A múlt héten Vásárhelyi Mária adott interjút a Klikk TV számára. A szokásos, brutális hazugságok mellett ezúttal néhány használható gondolatot is kaptunk a baloldali szociológustól.

A beszélgetés első témája - ki is lehetne más - Magyar Péter. „Rémülten és csodálkozva figyelem, hogy a baloldali és liberális szavazók egy része egy olyan embert támogat – majdnem fenntartások nélkül –, akinek alig van olyan mondata, amivel amúgy egyetért egy baloldali-liberális ember." A felvetés abszolút helyénvaló, jómagam csupán azon álmélkodom, hogy Vásárhelyi Mária miféle képet ápol magában a magyar választópolgárok kapcsán. Talán elvárható volna egy szociológustól, hogy reálisan lássa a társadalmat... Ezzel szemben úgy kommunikál, mintha a progresszív-balliberális irányzat valami hihetetlen tömegeket vonzana hazánkban. Mintha Magyar Pétert a woke vallás elkötelezett hívei emelték volna magasba. Emlékezzünk csak: 2016-ban a migráció kapcsán tartott népszavazást az ország, melyen az érvényesen voksolók 98%-a bevándorlásellenes választ adott. 2022-ben a gyermekvédelem került terítékre, ezúttal 93-95% utasította el a progresszív álláspontot. Vásárhelyi Máriának tudnia kéne, hogy a magyar társadalom - szinte párthovatartozástól függetlenül - meglehetősen józan és konzervatív e kérdések tekintetében. Nem véletlen, hogy a Momentum lenullázta magát, s hogy a DK-MSZP-Párbeszéd hármas fogat összesen 8%-kal büszkélkedhet az EP-választások után. Nagyságrendileg ez az a bázis, amely ténylegesen baloldalinak, avagy balliberálisnak mondható. Az ország 90%-a semmilyen formában nem kér a Nyugaton oly divatos woke-őrületből.

Ahogyan téves volt az a vágyvezérelt mantra is, hogy a TISZA Párt szavazói elsősorban kiábrándult fideszesek lesznek, ugyanúgy ostobaság az is, hogy Magyar Pétert olyanok támogatják, akiket elvi baloldaliság jellemez. Mivel a 30%-ot learató szektavezér a lényeges kérdések kapcsán - háború, migráció, gender, szuverenitás - gyakorlatilag ugyanazt képviseli, mint a kormány, így arra kell következtetnünk, hogy Orbán politikai irányvonala kifogástalan, csupán személye megosztó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy immáron több mint harminc éve folyik ellene a szisztematikus karaktergyilkolás itthon és nemzetközi szinten egyaránt, úgy azon kell csodálkoznunk, hogy ekkora ellenszélben miként tudott minden választást fölényesen megnyerni az elmúlt 18 esztendőben. "Nem hiszem, hogy ezzel a koncepciótlan, ide-oda kapkodó, igazából tartalmatlan politikával hosszú távon felszínen lehet maradni, őt egy politikai divatjelenségnek gondolom. A kilátástalanság és reménytelenség termékének látom őt" Egy percig sem vitatkozom Vásárhelyi Máriával, de a megfelelő következtetéseket azért nem árt levonni. A TISZA Párt hívei elsősorban protest-szavazók, akik nem valami mellett, hanem kifejezetten Orbánnal szemben foglalnak állást. Nem feltétlenül igényelnek tartalmas, elvi politizálást, de ha mégis, az a legkevésbé se a woke-progreszió jegyében foganjon.

A beszélgetés végén a baloldali ellenzékre terelődött a szó: "Általában helyesnek tartom a múlt tisztázását, hogy elmondjuk, szerintünk mi történt mondjuk 2006-ban, vagy mi történt 2010-ben, hogy ki a felelős azért, hogy így alakultak a dolgok." Ezzel csak egy a baj. Bárki, aki eddig ezt megtette, politikai értékválasztástól függetlenül minden esetben ugyanarra jutott: Gyurcsánynak - aki annak idején hajlandó volt a rendőrterror eszközéhez nyúlni a tüntetőkkel szemben - távoznia kell a közéletből. Ezzel viszont a baloldaliság utolsó helyőrsége is megszűnne hazánkban, amit személy szerint abszolút üdítőnek tartanék, ám alig hiszem, hogy Vásárhelyi Mária egy ilyen világról álmodna. Egyébként is, sokszor, sok helyen elmondta már - és ezzel sem igazán lehet vitába szállni -, hogy a DK egyet jelent Gyurcsánnyal, hogy Fletó nélkül nincs Demokratikus Koalíció. Sőt mondott olyat is idén tavasszal, még a Friderikusz Podcast vendégeként, amit rajta kívül csak kevesen tudnának rezzenéstelen arccal előadni: "Én azt gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc egy demokrata, Orbán Viktor meg abszolút nem egy demokrata, és aki nem érzi ezt a különbséget, abban nincs érzékenység." Vicces. A kérdés innentől már csak az, hogy ezzel a végtelenül elfogult, önbecsapó attitűddel miféle szembenézést vár 2006 kapcsán.

Ha már a bevezetőben brutális hazugságokat említettem a múlt heti riportot illetően, úgy ne menjünk el szótlanul ezek mellett sem. "Föl sem fogjuk, hogy milyen iszonyatos seb a magyar társadalom testén, hogy innen elment egymillió ember, ebből az országból." Vásárhelyi Mária persze - a baloldali gondolkodókra jellemző módon - csupán dobálózik a légből kapott számokkal, nem tesz mellé időintervallumot. Így aztán legfeljebb csúsztatásról beszélhetünk, hiszen lehet, hogy a Rákóczi-szabadságharctól kezdi a számlálást... Mi azért maradjunk a tényeknél: 2010 óta összesen 326 ezer nemzettársunk vándorolt ki Magyarországról. A népességfogyás ugyanebben az időszakban ennél valamivel kisebb: 249 ezer fő. Én nem állítom, hogy az idegen földön szerencsét próbáló, évi 23 ezer fő jelentéktelen embertömeg volna. De azt sem gondolnám, hogy az érintettek elsősorban politikai okból távoznak; hogy a társadalom legképzettebb rétegét jelentenék; hogy sosem térnek vissza; vagy hogy egyáltalán bármi gond lenne azzal, ha valaki a világlátás és a magasabb bér reményében néhány évet külföldön tölt.

"A média 90%-a az ő kezükben van."  - állítja Vásárhelyi Mária a kormányoldalra célozva. A valóság ezzel szemben az, hogy folyamatosan nő a kormánykritikus médiumok száma. Míg 2010-ben mindössze 36 - politikailag releváns - ellenzéki hangvételű felület működött Magyarországon, mára ez a szám 61-re hízott. A felmérések szerint 5,6 millió hírfogyasztóhoz jutnak el a baloldali sajtóhírek, míg a kormánypárti üzenetek csupán 5,1 millióhoz. Telex, HVG, 24.HU, 444, RTL Klub, Népszava, Partizán, Klubrádió... miről beszélünk?? (A konzervatív médiatúlsúlyról szóló hiszti különösen megmosolyogtató mostanság, amikor Brüsszel már nyíltan zsarolja Elon Muskot, hogy vezessen be cenzúrát, s billentse a hírfolyamot a progresszívek javára. „Az Európai Bizottság törvénytelen alkut ajánlott az X-nek: ha hajlandó vagyok szép csendben cenzúrázni a bejegyzéseket és ezt senkinek sem árulom el, nem fognak megbírságolni” - írja a közösségi oldal tulajdonosa.)

Természetesen menetrendszerűen érkezik az elmaradhatatlan vádpont: a Fidesz goebbelsi kommunikációt folytat... A gond csak az, hogy amikor két kommunista beszélget, ők sosem fogják megkérdezni egymástól, hogy mi is a baj ezzel. A goebbelsi propaganda ugyanis nem több, mint marketingtechnika, melyet mindkét térfélen nagy előszeretettel használnak. Átkeretezés (túlóratörvény helyett rabszolgatörvény, a Fidesz a pedofilok pártján áll stb.), majd a lebutított üzenet sűrű ismételgetése. Ennyi az egész. Világos, hogy egy értelmiséginek, aki elsőre is megérti a szót, igen fárasztó ez az óvodás beszédmód. De kár fintorogni, ha a választópolgárok többségénél ez a módszer az, amely a leghatékonyabb. Ha már valódi problémát keresünk, érdemes inkább a tartalomra koncentrálni: valós-e az üzenet, avagy tömény hazugság? Amikor az ellenzék rabszolgatörvényre keresztelte át a túlóratörvényt, rendkívül messze járt a valóságtól, ám az ötlet igazán kreatív volt és egy kicsit sem bántó. Amikor azonban az "Isten? Haza? Pedofília!" kampány indult, ez már olyan szinten volt hazug és gyomorforgató, hogy még az ellenzék soraiban is megbotránkozást keltett. Amikor a baloldal a Fideszt vádolja goebbelsi propaganda folytatásával, az első, amit vizsgálniuk kéne, hogy maga a tartalom igaz-e. Jómagam készséggel elismerem, hogy a kormánykommunikáció jellemzően lebutított és primitív, de egyetlen esetre sem emlékszem, amikor hamis állítást vertek volna nagydobra. 

A mögöttünk álló 14 esztendőt százféle módon elemezhetjük és méltathatjuk. Egy fontos aspektusról azonban ritkán esik szó. Amíg a fényességes Nyugaton a woke-progresszív narratíva lassan mindent átfest és bekebelez, addig Magyarországon egyre szűkül az igény a balliberális gondolatra. (Hol van már az MSZP-SZDSZ kétharmad...) Ma már az Orbán-gyűlölők sem kérnek belőle. Szószólója, képviselője több is akad a kelleténél; szavazóbázisa, reménye és jövője azonban alig-alig van már e világlátásnak. Nem véletlen Vásárhelyi Mária pesszimizmusa: lassan egymaga marad. 

Gyakran előkerülő téma, hogy mekkora az a vagyon, illetve mekkora az a jövedelem, amely mellett már kényelmesen hátradőlhet az ember. Egyes barátaim úgy számolnak: havi 3-4 millió forintra feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy az általuk megszokott életszínvonalat tartani tudják. Jómagam a másik végletet képviselem: számomra pár százezer forint is elég a boldogsághoz. Egyre inkább azt érzem, hogy szubjektív jólétünket nem elsősorban a bevételeink, sokkal inkább a kiadásaink határozzák meg. Mélyen hiszem, sőt biztosan tudom, hogy puritán módon is lehet minőségi életet élni.

HITELEK

Soha nem vettem fel semmiféle hitelt, s terveim szerint a jövőben sem fogok, így aztán kamatokat sem kellett nyögnöm soha. Az első lakásomat akkor vásároltam meg, amikor már volt elég megtakarításom hozzá. Huszonnégy évvel ezelőtt ez könnyebb mutatványnak számított, mint manapság, azonban már akkortájt is sok türelmet igényelt - hosszú esztendők takarékos hétköznapjai kellettek hozzá. Az ingatlanra felvett hitel persze sokszor megkerülhetetlen, mi több, néha kifejezetten racionális döntés is lehet. Amit viszont (fogyasztói szempontból) soha nem értettem, az a hitelkártyák világa. Számomra ez maga a pénzügyi aknamező, a teljes kiszolgáltatottság a semmiért cserébe. Miért jó az, ha megvehetek olyan nélkülözhető termékeket és szolgáltatásokat, amelyekre nincsen pénzem? Miért jó az, ha irracionális vágyaim kielégítése brutális kamatterhekkel jár? Miért jó az, ha védtelenné válok a pénzintézetek és egyéb szolgáltatók esetleges visszaéléseivel szemben?

VÁSÁROLGATÁS

"Nézd ezt a ruhát! Kár lett volna otthagyni ennyiért..." - e mondatokat pár százszor hallottam már, s gyanítom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. A nők többsége egész egyszerűen így működik. Vásárolgatnak. Nekünk, férfiaknak csupán egy megoldandó, fárasztó feladat, ha egy új cipőt, vagy nadrágot be kell szereznünk - a nőknek ez valódi örömforrás. Ősi, génjeikbe kódolt ösztönről van szó. Ahogyan annak idején a szavannát járták ehető, vagy más módon felhasználható javak után kutatva, most pont ugyanilyen érdeklődő alapossággal vizsgálják át a különböző plázák kínálatát. Nekem speciel semmi bajom ezzel, csak nem adom oda a bankkártyámat. Családom nőtagjai annyit költenek értelmetlen, nélkülözhető csecsebecsékre, amennyit csak akarnak, de nekik kell kigazdálkodniuk a forrást. Ez egy olyan csatorna, amelyen rengeteg pénz elfolyhat, ha nem figyel az ember. Van olyan barátom, aki válás után elképesztő gálánsan ellátja volt nejét, ám az már rendszerint a hónap közepén panaszkodik, hogy üres a számla. Azt javasoltuk neki, hogy utaljon három részletben: tizedikén, huszadikán és harmincadikán. Azóta jut mindenre...  

NAGYOBBAT, ÚJABBAT, SZEBBET

Átlagos, nyári szombat délután: barátaink sorra érkeznek, hogy kies teraszunkon pár órát eltöltve egyenek-igyanak, kártyázzanak. A konyhában lepakolják az általuk hozott söröket, borokat, s míg én a bárpultnál töltöm a whiskyt az első fecskéknek, fél füllel ezt hallgatom: "Mikor lesz már nagyobb hűtőtök, amibe minden belefér??" Ha történetesen EB-meccs megy, így a tévét is beizzítjuk, menetrendszerűen érkezik a fikázás: "Tényleg ezen a kis szaron fogjuk nézni?" Hosszú évek óta hallgatom. És ami a legrosszabb: miután elmentek, még egy hétig az asszony visszhangozza ugyanezt: "Laci, tényleg kéne már egy új..." De nem hagyom magam. A hűtőnk pont ugyanaz, amit 24 évvel ezelőtt vásároltam, még az első lakásomba. Működik. És amíg működik, nem lesz másik. Elég sok ital belefér így is...

LUXUS

Egyik cimborám - Sanyi - a mexikói családi nyaralás fotóit mutogatja telefonján. Négymilliót költöttek tíz nap alatt - mondja. A másik vitorlást tart az Adrián - nála a fix költségek szöknek az égig. Van olyan barátom, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy 200 négyzetméteres háznál kisebben éljen. Kell neki a tér. Aztán ott van Tibi, a festőművész; nála a lakás maga a műterem. Jómagam beérem az európai tengerpartokkal; nincs és nem is lesz hajóm még a Balatonon sem; s a lakásom, melyben négyen élünk, alig több, mint hatvan négyzetméter. Ezzel együtt is azt érzem, hogy hétköznapjaimat a bőség és a kipárnázott kényelem jellemzi. Ha csak meg szeretném közelíteni barátaim luxuséletét, ahhoz nagyságrendekkel többet kéne dolgoznom. Egész egyszerűen nem ér ennyit az egész. 

VÁLÁS

Családban élni nem csupán örömteli és mozgalmas, de gazdaságos is egyben. Ha - megőrizve a szeretetet és a lángot - sikerül egyben tartani egy házasságot, az nem csupán a gyerekek és a szülők érzelmi egészségének tesz jót, de a pénztárcának is. Számtalan válást látok a környezetemben. A következmény: rengeteg utazás, szervezés a gyerkőcök miatt és minimum két lakás fenntartásának a költsége. Néha háromé. Hiszen a közös szülői felügyelet és gondoskodás úgy is megvalósulhat, hogy a kiskorúak maradnak a szülői házban, apa és anya ugyanakkor hetente váltják egymást. Az utódok számára nyilván ez a legkényelmesebb és a lehető legkisebb traumával járó megoldás, ám értelemszerűen a legdrágább is. A hollywoodi mozikban szó sem esik arról, hogy ez anyagilag bárkinek is megterhelő volna; a realistább, európai sztorikban azonban már felsejlik a valóság: az apa a páratlan hetekre visszaköltözik idős szüleihez, egy lepukkant motelben húzza meg magát, vagy egyenes a kocsijában alszik. Egy biztos: a válás költséges mulatság - már csak ezért is érdemes ápolni és életben tartani a párkapcsolatokat.

***

Persze, senkinek sem könnyű. De egészen biztosan élhetőbbé varázsolhatjuk világunkat, ha nem költünk feleslegesen. Az örökös károgók nagy előszeretettel beszélnek arról, hogy Magyarországon az egy főre jutó fogyasztás milyen alacsony a kontinens egészéhez képest. Még egy román is többet pakol a tányérjába... Tálalják mindezt úgy, mintha szegényedne az ország. Miközben ennek pont az ellentéte igaz: ha azonos jövedelem mellett kevesebbet fogyasztunk, azzal kifejezetten gazdagodunk. Tavaly ősszel minden korábbi csúcsot megdöntött a lakossági megtakarítások mértéke; az 54 ezer milliárd forintos összeg háztartásonként 13 millió forintot jelent (ez több mint kétszerese a román értéknek). Jómagam a legkevésbé sem aggódom amiatt, ha nem verjük el minden fillérünket azonnal. Holnap is lesz nap.

Hosszú évek óta hallgatjuk a balos káoszteremtők vágyvezérelt mantráját, mellyel elsősorban önmagukat, híveiket, elvtársaikat kívánják nyugtatgatni. Fotósaik mindig lesben állnak, hogy elkaphassanak végre egy-egy olyan pillanatot, amikor valamely nemzetközi fórumon a magyar miniszterelnök pár másodpercre társaság nélkül marad, hogy aztán fényképpel illusztrálva kürtölhessék a világba: lám-lám, Orbán Viktor elszigetelődött, magára maradt, jelentéktelenné vált... Vajon észhez térnek valamikor, vagy még az elmúlt tíz napot követően is ugyanezt a blődséget szajkózzák tovább?

Miután tegnap a francia Nemzeti Tömörülés is társult a Patrióták Európáért pártcsaládhoz, Orbánék újonnan alapított szövetsége rögtön a harmadik legnagyobb létszámú - egyben a legnagyobb jobboldali - frakciót alkothatja az Európai Parlamentben. A június 30-án történt bejelentés óta kilenc országból értekeztek csatlakozók, így a jelenlegi állás szerint 12 ország 84 politikusa ülhet a Fidesszel azonos képviselőcsoportban. Magyarország soros EU-elnökségének második napján Orbán Kijevbe, majd három nappal később Moszkvába, rögtön utána Pekingbe repült. Nekem nagyon nem úgy tűnik, hogy a magyar kormányfő jelentéktelen, szürke egér volna a nemzetközi politikában.

Ma még aligha látjuk előre, mi lesz kontinensünk jövője. Az EU évek óta száguld a szakadék felé, gyakorlatilag minden lényeges kérdésben - migráció, gender, háború, gazdaság, zöld átállás - ostoba, pusztító, tisztán ideológiai alapú döntésekkel operál. Vátesz legyen a talpán, aki tudja, hogy az új frakció, a magyar elnökség, illetve Orbán aktivitása elég lesz-e ahhoz, hogy megfékezze e látványosan önpusztító és fejetlen kapkodást. A múlt viszont már a miénk, s talán most van az a pillanat, amikor érdemes felidézni az elmúlt esztendők nagy bölcsességeit, melyeket Orbán eljelentéktelenedése kapcsán fogalmaztak meg velünk élő, tévedhetetlen látnokok.

"Orbán végérvényesen elszigetelődött Európában" - írta Facebook oldalán a magyar közélet szellemi óriása, Fekete-Győr András. Posztját 2021 március 3-án élesítette, amikor a Fidesz és az Európai Néppárt útjai elváltak egymástól. Pikáns, hogy a hozzászólók többsége már akkortájt is úgy látta: Orbán az egyik legbefolyásosabb európai politikus, továbbá, hogy az Európai Néppárt az, amely abszolút vállalhatatlanná vált. Azóta nem csupán Fegyőrt penderítették ki pártjának elnöki pozíciójából, de magát a Momentum Mozgalmat is az Európai Parlamentből...

Folytassuk a kedvencemmel, az Amerikai Népszavával, mely két évvel ezelőtt, egy EU-csúcs után így fogalmazott: "Orbán megítélése eddig is katasztrofális volt a világban (ami árnyékot vet az egész ország megítélésére), de az ukrán elnök személyes kritikája végletesen és végérvényesen elszigetelte a civilizált emberek közösségétől. Zelenszkij egy megtámadott ország hős elnöke, aki egy agresszor túlerejével szemben harcol, és az országában tömeggyilkosságokat hajt végre az orosz hadsereg, amelyet Orbán ideológiai szövetségese irányít. Volodimir Zelenszkij ma a szabadság és a hősiessége (sic!) jelképe, az Orbánhoz intézett nyilvános üzenete Orbán politikai megsemmisülése." Világos, hogy a bolsevik nyelvezet, a gátlástalan hazugság és kitapintható ideológiai túlfűtöttség már önmagában is megmosolyogtató. De hogyan képes leírni egy önmagát komolyan vevő újságíró azt, hogy "végérvényesen"? A kommunisták eddig sem a beigazolódott jóslataikról voltak híresek, legalább ezzel felhagyhatnának.

"Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke annyira elszigetelődött az Európai Unió vezető köreiben, hogy ezen várhatóan a jövő júniusi európai parlamenti választás sem fog javítani. Gyengülnek Magyarország miniszterelnökének esélyei arra, hogy egy páneurópai radikális konzervatív mozgalom vezetője lehessen" – vélekedett a New York Times cikkírója, Andrew Higgins tavaly novemberben. Ő is alaposan mellétrafált, még akkor is, ha visszafogottabban, elegánsabban fogalmaz, mint az előbbiek.

"Szerintem az egyetlen jó dolog, hogy Orbán többé-kevésbé elszigetelődött." Ezek már az Európai Bizottság környezetvédelmi, óceáni és halászati biztosának, a litván Virginijus Sinkevicius szavai idén februárból, aki szerint „szégyenletes, hogy Magyarország továbbra is akadályozza a Nyugat Oroszország elleni védekezésének fontos mérföldköveit." Az egyetlen figyelemreméltó teljesítmény ebben az, hogy e fontoskodó bürokraták mennyi hülyeséget képesek két mondatba belesűríteni. (Nem igaz, hogy a magyar kormányfő elszigetelődött, az sem, hogy akadályozna bárkit bármiben, az meg pláne szürreális, hogy Oroszország katonai támadásától kéne tartania bármely NATO-tagállamnak.) 

Talán mind közül a jobbikos Gyöngyösi Márton a legidiótább. Ő még egy hónappal ezelőtt is így írt Instagram oldalán: "Magyarország az Orbán-kormány külpolitikája miatt teljesen elszigetelődött és magára maradt Európában, ebben a tekintetben hasonló helyzetben van, mint 1920. június 4-e előtt." Egészen döbbenetes a realitásérzék teljes hiánya. Pontosan tudjuk, hogy hazánk helyzete az égvilágon semmiben sem hasonlít a 104 esztendővel ezelőttire. S legfőképp azért nem, mert annak idején Tisza Istvánt - hosszú ellenállását megtörve - végül sikerült belerángatni a háborúba; Orbán Viktorral ezt bizonyosan nem tudják megtenni. S persze a lelketlen nagyhatalmaknak még (egy vesztes háborúból fakadó) erkölcsi alap sem kell hozzá, hogy egy országot tönkretegyenek, elszigeteljenek, feldaraboljanak, vagy épp gyarmati sorba taszítsanak - lásd Lengyelország esetét a második világégést követően. Az igazság az, hogy mindehhez jelenleg egyszerűen kevés az erejük. Patrióták a világ minden pontján élnek; az ő befolyásuk talán képes ellensúlyozni a globalisták brutális hatalmát.

Ha tippelnem kéne, azt mondanám: az Orbán-fóbiások kommunikációját illetően semmi sem fog változni a jövőben. Egyrészt: eddig sem érdekelte őket a valóság; eddig is a vágyaikat, ideológiai elképzeléseiket tálalták, tökéletesen függetlenül a realitástól. Másfelől úgy megszokták már e hamis mantrát, hogy nehéz is volna szabadulniuk tőle. Orbán magára maradt és kész. Miért hinnénk a szemünknek, ha nekik is hihetünk??

Gyakran előfordul, hogy egy teljesen politikamentes témájú beszélgetés során is előhúzom a BALOLDALI, avagy annak szélsőértékét jelentő KOMMUNISTA jelzőket. Ilyenkor a finnyások azonnal rám szólnak, hogy ne politizáljak, azonban muszáj helyretennem őket: szó sincs ilyesmiről. Ezeket a fogalmakat, illetve egészen pontosan azt, amit takarnak, nem a közélet hozta létre. A baloldaliság a lélek betegsége, melyet emberek milliói hordoznak magukban. Az ő romlottságuk volt előbb, a pusztító ideológiák már csak kihasználták ezt az ideális táptalajt, hogy azon szárba szökkenjenek. A pszichikai tünetegyüttest pedig mindannyian jól ismerjük.

FRUSZTRÁCIÓ

Tökéletesen érthető, ha lázadunk az embertelen körülmények ellen, ha elutasítjuk az elnyomás minden formáját. A baloldali ember azonban mindenben elnyomást lát, mindenhová elnyomást vizionál. Képzeljük magunk elé a 20. század végének Nyugat-Európáját: csaknem teljes politikai, gazdasági és személyes szabadság, továbbá mérhetetlen jólét - az ember azt hinné, hogy ez már a földi mennyország, ahol végre hátra lehet dőlni. De nem: a permanens frusztráltságban élők még ekkor sem képesek leállni. Ha nincs már semmiféle ördög a láthatáron, ők akkor is festenek maguknak párat. Vegyük észre, hogy ez a mentalitás a buddhista lelkület tökéletes ellenpontozása. A buddhizmus megnyugvást, elfogadást, békét hirdet, s pontosan tudjuk, hogy ez vezet a lélek egészségéhez. Az állandó forradalmi hevület beteg állapot; a hosszútávon magas pulzusszám kikészíti a szívet.   

IRIGYSÉG

Nyilvánvaló, hogy a baloldaliak örök frusztrációja az irigységből fakad. Hiszen hogy is érhetne véget a világforradalom, ha a szomszéd jachtja fél méterrel nagyobb?? A lelki egészség kiindulópontja, hogy képesek legyünk azt mondani: ennyi elég, nem vágyunk többre. Ehhez pedig nem csupán egy viszonylagos jólét szükséges, de egy csöppnyi fantázia is. El kell érnünk azt az állapotot, amelyben már nem a pénz áll a gondolkodásunk fókuszpontjában; az már csupán egy eszköz marad, s még véletlenül sem a cél. Muszáj új, felemelő célokat találnunk, melyek valódi boldogságot adhatnak. (Az sem számít, hogy ezek egyéni ambíciók - sport, alkotóművészet, hobbi -, avagy közvetlenül a közösséget szolgáló törekvések.) Aki képes felhőtlenül élvezni a bőséget, magasról téve rá, hogy mások még gazdagabbak, még nagyobb hatalommal és lehetőségekkel bírnak, abból garantáltan sosem lesz radikális baloldali.

ÖNÁLLÓTLANSÁG

Természetesen sokan vannak, és mindig is sokan lesznek, akik egy adott pillanatban még messze állnak attól, hogy megnyugodva hátradőljenek. Talán épp most kezdték a pályájukat; talán épp tegnap ment tönkre a vállalkozásuk; talán még nem törlesztették vissza minden hitelüket - ezernyi életút sok ezernyi életszakaszát láthatjuk. Az egyetlen lényeges lélektani szempont minden esetben az, hogy az érintett képes-e, kíván-e tenni magáért, avagy elsősorban a külvilágtól várja a megoldást. Az egészséges, jobboldali gondolkodásmódú ember csupán annyit kíván: hagyják szabadon élni és dolgozni, megteremt ő mindent magának. A baloldali attitűd ezzel szemben magatehetetlenséget, életképtelenséget, a gyermekkorban rekedt személyiséget takar, mely mindig kívülről jövő megváltásra vár.

SZERVILIZMUS

Mivel a baloldali ember nem hisz az önállóságban, a saját erejében és képességeiben, jólétét minden esetben valamiféle felsőbb hatalomtól, az államtól, vagy még inkább egy államok feletti birodalomtól reméli. Hozzáállását ebből fakadóan a szolgalelkűség jellemzi; a párt, a központi ideológia, a birodalmi politika dogmáit és döntéseit kritikátlanul elfogadja és magáévá teszi.

KÉPMUTATÁS

A szervilizmusból egyenesen következik. Ha nem a saját gondolatainkat szajkózzuk, ha nem a saját érdekeink szerint cselekszünk, ha nem tudunk mit kezdeni egy önkényes dogmavilág önellentmondásaival és ocsmányságával, úgy e kognitív disszonanciából csakis a gerinctelen farizeusság jelenthet kiutat. Jómagam a nyolcvanas években jártam általános iskolába, s még emlékszem a november hetedikei ünnepségekre. Sokadmagammal mindig azt éreztem: ehhez az égvilágon semmi közünk. Felidézhetjük a régi utcatáblákat is: Lenin körút, Tolbuhin körút, Vörös Hadsereg útja... Ki a fene az a Tolbuhin? Miféle ízléstelenség egy idegen, elnyomó hatalom regimentjéről utat elnevezni? Igazán beteg és nyomorult lélekről árulkodik, ha valaki képes vallani a vállalhatatlant, amiért a gyerekei, diákjai, barátai előtt is pironkodnia kell.

KISHITŰSÉG

A baloldali lelkületű ember gyűlöli a versenyt. Nem véletlen, hiszen tudja, hogy alulmaradna. Tisztában van azzal, hogy az ő hozzáállásával a tisztességes, sportszerű győzelem lehetetlen küldetés. Így mindent megtesz azért, hogy a versenyt elkerülje, sőt lehetőség szerint meg is szüntesse. "A múltat végképp eltörölni" - énekelték a lelkes kommunisták annak idején, s nyilvánvalóan erre rímel a mai cancel culture is. A mögöttes szándék végtelenül szimpla: ha eltöröljük a múltat, úgy nincs összehasonlítási alap, nincs mivel versenyezni. A párkapcsolati féltékenység is ugyanez a jelenség: ha valaki hallani sem akar az exekről, s rosszul lesz, ha találkoznia kell velük; aki legszívesebben kalitkába zárná a másikat, az egészen biztosan komoly önbizalomhiánnyal küzd.

MÁRTÍROMSÁG

A baloldali ember mindig áldozat. Néha a körülmények áldozata. Máskor más emberek áldozata. Mindegy, hogy történt-e erőszak, bűncselekmény, tényleges elnyomás. Ő áldozat és kész. Lubickol ebbéli szerepében, hiszen ez adja számára a vélt erkölcsi magaslatot. Ő szent, hiszen bántják, kisemmizik, elnyomják. S ha e kamaszos, ostoba önsajnálat nem lenne épp eléggé pusztító, a baloldali lelkületű ember még ideológiát is társít képzelt (vagy ritkán valós) nyomorához. Ezen ideológia szerint ő maga kárpótlást, támogatást, kvótát, safe place-t és különleges elbánást érdemel; mindenki más ugyanakkor köteles ugyanilyen mártírrá válnia - szétosztani vagyonát, befogadni bármiféle jöttmentet, bűnhődni, szenvedni, önmagát teljességgel háttérbe szorítani. Innen ered a kötelező altruizmus hamis és mérgező tana. Boldog és elégedett ember sosem hirdet hasonlót.

BARBARIZMUS

Mindez a lelki nyomor egyetlen gyilkos attitűddé sűrűsödik össze, melyet akár a civilizáció tagadásának, nyílt barbarizmusnak is nevezhetünk. A radikális baloldali nem tiszteli a magántulajdont, hiszen nem elégedett a sajátjával. A radikális baloldali nem tiszteli a rendet, a biztonságot és a békét, mert a frusztráltsága és dühe mindennél erősebb, továbbá az a hamis gondolat vezérli, mely szerint nincs vesztenivalója, rosszabb már nem lehet. A radikális baloldali nem tiszteli a szabadságot, hiszen az számára semmit sem jelent.

***

Sokszor, sok helyen megfogalmaztam már: a szolidaritás, a közösség, az elesettek istápolása megkérdőjelezhetetlen értékek. De csakis akkor nemes a tett, ha a szándék önkéntes. A baloldaliság legnagyobb bűne, hogy nem hisz az önkéntességben, kizárólag az erőszakban. S ha megkapargatjuk a felszínt, úgy az erőszakosság mögött minden esetben frusztrációt, irigységet, önállótlanságot, kishitűséget, szervilizmust és visszataszító mártíromságot találunk, de minimum képmutatást, cinizmust, szélhámos üzleti érdeket. Akit ugyanis jó szándék vezérel, az minden esetben ragaszkodik a békés megoldásokhoz.

Ami azt illeti, jómagam a legkevésbé sem hiszek a baloldaliságban. Hitem szerint mindaz az érték, amely ide sorolható - szolidaritás, az elesettek felkarolása, dolgozói érdekképviselet - megjeleníthető és érvényre juttatható önkéntes alapon, mindenféle állami erőszak nélkül is. De most lépjünk ezen túl!

A 21. században már szinte evidenciának számít, hogy az állam ezerféle központi szolgáltatást - nyugdíjat, egészségügyet, oktatást, segélyezést, családtámogatást - nyújt. A választópolgárok többsége belenyugodott abba, hogy magas adókat fizet, s cserébe néhány szükséglete - ilyen vagy olyan színvonalon - automatikusan kielégítést nyer. E téren nincs lényeges különbség a globalista és a szuverenista politikai erők közt sem: mindkét térfélen terebélyes államban gondolkodnak. A kérdés innentől fogva már csak az: vajon mi maradt a baloldalnak? Ha a jóléti állam koncepcióját minden valamirevaló támogatottsággal bíró párt elfogadja, úgy mi az a plusz, ami bármiféle létjogosultságot biztosíthat a baloldaliság számára?

A választ egy aktuális hírben megleljük. "Spanyolországban tavaly februárban hagyták jóvá végleg a kiskorúak szabad nemváltását biztosító intézkedéscsomagot, melynek köszönhetően 16 éves kortól bárki szabadon kérvényezheti neme megváltoztatását mindenféle előzetes bírósági vagy orvosi jóváhagyás és szülői felügyelet nélkül. Az eljárás ráadásul ijesztően egyszerű, ugyanis csak egy formanyomtatványt kell kitölteni az anyakönyvi hivatalban, majd egy hónap múlva meg kell erősíteni ugyanilyen formában a nemváltási szándékot és már készítik is az új iratokat az érintetteknek. Aki igényt tart rá, az ugyanilyen könnyedén vetheti alá magát hormonterápiának vagy sebészi beavatkozásnak is. A konzervatív Néppárt (PP) által vezetett madridi régió azonban módosította a parlament által jóváhagyott törvényt és az eredetinek egy finomított változatát vezették be. Például Madridban senki sem kérvényezhetett eddig nemváltást anélkül, hogy beszélgetett volna egy pszichológus szakemberrel a szándékairól. A miniszterek tanácsa keddi ülésén alkotmányellenesnek minősítette a madridi törvénymódosítást, majd a szélsőbaloldali egyenlőségi miniszter bejelentette, hogy fellebbezést nyújtanak be ellene az alkotmánybíróságon." (Magyar Nemzet, június 26.)

Értjük ezt? Adott egy liberális szabályozás, amelyet a konzervatívok kiegészítenek egy lényeges és hasznos elemmel. A liberális jelleg továbbra is megmarad, továbbá mindenki számára nyilvánvaló, hogy az új elem a nemváltásra készülők jólétét szolgálja. Mit tesz erre a baloldal? Toporzékol, hisztizik és az alkotmánybírósághoz fordul.

Magától értetődő: aki komolyan elgondolkodik azon, hogy nemet kellene váltania, az súlyos pszichikai problémákkal küzd. Simán lehet, hogy e problémák ténylegesen abból fakadnak, hogy a Teremtő megtréfálta az illetőt, s lelkét nem megfelelő testbe költöztette. Simán lehet, hogy problémájára a nemváltó műtét a legjobb megoldás. És simán lehet, hogy a beavatkozás után kiegyensúlyozottan és boldogan él majd. De az is lehet, hogy nem. Talán nem is ez a fő gondja. Talán egészen más a megoldás. Talán az igazi, visszafordíthatatlan tragédiát pont az okozza majd, ha kés alá fekszik. Bevallom: nem is értem, miként merül fel bárkiben, hogy a pszichológussal való előzetes konzultáció elkerülhető. A kamaszok ráadásul különösen érzékeny életszakaszban járnak: kevés olyan 16 évessel találkozni, akinek ne lenne valamiféle lelki gyötrelme. Van, akit a szerelmi ügyek stresszelnek, másokat azok hiánya. Van, aki képtelen beilleszkedni az iskolai közösségébe, másnak a szüleivel való kapcsolata a problémaforrás, pláne, ha elvált szülőkről van szó. Továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás - ezer nehézség nyomaszthat minden serdülőkorút. Az identitás-krízis, s ennek részeként a pszichoszexuális fejlődés problémái az életkor velejárói; az esetek többségében nyomtalanul elmúlnak. Ha valaki az érintettek jólétét tartja szem előtt, az mindezt figyelemmel kíséri és megköszöni a konzervatívoknak a törvénymódosítást, majd teljes mellszélességgel támogatja azt.

A posztmodern baloldal azonban magasról tesz a társadalom jólétére. Képviselői a woke-progresszív vallást követik, melynek dogmavilága megkérdőjelezhetetlen. Olyan egyszerűen nem fordulhat elő, hogy bárki, aki valaha is a fejébe vette a nemváltás gondolatát, bármikor is meggondolja magát. Ezzel magát a gender-ideológiát veszélyeztetné, az pedig - lássuk be - nagyságrendekkel fontosabb, mint az egyén testi-lelki egészsége. Az egyenlőségi miniszter reakciója remekül szemlélteti, hogy e beteg és torz vallás milyen mélyen tudományellenes - utoljára a középkori katolicizmusban láttunk hasonlóan szemellenzős attitűdöt. Döbbenetes, ahogy kézzel-lábbal tiltakoznak a szakemberek bevonása ellen, s még döbbenetesebb, hogy nincs, aki az orrára koppintana egy közel ötvenmilliós nemzet miniszterének, mondván: azért ezt mégsem kéne.

Ami azt illeti, jómagam sosem hittem a baloldaliságban. De azért voltak idők, amikor a jó szándékot még érzékelni lehetett. A mai, progresszív baloldal kapcsán már illúzióim sincsenek. Nyilvánvalóan a káoszteremtésben és a pusztításban utaznak. Vallásuk gyorsabban fog eltűnni, mint bármely beteg ideológia, melyet valaha is felemelt a történelem - a kérdés csak az, mennyi gyógyíthatatlan sérülést, szenvedést és kárt okoznak addig.

Aki látta a tegnapi meccset, abban aligha maradt kétség: a nemzeti identitás nagyon is élő, nagyon is felemelő. A magyar csapat és a magyar szurkolótábor elképesztően elszánt, ám ugyanezt láttuk a skótokon is. Ahogy a mérkőzés előtt énekelték himnuszukat... abban volt erő és volt emelkedettség. Bármilyen sokan dolgoznak is rajta a világ progresszív térfelén, a magam részéről bizonyosan nem temetném a nemzettudatot.

Ami minket illet: a magyar válogatott az idén hét meccset játszott, s ezek egyikén sem szerepelt meggyőzően. Soványka, kötelező győzelmek; elkerülhető vereségek... Talán még a németek ellen hoztuk a legjobb formánkat, ám - köszönhetően a kifejezetten aljas és részrehajló játékvezetői ténykedésnek - ez is kevés volt a pontszerzéshez. Tegnap sem varázsoltunk a gyepre gyönyörű játékot, de alig hiszem, hogy ez most bárkit is érdekelt. Valami egészen káprázatosat küzdöttünk, s a 100. percben - minden idők legkésőbb esett EB-góljával - az akarat végül diadalt aratott. Igazi drámát láttunk, katartikus befejezéssel. A csapat mellett a szurkolótábort is méltatni muszáj: hihetetlenül felemelő az immáron szertartássá nemesült, meccs előtti közös vonulás. Sok ezer lelkes magyar - békésen, de elképesztő erőt és hitet sugározva. Rövidke életünk során nem sok valódi ünnepet élünk át. Együtt szurkolni, a lelátókról ötvenezres hangorkánt produkálni - több mint lélekemelő élmény.

Akiket nem értek, azok az örök károgók. Akik már a két félidő közt posztolnak, hogy milyen pocsékul játszunk, hogy minden elveszett, sőt minden csak illúzió volt. Hosszú évek óta igyekszem megfejteni e beteg lelkek működési logikáját. Mert egyet érdemes leszögezni: a válogatottnak szurkolni - egészséges pszichéjű emberként - csupán egyféleképpen lehet: pozitívan. Izgulva, feszülten, idegesen; kisebb, vagy nagyobb hittel; stadionban, sörkertben, vagy az otthoni kanapén; de egyetlen pillanatra sem temetve az ügyet, akár a századik percig várva a csodát. Mert néha megtörténik, ahogyan tegnap is megtörtént. Ez a lelkesedés, ez a szurkolói energia nem csupán a csapatot segíti, de bennünket is előnyünkre formál - jobb, aktívabb, cselekvőbb emberré tesz mindannyiunkat.

Hosszú esztendők óta igyekszem rájönni, mi áll az örök fanyalgók, a gyógyíthatatlan pesszimisták világlátása mögött. Még a legkevésbé azok magatartása bántó, akiknek permanens frusztráltsága a tehetetlenségből fakad. Ülnek a tévé előtt, látják a rosszul kezelt labdákat, az elhibázott passzokat, s majd megőrülnek, hogy nem lehetnek ott a pályán, hogy nem fejezhetik be ők maguk a támadásokat. Természetesen az ő lelkük is beteg; egy egészséges ember ilyenkor nem kezd vészmadárrá válni, inkább még elszántabban szurkol. A következő kategória a sótlanoké, akik soha semmiért nem képesek lelkesedni, soha, semminek nem tudnak örülni igazán. Borzasztó lehet mosolytalanul végigvánszorogni az életen, de ez legyen az ő bajuk. Azután jönnek a lelki bolsevikek, az irigyek; ők egyszerűen rosszul vannak mások sikereitől, tehetségétől, vagyonától. Szoboszlait kifejezetten gyűlölik, mert mindezeken túl még híres és jóképű is. Kéjesen várják a pillanatot, hogy Dominik bármi apró hibát elkövessen, s máris elégedetten csámcsoghatnak: "Lám, az ajnározott, túlfizetett sztárocska..." A gyomrom forog ettől, és nem csak a lelki romlottság és a méltánytalan bánásmód miatt. Jómagam úgy figyelem az ifjú csapatkapitányt, mintha a fiamat nézném; konkrétan a szívem vérzik minden rossz labdaérintése láttán, s a mennybe megyek, amikor brillírozik. (A saját fiammal is pont ilyen elfogult vagyok, természetesen.) A következő kategória a politikai gyűlölködőké. Akár a Farkasházy Tivadar Klubot is megalapíthatnák: ők a zsigeri Orbán-fóbiások, akik jobban viszolyognak a miniszterelnöktől, mint amennyire a focit kedvelik, s ezen egyszerű matekból fakadóan képesek akár a válogatott ellen szurkolni... Hasonlóan pusztító az a gondolkodásmód, amely a politikai vezetéstől függetlenül gyűlöli a saját nemzetét, s még akkor is ellenünk szurkolna, ha Dobrev Klára lenne a kormányfő.

Népes tehát az Isten állatkertje, ám károghatnak bárhogy: az ország túlnyomó többségének azért van szíve és van nemzettudata is. Ez a világ legtermészetesebb dolga: egy klassz klubban mindenki örül a tagságnak. A nemzet pedig igazán meghatározó klub, több okból is. Először is: örök. Az FC Barcelonának szurkolhatunk hosszú éveken át, ám ha eligazol Messi, talán a lelkesedésünk is lanyhul valamelyest. Talán egyenesen új kedvenc után nézünk. A magyarság nem ilyen. Vehetünk házat a spanyol tengerparton, tölthetjük ott az esztendő felét, a szívünk akkor is 100%-ban magyar marad, és egy percig nem lesz kérdés, melyik válogatottnak szurkolunk. Az érzelmi szálon túl létezik egy praktikus vonulat is. Ha a katalán klubnak rosszul megy, az legfeljebb heti két esténket érinti. Ha Magyarországnak rosszul megy, azt minden percben érezhetjük a bőrünkön. A haza sikere elemi érdekünk, s ezt aligha látja másképp egy lengyel, egy olasz, vagy akár egy francia. Semmi sem utal arra, hogy a progresszív rémálom közeledne; semmi jelét nem látom, hogy a nemzetek kora leáldozott volna. Elég csak bekapcsolni este a sportcsatornát.

Egy biztos: a demokrácia alapvető intézményei működnek Magyarországon. Szabad választásokat rendezünk. Ha az érvénytelen szavazatok nagy száma miatt kétely merül fel bárkiben az eredményt illetően, mehet az újraszámlálás. Mindez gyorsan, flottul, jogszerűen. Oké, a vége olyan, amilyen: csodák nincsenek. De ezt nem is ígérte senki.

Június 9-én éjszaka kiderült: Karácsony Gergely 324 vokssal többet szerzett, mint Vitézy Dávid. Utóbbi kezdeményezésére a Nemzeti Választási Iroda munkatársai pénteken átvizsgálták mind a 24.592 darab érvénytelennek ítélt szavazatot, s végül 560-at átminősítettek. A regnáló főpolgármester így is megőrizte vezető pozícióját, előnye ugyanakkor 41 voksra szűkült. Ezek a tények. A kialakult eredmény véglegesnek tekinthető.

Amit nem értek, az egyfelől Karigeri magatartása. Péntekre tüntetést szervezett a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai épülete elé, ahol pár száz szimpatizáns meg is jelent. Az ok: szerinte történtek törvénytelenségek az újraszámlálás körül... Megmosolyogtató ez a rettegés, hogy elveszítheti pozícióját. Pláne megmosolyogtató, ahogy a balos politikusok újra és újra megkérdőjelezik a választás lebonyolításának tisztaságát, miközben nemzetközi megfigyelők szeme előtt zajlik minden, visszaélést pedig hosszú esztendők óta soha nem jeleztek. A másik, ami érdekes: Karácsony már csütörtökön a főpolgármester-választás megismétlését szorgalmazta, függetlenül az akkor még ismeretlen végeredménytől. Kíváncsi vagyok, erőlteti-e a továbbikban, vékonyka győzelme tudatában.

Amit még kevésbé értek, az a budapesti választók döntése. A főpolgármesteri pozíció alapvetően szakmai feladatok - Budapest üzemeltetésének és fejlesztésének - ellátását jelenti. E téren Karácsony nyilvánvalóan elégtelenre vizsgázott. Amihez csak nyúlt az elmúlt öt esztendő során, ott mindenütt káoszt és korrupciót látunk; pozitív eredménnyel egyáltalán nem büszkélkedhet. Én még leghűségesebb támogatói között sem ismerek olyat, aki alkalmasnak találná a feladatra, illetve elégedett lenne az elmúlt öt évi tevékenységével. A Partizán által szervezett vita után aligha maradt olyan néző, aki nem Vitézyt látta hozzáértőbbnek. De lépjünk túl a szakmaiságon: talán Karigeri politikai világlátása az, amely ennyire vonzó a pesti polgárok számára... ja, nem. Az általa képviselt progresszív attitűdöt a választók túlnyomó többsége határozottan elutasítja. A DK-MSZP-Párbeszéd összefogás és a Momentum összesen 12%-ot sem szerzett az EP-választáson. Ezek azok a pártok, amelyek a brüsszeli birodalmi törekvések feltétlen kiszolgálói. Tisztán látszik, hogy az ország nem kér ebből - a Fidesz, a Mi Hazánk, de még a Tisza Párt is a szuverenitást hirdeti. A szakmai alkalmasság után a vonzó politikai programot is elfelejthetjük, ha az urnákhoz járulók motivációját kutatjuk. Ezek után már csak egy marad: a zsigeri Orbán-fóbia. Legyen bárki is Budapest élén, a lényeg, hogy harcban álljon a kormányfővel. Tök mindegy, hová züllik a város. Több mint 371 ezer ember magasról tesz rá, hogy mi lesz a sorsa gyönyörű otthonunknak, számukra sokkal fontosabb, hogy borsot törjenek Orbán orra alá... Döbbenetes ez a felelőtlenség. Talán abban bíznak, hogy Karácsony a következő öt évben sem csinál majd semmit, így különösebb kárt sem okoz... A dolog különösen azért elszomorító, mert elég lett volna 21 józan választópolgár, aki valamiféle csoda folytán megvilágosodik és megváltoztatja döntését. Ez kevesebb, mint két focicsapat... egy társasházi emelet... ennyi kellett volna. De csodák - úgy látszik - nincsenek.

Egy biztos: a Tisza Párton sok múlik majd a jövőben. Ha hajlandók asszisztálni Karácsonynak, úgy nem lesz változás: a főváros megmarad a baloldal kifizetőhelyének. Ami azt illeti: megértem Magyar Pétert, hogy nem állt be egyik jelölt mögé sem - minden bizonnyal ez a semlegesség hozta számára a legtöbb szavazatot. De az is biztos, hogy simán és egyértelműen eldönthette volna a versenyt, ha mond egy nevet szektája tagjainak. Rajtuk múlott. Minden tiszteletem a Puzsérhoz hasonló felelősségteljeseké, akik ellenzékiként is képesek felnőtt módon gondolkodni és Vitézyt támogatni. Az elvtelen gyűlölködőknek és a szektavezért vakon követő, érvénytelenül szavazóknak viszont megköszönhetjük, hogy Budapestnek továbbra sem lesz gazdája.

Vannak bakancslistáim. Filmekből is. Néha - ha idő előtt kiesek a pókerversenyről, s üressé válik az este - csak rábökök, s véletlenszerűen kiválasztok egyet. Így történt pár napja is, amikor A csíkos pizsamás fiú című mozi lett a befutó. Holokauszt-történetről van szó, de szokványosnak aligha nevezném. Már csak azért sem, mert ez a film nem a zsidóságról, sokkal inkább a németségről szól.

A nyolcéves Bruno apja náci tiszt, akit egy koncentrációs tábor vezetésével bíznak meg, ezért az egész család elköltözik kényelmes, berlini otthonából. Bruno elszakad iskolatársaitól, s mivel nincs kivel játszania, felfedezőútra indul. Így találkozik Shmuellel, a vele egykorú zsidó fiúval, aki a tábor lakója. Igazi játszótársakká nemigen válhatnak, hiszen egy szögesdrót kerítés választja el őket egymástól, ám azt semmi sem akadályozza, hogy barátság szövődjön közöttük.

A történet középpontjában álló, négytagú család négy markánsan különböző karaktert jelenít meg, az általuk képviselt attitűdök gyakorlatilag a teljes német társadalmat lefedik. Bruno naiv, együgyű gyermek, aki nem sokat ért a körülötte lévő világból. (A filmet számos kritika érte emiatt - egy nyolcéves jellemzően értelmesebb ennél.) A koncentrációs tábort farmnak nevezi, a rabruhát csíkos pizsamának hívja. Halvány sejtelme sincs a náci Németország embertelenségéről, illetve apja szerepéről, melyet e gépezetben betölt. Nővére, a 12 esztendős Gretel is szimpla karakter: ő a hithű náci, akinek szobáját Hitler plakátjai díszítik. Kérdés nélkül elfogad mindent, amit a propaganda terjeszt; vakon hiszi, hogy minden zsidó maga a gonoszság, s hogy ők az okozói minden földi bajnak. Édesanyjuk, Elsa a család érző és értelmes tagja, aki irtózik mindattól, ami körülötte történik. Apjuk, Ralf az egyetlen összetett személyiség; a lelke mélyén érzi, hogy nem helyes, amit tesz, ugyanakkor hisz abban, hogy egy magasabb célt, Németország győzelmét szolgálja, ezért a kapott parancsot végre kell hajtania. Ez a kettősség végig látható az arcán - David Thewlis remek színészi játékkal mutatja be az állandó őrlődést. 

A film egyik kulcsjelenete, amikor Kotler hadnagy (Ralf beosztottja, a tipikus náci: fiatal, szőke és kegyetlen) rajtakapja Shmuelt, amint a családi asztalról származó süteményt falja. Bruno is retteg ettől lelketlen katonától, így nem mer kiállni barátjáért; tagadja még azt is, hogy egyáltalán ismeri, pláne, hogy ő kínálta meg. E gyáva kihátrálás súlyos következményekkel jár - a zsidó kisfiú fizikailag, a német lelkileg sérül. Ahogyan a négytagú család kiválóan leképezi és bemutatja a korabeli német társadalmat, úgy a jelenkort egyértelműen Bruno karaktere illusztrálja. A második világháború lezárását követően csaknem nyolcvan év telt el, azonban máig ez a szégyen, ez a lelkiismeret-furdalás a meghatározó pszichikai elem. A németek nyolcvan esztendeje mást sem tesznek, csak azt bizonygatják: mélyen megbánták a hitleri érát és szakítottak annak minden elemével. Mi több: ahogyan Bruno is, ők maguk is készek bármiféle őrült, önpusztító tettre, csak hogy jóvátehessék bűnüket. A csíkos pizsamás fiú című mozit 2008-ban forgatták. Az alkotók még nem sejthették, hogy Angela Merkel 2015-ben meghirdeti majd a willkommenskultur-t, végleg és visszavonhatatlanul muszlim hordák otthonává züllesztve Németországot. Akkortájt még senki sem kívánta szivárványszínűre cserélni a német trikolórt. A méregzöld ideológia már kopogtatott, de még évek teltek el, míg elkezdték bezárni atomerőműveiket. Arra sem fogadtunk volna nagyobb összegben, hogy 2022 után minden az orosz-ukrán háborúról szól majd, s Németország kész lesz mindent feláldozni, kész lesz minden józan érdekét sutba dobva kizárólag Ukrajnára fókuszálni. Ha Hitler sosem születik meg, ennek a nagy történelmi múlttal bíró népnek talán még ma is lenne tartása. Így azonban - a permanens szégyentől és lelkiismeret-furdalástól vezérelve - a teljes önfeladást látjuk. Bruno tökéletesen szimbolizálja az egész jelenséget.

A filmet számos kritikával illették már. Nem elég valósághű, írták néhányan. Igazuk lehet, tényleg meseszerű, ahogy a két fiú a kerítésen át beszélget, őrök sehol. Már megint egy holokauszt-történet... legyintenek sokan. Való igaz, a témát sokan feldolgozták már, egyesek utolérhetetlen remekműveket alkotva; Az élet szép című alkotás például aligha túlszárnyalható. De jó páran szóvá tették Bruno valóságérzékelésének teljes hiányát is, mondván: ennyire nem lehet idióta... Pedig ez csak egy film. Most, 2024-ben azt látjuk, hogy a hétköznapok valósága nem kevésbé szürreális. És érzékeljük azt is, hogy a világ - a filmdömping ellenére - nem sokat tanult a háború és a holokauszt borzalmaiból. Ami pedig az önfeladó németeket illeti: mintha nagyságrendekkel idiótábbak lennének, mint a nyolcéves, ártatlan és tudatlan Bruno. Kellenek az ilyen mozik, jómagam szívből ajánlom mindenkinek. Talán segít abban, hogy ne építsünk egy beteg világ helyére egy még betegebbet.

Ezúttal nem kellett sokat törnöm a fejem, mi legyen a bejegyzés címe. Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítójának legújabb videója, mely a jelen poszt témáját adja, egyben a címet is tálcán kínálja. "Az anyagi függetlenség a nő problémája" - ezt állítja a csaknem húszperces monológ. Én pedig azt gondolom: ez merőben téveszme.

Bedő messziről indít. Azokról az időkről mesél, amikor az emberiség oroszlánrésze még mezőgazdasági tevékenységeket végzett. Elismeri, hogy a nők több ezer éven át kiszolgáltatott helyzetben voltak, elsősorban testi adottságaik miatt. A gépesítés előtt a földművelés kifejezetten nehéz fizikai munkát jelentett, ehhez férfierő kellett. A közrend is messze elmaradt a modern időkétől; egy egyedülálló nő aligha érezhette magát biztonságban. Mindezekből fakadóan a nő számára - hacsak nem kívánt kolostorba vonulni - nem is igen kínálkozott egyéb út, mint hogy összekösse az életét egy munkabíró-oltalmazó férfiéval. Igen ám, csakhogy jelenleg 2024-et írunk. Már csak az emberiség elenyésző töredéke dolgozik az agráriumban, ráadásul a földet sem ökörrel szántják manapság. Az izomerő munkapiaci értéke gyakorlatilag megszűnt, s leszámítva a barbár bevándorlók által lakott városrészeket, a civilizált világ szingli női már védelmi szempontból sem szorulnak rá a férfitársra. Munkát vállalhatnak, pénzt kereshetnek, önálló életet élhetnek - viszont úgy tűnik, hogy e szabadság széthulló társadalmakhoz és demográfiai válsághoz vezet.

Tisztázni érdemes: az idő kereke nem forgatható vissza. Ahol az iszlám nem kerül hatalomra, feltehetően sosem lesz többé olyan világ, amelyben a nők bármilyen tekintetben jogfosztottnak számítanak. Bedő is realista, ő sem kalkulál ilyesmivel. Sietek hozzátenni: nem ér semmit az a demográfiai fellendülés, amelyet csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Erkölcsileg egyetlen helyes világ létezik: amelyben a férfiak és a nők egyaránt szabadok, s mindenki olyan életmódot választ, amilyen a szívének kedves - tökéletesen függetlenül annak demográfiai következményeitől. A múltat visszasírók aljassága nem csupán abban mutatkozik meg, hogy szimpatizálnak a nők alávetettségének gondolatával. A mögöttes motiváció legalább ilyen szörnyű. A férfiaknak ugyanis - helyzetükből  fakadóan - évszázadokon át nemigen kellett arra gyúrniuk, hogy különösebben vonzókká váljanak, illetve hogy annak hosszútávon megmaradjanak. Szexepilnek épp elégnek bizonyult, hogy ők a kenyérkeresők, akik munkájukkal eltartják a famíliát. 2024-ben ez már piszok kevés. A múltban élők többnyire ezt a kényelmet siratják. Nem akarnak udvarolni, figyelmes szeretővé válni, megtanulni kommunikálni; tesznek a divatra, az ápoltságra, a hajdan volt sportos karcsúságra. Tessék őket úgy szeretni, amilyenek, hisz mégis csak ők (voltak valaha) a családfenntartók...

"Ha bizonyos szint fölé megy a nők keresete, ami azt jelenti, hogy a gyerekeiket a saját maguk által megkeresett pénzből és a férfiből kiperelt gyerektartásból már el tudják tartani, zömében elválnak. És nem minden esetben azért, mert egy igazi kutyaütő mellett vannak." Ez Bedő Imre alaptézise, kiindulópontja, mellyel már önmagában is vitába szállnék. Az én tapasztalatom nem ez; még sosem láttam olyat a széles környezetemben, hogy egy nő felrúgott volna egy normálisan működő kapcsolatot, csak hogy jómódú szinglivé válhasson. Meggyőződésem, hogy a faképnél hagyott férfiak döntő többsége nagyon is felelős azért, ha nem volt képes fenntartani az izzást, a szenvedélyt, a kapcsolódás izgalmát. "A fogas kérdés ugye az, hogy az anyagilag függetlenedett nőt hogyan lehet megtartani." Szerintem nincs ebben semmi nagy varázslat: pont úgy, mint az anyagilag kiszolgáltatottat; ha jól szeretjük. De menjünk is tovább, Bedő elmagyarázza a miérteket: "Kulturálisan, civilizációs, több ezer éves, neveltetési, kötelezettségi szempontból a nőbe nincs belekódolva az, hogy ha lehetőséget kap a függetlenedésre, akkor is otthon kell maradni." Szemben a férfival, akinek - korábban perceken át erről beszél - generációkon át az tanították, hogy tűrni kell; hogy történjen bármi nehézség, legyen az asszony bármilyen házsártos, a család az első. Ami azt illeti, én ezt sem érzem ennyire fekete-fehérnek. Jómagam akármerre nézek, a kiegyensúlyozott, stabil házasságokban mindkét fél részéről hasonló mértékű elköteleződést látok, miközben egyikük sem áldozza fel magát; egyik sem mond le a saját álmairól; s egyikük sem visel el a másiktól olyat, ami józan ember számára elviselhetetlen.

Túl a nemek közti differencia - vélt vagy valós - problémáján ez ügyben, Bedő Imre töprengésével kapcsolatban felmerül egy általánosabb gond is. "Kulturális kötelezés nélkül nincsen tudatalatti kötelesség és tűrés. A tudatalatti kötelesség és tűrés az, hogy tudod: ez a dolgod és nem szállsz ki ebből. De ahhoz úgy kellett nevelkedjél, az kell lennie a mércének legbelül, hogy te eltűrd ezeket a dolgokat. És most egyáltalán nem erre biztatnak. Tehát arra van szükség, hogy egyfajta kulturális önkötelezés jöjjön létre." Imádom az ilyen mondatokat, hiszen tökéletesen bemutatják a 21. századi konzervativizmus tarthatatlanságát. Lépjünk hátra kettőt, indítsunk egy picit messzebbről! Ha a közösségben élő homo sapiens normáit vizsgáljuk, azt kell mondanunk, alapvetően három pillért látunk: a törvény szigorát, a társadalom tagjainak vizslató tekintetét, valamint belső meggyőződésünket. Bedő az első pillért nem használhatja, mert az a válás adminisztratív tiltását jelentené, mely nem csupán meddő múltidézéssé silányítaná monológját, de nézőinek oroszlánrészét is hamar elveszítené. De nem használhatja a harmadikat, a tudatosságot, az egyén bölcsességét, a belső meggyőződést sem, hiszen ezek a liberalizmus hívószavai, s ő pont ezek ellen harcol. Marad a kettő közti, tökéletesen értelmetlen és semmiféle létjogosultsággal sem bíró szürke zóna, melyet igyekszik oly módon legitimálni, hogy a "kulturális" jelzőt aggatja rá. Bevallom: én mindig rosszul vagyok ezektől a konzervatív maszatolásoktól, s Bedő filozofálgatását is áthatja a bizonytalanság: pár mondat alatt eljut a kötelezéstől az önkötelezésig, melyek gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Ráadásul tudatalatti kötelességről beszél, aminek végképp nincs se füle se farka. Pontosan azon kéne dolgoznunk, hogy kitakarítsuk a tudattalan kamráit és mindent, amit vállalunk, amit kötelességünknek érzünk, amit teszünk, azt tudatosan tegyük. Nincs tehát ilyen, hogy "kulturális kötelezés". Léteznek törvények és létezik belső meggyőződés - a kettő közt nem léteznek további szintek. Az sem igaz, hogy a tűrés, hogy a család egyben tartása önmagában értéket jelentene. Ez minden esetben matematika és mérlegelés dolga, még akkor is, ha a felelősségteljes ember többnyire a konzervatív utat járja. Csakhogy ez legyen mindig tudatos döntés, és a legkevésbé sem homályos, tudattalan kötelesség, melyet a társadalom rosszalló pillantási erőltetnek a tömeggel együtt bégető, együtt masírozó tucatemberre.

A nő lelép, ha pénzhez jut? Talán igen. De akkor annyit is ért az a románc. Ha férfiként a vagyonom az egyetlen, ami vonzóvá tesz, akkor tényleg nem fogok tudni megtartani egyetlen anyagilag független nőt sem. Akkor annyit is érek. Onnantól viszont hívjatok nyugodtan Sugar Daddynek! 

Mindig gondban vagyunk, amikor az asszonnyal közös mozizást tervezünk. Jómagam rendszerint valami tartalmasabbat néznék - irgalmatlan hosszú a bakancslistám és negyven évnél már aligha van több hátra -, míg ő a könnyedebb filmek közül válogatna. Ezért a legtöbbször végül marad a külön mozizás, vagy ha mégsem, úgy két órával később a jogos, de annál kegyetlenebb kérdés: "Mégis, ki ajánlotta ezt a szart???" Egészséges kompromisszumként legutóbb az Alfahímek című spanyol sorozat mellett döntöttünk, melynek epizódjait úgy röhögjük végig, hogy közben néminemű társadalomfilozófiai üzenetet is elraktározhatunk. Mindenki jól jár.

ALAPVETÉS

A sorozat főszereplői jóbarátok, mindazonáltal négy tökéletesen különböző fazon. Pedro és Raúl kifejezetten alfahím, Santiago inkább nőies karakter, Luis pedig minden tekintetben lúzer. Mindössze egyetlen hasonlóság köti össze őket, mégpedig a macsóság önpusztító eleme: képtelenek felvállalni gyengeségeiket. Pedro 18 év után elveszíti programigazgatói állását, de ezt annyira szégyelli, hogy még a bejárónőnek, sőt idős szüleinek sem meri elmondani. Inkább megveszi apjának a nyolcvanezer eurós álomhajót, csak véletlenül se derüljön ki, hogy anyagi problémákkal küzd... Raúl titkolja, hogy barátnője nyitott kapcsolatra vágyik, Santi pedig összevissza hazudozik minden randiján. Ha a sorozatnak az lenne az üzenete, illetve mi, férfinézők azt a tanulságot vonnánk le, hogy az erő belülről fakad, ezért felesleges a hülye színészkedés, titkolózás és hazudozás, úgy elégedetten hátra is dőlhetnénk: már megint egy kicsit jobbá váltunk, s általunk egy kicsit jobbá vált a világ is. A helyzet azonban nem feltétlenül ilyen egyszerű. Az inga ezúttal sem áll meg középen, a sorozat készítői nem elégszenek meg azzal a jövőképpel, hogy az egyébként tényleg elcseszett férfiakból, valami jobb, boldogabb, szerethetőbb váljon. A korszellemnek megfelelően túltolják a biciklit és eljátszanak a gondolattal, mi lenne, ha a feminista narratíva szerint egyenesen pincsikutyává züllenének. Mi több: erre még kurzus is létrejön, melyre hőseink önként beiratkoznak...

POLITIKAI KORREKTSÉG

A négy srác közül Santi az egyetlen, aki igazán vevő az új idők új tébolyára. A környezetében felbukkanó nők politikailag korrekt nyelvezetét erőltetve kezdi az őrületbe kergetni barátait. "A punci egy elég degradáló szó. Nem tudnál valami mást használni?" - kérdi Raúlt, amikor amaz a NŐ szinonimájaként alkalmazza. (Érdekes, én még egyetlen férfit sem láttam azon rinyálni, ha faszinak nevezték... ) "Nektek még nem tűnt fel, hogy a szóhasználatunk mögött is egyfajta hímsovinizmus áll?" - teszi fel a kérdést később, mikor másnaposan a tengerparton fekve elhangzik a következő megállapítás: "Picsa szar ötlet volt a strandolás." Majd újabb szigorú ítélet egy újabb ártatlan szófordulatért: "Nyelvi szexizmus és férfiközpontúság!" A bűnös mondat pedig: "Az kis csajoknak való." Érzékelhető módon csupa ártatlan nyelvi elem, s mind tiltólistára kerül, mind megkapja a férfisoviniszta bélyeget. Santit természetesen helyreteszik a cimborái (miközben kis híján kidobják a hajóból): a barátság nem arról szól, hogy egymás közt kínosan ügyelünk a minden igényt kielégítően szalonképes fogalmazásra. Érdemes mindenesetre eltűnődni azon, van-e valami az orwelli iskolában? Ha megváltoztatjuk a szavainkat, vajon ezzel párhuzamosan megváltoznak a gondolataink is? Ha jómagam - igen szabadszájú módon - egy véletlenszerűen kiválasztott nőről úgy kezdek beszélni, hogy alanyként a PUNCI szót használom, vajon azzal minden tiszteletem elszáll majd? Ha öt perccel később az érintettel találkozom, vajon a nő sejteni fogja, milyen szóval illettem? Vajon adom-e majd bármilyen jelét annak, hogy nem vagyok makulátlan úriember? Vagy fordítsuk meg a dolgot! Legyek egy muszlim hitben nevelkedett fickó, akinek szent meggyőződése, hogy a nők nem egyenrangúak a férfiakkal. Ha a felszínen elsajátítom a politikailag korrekt szóhasználatot, vajon ennyi elég is lesz, hogy rendet tegyen mélyen elcseszett elmémben? Aligha. Nyilvánvaló, hogy értelmetlen, felszínes, vallásos bohóckodásról van szó. Ennyi erővel foghatnánk eltartott kisujjal a teáscsészét is, pont ugyanannyit érne.

KÖVÉRSÉG

Santi Tinder-alkalmazását kamaszlánya kezeli, így randevúit is ő szervezi. Egy alkalommal a kívántnál teltebb nő várja a randihelyszínen. A férfi első ijedségében a mosdóba siet, ahonnan azonnal felhívja bajkeverő leányát. Amaz hosszú évek gyakorlatával bíró aktivistákat megszégyenítő módon mondja fel a feminista leckét: "Jaj, apa, ne legyél kövér-fóbiás! Nievesnek őszinte a szépsége. Küzdeni kell a szabványtestek diktatúrája ellen. A testi előítéletek ellen, amiket belénk neveltek." A néző a falat kaparja, annyira groteszk az egész. Nincs a jelenetben semmi, ami szarkazmusra utalna. Az apa-lánya kapcsolatban egyértelműen az utóbbi a domináns; mindig övé az elvi és erkölcsi igazság. És most kimondatnak vele egy olyan orbitális hülyeséget, amiről bárki megmondja, hogy vegytiszta ideológia, aki valaha foglalkozott pszichológiával, vagy evolúciós biológiával. Az, hogy kit és mit tartunk fizikailag vonzónak, a legmélyebb ösztönkésztetésünkből fakad. Semmi köze a belénk nevelt kulturális elemekhez. Túl a nyilvánvaló ideológiai hazugságon: számomra nagyon elgondolkodtató, hogy ez már a sokadik olyan mozi, amelyben kamaszlány szájába adják a dogmatikus-feminista szövegeket. Valami egészen brutális agymosás mehet a nyugati országok oktatásában, ha ez számukra - a nézőik számára - ennyire természetesnek hat.

GYERMEKVÁLLALÁS

Meglehetősen szemet szúró, hogy a történetben - a posztmodern korszellemnek megfelelően - a gyerek nem igazán jelent értéket, sokkal inkább kolonc az ember nyakán. Pedro és Raúl - a két igazi csődör - gyermektelen. Santi együtt él kamasz lányával, aki diktátorként irányítja életét. Luis és neje - az örökké frusztrált, boldogtalan házaspár - minden áldott este azon nyafognak, hogy gyerkőceik egyre később kerülnek ágyba. Az egyik ráadásul hiperaktív, akit gyógyszerezni kezdenek. Úgy tűnik, mintha az égvilágon semmi örömük nem származna abból, hogy szülőkké váltak. Az üzenet persze nem bántóan, nem szájbarágós módon kerül tálalásra, de nem lehet nem dekódolni: a gyerekvállalás márpedig nem jó biznisz...

NÉMI ELLENSÚLY

Mindenképp a sorozat készítői mellett szól, hogy adnak teret a másik oldalnak is. Az első évad egyik katartikus pillanata, amikor Pedro felszólal a toxikus maszkulinitás elleni kurzuson: "Luisszal harminc éve barátok vagyunk. Ez a férfi számomra az új férfiasság ikonja. Egy nőnek sem mondott semmi illetlent egész életében. Sőt az sem rémlik, hogy valaha bárkire ráhajtott volna. A fickó olyan béketűrő, hogy el sem hiszed. Rohadt jó apa, és minden egyes házimunkából kiveszi a részét. Senki sem nyúlhat hozzá a mosogatógépéhez, mert senki, de senki nem képes úgy belőni a terhelést, mint ő. A lényeg, hogy minden férfiaknak járó előjogról lemondott, nincsen egy gramm toxikus maszkulinitás sem a testében. A pasi imádnivaló. Az ideális férj. És ezt hogy hálálta meg a neje? Hogy félrekúrt a személyi edzőjével! Szóval, íme az én dilemmám: ez az új férfiasság biztos, hogy jó cucc? Vagy ezzel az egésszel csak baszogatni akartok??" Pedro annyira fellelkesül, hogy maga is kurzust indít a férfiasság visszaépítését célzandó. Már a beharangozó reklámfilmjében is minden benne van, ami lényeges: "Na ja. Minden férfi csődtömeg. Ránk fér az érzékenyítés. De mégis: mi kell a nőknek? Vajon mire vágynak a nők valójában? Mit akarnak, milyen pasi vigye őket az ágyba? Az érzékenyített, vagy a kockahasú félisten ebből a parfümreklámból, aki fejest ugrik egy szikláról és felmászik a nő csónakjába, miközben dudorodik a Dolce & Gabbana gatyája? Baszki, ha nem erre vágynának, nem gyártanának ilyen reklámokat minden kibaszott évben. Miért nem egy háztartásbeli apuka hirdeti a parfümöt, miközben tereget, vagy eteti a kölyköket? Hát mert az rohadtul nem izgat fel senkit! A munkamegosztás fair, de nem erotikus. Nem a szexizmusunkat építik le, hanem a férfiasságunkat! Az én kurzusomon visszaszerezheted!" Persze, persze, nincs ebben semmi új, a legtöbben másról sem beszélünk immár 15 éve. Sokkal érdekesebb, hogy a férfiasság visszaépítését célzó attitűdöt hová pozicionáljuk. Ha objektívek kívánunk maradni, úgy ezt egy középutas világlátásnak kell értékelnünk, távol az "asszonynak a konyhában a helye" szemlélettől, de nyilvánvalóan távol a woke-progressziótól is. Történelmi megközelítéssel azt mondhatjuk: ez a hozzáállás még pár évtizeddel ezelőtt is haladónak számított volna, csupán a posztmodern jelenben hat bűnösen konzervatívnak. A sorozat alkotóit dicséri, hogy Pedro kikezdhetetlen nézőpontja a történetben sikert arathat. Beszédes, hogy ezzel párhuzamosan influenszer barátnőjének, Danielának népszerűsége, követőszáma zuhanórepülésbe kezd. Ez a progresszív világ lényege: nem létezhet sokszínűség, nem lehetséges többféle álláspont. Ha az élettársad ragaszkodik a macsóságához, azzal téged biztosan lenulláz...

***

Még csak az első évadon vagyok túl, de már most hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak. Talán elsősorban azért, mert spanyol. Ami azt illeti, imádok mindent, ami Spanyolországhoz kötődik. Szeretem a filmjeiket, a focijukat, a városaikat... a mediterrán éghajlatot és életmódot; ahogyan esznek, isznak, mulatnak... Madrid utcáin járva minden második nőbe bele tudnék zúgni. Egy skandináv mozit nézve - legyen szó svéd, norvég, dán, vagy finn alkotásról - rendszerint csak kapkodom a fejem, hogy ki ez a sok életidegen, őrült szereplő. Pedro, Raúl, Luis és Santi akár a cimboráim is lehetnének - teljesen hétköznapi fickók, teljesen hétköznapi problémákkal. A Netflix pedig dicséretet érdemel, mert az egyes karaktereken keresztül teret enged a progresszív és a konzervatív narratívának is, miközben maga a sorozat szemmel láthatóan megpróbál józan, független és középutas maradni. Abszolút példaértékű.