téveszmék

téveszmék

"A munka nemesít"

2022. november 29. - G. Nagy László

szippantos.jpg

 

Minden öncélú ideológiának megvan a maga dilije. A prűdek szerint a szex mocskos dolog. A zöldek azt hirdetik: a fogyasztásban kéne visszafogottságot mutatnunk. Az egészségmániások úgy gondolják: a fittség mindenki számára kötelező. Az érzékenységet tisztelők kötelezővé tennék az általános tapintatot. A klasszikus baloldaliság az elesettek támogatására esküszik; a munkaalkoholisták szerint pedig a nonstop robot az, amely leginkább tiszteletreméltó. Ezen gondolkodásmódok gyökere közös: mind azon igyekszik, hogy erkölcsi piedesztálra emelje a saját preferált értékét. Ezek természetesen eleve kudarcra ítélt küldetések, hiszen egyik esetben sem a morál felségvizein hajózunk. Az embernek veleszületett joga, hogy tökéletlen, hogy gyarló lehessen. Jogunk van a fösvénységhez, a bujasághoz, a torkossághoz és a restséghez is, függetlenül attól, hogy ezek mennyire használnak vagy ártanak; s különösen attól, hogy mások mit gondolnak minderről.

 

Voltak idők, amikor egy arisztokrata számára a kétkezi munka megvetendőnek számított. Aztán jöttek olyan idők, amikor a tétlenséget tartották vétkesnek. A valóság természetesen az, hogy mindkét megközelítés mélységesen gőgös és elvetendő. Semmi közöm hozzá, hogy más mivel keresi a kenyerét; hogy mennyi időt tölt munkavégzéssel, s hogy mennyire találja azt fárasztónak. Egyszer egy újságíró elment Muhammad Ali edzésére, aki épp hasizom-programjánál járt. A kérdésre, hogy hány felülést végez, a legendás ökölvívó annyit válaszolt: csak onnantól számolja, amikor már fáj... (A legtöbben Orbán Viktortól hallottuk a sztorit, aki Arnold Schwarzenegger fekvőtámaszait említette március 15-i beszédében. Valójában már Schwarzi is csak továbbörökítette az adomát.) Számos sportoló és edző vallja, hogy teher alatt nő a pálma, s hogy muszáj átlépnünk a saját árnyékunkat, minden alkalommal kimozdulva a komfortzónán túlra, ahol már összeesünk, ahol már pokoli a kín. Valószínűleg ez a fajta fanatizmus is szükséges a kiemelkedő sikerhez. Viszont tény az is: nem mindenki vágyik a dobogó legmagasabb fokára.

 

Ha képesek vagyunk ideológiamentesen tekinteni a munkavégzésre, úgy azt kell mondanunk: olyan ez, akár a diéta. A tökéletes alkattal bíróknak nincs igazán szükségük rá, de ártani bizonyosan nem fognak vele. A súlyfelesleget cipelőknek ugyanakkor aligha lehet más választásuk, ha minőségi életet kívánnak élni. Lefordítva az anyagiak nyelvére: amennyiben van pár olajkutunk Norvégiában, valószínűleg nem fogunk kapkodni minden ócska, értelmetlen és megalázó munka után. Természetesen az aranyifjak is érezhetnek ürességet; rájuk is rátörhet a feleslegesség sötét hangulata, ám lássuk be: ez pusztán súlytalan ego-játék, az önmegvalósítás hiúsága, a szimpla gőg, hogy beírjuk magunkat a történelemkönyvekbe. Egy kellően értelmes ember képes komplex életet élni; képes tartalommal megtölteni a napjait úgy is, hogy bármiféle munkát végezne. A szegénységben vegetálók esetén egészen más a helyzet. Náluk a dologtalanság az önbecsülés durva sérülésével is jár, hiszen aligha lehet megemészthető bárki számára, ha még annyit sem képes nyújtani a világnak, hogy munkájával eltartsa magát és családját. (Éppen ezért: bár a közmunkaprogram százféle kritikával illethető, ezzel együtt is ott segít, ahol kell és oly módon, ahogy ez szükséges. És persze egészen biztosan hozzájárult a Fidesz kétharmados győzelmeihez.) Fura, hogy még egy ilyen végtelenül pragmatikus fejezet esetén is, mint amilyen a pénzkereset, mennyire a szokások rabjai vagyunk. Kovács Ákos számos interjúja során elmesélte, hogy már sokadik sokadik sikeres albuma, megszámlálhatatlan díj és telt házas koncert után is még mindig arról faggatta az apja, mikor talál végre egy rendes állást magának...

 

Azt mondják: az élet olyan, akár egy csúszdapark. Húsz másodperc élvezetbe tizenötször annyit fektetünk: sorban állunk, hosszú lépcsősorokat mászunk meg. Ennek csak akkor van bármi értelme, ha képesek vagyunk örömöt lelni a két csúszás közti periódusokban is. (Akár úgy, hogy sportélményként kezeljük a lépcsőzést, akár úgy, hogy közben pazarul múlatjuk az időt gyerekeikkel, barátainkkal.) A valóság az, hogy egy közönséges földi halandó életében csaknem mindent ezek az arányok jellemeznek: tizenöt egység munka, házi feladat, edzés, ráfordítás - egy egység szüret. Mindannak, aki képtelen élvezetet találni a felkészülési szakaszban, totális szívás a létezés; annak minden mozzanata rettenetes, soha meg nem térülő befektetés. Ami engem illet, leginkább Márai Sándor munka-attitűdjét érzem magaménak. Az írózseni nem vetette meg a polgári kényelmet, a teniszt, a masszázst, a pihenést, mindenek előtt azonban katonás fegyelemmel dolgozott; soha nem állt fel az íróasztal mellől, amíg el nem készült az aznapra önmagának előírt - nem túlságosan megterhelő - penzummal. Hitem szerint ez tökéletes módja a hétköznapi egyensúly megtalálásának.

 

Akik arról papolnak, hogy a munka nemesít, többnyire meglehetősen finnyásan közelítenek a különböző szakmákhoz, önkényesen döntve arról, hogy azok hasznosak-e a társadalom számára, vagy sem. Az orvosok és az ápolók kérdés nélkül átmennek e szűrőn; a brókerek természetesen mind felesleges élősködők, az ügyvédek pedig határesetet képeznek - állítják a fintorgók. Muszáj látni, hogy ennek az attitűdnek is megvannak a maga bibliai gyökerei. A vámos és a farizeus című példabeszédben például az utóbbi foglalkozása miatt nézi le, veti meg az előbbit. A különböző vallások megszállottjai egyenesen odáig mennek, hogy megkülönböztetnek Isten előtt kedves és Istennek kevésbé tetsző munkákat. A nehéz és fáradságos robot kényszerét évszázadokon át Isten büntetésének és arra vonatkozó lehetőségnek tekintették, hogy Istennek tetsző cselekedettel próbára tegyük embervoltunkat. Mára a keresztény teológia meghaladta ezt a nézetet, azonban az egyház berkein belül még mindig sűrűn találkozunk beteg világlátással a téma kapcsán. Cháva Márton, a vasárnap.hu újságírója így fogalmaz: "A munka isteni parancs, ami értelemszerűen csak jó és üdvös lehet. Ennek a képnek a keresztény ideája a munkás Szent József: családfenntartó és hiteles apakép. Dolgozik a családjáért, de nem profitorientált, korrupt módon, hanem becsülettel betölti hivatását, amire Isten kérte." Az üzenet (itt is, és csaknem minden keresztény állásfoglalásnál) erősen kommunisztikus: Istennek tetsző mindaz, ami önfeláldozó, ami altruista; s elszomorítja a Teremtőt, ha még némi pénzt is akarunk keresni...

 

"Egy kis munkába még senki sem halt bele" - tartja a régi mondás, a kutatások azonban nem ezt bizonyítják. Egy összeurópai felmérés azt mutatta, hogy akik naponta tíz órát, vagy annál is többet dolgoznak, azoknál 60%-kal nagyobb a szívinfarktus és az egyéb szívproblémák kockázata, mint a kevésbé megszállottaknál. Ha valaki ráadásul gyűlöli is a munkáját - és lássuk be, találkoztunk már ilyennel -, annál szinte garantált, hogy hosszútávon pszichés zavarok is kialakulnak. Lehet tehát dobálózni az olyan mondásokkal, hogy "a munka nemesít", de pontosan tudjuk, hogy ennél üresebb frázis aligha létezik. A munka lehet kínos kötelesség, és lehet örömforrás is. De bárhogy is: nemesíteni biztosan nem fog senkit sem.

"A remény azok mentsvára, akik képtelenek megbirkózni a valósággal"

stumpf-biro_balazs.jpg

 

"Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges." Ezek a megállapítások jellemzik leginkább Stumpf-Bíró Balázs összeomlás-kutató jövőképét, melyet mostanság számos beszélgetős műsorban előad. Szerinte már a következő évtized is tragikus lehet; olyan sebességgel éljük fel erőforrásainkat, hogy megszokott jólétünknek igen rövid időn belül búcsút kell intenünk. A meredek zuhanást csakis úgy kerülhetnénk el, ha most azonnal hatodára fognánk vissza a fogyasztásunkat, majd ezt követően évről évre a felére csökkentenénk. Mivel erre szinte senki sem hajlandó, így együtt száguldunk a szakadék felé...

 

Stumpf-Bíró Balázs szerint az egyik kulcsfogalom az ENERGIAHATÉKONYSÁG (energy return on investment - EROI), vagyis hogy mennyi energiát használunk fel ahhoz, hogy biztosítsuk önmagunk számára a túléléshez szükséges energiamennyiséget. Ez az érték az élőlények mindegyikénél 1 és 2 között mozog. Ha 1 alá esik, az az éhezés állapotát jelenti, ha a kettőhöz közelít, úgy képesek tartalékot képezni és ráfordulni a második számú evolúciós küldetésre, a fajfenntartásra. A homo sapiens őskorát - az állatvilággal megegyező módon - ez az energiahatékonyság jellemezte. Úgy tízezer évvel ezelőtt a mezőgazdaság feltalálása jelentette az első áttörést, melynek eredményeképpen már többet termeltünk annál, mint amit azonnal elfogyasztottunk, így az ókor végére ez az érték 5-re emelkedett, s a középkor során gyakorlatilag nem is igen változott. Az ipari forradalom, illetve a szénhidrogének felfedezése és kiaknázása hozta el az eddigi legjelentősebb változást, mely az emberiség energiahatékonyságát évtizedek alatt 5-ről 100 fölé emelte. A 20. század második felében azonban e trend megfordulni látszik, s manapság a 20 körüli értéknél tartunk. Az összeomlás-kutató szerint ennek az az oka, hogy a könnyen kitermelhető energiaforrásokat és nyersanyagokat már kibányásztuk, a meglévő készletek felszínre hozása pedig egyre költségesebb; hamarosan eljutunk arra a pontra, hogy egyenesen gazdaságtalanná válik. Stumpf-Bíró úgy látja: a komplex rendszerek felépülése mindig lassú folyamat, a pusztulás azonban rendszerint gyors és kíméletlen. Először a gazdaság roskad össze, majd a kereskedelmi ellátó láncok, ezt követi a politikai, a társadalmi, illetve a kulturális összeomlás.

 

Most képzeljük el azt, hogy Stumpf-Bíró Balázs egy korabeli - úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt élt - kollégája elemezni kezdte volna az ősember helyzetét! Mit mondott volna? Nyilván azt, hogy menthetetlenül itt a vég. A Föld népessége ekkorra már közel ötmillióra duzzadt, így egyre csökkent az egy főre jutó levadászható vad, begyűjthető gyümölcs. A homo sapiens e történelmi ponton már túl volt a neandervölgyi emberrel vívott hosszú háborúján, melyből győztesen kikerülve egyeduralkodó fajként népesíthette be a bolygót - már a földrajzi terjeszkedés sem jelentett valódi lehetőséget a területi-gazdasági gyarapodásra. Az őskor végének összeomlás-kutatója - még ha ismerte is a történelem minden addigi lényeges mozzanatát - aligha látta előre, hogy a vándorló-vadászó-gyűjtögető emberiség rövidesen életmódot vált majd, letelepedik és földművelésbe kezd. Stumpf-Bíró Balázs - a Future Talk podcastban - elmesél egy történetet, mely az Alaszka melletti Szent Máté-szigeten játszódik. 1944-ben az USA haditengerészete egy (Japánra fókuszáló) lehallgató állomást épített fel e helyen, és a katonák mellé 29 rénszarvast is telepítettek, arra az esetre, ha bármikor elfogyna az ellátmány. A világháború nem sokkal később véget ért, így a katonák hazatérhettek, ám a rénszarvasok maradtak, s a bőséges táplálékforrásnak köszönhetően egy ideig remekül érezték magukat. 1957-ben egy expedíció érkezett a szigetre, felmérni az akkorra már 1350 egyedet számláló szarvasállományt. 1966-ban tértek vissza legközelebb, ekkor már hatezres szarvascsordát találtak, viszont a kilenc évvel korábbi, egészségesen kövér állománnyal szemben az állatok vékonyak és lepusztultak voltak. Másfél év múlva jött el a harmadik látogatás ideje, ekkorra már csupán 41 tehén és egyetlen, terméketlen bika maradt életben. Ez a példa remekül láttatja, mi történik a túlszaporodó, erőforrásait felélő populációkkal. Viszont nem számol az emberi kreativitással, amely újra és újra emelkedő pályára képes helyezni a civilizációt. A homo sapiens nem volt hajlandó kihalni, csak azért, mert elfogyott az alacsonyan lógó, természet adta gyümölcs, hanem a saját kezébe vette a sorsát. Vajon az ipari forradalom előestéjén - látva a rengeteg dologtalan, nélkülöző, föld nélkül maradt vidéki embert - mit mondott volna a jövőkutató? Természetesen ugyanúgy azt, hogy itt a vég. Eszébe nem jutott volna, hogy az emberiség legnagyobb technikai forradalma, majd népességrobbanása következik. 

 

Az első ipari forradalom óta eltelt több mint 200 esztendő, s ezalatt technológiai tekintetben többet fejlődött az emberi civilizáció, mint korábban százezer év alatt. Még ha igaz is, hogy a hagyományos energiahordozók és a különböző ásványkincsek kitermelése egyre költségigényesebb, azért az sem mellékes, hogy fajlagosan egyre kevesebbet használunk ezekből. Érdemes felemelni egy hagyományos tévékészüléket, majd rögtön utána egy ugyanakkora képátmérőjű laptévét. Azt fogjuk tapasztalni, hogy ez előbbihez nyolcszor annyi anyagot használtak fel, mint az utóbbi, korszerű termékhez. Vessük össze egy laptop energiafelhasználását egy asztali számítógépével, avagy egy múlt században gyártott gépkocsi fogyasztását egy mai, megegyező teljesítményű autóéval! De ne is ragadjunk le ezeknél, nézzük meg az emberi tevékenységek energiahatékonyságát is! Mekkora munka volt huszonöt évvel ezelőtt elintézni egy banki utalást, és mekkora ma? Mennyit vacakoltunk az ezredforduló táján a faxolással, míg napjainkban már gombnyomásra küldjük az üzeneteinket akár több száz címzettnek egyszerre! Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a hőskorban egy sima bankkártyás fizetés is mekkora adminisztrációval - többek közt három példányos űrlap kitöltésével - járt, szemben a jelennel, amikor érintünk és már távozunk is. De megemlíthetjük a sorban állást kiváltó ügyfélkaput is, vagy a home office munkavégzést, mellyel egy csomó utazás megspórolható. Ha semmi másra nem gondolunk, mint az elektronikus ügyintézés legkülönbözőbb formáira, már ennyi is elég hogy belássuk: energiamérlegünk a felhasználás oldalán elképesztően sokat javult. Stumpf-Bíró Balázs biztos abban, hogy drasztikusan össze kell húznunk a nadrágszíjat, de nem számol azzal sem, hogy kiaknázatlan energiatartalékaink csaknem korlátlanok. A nap tízezerszer annyi energiát sugároz a Földre, mint amennyi az emberiség teljes felhasználása. A geotermikus energia ugyancsak kifogyhatatlan, ráadásul tökéletesen környezetbarát is. Reykjavik valaha a világ legszennyezettebb városa volt, manapság - hála annak, hogy a háztartások 93%-ában geotermikus fűtést használnak - az egyik legtisztábbnak számít. Csupán idő és technológia kérdése, hogy a megújuló, zöld energiák a földlakók minden igényét kielégítsék. (És akkor még csak két fajtáját említettünk.)

 

Ezer oka van annak, hogy az emberiség miért nem fog önmérsékletet gyakorolni, visszafogva fogyasztását és szaporodását. Már önmagában az is döntő, hogy a zöldeken kívül egyetlen politikai tábor attitűdjébe sem fér bele ez a fajta gondolkodás. A konzervatívokat többnyire fogva tartja a vallás, márpedig az ábrahámi hitek mindegyike azt mondja: népesítsétek be a Földet, nemzzetek annyi utódot, amennyit csak lehet! (Egy térítő küldetéssel bíró felekezet nem is mondhat mást; a nyáj így bővül a leggyorsabb ütemben.) A klasszikus baloldal - mely egyenlőséget és jólétet hirdet a leszakadó rétegek számára - szintén nem állhat szavazói elé azzal, hogy ne is álmodjanak polgári életszínvonalról. A piacpárti liberálisoktól pedig végképp idegen az az elképzelés, hogy ne a növekedésben, a fejlesztésben, a profitmaximalizálásban utazzanak. 

 

"A remény azok mentsvára, akik képtelenek megbirkózni a valósággal" - idézi Stumpf-Bíró Balázs az angol mondást, önmagát realistának és hivatásos illúziórombolónak nevezve. Hitem szerint közel sem annyira drámai a helyzet, mint ahogyan ő azt lefesti. Valahogy nem látom magam előtt a képet, ahogy Európa közepén a vízért és az élelemért folytatnánk vérre menő csatákat. Mindenesetre nem árt odafigyelni szavaira: "Teszem, amit tudok; ott, ahol vagyok, azzal, amim van."  Oly módon biztosan nem okozunk kárt, ha tudatosakká válunk, ha helyesen sáfárkodunk erőforrásainkkal, ha véget vetünk pazarló életmódunknak, ha odafigyelünk a környezetünkre, ha csak annyi utódot vállalunk, amennyit tisztességesen fel is tudunk nevelni. Nehéz megmondani, mi a legjobb felkészülés a jövőre - saját veteményeskert, atombunker, vagy hosszútávú élelmiszerkészlet felhalmozása -, ha még az összeomlás-kutató is csak a buddhista megbékélést és elengedést tudja javasolni. Ami engem illet, jómagam azért őrzöm a reményt. Annyi negatív előrejelzést hallottunk már - talán ezt is túléljük valahogy. 

"A Momentum a jövő nagy ígérete"

 momentum.jpg

 

"A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt..." Mindannyian ismerjük a klasszikus jelenetet Bud Spencer és Terence Hill előadásában.  Nekem mindig ez ugrik be, amikor a hazai ellenzékre gondolok. Az LMP, a Jobbik és az MSZP totálisan elfogyott (utóbbi kettőt a DK szalámizta le teljesen); Párbeszéd, Együtt, Magyar Liberális Párt - ezek nem is igazán léteztek. Ebből logikusan az következne, hogy Gyurcsányék egyetlen vetélytársa a Momentum lehet. Jó lenne, ha így lenne, mert ez esetben nem a Demokratikus Koalíció lenne az egyetlen valamirevaló politikai erő az ellenzéki térfélen. Sajnos azonban azt látjuk, hogy Gerencsérék nem sok jelét mutatják az alkalmasságnak. Valójában még a szánalmasan amatőr árnyékkormánynál is inkompetensebb képet festenek.

 

A rendszerváltás óta eltelt időszak jó pár közéleti csodabogarat kitermelt, mindazonáltal van pár igazi kedvencünk, akiket sosem feledünk. Medgyessyzmusok címmel jelent meg annak idején az MSZP egykori miniszterelnökének 200 aranyköpését tartalmazó könyv. Ennek a jóembernek nem volt igazán erőssége a verbális kommunikáció, megmosolyogtató elszólásai azonban elsősorban nyelvi bakikból, szerencsétlen szóhasználatokból adódtak. Márki-Zay Péter már keményebb dió; nem csak azért, mert ugyanezt a hülyeség-mennyiséget röpke egy év alatt produkálta, de elsősorban azért, mert tőle már nem csupán formai hibákat, de igen súlyos meggondolatlanságokat is hallhattunk. A csúcs azonban egyértelműen Fekete-Győr András, aki egész egyszerűen ostoba, gyakorlatilag alapvető dolgokkal sincs tisztában. Jól emlékszünk parádés mondataira: amikor a napelemparkot atomerőműnek nevezte; amikor arról mesélt, hogy az elektromos rollerét a zuhany alatt tisztította; amikor vitába szállt egy riporterrel, hogy a Liliom utca márpedig a nyolcadik kerületben keresendő... Előfordult, hogy saját életkorát is eltévesztette, máskor fogalma sem volt, hogy hívják az Európai Parlament liberális frakcióját, ahová épp csatlakozni kívántak. Fegyőr politikai karrierálmainak mindenesetre az elhíresült Partizán-riport vetett véget, amelyben a kínos csendek és a hebegés-habogás még a vágott verzióban is sűrűbb volt, mint az értelmes szó. Innentől nem volt visszaút: a miniszterelnök-jelöltek minősíthetetlenül gyenge mezőnyében is az utolsó helyen végzett, s a választási bukta után a Momentum elnöki pozíciójából is távozni kényszerült.

 

Mondhatnánk, hogy a párt többi húzóarca azért szellemileg sokkal vértezettebb, de távol járnánk az igazságtól. Kerpel-Fronius Gábor kapcsán bőven elég, ha visszanézzük a városház-ügyben Rónai Egonnak adott interjúját az Egyenes Beszédben. Ez a pár perces, elképesztően béna mellébeszélés tökéletesen bemutatja, hogy ez az ember mennyire alkalmatlan a politikai pályára. Gerencsér Ferenc kapcsán érdemes meghallgatni a kancelláriaminiszterrel folytatott Tranzit-vitáját, melyről még a 444 is így számolt be: "Alaposan megpörgette Gulyás Gergely a Momentum elnökét". Donáth Anna képes olyan amatőr módon hazudni, hogy pár nap alatt le is bukik; a Magyarország lejáratására specializálódott Vera Jurová uniós biztossal való rendszeres egyeztetései kapcsán mindenesetre ez volt a helyzet. Cseh Katalin szenvedélyes hangon lopással vádolja a kormányt, mi több: korrupcióellenes jelentést jegyez az Európai Parlamentben, miközben ezzel egy időben az Európai Csalás Elleni Hivatal európai uniós közpénzeket érintő csalás gyanúja miatt folytat vizsgálódást ügyében... Vicc az egész banda.

 

Klassz lenne menteni a helyzetet azzal, hogy legalább a napi eseményekre frappánsan reagálnak - ám e téren sem terem számukra sok babér. Amikor már a New York Times is arról számol be, hogy a szankciók gyakorlatilag hatástalanok; amikor Josep Borell kül- és biztonságpolitikáért felelős uniós főképviselő is történelemhamisításra kényszerül, mondván: soha nem is számítottak arra, hogy a büntető intézkedések megállíthatják Putyint - a Momentum Mozgalom még mindig a régi nótát húzza, mely szerint a szankciók működnek.

 momentum2.jpg

 

Szánalmas az az intellektus, amelyből mindössze ennyire futja. Világos, hogy egyetlen párt sem kommunikál különösebben cizellált, összetett üzeneteket, de ez azért mindennek az alja. Tegyük fel, hogy a második állítás igaz, és a hazai válságról valóban Orbánék tehetnek. Ebből miként következne az, hogy a szankciók működnek?? Ráadásul Facebook-plakátról van szó, vagyis a párt a saját közönségét szólítja meg ezen a minősíthetetlen szellemi színvonalon. De talán még ennél is van lejjebb:

 

momentum_3.jpg

 

Ez a bölcsesség Tompos Márton frakcióvezető-helyettes Facebook-oldaláról származik, és igazán sokat mond arról, mennyi intellektuális energiát fektetnek üzeneteikbe a Mozgalom képviselői. Azt ugyanis nem teszi hozzá a szerző, hogy az orosz gépjárműpiac alig 26%-át adják a nemzeti márkák (LADA, UAZ, GAZ), a fennmaradó háromnegyed rész - éves szinten több mint egymillió darab új gépkocsi -  a német, a francia és a távol-keleti autógyárak termékei. Vagyis ha a szankcióknak az volt a célja, hogy a fejlett világ - és ezen belül is elsősorban Európa - saját magát szívassa, úgy igaza lehet a Momentumnak; ilyen értelemben a szankciók valóban működnek...

 

Ugyanezt a meggondolatlanságot láttuk e héten is. Ahogy az ukrán rakéták földet értek Lengyelországban, Cseh Katalin már posztolta is: "Döbbenetes hír: feltehetően orosz rakéták csapódtak be a NATO-tag Lengyelország területén. Nagyjából olyan messze az ukrán határtól, mint Vásárosnamény. Két ember meghalt, uniós állampolgárok. A kétkulacsos politika ideje lejárt. Most kiderül, hogy a magyar-lengyel, vagy a magyar-orosz barátság az erősebb." Nem sokkal később muszáj volt helyreigazítást közölnie, s valami brutális volt, amit a kommentelőktől kapott. A legtöbben a felelőtlenséget, a hirtelenséget, a szándékos hangulatkeltést kifogásolták; a kedvenc hozzászólásomat mindenesetre ide is ollózom: "A Momentum 3. világháborút akar. Mi nem." Valójában ez a lényeg. Pontosan tudjuk, hogy annál azért Cseh Katkáéknak is több eszük van, mint hogy egy kiszélesedő fegyveres konfliktusnak szurkoljanak. Mégis úgy kommunikálnak, mint akik mesés ajándékként tekintenek egy eltévedt rakétára, s mérhetetlen csalódással veszik tudomásul, ha az mégsem az oroszoktól származik. Pontosan ugyanezt az attitűdöt látjuk a teljes ellenzéki sajtóban, s a fórumozó, fanatikus ellenzéki szavazóknál. Az Orbán-gyűlölet mára olyan szintre hágott, hogy - úgy tűnik - egy újabb világháború sem lenne vállalhatatlan ár azért, hogy elmozdítsák székéből a miniszterelnököt. Pedig látniuk kéne: ez a fajta, a konfliktust éltető és hergelő retorika volt az, amely a Fidesz legutóbbi kétharmadát eredményezte. A józan választópolgár számára egész egyszerűen ijesztő a felelőtlenségnek ez a foka. Tényleg képtelenek tanulni a hibáikból?

 

Ami azt illeti, számomra a Momentum Mozgalom annak idején nagy ígéretként indult. Fiatalok voltak, liberális és nemzeti arculatot mutattak. A nemzeti máz kopott le a leggyorsabban, majd idővel a liberális eszmeiség is elveszett. (A Facebook-on történő feljelentéseik, a nemzeti konzultáció megakasztására tett kísérletek - ezek mind azt jelzik, hogy a véleményszabadságot sem tisztelik.) A fiatalság mindenesetre még mindig mellettük szól. Szemben a DK kiöregedett, gyűlölködő kommunistáival, illetve az ellenzék további vállalhatatlan figuráival, a Momentum jelöltjei és megválasztott képviselői többnyire jó arcú ifjak; egyiken sem látni Hadházy Ákos őrületét, Szabó Tímea ideggyenge hisztériáját, vagy épp Jakab Péter ijesztő pszichopátiáját. De ennyiben ki is merülnek a pozitívumok. Most vessük össze a Momentum legismertebb arcait a Fidesz ugyanezen generációjával! Dömötör Csaba, Gulyás Gergely, Kocsis Máté, Orbán Balázs, Szíjjártó Péter, Varga Judit... Valami egészen brutális az intellektuális szakadék e két társaság között. Az utóbbiakat hallgatva akár még azt is mondhatja bárki, hogy nem szimpatikus, amit képviselnek, azonban a kompetenciájukat józan kívülálló aligha kérdőjelezné meg. Velük szemben a momentumos gárdát látva már annak is tapsolunk, ha ki tudnak préselni magukból két ép mondatot... Nem állítom, hogy a Momentum Mozgalomnak végképp befellegzett, sőt. Kifejezetten azt gondolom hogy továbbra is ők jelentik az egyetlen alternatívát Orbánékkal szemben. Ám ahhoz, hogy a jövő valódi ígéretévé váljanak, muszáj lesz kinevelni, vagy leigazolni pár intellektuális nagyágyút, mert enélkül nem sokan lesznek, akik rájuk bíznák az országot.

"Gonosz és szívtelen a társadalom"

 sad-birthday-party_990x660_1.jpg

 

Ritka az, amikor egy szimpla TikTok videó ekkora port kavar. Az amerikai Utah államban élő Breanna Strong tizenkét másodperces rövidfilmje nem csupán bejárta a világot és sokmilliós megtekintést ért el, de sikerült számos hírportál érdeklődését felkeltenie idehaza is. A sztori: Breanna születésnapi bulit rendez hároméves kislányának, amelyre a meghívott 27 gyerekből egyetlen egy sem jön el. A képen a kis Avery, amint egyedül majszolja ünnepi pizzáját...

 

Az első, amit muszáj leszögeznem: számomra is mélységesen szívfacsaró minden ehhez hasonló történet. (Mert ugye nem egyedülálló esetről van szó, hallottunk már ilyenről máskor is.) Nem tudom, hogy a szóban forgó kicsi lány pontosan mit érez; hogy marad-e benne trauma az eset kapcsán; ám azt érzékelnie kellett, mennyire kínos az őt körülvevő csend és üresség. És természetesen az sem kérdés, hogy ő maga - az életkorából fakadóan - aligha lehet felelős a történtekért. (Egy 6-8 éves gyerkőc már sokat tehet az elfogadottságáért, vagy épp a népszerűtlenségéért. Ám egy alig óvodás csöppségnek még nemigen nyílt alkalma arra, hogy személyes nimbuszát a földig rombolja.) Az egyik kommentelő így ír a videó alatt: "Ugyanez történt velem a 16 éves születésnapomon. Utána tíz évig nem próbálkoztam ilyesmivel." Itt aligha kenhetnénk a szülőkre a dolgot; ha egy kamasz népszerűtlen, az már egyedül az ő sara.

 

Kié hát a felelősség, amikor egy játszóház (bálterem, házibuli helyszín) kong az ürességtől? Amikor hétfőn Balázsék e témát taglalták, az egyik betelefonáló - aki nemrég maga is hasonlóan járt - azonnal a társadalmat, az általános rossz mentalitást jelölte meg egyetlen magyarázatként. "A körülmények áldozata vagyok" - így szól a legbetegebb emberi mantra, a mindig mást hibáztató lélek örök önhazugsága. Amikor ilyen esetektől hallunk, hajlamosak vagyunk elsőre a távol maradókat  - illetve azok szüleit - hibáztatni, akik meglehetősen érzéketlen módon magasról tesznek rá, hogy valósággal összetörik egy kisgyermek szívét.  A valóság ezzel szemben az, hogy nem elsősorban rájuk érdemes haragudni. Ha előzetesen kimentették magukat valamiféle valós, vagy kreált kifogással, úgy abszolút nincs miről beszélni. Ha vissza sem jeleztek, az ugyan parasztság, de nem főbenjáró bűn. Ha megígérték, hogy ott lesznek, de mégsem jöttek - egyedül ez az, ami igazán aljas. Számomra az effajta megbízhatóság ez első számú szeretetnyelv. Ha valaki vét ez ellen, annak csak nagyon indokolt esetben adok második esélyt, többnyire még a telefonjegyzékemből is törlöm a számát. Vegyük észre mindazonáltal, hogy a kis Avery szülinapján nem az történt, hogy a 27 meghívottból akadt néhány link senkiházi, akik a kutyának sem hiányoztak. (Hiszen másfél tucat gyerek azért egész jó kis ramazurit képes összehozni.) Nem, itt konkrétan SENKI sem jött el, ami jóval több, mint elgondolkodtató. Ez nem a természetes lemorzsolódás esete, itt a szervező szülővel is van baj bőven.

 

Az első, ami elég tipikus probléma, ha az anyuka ügyetlen, rutintalan, s ebből fakadóan képtelen összehozni csemetéje mulatságát. "Velünk is megtörtént, a fiam nyolcadik születésnapján. Hogy ne érezze magát annyira rosszul, hazudtam neki, hogy az én hibám volt." - írja egy másik kommentelő, aki ezek szerint máig abban a hitben ringatja magát, hogy ő aztán tényleg nem tehet semmiről... Pedig muszáj belátni: a rendezvényszervezés egy olyan szakma, amelynek tudható-tanulható játékszabályai vannak. Úgy tűnik, Breanna a tárgyi feltételeket körültekintően biztosította - kibérelte a játszóházat, volt kaja-pia, még egy parádés tortát is rendelt -, azonban a vendégek összetrombitálására nem sok gondot fordított. Pedig pontosan ez az, amivel a projektnek indulnia kell. Az nem úgy megy, hogy az ember feltesz egy meghívőt a Facebook-oldalára, azután imádkozik, hogy jöjjenek el páran. Muszáj megcsörgetni az érintetteket és kicsikarni belőlük egy határozott és felelősségteljes választ. Jómagam rövid életem során közel háromezer baráti összejövetelt - házibulit, vetélkedőt, focit, pókert - szerveztem, s minden bizonnyal a leggyakoribb mondatom, amit a dilemmázó meghívottaknak mondani szoktam: egy biztos NEM is jócskán értékesebb a bizonytalanságnál. Szinte egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor kellett lefújni bármilyen eseményt a jelentkezők alacsony száma miatt, de ilyenkor nincs mit tenni, még ez is százszor jobb, mint a lézengés és pangás. Ha egy meghirdetett előadásra, koncertre csak szánalmasan kevés jegyet adnak el, olyankor rendszerint technikai okokra, vagy betegségre hivatkozva törlik is az eseményt, és ez így is van rendjén. Egy szerető anya pláne nem teheti meg, hogy ilyen helyzetbe hozza a gyermekét, így a visszajelzések bekérése a legkevésbé sem megspórolható. Az is alapszabály, hogy a legközelebbi barátokkal külön megállapodom, hogy ők valamivel korábban érkezzenek. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy a többiek már egy emelkedett hangulatú, pezsgő mulatságba toppanjanak be.

 

Természetesen van annál nagyobb, és nehezebben orvosolható probléma is, mint az, ha szülő rossz szervező. A kínzó igazság az, hogy nem vagyunk egyformák. Léteznek vonzó és kevésbé vonzó személyiségek. Léteznek könnyen barátkozó, extrovertált alkatok, és félénk, visszahúzódó, emberkerülő karakterek is. Egy vérbeli társasági ember csak kettőt füttyent, és már tele is a táncparkett, míg más vért izzadhat azért, hogy akár csak egy aprócska rendezvényt tető alá hozzon. Aki legkésőbb fiatal felnőtt korában nem szánta rá magát, hogy önmagát szerethetővé formálja; hogy megfelelő karizma-elemeket fejlesszen ki magában; hogy magáévá tegye a mosoly, a kedvesség, a könnyed társalgás és a szellemesség erényeit, az nagy valószínűséggel az utódai miatt sem fog elindulni az önfejlesztés elemi útján. Pedig egy gyereknek épp elég baj az, hogy élhetetlen felmenőinek genetikáját hordozza, így a kapott életmód-mintái is csak a magányt táplálják majd benne.

 

Becsületszavamra mondom: amikor elkezdtem gépelni e posztot, meg sem fordult a fejemben, hogy a progresszív vallás még ide is befészkeli magát. De nem lehet megúszni: a Nők Lapja Café számol be arról az esetről, amikor egy gyerekzsúrt az tett tönkre, hogy korunk agymosott anyukája erősen felháborodva szexistának nevezte az ünnepelt szüleit. Azok ugyanis a lányoknak jégvarázsos, a fiúknak pókemberes uzsonnás dobozokat osztogattak, ami a 21. században főbenjáró bűn. "Nemi normákat erőltetnek rá a befolyásolható kisgyerekekre." - ez volt a szörnyű vád, s a helyzetet nem mentette a házigazdák mélyen liberális attitűdje sem, akik pedig jócskán betáraztak különböző dobozokkal, ha egy kislány történetesen Pókember-rajongó, vagy a fiúk közül valakit a Jégvarázs vonzana...

 

"A videó publikálása óta több száz üzenetet kaptam, amelyben arról kérdeztek, hogyan tudnak az emberek segíteni, hogy Avery születésnapja különleges legyen.” – nyilatkozott Breanna, s elmondta: most mindenki ajándékot szeretne küldeni, s kislányát gyakorlatilag már a fél világ felköszöntötte. Ilyen értelemben a sztori végül is jó véget ért, de alig hiszem, hogy mindent ugyanígy csinálnának, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét. Nekem is van két gyerekem, nekik pedig számtalan barátjuk. Az elmúlt évek során száznál is több születésnapi zsúrt láttunk, melyeket részben mi szerveztünk, részben vendégként voltunk jelen. Egyről sem készült szomorú TikTok videó, mert mindenütt fürtökben lógtak a gyerkőcök. Hitem szerint nem valami megugorhatatlan, szörnyű nagy kihívás, hogy az ember barátokat szerezzen.

"Működnek a szankciók"

the_new_york_times.jpg

 

Lassan kilenc hónapja tart az orosz-ukrán konfliktus, és körülbelül ugyanennyi ideje beszélünk a különböző - terv szerint az agresszort sújtó - szankciókról is. Ami azok hatását illeti, az embernek többnyire az az érzése, mintha visszatértünk volna a törzsi társadalmak szintjére, ahol a varázsló esőtáncra biztatja a népet. Mi persze rázzuk hittel és vadul, de valahogy mégsem hull az égi áldás. Amikor megfáradva, kérdőn nézünk a bölcs sámánra, ő csak annyit közöl: abba ne hagyjuk! Sőt! Táncoljunk még nagyobb elánnal, s előbb-utóbb meglesz az eredménye... Mondjuk az már erősen elgondolkodtató, amikor a New York Times is arról ír, hogy a szankciók az égvilágon semmit sem érnek.

 

Október 30-án jelent meg a NYT oldalán az az elemzés, amely Oroszország 13 fontos kereskedelmi partnerének export- és importadatait vizsgálja, a 2017-2021 közötti időszak havi átlagát összevetve háború kirobbanása óta eltelt időszak havi átlagával. Az analízis szerint alig történt lényeges elmozdulás; mindössze az USA, az Egyesült Királyság és Svédország csökkentette érdemben kereskedelmi forgalmát Putyinékkal; a többiek csak szerényen, vagy egyenesen növelték is azt. Európa nemzetei közül Hollandia, Belgium és Spanyolország egyenesen megduplázta az Oroszországból származó importját, miközben a szavak szintjén maguk is a szankciók fontosságáról papolnak. Németország adatai egyenesen megmosolyogtatóak: 51%-kal csökkentette exportját, miközben - a gázárrobbanás következtében - 38%-kal emelkedtek importkiadásai, vagyis jóval többet fizetnek ugyanazért, miközben ők maguk feleannyit keresnek... Nem vitás, hogy a németek a szankciós politika tipikus vesztesei. Kína, India, Törökország és Brazília adatain meg sem lepődünk; ezek az országok egyetlen másodpercig sem támogatták a büntető intézkedéseket; mindazonáltal jól látszik, hogy a kieső forgalom másutt pótolható. Szó sincs Putyinék kivéreztetéséről.

 

nyt_2.jpg

 

A New York Times elemzői szerint Oroszország  számos termék kapcsán egyenesen megkerülhetetlen, ilyen többek között az urán, a palládium, a ródium, a nikkel, a nyersvas, az azbeszt, a búza, vagy épp a műtrágya. Nem csupán hazánk helyzetét látjuk kiszolgáltatottnak, Európa számos más országa is erősen függ az orosz nyersanyagoktól.

 

Ami általában a gazdasági szankciókat illeti, annyit mindenképpen érdemes rögzíteni: nem egy elvetendő eszköz. Alkalmazzuk békeidőben is, ilyen például a BAR (KHR) lista is: aki rossz adós, annak a továbbiakban egyetlen bank sem fog hitelt nyújtani, egészen addig, amíg le nem kerül e központi jegyzékről. Mi több: léteznek olyan utópiák, amelyekben ez az egyetlen elrettentő mechanizmus. Az anarcho-kapitalista világképben értelemszerűen nem beszélhetünk államról, így állami börtönökről sem. Mi lehet a büntetése egy ilyen társadalomban a visszaeső bűnözőknek? Csakis a kiközösítés. Aligha lehet pusztítóbb érzés, mint - transzparens módon - olyan fekete báránynak lenni, akit sehol sem szolgálnak ki, sehol sem alkalmaznak, sehol sem látnak el. A kitaszítottságnak ez a szintje elviselhetetlen, túlélhetetlen, s ezért bizonyára kellően elrettentő is - miközben az erőszakmentesség alapelve a legkevésbé sem sérül. Ami Oroszországot illeti, agresszorként bőven megérdemli, hogy a világ országai gazdasági szankciókkal sújtsák, önmagában ezzel szemben aligha lehet ellenérzésünk. (Azzal együtt sem, hogy ez a gondolkodásmód alapvetően idegen a progresszív ideológiáktól, ahol a tolvajt többnyire megélhetési bűnözőnek; az erőszaktevőt mentálisan sérültnek; az elmeháborodottat pedig különlegesnek és tiszteletet érdemlőnek hívják. Persze csak ha feketékről, bevándorlókról, melegekről vagy transzokról van szó, az oroszok nem számítanak...)

 

Ha arra a döntésre jutunk, hogy gazdasági szankciókat alkalmazunk, néhány alapvető szempontot azért nem árt figyelembe venni.

  1. Akik részt vesznek az akcióban, képviseljenek meghatározó részarányt az adott piacon! Ha csak néhányan hirdetnek bojkottot, az legfeljebb szúnyogcsípés lesz, nem pedig oroszlánharapás. Ha az Oroszország által kínált nyersanyagokra van vevő Európán kívül, úgy megette a fene az egészet. (Ez persze azért közel sem ennyire egyszerű. A földgáz és a kőolaj szállítása a legkényelmesebben és legkörnyezetkímélőbb módon csővezetéken lehetséges. Egy olyan új vezeték megépítése, ami Szibéria északi részéről szállítana gázt Kínába, minimum öt évet venne igénybe, és e beruházás költségei sem elhanyagolhatóak.)
  2. Ha a vevő pozíciójából szankcionálunk, úgy az adott termékeknek legyen bő kínálati piaca! Ellenkező esetben az árak az egekbe szöknek, esetleg hiány is felléphet. Pontosan ezt látjuk az energiahordozók terén.
  3. Ha nincs bő kínálat egy adott termék piacán, úgy azt csakis úgy érdemes a szankcióba bevonni, ha létezik helyettesítő termék, avagy az adott cikk nélkülözhető. Ezek természetesen csupán teoretikus felvetések, hiszen ki lesz az a piac felett álló tekintély, aki határoz mindezekről? A drágaköveket például a legtöbben sokkal nélkülözhetőbbnek tartjuk, mint az energiahordozókat, ám aligha van jogunk eldönteni a belga gyémántkereskedők helyett, hogy számukra mi szükséges és mi nem. (Nem is került be a gyémánt egyetlen szankciós csomagba sem, akárhogyan is erőltették sokan. A belgák csendes tiltakozása természetesen tiszteletreméltó, szemben a magyar vétóval, mely minden esetben szégyenletes és botrányos...)

Szóval: Ha mindezek nem érvényesülnek, úgy a szankció többet árt annak, aki kiveti azt, mint a másik félnek, akit sújtania kéne.

 

E ponton említsük meg, hogy léteznek olyan elemei is az Oroszország ellen bevezetett intézkedéseknek, amelyek ott és úgy hatnak, ahogyan kell. Amint azt minden valamirevaló szakértő elmondta már a kezdet kezdetén: messze a technológiai szankciók a leghatékonyabbak. Igazán drámai helyzet a személygépkocsi-gyártásban tapasztalható: a nélkülözhetetlen alkatrészek hiánya miatt a 18 oroszországi autógyárból ma már csak kettő működik. Ezzel három és félmillió ember munkahelye került veszélybe - ők adják a foglalkoztatottak 5%-át. Putyinék ettől még nem fognak letérdelni, de az nem kérdés, hogy e pofon épp elég fájdalmas, miközben az EU polgárai mindebből fakadóan semmiféle hátrányt nem szenvednek.

 

"Mivel a szankciók kivetése általában nem jár gazdasági haszonnal, a gazdasági racionalitás hiányát komolyan végiggondolt politikai céloknak kell pótolniuk." Ez a mondat már a Soros-közeli Political Capital tanulmányából való, és jól mutatja az EU által folytatott büntető-hadjárat mélyen vallásos jellegét. Ha sutba hajítjuk a józan észt; ha fittyet hányunk a gazdasági racionalitásra, úgy tényleg nem marad más, mint gyermeteg reménykedés, vágytól fűtött fohászkodás és primitív, törzsi esőtánc. Csak bírjuk szusszal...

"Az emberiség az arany középúton jár"

musk_merleg.jpg

Semmi sem mutatja be precízebben az elmúlt 15 esztendőt, mint Elon Musk rajza, melyet a Twitteren posztolt még áprilisban. Egészen világos, hogy beteg folyamatokat látunk a világban, ám ahhoz, hogy ezt magabiztosan kijelenthessük, mindenekelőtt tisztázni érdemes, hogy mit nevezünk egészségesnek. Muszáj pontosan rögzítenünk, hogy mi is az az arany középút, amely bár morálisan kikezdhetetlen, az emberiség mégsem járt rajta pár lépésnél többet sohasem; mindig hamar letért róla, hogy messze elkóboroljon. Meg merem kockáztatni, hogy Musk is pontosan ugyanezt a szűk ösvényt célozza. (Ne tévesszen meg senkit a rajzokon szereplő centrumpont! Ez csupán az adott kor eszmei áramlatainak mértani közepét mutatja, nem feltétlenül az optimumot.)

 

FELVILÁGOSODÁS

 

Itt kezdődik minden. A történelem azon pontjához ért, amikor az emberiség végre elkezdett megszabadulni sok ezer éves béklyóitól. Törvény előtti egyenlőség; a születési előjogok eltörlése; szólás-, gondolat és sajtószabadság; metafizika helyett ismeretelmélet és természetfilozófia; szabad tulajdonbirtoklás, az egyén boldogságát előtérbe helyező humanizmus - hosszasan lehetne sorolni mindazt, ami egyértelműen előrelépés és áldás. "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" - így szól a korszak jelmondata, hogy azután gyorsan a nyaktiló vegye át a főszerepet. A felvilágosodás és a francia forradalom nem csupán azért kulcsfontosságú, mert ez a startmező, s mert minden lényeges kérdést - társadalmat, gazdaságot, tudományt és morált - egyaránt érint. Hanem azért is, mert pazarul láttatja, hová vezet az, amikor engedjük túllendülni az ingát. Ahol Robespierre, Lenin, vagy Kun Béla megjelenhet, ott aligha számíthatunk másra, mint gyilkos őrületre.

 

SZOCIÁLDEMOKRÁCIA

 

Tudjuk, hogy a korai kapitalizmus nem hozott automatikus jólétet a teljes társadalom számára. Embertelen munkakörülmények, kiszolgáltatottság, gyermekmunka, robot a végkimerülésig - a többség számára nem volt könnyed leányálom. A szakszervezeti mozgalmak előtt le a kalappal: úgy harcoltak ki egy élhetőbb világot a gyári munkásság számára, hogy mindeközben nem törekedtek a piaci rendszer erőszakos megdöntésére. Nyolcórás munkanap, fizetett szabadság, nyugdíj - a szociáldemokrata politika komoly szerepet játszott abban, hogy a nyugati világ megteremtse a történelem valaha volt legszélesebb körű jólétét. Igen ám, de e ponton a baloldal tisztességes pártjainak el is fogyott a mondanivalója és a lényegi teendője. A Szent György szindróma azonban klasszikus balos kórtünet - a sárkány feje már a porban, de a harci kedv tart még. A kommunista kísérlet tökéletes prototípusa a legújabb kor ideológiai ámokfutásainak, amikor is pár túlbuzgó őrült képtelen volt észrevenni, hogy már elérték, sőt maguk mögött is hagyták az arany középutat. Körül sem néztek, úgy hajtottak át rajta keresztben, hogy egyenesen a szakadékba kormányozzanak minden érintett társadalmat.

 

FEMINIZMUS

 

A feminista mozgalom pontosan ugyanezt a navigációt követi. Minden jóérzésű ember tapsol a nők egyenjogúságának és mélyen elítéli a patriarchális társadalmakat jellemző valódi elnyomást. A civilizált világban azonban a nők hosszú évtizedek óta pontosan ugyanazokkal a jogokkal bírnak, mint a férfiak: tanulhatnak, dolgozhatnak, autót vezethetnek, választhatnak és megválaszthatók, lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok - a projekt itt véget is ért, nincs miről beszélni a továbbiakban. Persze ez csak akkor igaz, ha a nőmozgalmi törekvések tisztességesek és sportszerűek. Amennyiben azonban a feminizmust a zsigeri férfigyűlölet, a történelmi bosszúvágy, az ideológiai túlfűtöttség, a női nem felé való aránytalan részrehajlás, vagy épp a megélhetési politizálás mozgatja, úgy nincs megállás: jöhetnek a kvóták, jöhet a férfiak kiherélése, a családok felszámolása, jöhet a nőuralom és jöhet az indokolatlan hiszti minden pitiáner apróságon, amely valamely harcos amazon lelkét sérti.

 

RASSZIZMUS

 

Csaknem hatvan esztendeje - egész pontosan 1963. augusztus 28-a óta - Martin Luther King történelmi beszédének köszönhetően tűpontosan tudjuk, hogy hol húzódik az arany középút rasszizmus dolgában. A kulcsszó: színvakság. Az egyént a tettei alapján, s nem a bőrszíne szerint ítélem meg. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek előítéleteim. Nem jelenti azt sem, hogy muszáj mindenkivel barátkoznom, vagy hogy a világ minden városát multikulturálissá kéne változtatni. Pláne nem jelenti azt, hogy kozmetikázni kéne a bűnügyi statisztikákat. De azt határozottan jelenti, hogy törvény előtt mindenki egyenlő. Egy fehérnek, egy feketének, vagy épp egy ázsiai származásúnak pontosan ugyanaz a központi bánásmód jár, amennyiben mindannyian az USA állampolgárai. Kár lenne tagadni, hogy ez a múltban nem így volt, és azt is, hogy a posztmodern jelenkor erősen átesett a ló túloldalára. Az egyetemi, a hollywoodi és az összes egyéb kvóta - minden jó szándéka ellenére - mélyen rasszista. Ahogyan a "legyünk kevésbé fehérek!" és az ehhez hasonló céges kampányok is azok.

  

SZEXUALITÁS

 

Mindig kiakadok azon, ahogyan a vaskalaposok beszélnek a szexuális forradalomról. A hatvanas-hetvenes években a civilizált emberiség végre eljutott odáig, hogy nyíltan kimondta azt, amit már évszázadok óta érzett: a szexualitás nem erkölcsi kategória. Elfogadottá vált a házasság előtti testiség; elérhetővé váltak a fogamzásgátló tabletták; szexklubok nyíltak, sorra jelentek meg az újabb és újabb erotikus magazinok... Értem én, hogy az ortodoxok világlátása szerint mindez maga Szodoma és Gomora, azonban az sem járható út, hogy a prüdériáikat mindenki másra rákényszerítsék. Szóval: a múlt század második felében végre eljutottunk oda, hogy a helyén kezeljük a szexualitást; olyan tabumentes örömforrásként tekintve rá, mely mindenkinek a magánügye. Ahol annak minden megnyilvánulási formája (leszámítva az erőszakot, a pedofíliát, a nekrofíliát és a zoofíliát) szabadon űzhető, méltatható, kritikával illethető, kigúnyolható de nem büntethető. Ehhez képes napjainkra e téren is alaposan átestünk a ló túloldalára. A mai korszellem szerint muszáj ünnepelni a másságot; a melegek és a transzok minden tekintetben védettek. "Neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?" Az ilyen mondatok a progresszív vallás dogmavilága szerint megengedhetetlenek. Felérnek egy Mohamed-karikatúrával. Vagy azzal, ha kimondanánk Jahve nevét.

 

HIT ÉS TUDOMÁNY

 

A felvilágosodás lényege valójában az volt, hogy az emberi értelem és a megtapasztalható valóság került a középpontba a homályos hiedelmek, babonák és irracionális hittételek helyére. A következő évszázadokban a tudomány egyértelműen dominánssá vált a vallások felett. Charles Darwin, Bertrand Russell, Albert Einstein, Richard Dawkins és Stephen Hawking világában már a tényeké a főszerep. Már nem kell elhinnünk, hogy Szodoma és Gomora pusztulását Isten haragja okozta, hiszen a régészeti leletek alapján egy közönséges légrobbanással is magyarázni tudjuk a bibliai katasztrófát. Simán elhihetjük azt is, hogy Mózes átvezette népét a Vörös tengeren, hiszen azóta megfigyelhettük már: van az a különleges széljelenség, mely lehetővé teszi e csodának tűnő menekvést. A damaszkuszi úton Saul jelenése és átmeneti megvakulása ma már jól magyarázható egy temporális epilepsziás rohammal - itt sem muszáj Isten közvetlen beavatkozását feltételeznünk. Elértünk tehát a racionalitás korszakába, azonban itt sem időztünk túl sokat - épp napjaink woke-progresszív ideológiája az, amely letér az értelem ösvényéről és tagadni kezdi mindazt, amit a tudomány - különösen a biológia - évszázadokon át felhalmozott. Ugyanazok, akik (joggal) megmosolyogják a templomok szenteltvíztartóit, az eucharisztia liturgiáját vagy épp a szűznemzés dogmáját, most azt hirdetik, hogy nincs különbség férfi és nő között, s tamponautomatákat kezdenek elhelyezni a férfimosdókban - Németországban legalábbis már itt tart az őrület. Épp hogy magunk mögött hagytuk az egyik vakhitet, már át is lendültünk a másikra, csak nehogy az arany középúton haladjunk...

 

Nem járunk a tiszta morál szűk ösvényén, nagyon nem. Ahhoz intelligencia kellene. Tudatosság. Meg persze nagyvonalúság is és türelem. Ez ma mind hiánycikk. Pedig megtanulhattuk a történelemből: ha radikalizálódni kezd az egyik oldal, úgy - az egyensúlykeresésből fakadóan - törvényszerűen előbb-utóbb a másik oldalon is ezt fogjuk látni. (A vörösterrorra csakis fehérterror lehet a válasz a historikus logika szerint.) Ha az inga erősen kileng, úgy nehéz lesz megállítani középen, a lendület viszi tovább. Szürreális századunkban szemmel láthatóan sokan érdekeltek a káosz dagasztásában, ugyanakkor hosszútávra csakis azok rendezkedhetnek be, akik az aranyközéputat - a szabadságot, az egyenjogúságot, a racionalitást és a békét - célozzák. Hitem szerint ilyen ember Elon Musk is, s ha már az ő rajzával kezdtük e posztot, fejezzük is be az ő szavaival: „Ezért vettem meg a Twittert. Nem azért tettem, mert könnyű lenne. Nem azért tettem, hogy több pénzt keressek. Azért tettem, hogy megpróbáljak segíteni az emberiségnek, amelyet szeretek, és kellő szerénységgel állok hozzá, mert tudom, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem biztos, hogy sikerül elérnünk ezt a célt.” Én azért nagyon drukkolok.

"Könnyű a pokolba lemenni, de nehéz onnét feljönni"

pokol_1.jpg

 

A pokol kapcsán számos tévképzet él a fejekben, amint ezt a címbéli közmondásban is tetten érhetjük. A legősibb, és ma már jellemzően csak mosolyt fakasztó téveszme az, hogy a borzalmas kínok helye a túlvilágon keresendő. Persze annak kapcsán, hogy mi vár ránk a halál után, csupán ködös fantáziaképeink lehetnek; arról ugyanakkor súlyos tapasztalatokkal bírunk, hogy földi pokol nagyon is létezik. A második hamis hiedelem az, hogy a kárhozat örökké tart. Földi poklaink igencsak különbözőek, ám szabadulni belőlük a legtöbbször nem különösebben nehéz. A harmadik, és bizonyára a legmegtévesztőbb vélekedés az, mely szerint a pokol valami félreeső helyen, a mélységes mélyben található, merre közönséges földi halandó nemigen téved. A valóság ezzel szemben az, hogy a pokol itt van a szomszédban, pontosan szemmagasságban. Gyakorlatilag bármikor belesétálhatunk és elboríthat, foglyul ejthet bennünket.

 

A pokol valójában nem más, mint a céltalansággal és döntésképtelenséggel konzervált kín. A legtipikusabb lakói a hosszútávú haldoklók, akik hónapokon, sokszor éveken át élet és halál közt vergődnek. Egy életigenlő döntéssel léphetnének jobbra, a gyógyulás irányába - értelemszerűen ez a legpozitívabb forgatókönyv. Vagy simán feladhatnák, megbékélten fogadva a csendes távozást. Azonban megmaradni a permanens haldoklás állapotában - végtelenül beteg játszma, mely minden érintett - beteg, orvos, hozzátartozó - számára a földi poklot hozza el. Egy jó tollú drámaíró bizonyára remek darabot tudna írni e tömény gyötrelemből. Egy kellően perverz vallási vezető talán szentnek és tisztító erejűnek látná e fájdalmat. S bizonyára a pszichológia felkent szakemberei is tudnának pár szót szólni az együtt viselt szenvedés léleknemesítő voltáról. Ám ez akkor is csak pokol, mégpedig a legpusztítóbb fajtából. Mindannyian voltunk már betegek, ágyhoz kötöttek, szenvedve nyöszörgők. Nem csupán a fizikai fájdalmat éreztük kínzónak, de azt is, hogy le kellett mondani programjainkat; egy rövid időre kimaradtunk az életből. Abszolút találóan mondjuk ilyenkor: "ez a nap az ördögé". Egyetlen reményünk az effajta bitang órákban az, hogy biztosan tudjuk: holnap, de legkésőbb holnapután már minden sokkal jobb lesz, s végre elhagyhatjuk ezt a dermesztően sötét alvilágot. De mi járhat azok fejében, akiknek ilyen reményeik nem lehetnek?

 

Világos, hogy nem könnyű a gyógyulás és meghalni sem mindig egyszerű. Ám aki ép elméje birtokában éli napjait, annak előbb-utóbb muszáj meghoznia a döntést. A bölcsek azt mondják: aki teljes életet élt és tiszta lelkiismerettel várja az elmúlást, annak könnyű a távozás, így rendszerint simán átalussza magát a másvilágra. A hosszú haldoklás többnyire azokat jellemzi, akiknek van még elintéznivalójuk e Földön. Nyilván az volna az üdvös, ha az érintettek tisztán látnák, mi ez a feladat, mi ez az elvarratlan szál, ami még itt tartja őket. Ha még ezzel sincsenek tisztában, az a legpusztítóbb vakság. Tökéletesen értelmetlen minden szenvedés, amely nem a tisztánlátás felé vezet. Jordan Peterson így ír a Túl a renden című művében: "Most azt képzeld el, hogy annyira félsz, hogy már azt sem engeded megtudni magadnak, mit akarsz! A tudás azonnali reményt jelentene, és a reményről már lemondtál. Van okod megőrizni a tudatlanságot. Talán attól tartasz, hogy nincs semmi, amire érdemes vágyni; attól, hogy pontosan meghatározod, mit akarsz, azonnal (és túlságosan is egyértelműen) megtudod, mit jelent a kudarc; attól, hogy a kudarc a legvalószínűbb kimenetel; és végül attól, hogy ha meghatározod a kudarcot és elbuksz, kétségkívül tudni fogod, hogy te voltál az oka, hogy rajtad múlt. (...) Attól is félsz - bár más okból -, hogy mások megtudják, mit akarsz. Először is, ha rájönnének, esetleg elmondanák neked, és akkor te is tudnád, hogy hiába küzdöttél teljes erődből a tudás ellen. Másodszor, ha rájönnének, megtagadhatnák tőled, amit igazán akarsz, amire vágysz, és azzal még nagyobb fájdalmat okoznának, mintha a legmélyebb vágyaid (és ezzel együtt sebezhetőséged) titokban maradtak volna."

 

Haldokolni mindazonáltal képletesen is lehet. Élhetünk olyan faluban, városban, országban, amelyet egyetlen porcikánk sem kíván. Gyűlölhetjük munkahelyünket, házastársunkat, szomszédainkat is. Még a saját testünkben is érezhetjük magunkat idegennek. Semmi sem indokolja, hogy ne változtassunk mérgező környezetünkön. (Minden olyan törvény, vallási parancs vagy illemszabály, amely korlátoz bennünket ilyen természetű döntéseinkben, értelemszerűen hamis és elvetendő. A vasfüggöny bevezetése rabszolgát farag mindenkiből; Kim Dzsongun rémuralmában épp úgy, mint Zelenszkij Ukrajnájában. A válás egyházi tilalma is embertelen és erkölcstelen volt évszázadokon át. A japánok se normálisak, ha abban látják a morál netovábbját, amikor egy teljes pályafutáson keresztül hűségesek munkaadójukhoz...) Az életünkkel csakis mi magunk rendelkezünk, így a felelősség is a miénk, hogy merre lépünk tovább. A rózsaszín szcenárió nyilván mindig az, ha úgy találunk rá az elégedettségre, hogy közben nem kell mindent felégetnünk magunk mögött. Ha helyrehozzuk a házasságunkat; kibékülünk a szüleinkkel; összebarátkozunk a szomszédokkal; megtaláljuk az örömöt munkánkban, hivatásunkban, s képessé válunk szeretni azt a testet, amelybe születtünk. (Ez utóbbi kapcsán is sokkal érdemesebb a szívünkre hallgatni, mint a progresszív ideológia képviselőire. Hiszen nem tűnik valami józan útmutatásnak az, hogy fogadjuk el a kövérséget, fogadjuk el a csúnyaságot, sőt manapság már a mosdatlanságot is, de a nemünket feltétlenül meg kell változtatni...) Ha a csendesebb út nem járható, úgy jöhet a radikálisabb lépés. Csupán az egy helyben topogás az, amely haldoklás idején elviselhetetlen és aligha hoz megváltást. Nem is értem, miért teszik ezt oly sokan.

 

A legtöbben ismerik a tanult tehetetlenség klasszikus példáját: a cirkuszi kiselefántot madzaggal egy cölöphöz kötik, hogy ne kóboroljon el. Kikötött lábbal nem mozoghat - ez olyan mélyen bevésődik, hogy felnőttkorában - amikor már az egész cirkuszi sátrat is simán elhúzhatná - meg sem próbál szabadulni, valószínűleg még tűzvész esetén sem. Így élünk mi is. Ha fiatal korunkban azt verték a fejünkbe, hogy úgysem változtathatunk a sorsunkon, e mérgező üzenet akár önbeteljesítő jóslattá is válhat. Muhammad Ali meglehetősen jól ismerte ezt a jelenséget: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”

 

A félreértelmezett pozitív tanítások ugyanide vezethetnek. A buddhista elfogadás csodás. Ha bármilyen élethelyzetben képesek vagyunk megőrizni töretlen életörömünket, az valami parádés attitűd, ám a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem kéne a számunkra ideális állapotokra törekedve aktívan tennünk önmagunkért. Félreértésre adhat alapot az a világlátás is, mely szerint a szélsőségek, a radikális lépések feltétlenül kerülendők, a kompromisszumok ugyanakkor minden esetben megúszhatatlanok. Ez a hozzáállás esetenként a pokol legmélyebb bugyrát is képes szükségszerű középútként láttatni. (Igaz, hogy a férjed esténként kékre-zöldre ver, de még ez is sokkal jobb, mint ellenszegülni, vagy lelépni...) A valóság ezzel szemben az, hogy puszta konfliktuskerülésből fakadóan túlságosan gyakran kötünk kompromisszumot, akár húsba vágó kérdések kapcsán is. (Elég, ha csak az Európai Unió jelenlegi ámokfutására gondolunk. A tagállamok zöme fülét-farkát behúzva szavaz meg olyan szankciókat is, amelyekkel leginkább önmagukat szúrják tökön.) Pedig muszáj volna látni: a középutas gondolkodás nem jelent sem szervilis sodródást, sem renyhe tétlenséget. Csupán annyit kéne megérteni, hogy a földi pokolnál semmi sem rosszabb. Bármelyik irányba is mozdulunk, csak nyerhetünk vele.

 

A pokol nem a halál után vár az emberre. Épp ellenkezőleg. A pokol maga a haldoklás. Képletesen, és a szó legszorosabb értelmében is. Az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. A haldoklás sosem jelent egyirányú utat, kétfelé is indulhat az ember. De mindig érdemes a lehető legrövidebbre fogni.

 

ANYÁM EMLÉKÉNEK. LEGYEN NEKED KÖNNYŰ A FÖLD!

"Korlátok közé kell szorítani a munkaadót"

 bersav.png

 

Ha nem utaznék metróval néhanap, sosem találkoztam volna a fenti hirdetéssel. A Kossuth térhez érve akadt meg a szemem a No Fluff Jobs nevű szervezet aprócska plakátján, s egészen a Déli pályaudvarig fogva is tartott. Muszáj volt utánanéznem, mi is ez az egész.

 

A "tiszteljük egymást!" elnevezésű kampány jelenleg három országban - Lengyelországban, Csehországban és hazánkban - fut, azzal a deklarált céllal, hogy a munkaerő-toborzás sztenderdjei jelentősen megváltozzanak. A honlapra látogatva találkozhatunk azon kívánalmakkal, melyek - a kampányt folytatók szerint - átláthatóságot és tiszteletteljes bánásmódot biztosítanak minden munkára jelentkező számára.

 

MINDEN ÁLLÁSHIRDETÉSBEN LEGYEN BÉRSÁV!

 

Kezdjük a fő üzenettel! Ami engem illett: a munkáltató székében ülve több száz állásinterjún vagyok túl. Soha, egyetlen alkalommal sem adtam meg semmiféle előzetes információt a meghirdetett álláshoz tartozó javadalmazás kapcsán, és ha rajtam múlik, a jövőben sem fogok. Aki ilyet javasol, valójában azt kéri, hogy a hirdető fegyvertelenül induljon csatába. Muszáj látni: minden licitálós játékban azé az előny, aki később szólal meg. (A pókerben az osztógombon ülő játékos beszél utoljára, s nincs az a valamirevaló szerencsevadász, aki ne ismerné fel ennek ezernyi áldását.) Minden interjú során eljön az a pillanat, amikor megkérdem a jelöltet: "Mi az a pénz, amiért hajlandó reggelente felkelni és ellátogatni hozzánk?" A válaszból sok minden kiderül. Határozottság avagy bizonytalanság; a munkaerőpiaci viszonyok ismerete avagy teljes homály; illetve az, hogy az illető miként látja, miként árazza be önmagát. (Előfordul, hogy egy-egy pályázó visszakérdez, de teljességgel kizárt, hogy hagyjam magam. Muszáj, hogy ő nyilatkozzon először.) Sosem fogok felvenni senkit, aki mélyen a piaci szint alatti jövedelemigényt jelent be, de olyat se, aki túlzó álmokat kerget. Jellemzően a középmezőny legrátermettebb aspiránsával kötök szerződést. Ugyanezt a metódust alkalmazzák a legtöbb tendernél is: a vállalási ár többnyire igen nyomós szempont; a kiugró szélsőségeket mindig érdemes lemetszeni. Ami pedig a transzparenciát illeti: most képzeljük el azt a beruházási pályázatot, ahol a kiíró előre megadja az árat... Az egész versenyeztetési eljárást herélnék ki ezáltal. Ugyanez történne a munkaerőpiacon, ha a bérsáv előzetes közlése kötelezővé válna. Hitem szerint nagyon is elvárható minden munkavállalótól, hogy szakterületének átlagos piaci bérszintjével tisztában legyen, valamint azzal is, hogy ő maga mit ér. Arról nem is beszélve, hogy már eleve minden sejtem tiltakozik a gazdasági szereplők szabadságának bármiféle megnyirbálása ellen.

 

A MUNKAVÁLLALÓ KORA NE LEGYEN HÁTRÁLTATÓ TÉNYEZŐ!

 

No persze. És legyen világbéke! És ne essen hétvégén, amikor grillpartit tervezünk... Ha léteznek értelmetlen kívánalmak, úgy az effajta, vágyvezérelt ideák mindenképpen ezek közé sorolhatók. Az ilyesmit még megfogalmazni sem érdemes, hiszen amelyik munkáltató konkrét elképzeléssel bír a keresett munkaerő életkorát illetően, úgy azt érvényesíteni is fogja. Legfeljebb nem közli az elutasított jelöltekkel, hogy túl vének, vagy túl ifjak voltak. Egy szoláriumot üzemeltető vállalkozó például joggal gondolhatja úgy, hogy egy fiatal, feszes bőrű, napbarnított lány nagyobb forgalmat ígér, mintha egy nyugdíjast ültetne a recepciós pultba. De olyan is előfordulhat, hogy egy magas pozíciót betöltő papucsférj annyira retteg betegesen féltékeny feleségétől, hogy kizárólag idős titkárnőket alkalmaz. Akárhogy is: soha nem fog kiderülni, ha valaki az életkora miatt szenved hátrányt. Mi több: minél erőteljesebben követeljük a politikailag korrekt kommunikációt, annál jobban ártunk azoknak, akiket védeni szeretnénk. Mert ha egy hirdető nem lehet kellően őszinte, úgy azok is jelentkezni fognak, azok is elküldik önéletrajzaikat, azok is energiát és reményeket pazarolnak az ügyre, akiknek eleve esélyük sem lehet.

 

NE HANGOZZON EL ILLETLEN KÉRDÉS EGY ÁLLÁSINTERJÚN!

 

Ez talán még az eddigieknél is nagyobb ökörség. Először is: ki lesz az, aki megmondja, hogy mi számít illetlenségnek? Soha, senki nem fogja ilyen bátran felvállalni a diktatórikus cenzor szerepét. Másodszor: Létezik jó pár olyan szakma, ahol elkerülhetetlenül felszínre kerülnek olyan kérdések, melyek a prűd átlagember számára igencsak sikamlósnak tűnnek. Ha egy vállalkozó masszázsszalont vagy bordélyházat működtet, esetleg felnőttfilmeket forgat, ott bizony lesznek illetlen kérdések minden egyen kasztingon. Harmadszor: hagyjuk is a szolgáltató és a művészeti szektorok extrém ágait, s maradjunk a leghétköznapibb állásoknál! Miért is baj az, ha az interjúztató tapintatlan? Nem jobb a jelöltnek, ha már a kezdet kezdetén megismerkedik a vállalati kultúrával? Ha álláskeresőként kínosan érezném magam egy felvételi beszélgetésen, még hálás is lennék, hogy idejében megszólalt a vészcsengő, s még véletlenül sem fogadnám el a felkínált pozíciót. Jómagam - amint fent már említésre került - többnyire a másik oldalon ülök, s bevallom: a lehető leggátlástalanabbul kommunikálok minden pályázóval. Nem tudom, hogy a No Fluff Jobs szerint illetlen-e, de az interjúk során többnyire be szoktam szúrni a sztenderd kérdések közé olyanokat is, mint hogy "mikor volt a mohácsi csata?" avagy "ki írta a Bűn és bűnhődés című regényt?" Olyan is előfordult már, hogy egy jelölt véletlenül az én helyemre ült le, ezért megfordítottam a szerepeket és kértem, hogy - ha már így alakult - ő felvételiztessen engem... "Eljönnél velem randira?" - kérdi az interjúztató a főhősnőt (Emma Watson) A kör című, 2017-es filmben. "Ez nagyon nem ide illő." - válaszolja a lány egyszerű diplomatikussággal, s ezzel át is megy a vizsgán. Számtalan jópofa és tanulságos helyzetet teremthet, ha az ember mer - akár illetlenül viselkedve - kimozdulni a szokásos sémák és rutinok világából. Ezek a szituációk sokkal biztosabb válaszokat szülnek a legfőbb kérdés kapcsán, hogy szeretnénk-e egyáltalán együtt dolgozni a jövőben.

 

AZ ÁLLÁSHIRDETÉSEK LEGYENEK TRANSZPARENSEK ÉS ŐSZINTÉK!

 

Bár erőltetni ezt sem érdemes, de ez legalább végre olyan felvetés, amelynek tartalmával maradéktalanul egyet lehet érteni. A kampány honlapján ki is hangsúlyozzák, hogy a klasszikus álláshirdetések hemzsegnek a semmitmondó frázisoktól: "fiatal, dinamikus csapat", avagy "európai szintű munkakörnyezet", esetleg: "érdekes projektek, izgalmas feladatok". Az ilyen általánosságok nem csupán arról árulkodnak, hogy a HR-es kollégába csipetnyi kreativitás sem szorult, de van egy olyan üzenete is a dolognak, hogy ez egy kötött műfaj, kőbe vésett szertartásrenddel. E pontban igazat kell adni a No Fluff Jobsnak, ezt az ostoba, béna, terméketlen stílust valóban érdemes volna kukázni. Nem állítom, hogy egy rövidke álláshirdetésbe minden lényeges információt bele lehetne préselni, és azt sem, hogy minden titokról azonnal le kéne rántani a leplet. Azt viszont határozottan, hogy a kenetteljes mellébeszélés nem csupán megmosolyogtató és haszontalan, de egyenesen kontraproduktív is lehet.

 

Ami engem illet, én minden világjobbító kezdeményezést örömmel veszek. Ha a No Fluff Jobs szerint javaslatai boldogabb társadalmakat eredményeznek, úgy hajrá, kampányoljanak bátran! Igen ám, csakhogy a szervezet aláírásgyűjtésbe is kezdett, mégpedig azzal a céllal, hogy első számú üzenetükből EU-s törvény kerekedjen. Nos, ez az a pont, ahol a kampány elveszíti mindazok támogatását, akik józan erkölccsel bírnak. Az evolúció - és azon belül a társadalmi-gazdasági evolúció - ugyanis úgy működik, hogy minden változás önmagától is fennmarad, ha életképesnek és hasznosnak bizonyul. No de akkor miért kell törvénybe foglalni? "A kampány arra kíván rávilágítani, hogy a fizetési bérsáv megadása az álláshirdetésekben a munkáltató és a munkavállaló közös érdeke." Valóban így lenne? Akkor miért kell erőnek erejével kikényszeríteni? Elég, ha a munkáltatók egy szűk csoportja rájön, hogy ez számukra milyen frankó, s máris futótűzként fog elterjedni a teljes munkaerőpiacon. Az a tény, hogy a No Fluff Jobs e kezdeményezést a központi hatalom segítségével kívánja lenyomni a piaci szereplők torkán, egyértelműen annak a jele, hogy saját kampányszövegét sem hiszi el. No de nem ez az egyetlen ellentmondás. Ha alaposan megnézzük a fenti javaslatokat, azt fogjuk látni, hogy azok is összeférhetetlenek egymással. Olyan ugyanis nincs, hogy egyszerre kívánunk őszinteséget, miközben minden oldalról szűkíteni kívánjuk a munkaadó mozgásterét. (Az álláshirdetés legyen őszinte, de ugyanakkor tilos nyíltan preferálni bármilyen életkort... Fából vaskarika.) A "tiszteljük egymást!" kampány pontosan olyan mint minden baloldali kezdeményezés, mióta világ a világ: rémesen következetlen.

"Ha jobb és bal egyet gondol, aligha tévedhetnek"

celeb_vagyok.jpg

 

- Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?

-Si, senor.

- És hogy a többieké is?

- Si, senor.

-Tudod, hogy ha tíz éven keresztül fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor százötven kilós leszel 16 éves korodra?

- Si, senor.

 

Ez volt az a párbeszéd, mely a Celeb vagyok, ments ki innen! adásában Vadon Jani és egy kolumbiai kisfiú, Pedrito közt elhangzott, majd a közélet teljes spektrumán kiverte a biztosítékot. Először Bayer Zsolt irgalmatlan felháborodását hallgattam végig, azután következtek a baloldal mimózái is. Az esetet követően az RTL és Vadon Jani is bocsánatot kért mindazoktól, akik a jelenetet sérelmesnek érezték... Én meg csak fogom a fejem és nem akarom elhinni ezt az egészet. Tényleg ilyen álszent és képmutató világot akarunk építeni?

 

Néhány dolgot muszáj azonnal rögzíteni:

  1. Vadon Janit és Sebestyén Balázst semmiféle rossz szándék nem vezeti. Ők csupán szórakoztatni szeretnének.
  2. Van olyan, hogy egy vicc nem működik. Farkasházy Teddy és Sas Józsi úgy toltak végig egy-egy komplett pályafutást, hogy szinte nem akadt épkézláb poénjuk. Mégsem kellett bocsánatot kérniük közszerepléseik miatt.
  3. Amikor egy intelligens ember más kárára viccelődik, az első, ami átfut a fején, hogy ő maga megsértődne-e hasonló esetben. Egészen nyilvánvaló, hogy sem Vadon Jani, sem Sebestyén Balázs, sem egyetlen ép lelkű ember nem akadna ki, ha ők állnának a másik oldalon. Itt legfeljebb az teszi enyhén cinkessé a dolgot, hogy kiskorúról van szó.
  4. Pedrito, a kolumbiai kisfiú aligha sérült bármilyen módon is. Pontosan tudta, hogy némi javadalmazásért cserébe számára érthetetlen idétlenségekre kell válaszolgatnia. Örült a zsebpénznek, s ha majd pár év múlva valaki előkotorja a videót és lefordítja neki a magyar mondatokat, majd ő is csak vigyorog az egészen.
  5. Ne tegyünk úgy, mintha a hétköznapjaink során a viccelődésnek ez a formája és szintje a legkevésbé is durvának számítana! A saját gyerekeinkkel, unokaöcséinkkel, keresztfiainkkal is jócskán húzósabb beszólásokat engedünk meg egymásnak. Lehet a televíziózást egy valóságtól elrugaszkodott, álszent területté formálni, de aligha érdemes.

 

Mindannyian tudjuk, hogy az idegen nyelv már önmagában is poénforrás. Amikor külföldiekkel barátkozunk, két-három pohár ital után menetrendszerűen előkerül, hogy betanítunk nekik néhány - trágársággal fűszerezett - idétlenséget, melyekből természetesen semmit sem értenek. Ezekből fergeteges jelenetek formálódnak, ha az érintettek a későbbiek során megfelelő pillanatban húzzák elő a jól bevésett idegen szavakat. Ez a gyermeteg játék olyannyira elterjedt, hogy számos vígjátékban is visszaköszön; a Bazi nagy görög lagziban például kifejezetten szellemes módon. Kislányom nem ezt, inkább Vadon Jani vonalát képviseli. Még négyéves sem volt, amikor először nyaralt Horvátországban, s hallatlanul élvezte, hogy az ottaniak egy árva kukkot sem értenek abból, amit mond. A szálloda bárpincérjének a következőképpen kedveskedett: "Kakis a fejed!" A magam részéről azért igyekeztem rendre utasítani: "Szerinted mit csinálna a bácsi, ha értené, amit mondasz neki?" Leánygyermekem nem jött zavarba, azonnal rávágta: "Hát letörölné a hajáról a kakit..."

 

Egészen mostanáig talán még sosem találkoztam olyannal, hogy a baloldal és a jobboldal megmondóemberei bármit is ugyanúgy láttak volna. Ám az, hogy most együtt kárognak, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy igazuk is volna. Amikor a közélet túlérzékenységét, hisztériáit, álszentségét kérem számon, az esetek túlnyomó többségében a progresszíveket kell ekéznem. Az igazság azonban az, hogy a jobb térfélen is találunk tabukat bőven. A konzervatívok részéről borítékolható a hiszti, ha a keresztény vallást éri támadás; a baloldal pedig oly sok áldozati csoportot kreált már eleddig, hogy ma már szinte mindenre ugrik. A kiskorúak védelme különösen izgalmas terület, e téren a jobboldal következetesebbnek tűnik. Ha ugyanis górcső alá vesszük a progresszívek általános attitűdjét, azt fogjuk látni: ünneplik az abortuszt; az örökbefogadást a melegek alapjogának tekintik; a transzneműek szempontjait és érdekeit minden esetben a kiskorúaké elé sorolják és sok esetben még a pedofilokkal szemben is elnézők. Fura, hogy most, amikor Sebestyén Balázsékat lehet savazni, hirtelen nekik is szent lett a gyermek, akivel még viccelődni sem szabad... No de mindegy is, hogy a politikailag korrekt bánásmód képmutató szószólói melyik oldalról érkeznek. Nagyon nem kéne erőltetni ezt az álszemérmes, hazug világot. Európa olyan időket él, amelyhez képest a bibliai tíz csapást elszenvedő Egyiptom a kanyarban sincs. Bayer Zsolti meg erősebben toporzékol, mint akkor, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát...

 

Bevallom, jómagam nem fordultam le a székről a röhögéstől, amikor a kolumbiai vadonban zajló ominózus jelenetet megnéztem. Ennél sokkal erősebb szívatásokhoz vagyok szokva, ez most alig-alig érte el az ingerküszöbömet. (Talán ha a saját fiamat viccelik meg ily módon, úgy az érintettség miatt vigyorogtam volna.) Ám a felháborodást a legkevésbé sem értem. A magam részéről ilyenkor mindig az irigységet, a szakmai féltékenységet sejtem a háttérben; sokaknak egyszerűen jólesik belerúgni a kiugróan sikeres médiafigurákba. De mardjunk a viccnél: ha cinkelésről, szívatásról van szó, én mindig mindenkivel elmegyek a legvégső határig, ami még az ártatlan mosolygásba belefér, ám kínosan ügyelek rá, hogy sosem lépjem át azt. Hitem szerint Vadon Janiék sem tették.

"Minden ember figyelmet érdemel"

van_gogh_3.jpg

 

Rendesen felkaptam a fejem, amikor elért a hír: egy jó adag paradicsomleves landolt Van Gogh egyik leghíresebb festményén, a brit Nemzeti Képtárban kiállított Napraforgók című alkotáson. Szerencsére az üveglappal védett vásznat nem érte kár, csupán a keretet; egy mindenesetre biztos: a két klímaaktivista kislány elérte célját. Napokig szerepeltek a világsajtóban. Ezen felbuzdulva a potsdami zöldek is kedvet kaptak, s most vasárnap krumplipürével küldték meg Claude Monet egyik legdrágább - 110 millió dollárt érő - képét. Az ember ilyenkor egy csekély mértékben megértő, hiszen világos, hogy a figyelemfelkeltés a cél és mi tagadás, nyolcmilliárdan utazunk ugyanebben. Másrészt azonban el is gondolkodunk: vajon meddig mehet el az ember, ha az érdeklődés középpontjába kíván kerülni?

 

Feldmár András egyik könyvében egy középkorú, magányos, depressziós nőről mesél, aki hosszú évekig járt hozzá terápiába. Meglehetősen sok idő kellett hozzá, míg páciensének sikerült előásnia tudata mélyéről egy fontos jelenetet. A nő még kislány, amolyan négyéves forma. Apjával, az elfoglalt üzletemberrel egy vasúti fülkében ülve utaznak. Ő rajzol valamit, s csillogó szemmel próbálja megmutatni az elkészült művet, ám apja ügyet sem vet rá... Természetesen értjük, hogy nem ezen a konkrét ponton siklott ki az érintett élete. Nyilvánvaló, hogy nem egyszeri esetről volt szó; a kislány bizonyára úgy töltötte gyermekkora jó részét, hogy szinte alig méltatták figyelemre, csak valamiért a vonatozós kép ragadt meg leginkább elméjében. Az igazság az, hogy az enyémben is elraktározódott, pedig van már tizenöt éve is, hogy olvastam. Azóta is mindig ez a jelenet ugrik be, akárhányszor felhangzik az "apa, nézd..." kezdetű mondat valamelyik leszármazottam részéről. Én ilyenkor az esetek 100%-ában félreteszek mindent, s érdeklődve végignézem az elém dugott idétlen TikTok videót, belehallgatok az épp aktuális gagyi slágerbe, vagy szentelek pár percet a legújabb iskolai sztoriknak, mert Feldmár története ott dörömböl bennem, világossá téve, mennyire életbevágó, hogy gyerekeink megfelelő figyelmet kapjanak. Sietve hozzáteszem persze, hogy a feltétlen szeretet nem jelent feltétlen rajongást és elfogadást. A magam részéről mindig mindent igyekszem józan kritikával illetni, s gyerkőceimet rávenni, hogy tömören, érdekfeszítő módon fogalmazzanak. El is mondom nekik: mi, a szüleik vagyunk az első és egyben az utolsó állomás az életükben, akiktől feltétlen figyelemre számíthatnak. Minden más közegben muszáj lesz valamiféle értéket nyújtaniuk, anélkül láthatatlanok maradnak.

 

Tudvalevő, hogy a figyelemért folytatott ádáz küzdelem épp annyira az evolúciós csaták része, mint ahogy az élelemért, vagy a szaporodás lehetőségéért harcolunk. Mindenki a saját mémjeit igyekszik terjeszteni, s totál mindegy, hogy ezt pozitív küldetéstudatnak, vagy az ego gőgös megnyilvánulásának tekintjük; annyi bizonyos, hogy genetikusan kódolt késztetésről van szó. Százezer esztendővel ezelőtt, amikor a homo sapiens megjelent a színen, agyunk már a mai méreteit mutatta. Ez első blikkre teljességgel indokolatlannak tűnik, hiszen semmiféle emelkedett szellemi tevékenységet nem folytattunk. Nem beszéltünk, a legprimitívebb eszközökön túl egyebet nem készítettünk, de még csak balos ideológiákat sem gyártottunk (pedig ahhoz aztán végképp nincs szükség kifinomult elmére). Márpedig az evolúció sosem pazarló; nyomós oka volt annak, hogy ekkora koponyát növesztettünk. Aligha találunk meggyőzőbb magyarázatot rá, mint hogy képesek legyünk kommunikálni, érvényesülni, udvarolni. Aki alkalmatlan arra, hogy felhívja magára a figyelmet, az irgalmat hátrányt szenved már az iskolában is, majd később a munkaerőpiacon, s legfőképp a párválasztás terén. Nincs tehát semmi rossz abban, ha reflektorfényre vágyunk, a kérdés csupán az: mennyire sportszerűek a módszereink.

 

Számos olyan cégvezetőt ismerek, akik imádják a saját hangjukat, és amikor csak lehet, pódiumot ácsolnak maguknak. A felesleges értekezletek oroszlánrésze ennek köszönhető: a hallgatóság adott, a szereplési vágy szabadon kiélhető. Egy vidéki nagyvállalat vezérigazgatója, akit az üzleti szférából van szerencsém ismerni, komoly alvászavarokkal küzd. Ebből fakad, hogy minden áldott munkanap kezdetén, fél hatkor (!!) értekezletet tart a teljes igazgatóság részvételével. (Mindenki számára nyilvánvaló, hogy még a heti találkozók is indokolatlanul gyakoriak; hogy a hajnali időpontot semmi sem magyarázza; és hogy nincs az a valamirevaló szakember, aki piaci javadalmazás mellett ezeken megjelenne. No de ha a főnök szomjas a figyelemre...) A munkahelyi vezetők ilyetén attitűdje a legkevésbé sem elegáns, erkölcsileg azonban nem igazán kifogásolható. A morális problémák ott kezdődnek, ahol az agresszió felüti a fejét.

 

Ha valaki olyan erőszakos cselekedettel követel figyelmet magának, ahol a pusztítás tárgya (vagy épp a humán áldozat) csupán szimbolikus kapcsolatban áll az akció valódi céljával, azt a hétköznapi szóhasználatban terrorizmusnak szoktuk nevezni. Káin és Ábel története elsősorban azért lényeges, mert megjeleníti az ősbűnt, az első terrorista cselekedetet. "Káin áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt." A Bibliából nem derül ki, hogy miért e felemás figyelem; hogy miért volt Istennek tetsző az egyik áldozat, s miért maradt érdektelen a másik. Talán misztikus titok marad mindörökre. A sztori végét mindenesetre ismerjük: Káin brutálisan meggyilkolja testvérét. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy hirtelen felindulásból tenné. Kicsalja Ábelt a mezőre, s amíg odaérnek, bőven volna ideje lehiggadni. Tudatos, eltervezett cselekedetről van tehát szó, melynek motivációja nem a harag, hanem a legpusztítóbb lélekméreg, az irigység. "Na erre majd biztosan felfigyel az Úr!" - valami ilyesmi járhatott Káin fejében. E közismert bibliai történetben minden együtt van, ami a terrorista tetteket jellemzi: elkeseredettség, boldogtalanság, az értéktelenség tudata, bosszúvágy, a moralitás teljes hiánya, fanatizmus és végtelen szomjúság a figyelemre, az elismerésre. Ugyanezt látjuk azóta is, akár iszlám merénylőkről, akár incel-őrültekről, akár BLM-forradalmárokról, akár londoni vagy potsdami klímaaktivistákról beszélünk.

 

Érdekes a brit Nemzeti Képtárban történt eset szimbolikája is. „Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Jobban aggódsz egy festmény védelme miatt, mint az emberek és a bolygónk védelme miatt?" - tették fel a kérdést az elkövetők. Szerintük még a paradicsomlevesnek is volt üzenete: „A megélhetési költségek válsága az olajválság költségeinek része, az üzemanyag megfizethetetlen több millió fázó, éhező család számára. Még egy doboz levest sem engedhetnek meg maguknak.” Hitem szerint ezek rettenetes analógiák: erőltetettek, demagógak és semmi esetre sem nyújtanak morális megalapozást a vandalizmus e minősíthetetlen formájához. Ugyanakkor számomra talány, hogy miért pont Van Gogh festményére esett a választásuk. Ha létezik a világtörténelemben olyan festőművész, akinek a tehetsége és az adott korban való elismertsége között igazán mély a szakadék, úgy a holland zseni bizonyosan közéjük tartozik. Egész életében egyetlen képét sikerült eladnia, vagyis a legkevésbé sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet - ma már magabiztosan kijelenthetjük - megérdemelt volna. Szóval: ha jómagam vandalizmusra hajló, figyelmet követelő klímaaktivista volnék, bizonyosan nem Van Gogh vásznait venném célba. (Ilyen tekintetben Claude Monet már valamivel jobb választás, jóllehet az ő pályafutása sem volt könnyű sétagalopp.)

 

Ember legyen a talpán, aki megmondja, mitől lett sikeres például Henri Matisse, s miért maradt ismeretlen oly sok - nem kevésbé tehetséges - francia kortársa. A fene se tudja, miért nem futott be korai haláláig Vincent Van Gogh. Azt sem fogjuk megtudni soha, miért tetszett Istennek Ábel áldozata, és miért hagyta hidegen Káiné. Nem mindig világos az, hogy miért kap az egyik ember reflektorfényt, vörös szőnyeget és irgalmatlan közfigyelmet, míg sokan mások az ismeretlenség homályában bukdácsolnak egy életen át. A józan erkölcsnek nincs mondanivalója e miértekről, ugyanakkor megingathatatlan a másik oldalon: akárhogy is alakul sorsunk e téren, egyszerűen nincs jogunk az erőszakhoz. És itt már mindegy, hogy gyermekkorunkban hogy bántak velünk, figyeltek-e ránk a szüleink. Ha békés és sportszerű eszközökkel nem megy az érvényesülés, úgy muszáj lesz csendes alázattal elfogadnunk, hogy minden tisztes igyekezetünk ellenére jelentéktelenek maradtunk. Mert akármilyen igazságtalannak is tűnik, de nem minden ember érdemel figyelmet. 

süti beállítások módosítása