen békepártiak voltak, így nem értettek egyet a keresztes háborúkkal sem. A különvéleményért nagy árat fizettek: Európa egyik legszebb vidéke – az egyházfő parancsára – húsz éven keresztül térdig vérben állt. Amikor a katonák megkérdezték, hogy miként lehet megkülönböztetni az eretnekeket a hithű katolikusoktól, a pápai sereget vezető Arnaud Amaury cîteaux-i apát csak ennyit mondott: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit!” Alig hiszem, hogy ezt az utasítást a puszta cinizmus szülte volna. Ezek az emberek valóban hittek a feltámadás fantáziavilágában, s ennek fényében nem sok értéket tulajdonítottak az emberi életnek.
  2. MUSZLIM TERRORCSELEKMÉNYEK - Számos olyan interjú látott napvilágot, melyeket sikertelen öngyilkos merényletek elkövetőivel készítettek. Egy S néven ismert palesztin fiatalember már-már költőien fogalmaz: "Lebegtünk, úsztunk abban az érzésben, hogy hamarosan belépünk az öröklétbe. Nem voltak kétségeink. Megesküdtünk a Koránra, Allah jelenlétében, hogy nem fogunk megingani. (…) Tudom, más utak is vezetnek a dzsihádhoz. Ez az út azonban édes – a legeslegédesebb. A mártírum minden akciója, ha Allah érdekében történik, annyira sem fáj, mint a szúnyogcsípés!" - Alig hiszem, hogy ehhez bármit is hozzá kéne tenni. Az ilyen szerencsétlenek soha a büdös életben nem robbantanák fel saját magukat, ha nem ígérnének nekik hetvenkét szüzet odaát.
  3. BECSÜLETGYILKOSSÁGOK - A hindu, a szikh és a muzulmán vallásúak körében a mai napig jellemzőek az ún. becsületgyilkosságok; számuk évente hozzávetőleg ötezerre tehető. Az áldozatok jellemzően fiatal nők, akik a családjuk áldása nélkül mentek férjhez. Visszatérően olvashatunk olyan híreket, melyekben indiai, pakisztáni, vagy afgán fanatikusok kíméletlenül lemészárolják saját lányukat, húgukat, csak mert más kasztbéli, vagy más vallású párt választott. Néha kontinenseken keresztül üldözik a szerencsétlent, csakhogy lemossák a família becsületén esett szégyenfoltot. Bizonyára ez a brutálisan barbár szokás is egy csapásra  megszűnne, ha az érintett vallásokból eltörlésre kerülne a túlvilág, illetve a lélekvándorlás meséje. A  szimpla emberi kegyetlenség ez esetben pontosan annak látszana, ami, s lehetetlen volna szent kötelességnek hazudni, mondván: az áldozat csupán egy új, egy jobb világba tért.
  4.  21. SZÁZAD, EURÓPA - Nyilvánvalóan a megfáradt, nyugati kereszténység körében okozza a legkisebb kárt a mennyország ígérete. Akinek ebben a környezetben is csupán a kilátásba helyezett feltámadás nyújt némi vigaszt, mert annyira vacakul érzi magát a bőrében, az legfeljebb annyit könyvelhet el, hogy elpocsékolta az életét. Aki nem keresi elszántan, nap mint nap a földi boldogságot, annak nem csupán annyi a büntetése, hogy a halálos ágyán - visszatekintve az elmúlt évtizedekre - egy végtelenül nyomorult filmet kell végigpörgetnie. De muszáj érzékelnie azt is, hogy ez a konzervált keserűség alkalmatlanná tette arra, hogy bármi pozitívat nyújtson a világnak. Aki fájdalmas nyüszítéssel vonszolja végig magát az életen, az semmit sem értett meg a jézusi tanításból. Arról nem is beszélve, hogy ő szív a legnagyobbat, ha mégis elmaradna a remélt feltámadás.

     

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző entitások között alapvetően kétféle tisztességes interakció létezik. Az egyiket üzletnek, a másikat feltétel nélküli gesztusnak, ajándékozásnak hívják. A legtöbb problémánk abból fakad - és ez alól az üdvösség kérdése sem kivétel -, hogy e kettőt hajlamosak vagyunk rendre összekeverni. "Én szeretlek téged, mindent megteszek érted, kitartok melletted, hát elvárhatom, hogy te is szeress, te is tegyél meg mindent értem és te is kitarts mellettem a végsőkig." - valahogy így fest a tipikus, óvodás biznisz. Nem kötök megállapodást, csupán feltételezem, hogy tetteimet hálával jutalmazzák majd. Ugyanez a gyermeteg elvárás köszön vissza a mennyországi remények kapcsán is. Ráadásul a feltámadással nem csak az a gond, hogy ilyen szolgáltatást még egyikünk sem látott, de az is, hogy nincs is olyan Szolgáltató, akivel megalkudhatnánk érte. Ha Isten létezik is, egyetlen árva mukkot sem szól az egészről, nemhogy precízen megfogalmazott szerződést tárna elénk a halál utáni életről, illetve az azt megelőző feltételrendszerről. Ebből fakadóan minden tettünk, mely nem az e világi megelégedettségünket, hanem kizárólag a túlvilági menetjegy megváltását célozza, nem más, mint pitiáner megvesztegetés, szánalmas kísérlet a Teremtő lekenyerezésére. Semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy mi volna kedves a Mennyei Atya számára, de talán pár monoton ima eldarálása, némi böjt, egy kevéske önmegtagadás nem árthat. Ma már csak mosolygunk az ókori állatáldozatokon, vagy a gyerekek buzgalmán, ahogy december ötödikén fényesre tisztítják a csizmájukat, ám lényegében mi sem teszünk mást: sötétben tapogatózva keressük az égiek kegyét - teljesen értelmetlenül. Amennyiben egy tisztességes Istenben hiszünk, úgy világosan látnunk kell, hogy a feltámadás is csak ajándék lehet, semmi egyéb.

 

Nem állítom, hogy a vallásosság minden eleme rossz, vagy káros lenne. Ám abból, ha a figyelmünket elsősorban a mennyország ígéretére, s nem a földi létezés örömeire fókuszáljuk, semmi jó sem származik. Nem vitás, hogy ezerszer inkább bíznánk a sorsunkat egy ateistára, mint egy olyan vallásgyakorlóra, aki megvetően tekint a földi létezésre. A cudar valóság az, hogy mindenki potenciális veszélyforrás, aki nem e világon keresi a személyes boldogságát. Az Isten óvjon mindannyiunkat a fanatikusok világlátásától, hatalmától és atomtölteteitől!

"A hosszú ruha sok szégyent eltakar"

burka1.jpg

 

Hidzsáb, nikáb, khimár, csador, burka, burkini... Csak kapkodjuk a fejünket, micsoda széles tárházzal bír a muzulmán női divat... (Sokatmondó, hogy az automata helyesírás-ellenőrző a hat ruhadarabból négyet nem is ismer.) Hasonlóképp kapkodjuk a fejünket, hogy miként viszonyul e viseletekhez a világ; tiltják vagy engedik, tűrik, vagy támogatják, elítélik vagy tapsolnak hozzájuk. Az elmúlt évek során számos korlátozó törvény született Európában, s számos tüntetést is tartottak ezek ellen. Száz és száz érvet hallunk mindkét oldalról, mintha a kérdés valami hihetetlenül bonyolult volna. Pedig a legkevésbé sem az.

  

burka.jpg

 

Kezdjük mindjárt az alapvetésnél: senkinek semmi joga ahhoz, hogy megszabja nekem, milyen ruházatot viseljek a közterületeken. Ha az öltözékem higiéniailag nem kifogásolható és közszemérmet sem sért, úgy azt hordok, ami nekem tetszik, tökéletesen függetlenül attól, milyen reakciót váltok ki az utca emberéből. Lehetek szakadt, vagy extravagáns; rikítóan bohém, vagy szánalmasan divatjamúlt; megmosolyogtató, vagy felháborító - különösen, ha a pólómon valamely véreskezű diktátor arcképe díszeleg -, senkinek semmi köze hozzá. Egészen más a helyzet, ha magánterületre lépek. A tulajdonosnak nyilvánvaló joga, hogy megszabja, milyen ruházatban lát szívesen, s melyekben nem. Turistaként felesleges fennakadnunk azon, ha egy dél-olasz templomban levetetik velünk a baseballsapkánkat, vagy ha szakadt bőrdzsekink miatt kitessékelnek minket az operabálról. Ha a Tesco valamiért úgy döntene, hogy a keddi napokon csakis azokat a vásárlókat szolgálja ki, akik almazöld kalapban érkeznek, egy szavunk sem lehetne. Hülye egy koncepció volna, de szívük joga; mi meg mehetnénk az Aldiba, vagy a Sparba. Megmosolyogtatónak és értelmetlennek tartjuk, amikor arról olvasunk, hogy Észak-Koreában tilos farmernadrágot viselni. Alapvetően ugyanezt kéne éreznünk, amikor muszlim ruhadarabok viselését korlátozzuk. Persze, tudjuk, ennyire azért tényleg nem egyszerű a dolog.

 

A muzulmán nők viselete kapcsán létezik pár speciális szempont, amely valamelyest árnyalja a képet.

  1. KÖZBIZTONSÁG - 2014-ben egy - már Franciaországban született - fiatal muszlim nő azért perelte be a francia államot a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, mert tiltja és bírsággal sújtja a burka viselését. A bíróság azonban a keresetet elutasította. Az ítélet szerint a közbiztonság védelme legitim indok, amely alapján a felperes ezen jogai korlátozhatók. Az arc eltakarása ellentmond az alapvető társadalmi együttélési normáknak, ugyanakkor bármiféle viselet, amely az arcot látni engedi, engedélyezett Franciaországban. (Ha bukósisakban, vagy símaszkban lépnénk be valamely bankfiókba, a pénzintézet alkalmazottai akkor sem örvendeznének túlzottan.) Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban és Spanyolországban is találkozunk a burka viselését korlátozó jogszabállyal, mi több, a tavalyi merényletsorozat után Srí Lankán is betiltották minden olyan ruhadarab viselését, mely elfedi az arcot.
  2. HIGIÉNIA - A burkinit, a muzulmán nők egész testét fedő strandszerkót számos uszodában tiltják közegészségügyi és vízminőségi szempontokra hivatkozva. Ezek abszolút akceptálható szempontok lehetnek. A morális problémák akkor kezdődnek, amikor vallási toleranciára hivatkozva a muszlim hitűeknek elnézik a burkini viselését, szemben a más hitűekkel, akik továbbra sem szaunázhatnak pólóban. A közegészségügyi és vízminőségi szempontok tisztán szakmai kérdések. Az átlagpolgár el fog fogadni bármilyen - szakmailag alátámasztott - döntést. A vallási alapon történő felemás megítélést viszont aligha. Az pedig egészen komolytalan, ami Európa számos városában történik: először megtiltják, azután - társadalmi nyomásra - mégiscsak engedélyezik a burkini viselését az uszodákban, strandokon. Ez olyan benyomást kelt, mintha a szóban forgó higiéniai szempontok sosem léteztek volna.
  3. VALLÁSI ÉRZÉKENYSÉG - Több tiltó rendelkezés indoklásában szerepelt, hogy az adott ruhadarab vallási jelképnek minősül, így sérti a közrendet. A dzsihádista terrorakciók miatt az emberek érzékenyen reagálnak az erre emlékeztető ruhadarabokra. Ha léteznek tökéletesen érdektelen szempontok, úgy ezek pontosan azok. A nyakláncon hordott kereszt, vagy Dávid-csillag ugyanígy vallási jelképek, s bárkinek sérthetik az érzékenységét. Ki a fenét érdekel?
  4. A NŐK ELNYOMÁSA - Zohre Esmaeli, a világ első afgán modellje meséli el azt a történetet, melyben nagynénjét nyilvánosan megostorozzák, csak mert a kabuli piacon festett körmei véletlenül kivillantak a burka alól... A magam részéről nemigen tudnék érvelni amellett, hogy ezek az egész testet eltakaró cuccok nem a nők elnyomásának eszközei. Egészen nyilvánvaló, hogy azok, még akkor is, ha számos muzulmán hitű nő olyan szinten bensőségesítette a próféta szavait, hogy már nem is érzi kényszernek ezt az elmebeteg előírást. Zohre Esmaeli maga is arról beszél: kamaszlányként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy fehérneműben fotózzák. Tökéletesen a fejébe verték, hogy ez milyen súlyos bűn. A muzulmán nők önkéntes ragaszkodását a hagyományos öltözködéshez nevezhetjük ostobaságnak, agymosottságnak, vagy akár Stockholm-szindrómának is, a lényegen nem változtat. Akarata ellenére senkit nem tehetünk sem szabaddá, sem boldoggá. A tudati fejlődés - bármilyen kívánatos is - csakis belső indíttatásból, önkéntes alapon valósulhat meg.
  5. INTEGRÁCIÓ - Egyes kutatások is azt támasztják alá, hogy az iszlámhívők európai integrációját nemhogy nem segítik, de egyenesen hátráltatják az ilyen jellegű tiltó intézkedések. Az érintettekből ellenérzést és dacot váltanak ki. A fene se tudja, hogy képesek-e ezek az oly idegen kultúrák békésen egymás mellett élni, de ha ártalmatlan szokásokat tiltunk, azzal biztos nem segítjük a folyamatot. Ha egy muzulmán nő a párizsi vagy bécsi augusztusban majd megrohad dohos csadorjában, miközben mindenütt lenge öltözetű lányokat lát, előbb utóbb talán nyitottá válik a szabadság gondolatára. Ha pedig még így sem, úgy tényleg reménytelen a helyzet, s még kevésbé érdemes erőltetni az európai normákat. 

 

zohre.jpg

ZOHRE ESMAELI

 

Kissé zavaros lett mostanában a világ. Sokszor nem értjük, miként lehetséges, hogy feminista szervezetek tüntetnek a burka viselése mellett, miközben meghirdetett céljuk épp a nők teljes felszabadítása. Értetlenül nézzük, ahogy melegjogi szervezetek állnak ki muzulmán szokások mellett, tudva, hogy ők lennének az elsők, akiket pár ezer kilométerrel keletebbre még ma is lazán megköveznének. Hogy ez maga a tiszta, jó szándékú  liberalizmus, avagy csak elvtelen taktikázás, az legyen az ő problémájuk. Nekünk elég az, ha mi magunk erkölcsi szempontból világosan látjuk a problémát. A közbiztonság és a közegészségügy kérdéskörét muszáj komolyan vennünk és mindennél fontosabbnak kezelnünk, hiszen ezek a személyes szabadságunk alapjait adják. Minden egyéb szempont legfeljebb annyit ér, hogy említést tegyünk róluk, többet nemigen. Ha a másik nem sérti privát szféránkat - márpedig az ártalmatlan öltözködési szokások a legkevésbé sem sértik - a józan morál hangján azt kell mondanunk: a muzulmán csajok is azt viselnek, amit csak akarnak.

 

"A magunk útját járjuk"

orban3.jpg

 

Orbán Viktor vasárnapi évértékelője bőven kapott hideget-meleget az elmúlt két nap során. Számos kritikusa megjegyezte, hogy a beszéd - szokás szerint - tele volt csúsztatásokkal, féligazságokkal. Arról azonban kevesen beszélnek, ami a lényeg; a miniszterelnök legnagyobb csúsztatását néma csend övezi mindkét politikai oldalon.

 

"Már nem ülünk fel mindenféle liberális népmesének, ami az önszabályozó piacról, a jó kapitalizmusról, az Európai Unióról és a globális világrendről szól." Számomra ez volt a közel egyórás beszéd leghamisabb mondata. A motiváció elég nyilvánvaló: Orbán egy olyan jóságos állam képét vetíti elénk, amely megvédi a polgárait minden rájuk leselkedő veszedelemtől. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, a központi hatalomnak ez lenne az egyetlen legitim feladata. Csakhogy a polgárokra leselkedő veszedelmek kimerülnek az agresszióban, a bűnözésben; ez a felismerés pedig igencsak szűk feladatkört és mozgásteret adna a mindenkori kormányzatnak. Ezért muszáj ellenségképeket festeni oda is, ahol ilyen - józan fejjel - nem igazán elképzelhető. Az önszabályzó piacot és a kapitalizmust mumusnak beállítani mindazonáltal régi trükk, immáron kétszáz éve vissza-visszatér. Ám azon kívül, hogy hamis legitimációt ad számos politikai döntésnek, nem sok létjogosultsággal bír.

 

"Az általános adócsökkentés politikája tehát bevált, mert a dagály az összes hajót megemeli." Ez az igazán szívmelengető mondat mindössze öt perccel a kapitalizmust és az önszabályozó piacot kritizáló dörgedelem előtt hangzott el. Tényleg senkinek sem tűnik fel az az ellentmondás, mely a két kijelentés közt feszül? A miniszterelnök az elmúlt hónapok során szinte minden jelentős beszédébe beleszőtte az adócsökkentés kifejezést, mégpedig azzal a körítéssel, hogy ezt tartja a kormány legfontosabb gazdaságélénkítő lépésének. Dicséretes a felismerés, azonban gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Mi történne, ha elmennénk a falig és az adók mértékét egészen nullára redukálnánk? Gyakorlatilag megvalósulna a tiszta kapitalizmus, a tökéletesen önszabályozó piac. Orbán Viktor tehát megveregeti a saját vállát a jól csengő és népszerű (és valóban pozitív jelentéstartalmú) adócsökkentés miatt, majd elkezdi savazni az intézkedés lényegét. Nem kell közgazdaságtan professzornak lenni, hogy értsük: minden apró lépés, amely az adóterheket mérsékli, a kapitalizmus irányába mozdít; s minden ezzel ellentétes mozzanat az államot duzzasztva a szocializmust építi. Nem bonyolult.

 

Vajon mi áll mindezek hátterében? Miért beszél a miniszterelnök ilyen blődségeket, s ez miért nem veri ki a biztosítékot senkinél? Az első kérdésre könnyű a válasz. Ha a választópolgárok döntő többsége utálja a spenótot, kifizetődő olyan retorikai elemeket alkalmazni, melyek a parajfőzelék negatívumaira fókuszálnak, még akkor is, ha titokban, étkezőnk félhomályos magányában két pofára faljuk. A kapitalizmus - "hála" Marxnak, Leninnek és az összes világrontó, kommunista bűnözőnek - a mai napig rosszul csengő kifejezésnek számít.  A Kádár-emlőkön nevelkedett, idősödő, zömében vidéki Fidesz-szavazók számára könnyű eladni, hogy a szabad piac valódi fenyegetést jelent, még akkor is, ha Orbán három mondattal korábban épp az exporteredményeinkkel büszkélkedett, különös tekintettel a mezőgazdaság valóban lenyűgöző teljesítményére. (Persze, sokkal jobb ez így, mintha szóban a kapitalizmust istenítené, miközben adókat emelne és látványosan zsugorodna a hazai gazdaság.) Legalább ilyen izgalmas kérdés, hogy az ellenzék miért nem húzza a miniszterelnök orrára ezt a nyilvánvaló ellentmondást? Talán azért, mert liberálisként ugyan kritizálni kéne a szónoklatot, ám valamelyest méltatni illene a tetteket és az eredményeket? Vagy tán azért, mert kiderülne, hogy gazdaságpolitika terén éppen a kormányzat áll közelebb ahhoz, amit liberálisnak nevezünk?

 

"A magunk módján, a magunk szabályai és a magunk döntései szerint élünk." - hirdeti Orbán Viktor huszonkettedik évértékelő beszédében, s nincs is ezzel különösebb baj. Csupán azt kell látni, hogy az a bizonyos harmadik út, melyet Antall József nyomán immár harminc éve kergetünk, egyszerűen nem létezik. A miniszterelnök lelke mélyén valószínűleg még ott él a liberális ifjú, aki a nyolcvanas évek végén egyszerűen és tisztán látta a világot. Mindössze annyi történt, hogy a szavazótábora jórészt kicserélődött, s ezzel párhuzamosan a kommunikációs elemek is szükségszerűen változtak. Hitem szerint ez az oka a legtöbb ellentmondásnak, melyek szavai közt feszülnek.