téveszmék

téveszmék

"A foci mindenkié"

2021. április 22. - G. Nagy László

foci.jpg

Kísértet járta be Európát - a Szuperliga kísértete. Mindössze két napig volt köztünk, ám az alatt másról sem lehetett hallani. A futballklubok székházai előtt tüntetők százai jelentek meg; a hírek tele voltak felháborodott sportdiplomaták fenyegetőzéseivel, s híres focisztárok tiltakozásával. Mi több: Boris Johnson, Emmanuel Macron és Orbán Viktor is azonnal szót emelt a vasárnap éjjel megszületett döntés ellen. Mi ez a botrány, amely még ezt a három embert is egy csónakba ültette?

 

super-league.jpeg
 

Alig hiszem, hogy találnánk olyan férfiembert az országban, aki ne ismerné a részleteket, azonban a rend kedvéért rögzítsük, mi is történt! Tizenkét elit klub - hat angol, három olasz és három spanyol - létrehozott egy új, tiszavirág életű szövetséget, s felvázolt egy új versenysorozat-tervet a Bajnokok Ligája alternatívájaként. Az elképzelés szerint a kontinens 20 topcsapata - 15 örökbérletes és 5 változó - két tízes csoportban; majd a legjobb nyolc egyenes kieséses szakaszban mérkőzött volna egymással. Nem lényegtelen az sem, hogy az új társulás megjelenésével kikerült volna a képből az UEFA. Az ellenállás persze óriásivá dagadt: az UEFA és a FIFA azonnal a legkeményebb szankciókat helyezte kilátásba, többek között azt, hogy a Szuperligában pályára lépő játékosok nem szerepelhetnek hazájuk válogatottjában. (Ez azért elég ütős érv, hogy egy ambiciózus sztár háromszor is meggondolja, kíván-e ekkora áldozatot hozni.)

liverpool.jpg

 

Nem kérdés, hogy e hamvában holt projekt kapcsán - melynek hátterében a JP Morgan áll - minden a pénz körül forog. A foci bitang nagy üzlet, s a közös tortából mindenki a lehető legnagyobb szeletre pályázik. Egy Real Madrid, egy Juventus, vagy épp egy Liverpool tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy a bolygó sok millió szurkolója elsősorban miattuk ül a tévé elé a kupanapokon; nincs abban semmi, ha keveslik a számlájukra érkező összeget a közvetítések után. Az UEFA felmarkolja a bevételek egynegyedét - ez már önmagában is bántóan sok -, illetve a BL-sorozatban szereplő kis csapatok is részesülnek a fennmaradó 75%-ból. Ami ezek után a topkluboknál marad, az - álláspontjuk szerint - méltánytalanul karcsú, különösen mostanság, amikor lassan egy éve üres stadionokban, nulla jegybevétel mellett játszanak. Kétségtelen hogy a pandémia okozta súlyos cash-flow problémák robbantották ki a jelen futballháborút, azonban pontosan tudható, hogy kisebb csaták már évtizedek óta zajlanak. 1993 és 2003 között öt alkalommal is jelentősen módosítottak a Bajnokok Ligája lebonyolítási szabályain, elsősorban a legerősebb bajnokságokban szereplő csapatok érdekeit szem előtt tartva.

 

fans.jpg

 

Társadalomfilozófiai szinten a kérdés elsősorban attól válik izgalmassá, hogy a futballszurkolók oroszlánrésze számára a legkevésbé sem világos, mi is a profi labdarúgás valójában. Csupán egyetlen termék a sok közül, amelyet a piac elemi szabályai formálnak, avagy jócskán több annál? Alapszükséglet? Kultúránk meghatározó sarokköve? Közjószág? Mindenkit megillető cirkusz a kenyér mellé? Jómagam - bármekkora rajongója is vagyok e sportnak - azt az álláspontot képviselem, hogy ez is csak egy a számtalan árucikk között, s akként is kell viszonyulni hozzá. Különösen azért, mert a döntő szó itt is egyértelműen a fogyasztóké. Talán még soha a világtörténelem során nem láttunk ilyen hangos, ilyen transzparens, ilyen széles körű és nem utolsó sorban ilyen olcsón lebonyolított piackutatást. A szurkolók azonnal hallatták a hangjukat, döntő többségük határozottan elutasítva az új kezdeményezést. (Alig-alig találkoztam olyan véleménnyel, amely támogatta volna a Szuperliga megvalósítását, eltekintve persze az ötletgazdáktól.)

 

esl.jpg

 

A magam részéről a projekt meghiúsulását a piaci működés pazar példájának látom, s csak kapkodom a fejem, hogy az elmúlt három nap során micsoda szempontok és fogalmak repkedtek, melyeknek - lássuk be - nem sok közük van a témához.

  • HAGYOMÁNY - Talán a legbugyutább érv, amely az ellenzők részéről elhangzott, a labdarúgás évszázados tradícióira való hivatkozás. Nyilvánvalóan tökéletesen üres frázisról van szó. Nem csupán azért, mert a különböző kupasorozatok lebonyolítási szabályai folyamatosan változnak, de az sem mellékes szempont, hogy a hagyományos utak is lehetnek rosszak, elavultak, károsak. Érdekes, hogy ezt a blődséget hogy benyalja mindenki. Még Joel Glazer, a Manchester United társelnöke is e szavakkal kért bocsánatot a szurkolóktól: "Nem tanúsítottunk megfelelő tiszteletet a mélyen gyökerező hagyományok iránt."
  • KAPZSISÁG - "Oly ritkán győz a Jó a szívtelen kapzsiság felett, hogy ma focimezben dolgozom" - írta Szily László szerdán reggel, csatlakozva a demagógok javíthatatlan táborához. Egészen döbbenetes, hogy még a 21. században is élnek e középkori dörgedelmek. Még ennél is döbbenetesebb, hogy e demagógok tényleg elhiszik, hogy a befektetői szempontok képesek egy jól működő, népszerű és piacképes struktúrát valami borzalommá formálni. Mintha a kapzsiságnak lenne más választása, mint tökéletes szolgáltatást nyújtani.
  • IGAZSÁGOSSÁG - "Felépíteni - a szegények műve. Ellopni - a gazdagoké." A Manchester United szurkolók elhíresült plakátja sokkal többet elárul e srácok lelkéről és tudatáról, mint magáról a Szuperligáról. Színtiszta balos bullshit, semmi köze a lényeghez. 
  • KISAJÁTÍTÁS - "Magyarország meggyőződése, hogy a világ legnagyszerűbb játékának szépségét és emelkedettségét éppen az adja, hogy ez a sportág mindenkié, és nem sajátíthatják ki maguk számára a leggazdagabbak." - ezek már Orbán Viktor szavai, szintén színtiszta demagógiából gyúrva. A Szuperliga csapatai nyilvánvalóan nem tiltották volna senkinek, hogy ezt a szép sportágat gyakorolják. Csupán éltek volna azzal a jogukkal, hogy azzal játszanak, akivel akarnak. Nem a focit sajátították volna ki, csupán saját magukat.
  • ESÉLYEGYENLŐSÉG - Manapság nem csupán divat, de szinte mindenütt megkövetelt szempont a hátrányos helyzetűekkel szemben tanúsított szívjóság. Ezzel két lényeges probléma is adódik. Az első morális természetű: aligha kényszerítheti bárki a topklubokat arra, hogy idejüket, energiájukat és bevételeiket a kis csapatok felzárkóztatásának szolgálatába állítsák. A másik praktikus felvetés: szakmai szemmel tekintve talán nem is az szolgálja a leginkább a Fradi érdekeit, ha a Juventus-szal, vagy a Barcelonával játszhat.
  • FELELŐSSÉG - A kluboknak felelősséget kell vállalniuk a szurkolóik iránt - hallottuk ezt is többször. Azt kéne megérteni, hogy minden piaci szereplő maximálisan érdekelt abban, hogy fogyasztói (szurkolói) a lehető legelégedettebbek legyenek a nyújtott szolgáltatással (a focimeccsekkel). Ezen túlmenően az égvilágon semmi felelősségük sincs. Ha holnap bezár a sörgyár, amelynek termékeit harminc éve fogyasztjuk, úgy mit tehetünk? És mit kéne tennie a tulajdonosnak? Ha Forrest Gump - akit hosszú kilométerek óta követünk - egyszer csak megáll és azt mondja: "kicsit fáradt vagyok, azt hiszem, most hazamegyek", neki milyen felelőssége van irányunkban?
  • MINŐSÉG - Valamivel racionálisabb szempont az eddigiekhez képest. A gond csupán az, hogy a Szuperliga életre hívói is a minőségi labdarúgásra hivatkoztak, ahogyan az ellenzői is. Sosem tudjuk meg, kinél volt az igazság.
  • INTERVENCIÓ - Ez már a Szuperligát pártolók vesszőparipája, mely nem kevésbé alaptalan, mint az ellentábor érvei. Libertáriusként kevés dolgot tartok annyira visszataszítónak, mint a piaci viszonyokba való erőszakos beavatkozást. Itt azonban nemigen láttunk ilyesmit. Az UEFA nem fegyveres erőszakszervezet, csupán egy piaci szereplő, amely foggal-körömmel védi a pozícióját. Muszáj neki, mert a nemzetközi kupasorozat nem olyan termék, amelyből több is elfér a piacon. Vagy Bajnokok Ligája, vagy Szuperliga - a kettő együtt nem elképzelhető. Itt most még csak nem is arról a hétköznapi jelenségről van szó, hogy a nagyhal megeszi a kishalat, sokkal inkább a két kecske - egy palló dilemmát látjuk. Ezúttal az öreg kecske bizonyult erősebbnek - van ilyen.

 

esl2.jpg
 

S hogy mi volt ez az egész? Szánalmasan amatőr próbálkozás? Avagy puszta farokméregetés egy permanens alkufolyamat részeként? A fene se tudja. A magam részéről a legkevésbé sem bánom, hogy nincs szakadás, nem lesz elitliga, s nem lesznek sztárok nélküli bajnokságok és válogatott találkozók. Ami viszont újra és újra megdöbbent, az az elképesztő forrófejűség. Rengetegen vagyunk, akik imádjuk a focit, s képesek vagyunk teljes önkívületben végigüvölteni egy-egy meccset. Ám ezt a szenvedélyt érdemes a lelátókon felejteni. Azzal senki sem jár jól, csak önmagunkat tévesztjük meg, ha a biznisz egyszerű, tükörsima tárgyalóasztalára vastag, ideológiai guanóréteget terítünk.

 

"Minden munka értéket teremt"

bullshit.jpg

 

Ilyen sem volt még. A metróból fölfelé tartva egyszerűen megszólított az egyik plakát a mozgólépcső mentén. Bullshit munkák - hirdette a könyvet, melyről sosem hallottam, s e címen túl az égvilágon semmit sem tudtam. Ám ennyi is elég volt, hogy azonnal megvásároljam. A legkevésbé sem bántam meg: szinte képtelen voltam letenni. David Graeber ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy - számos korábbi prognózisnak megfelelően - ma már simán kikiálthatnánk magunkat szabadidős társadalomnak, s bevezethetnénk a 15 órás munkahetet, ha az emberek jelentős része nem végezne oly sok - vastagon honorált - bullshit tevékenységet. Már a felütés is olyan, hogy ezt követően egyszerűen muszáj végigolvasni a további háromszáz oldalt.

 

Amit tisztázni érdemes: a szerző e címbéli kifejezés alatt nem a lenézett, nemszeretem, ótvar munkákat érti, hanem azokat, melyek totál feleslegesek. Definíciót is ad: "A bullshit munka olyan fizetett munkakör, amely annyira értelmetlen, szükségtelen, vagy káros, hogy még az azt betöltők is képtelenek létezését indokolni, miközben a munkakör betöltésének egyik feltétele kötelességüknek érezni, hogy ezt ne mutassák ki." A könyvben szereplő felmérések szerint a britek 37%-a, illetve a hollandok 40%-a végez totálisan bullshit munkát. Libertárius világlátásom szerint egy-egy alkalmazotti tevékenység értékességét egyedül az dönti el, hogy a piac hajlandó-e bérrel honorálni, vagy sem. Sokan szeretnek társadalmi hasznosságról beszélni, és kívülről, önkényesen megítélni, hogy egy-egy munka bír-e létjogosultsággal, vagy sem. Kenyeret sütsz? Ez oké. Nyomtatványokat töltesz ki? Bullshit... Ez a szemléletmód nyilvánvaló zsákutca. Minden bagettnek és cipónak, amely nem talál gazdára, s a polcon szárad meg, a társadalmi hasznossága nulla. A nyomtatványok pedig akár életmentő szervtranszplantációhoz is kapcsolódhatnak. E gondolatokból talán úgy tűnik, mintha David Graeber-rel tökéletesen ellentétes álláspontot képviselnék. Valójában szó sincs ilyesmiről. Megítélésem szerint mindaz, amit leír, nem csupán valós, de súlyos társadalmi problémát is jelent. Teljes mértékben osztom gondolatait a bullshit munkák létezését, kialakulásuk történelmi gyökereit, előfordulási helyeit, és lélekromboló hatásait illetően; ezekre a továbbiakban még visszatérünk. Az antropológus szerzővel mindössze két ponton akad vitám; egyfelől a jelenség értelmezése kapcsán, másrészt ebből fakadóan a megoldási javaslataink is eltérőek. Graeber baloldali anarchista, így mindent a kapitalizmus bűneként kíván látni és láttatni. Még akkor is, ha ehhez ő maga kínálja a legadekvátabb cáfolatokat.

 

Két lenyűgöző esettel indít a kötet. "Egy spanyol közszolga hat éven át anélkül vette fel a fizetését, hogy bement volna dolgozni, idejét inkább a zsidó filozófus, Baruch Spinoza munkáinak tanulmányozásával töltötte. (...) Először 2010-ben vették észre, hogy hiányzik, amikor a hivatalában töltött hosszú évek után kitüntetésben akarták részesíteni. Jorge Blas Fernandez polgármester-helyettes kiderítette, hogy a hivatalban már nagyjából hat éve nem látta senki." E ponton hangosan felröhögtem. Kishont Ferenc egyik humoreszkje ugrott be, amelyben egy cirkuszból elszökött oroszlán egy állami hivatalban húzza meg magát. Minden nap megeszik egy ügyintézőt, ám mindez a kutyának sem tűnik fel. Csupán három héttel később kezdik észrevenni a bajt, amikor nyoma vész a takarítónőnek...  Joaquin Garcia - így hívták a spanyol közszolgát - hosszú esztendőkön keresztül kötelességtudóan ellenőrizte Cadiz víztisztító telepét, amíg egy felettes hatóság át nem vette a felügyeletet. Munkaköre kiüresedett, így a vízügyi hatóság felé azt jelentette, hogy a polgármesteri hivatalban tölti napjait; a városvezetésnek pedig azt, hogy a vízügyi hatóságnál. Ügyes... A másik sztorit Kurt, a német hadseregnek dolgozó informatikus meséli el: "Jön egy e-mail: legyen B épületnél C időben. Ezek az épületek átlagosan 100-500 kilométerre vannak a lakhelyemtől, így autót bérelek. A bérelt autóval a megjelölt épülethez hajtok, értesítem a diszpécserközpontot, hogy megérkeztem, kitöltöm a megfelelő űrlapot, kihúzom a számítógép csatlakozóját a konnektorból, a számítógépet beteszem egy dobozba, lepecsételem, a logisztikától odaküldött emberrel átszállíttatom a szomszédos szobába, ahol leveszem a dobozról a pecsétet, kitöltök egy másik űrlapot, bedugom a csatlakozót a konnektorba, tájékoztatom a diszpécsert, hogy éppen hol tartok, aláírásokat gyűjtök be, hazamegyek a bérelt kocsival, majd küldök egy levelet a diszpécsernek az összes dokumentációval egyetemben. Ezért kapom a fizetésemet. Szóval ahelyett, hogy X katona maga vinné arrébb 5 méterrel a számítógépét, két ember utazik nagyjából 5-10 órát, kitölt nagyjából 15 űrlapot, és elpocsékol nagyjából négyszáz eurót az adófizetők pénzéből." Mintha Joseph Heller írta volna, pedig ez maga a tömény valóság. És jól látjuk: a költségviselő egyik nyitó példában sem piaci szereplő, hanem önkormányzati, illetve állami. A szerző a kötet során mindvégig amellett kardoskodik, hogy a bullshit munkák a profitorientált cégeket ugyanúgy jellemzik, és hoz is pár meggyőző esetet. Példáinak döntő többsége azonban mégiscsak valamely a költségvetési szervhez kötődik.

 

Azt fogjuk látni, hogy a szerző szíve és ideológiai meggyőződése szerint a kapitalizmusnak üzenne hadat, a szavak és az értelem szintjén azonban alapvetően a tekintélyelvűséggel harcol, s e küzdelemben nyugodtan lehetünk fegyverhordozói. Menedzserfeudalizmusról beszél, abszolút joggal; középvezetők egész regimentje vall arról, hogy munkájuk tökéletesen értelmetlen. Mintha csak arra lennének szerződtetve, hogy a felsővezetők udvartartását - és ezáltal virtuális hatalmát - bővítsék. Ugyanezt láthattuk a középkori uralkodóknál és nemeseknél is - muszáj volt nagy sleppet tartani, különben nem vették komolyan az illetőt. Amikor a pénzügyi és kommunikációs szektor komplett irodaházakat megtöltő aktatologatóit tekintjük, már a titulusaik is arról árulkodnak, hogy full kamu az egész pozíció. (Sales Development Manager, IT Business Analyst, Chief Inspiration Officer, Action and Repercussions Adviser és egyéb fincsiségek. Minél kacifántosabb egy munkakör elnevezése, annál valószínűbb, hogy nincs mögötte semmi érdemi tevékenység.) Ám ez még csupán a tekintélyturbózás gyakorlati oldala. Az elvi, "morális" háttér ugyancsak a letűnt korokból ered. Az a fajta hamis és ostoba erkölcsi tézis, mely szerint a munkavégzés önmagában értéket képvisel, minimum Pál apostolig visszavezethető. "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - hirdette a kereszténység nagy úttörője, hogy aztán attitűdje évezredeken át köztünk éljen. "A henyélés az ördög párnája" - tartja magát a közmondás még ma is, holott ennek aligha van bármi értelme. Az elsősorban az angolszász világra jellemző protestáns munkaerkölcsöt nyilvánvalóan nem a kapitalizmus hívta életre, de még csak nem is a reformáció. Gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A középkori Angliában általános gyakorlatnak számított, hogy a fiatalok - társadalmi rangtól függetlenül - éveken át szolgáltak más családoknál. Munkájukért fizetséget kaptak, de legalább ilyen fontos volt a jómodor és az önfegyelem elsajátítása is. Ahogy Thomas Carlyle filozófus írja: "Minden munka, még a kender tilolása is nemes; a munka önmagában nemes, ezt nem lehet elég sokszor hangoztatni. És a jó modorhoz hasonlóan a méltóság elérésének is fájdalmas ára van. Az ember nem könnyű életre rendeltetett... Legmagasztosabb vallásunk a bánat magasztalása. Az emberfia fejére nem nemes korona illik, bármennyire szeretné is hordani, hanem töviskoszorú." Akármilyen groteszk, a multinacionális nagyvállalatok működése a mai napig ebből a szemléletmódból táplálkozik. Holott praktikusan mindenki akkor járna jól, ha élvezetes tevékenységet végezne, és csak annyi időt töltene a munkahelyén, amennyit feltétlenül muszáj. A megnövekedett szabadidőt pihenésre, kreatív hobbikra, sportra, vagy egyéb hasznos tevékenységekre lehetne fordítani, ahelyett, hogy munkát mímelve a monitort bámulná az ember. Ez se nem produktív, se nem pihentető, se nem lélekemelő. Számos főnök mégis irgalmatlanul letolja a beosztottját, ha az tíz percet késik, vagy fél órával korábban távozik a semmittevésből. Amint a vallási vezetők birtokolják az ember lelkiismeretét, elhitetve velük, hogy mindenki bűnös, ugyanezt az attitűdöt látjuk a munka modern világában is. A vállalat megvásárolta az alkalmazott napi nyolc óráját, s egyébként is: minden munkavállalónak van valami vaj a fején... Ugye érezzük, hogy nem a piaci mentalitással van a baj? Sokkal ősibb beidegződések továbbélését látjuk.

 

 David Graeber a bullshit munkákat ötféle kategóriába sorolja:

  • BIODÍSZLETEK - Portások, liftkezelők, recepciósok, hostessek stb. Az a fajta slepp, melyről fent már esett szó. Elsődleges, vagy sokszor kizárólagos céljuk, hogy a munkaadó cég komolyabbnak, fontosabbnak tűnjön. Jóllehet munkájuk valóban üres és értelmetlen, alkalmazásuk mégsem idegen a piaci szemlélettől. Ha az ügyfelek adnak a tartalmatlan külsőségekre, e biodíszletek bőven kitermelik a költségüket.
  • HIÉNÁK - Telemarketingesek, lobbisták. Bármilyen idegesítő népség is, és bármekkora is a társadalmi konszenzus annak kapcsán, hogy kellemesebb hely lenne a Föld nélkülük, teljesítményük sok esetben jól mérhető, s nem valószínű hogy alkalmaznák őket, ha többet vinnének, mint amennyit hoznak.
  • KÁRMENTŐK - Ők azért léteznek, mert az adott szervezet működése alapvetően hibás. Tipikusan ilyen alkalmazottak azok, akiknek fő feladata, hogy trehány, vagy inkompetens főnökük baklövéseit helyrehozzák, illetve azok is, akiknek a kifelé történő mentegetőzés a fő küldetésük. Alig hihető, hogy ezek az életképtelen struktúrák hosszútávon fenntarthatóak.
  • ALIBIMUNKÁSOK - Őket azért alkalmazza a vállalat, hogy bemutathassa: dolgozik azon a nagyon lényeges, nem ritkán társadalmi fontosságú ügyön, melyen valójában a legkevésbé sem. A PR-osok jelentős hányada ide sorolható. Puszta képmutatás, ám szinte bizonyos, hogy megtérülő ráfordításról van szó.
  • HAJCSÁROK - Csoport és osztályvezetők, akiknek az égvilágon semmi dolguk, mert beosztottjaik önállóan is tudják, mi a dolguk. Akár a biodíszletek közé is sorolhatók.

 

Természetesen léteznek olyanok, akik kifejezetten élvezik a fizetett semmittevést, vagy képesek kreatívan kihasználni az oly sűrűn jelentkező üresjáratokat. A felmérések szerint azonban a többség piszkosul szenved a bullshit munkakörökben, ami egyáltalán nem csoda. Már a haszontalanság érzése is rém frusztráló, különösen, ha nagyívű álmokkal vettük át a diplománkat. Ezt a pusztító tudatállapotot az teszi igazán mérgezővé, hogy mindeközben muszáj elszínészkedni a lázas munkavégzést, még akkor is, ha az egész szervezet tisztában van azzal, hogy semmi szükség ránk. További pszichológiai terhet jelent, hogy egy jól jövedelmező, nyakkendős állás birtokában a cégen kívüli világ fontos és értékes emberként tekint ránk, miközben majd meg bolondulunk a nyilvánvaló feleslegesség tudatától. Töredelmesen bevallom, hogy a magam részéről sosem voltam ennyire érzékeny. Vagy mondhatjuk úgy is: már a pályám kezdetén is voltam annyira romlott, hogy nem zavart különösebben, ha olvasással, vizsgára készüléssel, vagy épp házibulik szervezésével töltöttem a munkaidőmet, feltéve, hogy nem piszkáltak ezekért. Talán túlságosan hamar belenyugodtam abba, hogy a világmegváltáshoz kevés vagyok, az önmegváltást pedig felesleges a munkahelyi keretek közt keresni. Egyet azonban biztosan megtanultam: a rossz mintákat vétek továbbörökíteni. Ha szülőként még emlékszünk a kamaszkor nyomorára és nem szeretnénk felmenőink velünk szemben elkövetett hibáit lemásolni, úgy munkaadóként is illik emlékezni, milyen érzés volt valódi bullshit tevékenységeket végezni. Manapság, ha bárkit is alkalmazok, már a felvételi beszélgetés során világossá teszem: a munkaidő legfeljebb addig tart, amíg a feladatok, utána nyugodtan le lehet lépni. Ha engem a legkevésbé is frusztrált az értelmetlen monitorbámulás, úgy az a minimum, hogy az utánam jövőket már megkímélem ettől. Mélyen egyetértek tehát a szerzővel a bullshit munkák negatív pszichikai hatásait illetően, azonban a kérdés közgazdaságtani továbbgondolását illetően már komoly fenntartásaim vannak. David Graeber szerint ugyanis megdőlni látszik az az axióma, mely szerint az ember alaptermészete, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel szeretne a lehető legnagyobb profithoz jutni. Ugyanis ha elfogadjuk ezt az ökonómiai alapigazságot, úgy semmi sem magyarázza, hogy miért menekülnek oly sokan a jól fizető láblógatásból. Számomra fura, hogy egy ennyire értelmes, felkészült és a manipuláció szándékától érezhetően mentes író - ideológiai vakságában - miként tud papírra vetni ekkora ökörséget. Hiszen nyilvánvaló, hogy az axióma egyik eleme sem áll meg. Bejárni egy munkahelyre, és nyolc órán keresztül képmutatóan színészkedni - ez minden, csak nem energiatakarékos üzemmód. És persze maximális nyereségről sem beszélhetünk, tekintve, hogy az örömmel és eredménnyel végzett munka mámora - ami itt teljességgel hiányzik - legalább olyan meghatározó profitelem, mint a számlára érkező összeg.

 

Meetingek, értekezletek, teljesítményértékelések, tréningek, felesleges űrlapok, senki által nem olvasott hírlevelek, belső magazinok... ezeregy nagyvállalati szokás, melyek zöme valódi bullshitot termel, semmi egyebet. Ahogy a szerző írja az egyetemi életről, nem minden irónia nélkül: "Arra kérnek bennünket, hogy töltsünk ki egy időgazdálkodási kérdőívet, és tüntessük fel benne pontosan, hogy mennyi időnket veszi igénybe a heti adminisztráció..." A legtöbbünk számára világos, hogy valódi és a nyugati civilizációban általánosnak mondható problémáról van szó. Ha arra gondolunk, hogy a technológia mai szintjén heti 15 óra munkával előállíthatnánk ugyanezt a jólétet, miközben a többség 40 óránál is többet robotol, jórészt igazi bullshit tevékenységeket végezve, azt kell mondanunk: nem vagyunk normálisak. Volt idő, amikor egy ilyen jövőkép még félelmetesnek tűnt a hatalom szemében. A Kádár-rendszer közveszélyes munkakerülőnek hívta azokat, akiknek nem volt alkalmazotti státusza, s joggal tartott a lézengő, sok szabadidővel bíró alattvalóktól. Ugyanígy: az amerikai ültetvényesek is sportot űztek a mondvacsinált feladatok kieszeléséből, hogy rabszolgáiknak még véletlenül se legyen idejük a szökésen, vagy lázadáson tűnődni. Ma már - elvileg - egészen más a helyzet. Ma már nyugodtan kimondhatnánk, sőt akár társadalmi programmá is emelhetnénk, hogy nem kívánunk ostoba, felesleges, lélekromboló munkákat végezni, ehelyett inkább a több szabadidőt részesítenénk előnyben. Alig hiszem, hogy e célhoz nem csatlakozna a többség, a kérdés csupán az, hogy mi az az út, ami idáig elvezet. Ha bármely kormány erővel kívánná bevezetni a három vagy négy órás munkaidőplafont, az nem csupán a piaci működésbe való durva beavatkozás volna, de beláthatatlan következményekkel is járna. Lehetne adó- és járulékkedvezményekkel segíteni a csökkentett munkaidő bevezetését, ám ez számos visszaélésre adna lehetőséget. David Graeber az alapjövedelem bevezetésének a híve, s a magam részéről elismerem, hogy ez megfelelő eszköz volna a bullshit munkák visszaszorítására. Igen ám, de a szerző is azon baloldali álmodozók közé sorolható, akik a hajlamosak a forrásoldalról tökéletesen elfeledkezni. (Még csak azt sem mondom, hogy egy norvég, vagy egy dán gazdaságban ördögtől való felvetés volna. Magyarország azonban - sok más európai országgal együtt - bizonyosan beleroppanna.) Bár Graeber könyvében mindvégig a kapitalizmust ekézi, maga is elismeri, hogy a jelen valósága igen messze áll a tisztán piaci működéstől: "Amennyiben a bullshit munkák látszólag nem egyeztethetőek össze a kapitalizmus logikájával, az azért lehet, mert a ma létező rendszer nem kapitalizmus - legalábbis nem az a kapitalizmus, amelyre Adam Smith, Karl Marx vagy éppen Ludwig von Mises és Milton Friedman munkáiból ráismernénk." Tökéletesen igaza van. És a megoldás is ebben rejlik: szabadabb piac, jóval kisebb állam, nagyságrendekkel karcsúbb adminisztrációs követelmények. Ha a valódi verseny nem is old meg minden problémát, a bullshit munkák oroszlánrészét bizonyosan felszámolná. A lelkemet teszem rá.

"Márki-Zay Péter ideális miniszterelnök-jelölt"

 marki_1.jpg

 

Hétfőn került fel a Partizán YouTube csatornájára Gulyás Marci és Márki-Zay Péter közel hatvanperces beszélgetése. A videó alatti kommenteket böngészve érdekes világ tárul elénk: a hozzászólók oroszlánrésze ideális miniszterelnök-jelöltnek látja Hódmezővásárhely polgármesterét. "Rendkívül szimpatikus ember"; "Megvan az emberem"; "Márki-Zay az egyetlen igazi remény Magyarország számára" - szinte kizárólag ilyen szellemű véleményeket olvasni. Ami engem illet: a magam részéről nem látom sem esélyesnek, sem alkalmasnak arra, hogy kormányfő váljon belőle. Egy egész órás riport épp elég ahhoz, hogy képet kapjunk bárkiről, a pozitív és a negatív oldaláról egyaránt. Érdemes ezeket némiképp szétszálazni.

 

Kezdjük azokkal az ismérvekkel, amelyek Márky-Zay mellett szólnak.

  • FÜGGETLEN - Nem köthető az összefogás egyik pártjához sem, ez óriási mértékben csökkenti az elutasítottságát. (Egy belpesti értelmiségi aligha szavaz jó szívvel Jakab Péterre, míg egy vidéki konzervatív sosem fog lelkesedni Karácsonyért, vagy Dobrev Kláráért.)
  • ŐSZINTE - A hozzászólók többségét ez fogta meg, s bevallom, számomra is nyíltnak és egyenesnek tűnt. Ez ritka kincs a politikában, nem csoda, ha értékeli a választópolgár.
  • ELFOGADHATÓ MEGJELENÉSŰ - Bár a politikai korrektség szószólói tagadják, hogy a külső bármilyen jelentőséggel bírna (és az ellenzék magja ilyen ideológiát képvisel), ezt nyilvánvalóan ők maguk sem hiszik. Márky-Zay nem egy Brad Pitt, de a fizimiskáján azért nem fog múlni.

 

Hódmezővásárhely polgármestere előrukkolt pár olyan értékpreferenciával, melyek választói megítélése minimum kérdéses. A magam részéről azt gondolom, ezek hozhatnak is, vihetnek is szavazatokat.

  • KONZERVATÍV - A gyermeknevelés és az abortusz kapcsán kifejezetten konzervatív megközelítést képvisel. Utóbbit határozottan gyilkosságnak nevezte. Egy tipikus Momentum, vagy DK szavazó aligha így látja a világot.
  • PIACPÁRTI - Nekem ez nagyon bejön, de a választópolgárok többsége - életkortól és politikai szimpátiától függetlenül - inkább a gondoskodó és mindenható államban hisz. (Szegény Gulyás Marcit sajnálom, ahogyan magára marad radikálisan balos elképzeléseivel. Kifogástalan riportokat készít, ám Vágó István, Bige László és Lakatos Márk után most Márki-Zaytól is megkapja, hogy a kapitalizmus igazságosabb világot épít, mint a szocializmus...)

 

Mindezek után muszáj rátérni azokra az elemekre is, amelyek egyértelműen az alkalmatlanságát mutatják.

  • SZÜRKESÉG - Márky-Zay nem igazán karizmatikus figura. Orbánhoz és Gyurcsányhoz képest a fasorban sincs. Ha maradunk a korábbi miniszterelnököknél: Bajnaival, vagy Medgyessyvel szemben jó eséllyel szállna ringbe, de Antall Józseffel, vagy épp Horn Gyulával szemben - ha még élnének - sanszos, hogy alulmaradna.
  • KOMMUNIKÁCIÓS HIBÁK - Bizonytalanságból, túlságosan hosszúra nyúlt szótlan csendből, s pláne hebegés-habogásból egy is elég, hogy tönkretegye egy riportalany ázsióját. A felsoroltak végigkísérték a teljes beszélgetést. Hitem szerint ez nagyon nem fér bele egy államférfi - kötelezően magabiztos - kommunikációjába.
  • FELKÉSZÜLETLENSÉG - Az interjú egyik kulcsszakasza az, amikor a jövőbeli elszámoltatás kerül a terítékre. Márki-Zay kifejti, hogy számos kétes gazdasági ügylet létezik, amely a jelen jogszabályi környezetben legitimnek minősül, ezért nehezen megfogható. Gulyás Marci - abszolút barátságosan - négyszer is rákérdez arra, hogy visszamenőleges hatállyal kíván-e törvényeket hozni. Kínos dadogás a vége és az "én nem vagyok jogász" menekülőpálya választása. Egy ilyen fajsúlyú kérdésre azért illik tisztességesen felkészülni. Ha már Orbánt a jogállamiság ilyen-olyan hiátusaira hivatkozva igyekeznek megbuktatni, a helyére pályázó miniszterelnök-jelöltnek egyszerűen muszáj tisztában lennie azzal, hogy ő maga miként viszonyul a jogrendhez.
  • TÚLZOTT ŐSZINTESÉG - A nevelésről folyó diskurzus során nem rejti véka alá, hogy gyermekeivel szemben - akár az egészen kicsikkel is - néha eljár a keze. Mi több: azt is nyíltan felvállalja, hogy ebben jellemzően indulatai vezérlik. Az őszinteség - ahogy már fent kitértünk rá - dicséretes. A jellemhibák felvállalása abszolút emberi. Ám a feltárt, igen impulzív mentalitás nagyon messze esik attól az elvárástól, amelyet az átlagpolgár egy megfontolt kormányfővel szemben támaszt.

 

Lehet, hogy sokak szerint Márki-Zay Péter személye a legnagyobb ígéret az ellenzék számára. Ha ez igaz, úgy komoly bajban vannak. A többi jelölthöz képest ugyan rokonszenvesnek mondható, azonban amatőrsége letagadhatatlan. Feltétlen nyíltsága olyan luxus, melyet aligha engedhet meg magának; ehhez személyisége nem elég perfekt. Pontosan ugyanaz a naivitás, mely egyik oldalról szimpátiát kelt, egyúttal alkalmatlanná is teszi arra, hogy Orbán Viktor méltó kihívója legyen.

 

"Nem értünk a szép szóból"

jakab-gyurcsany.jpg

 

A Rubicon legutóbb közzétett közvélemény-kutatása szerint mindössze egyetlen hazai párt létezik, amely az elmúlt hónapok során számottevően növelni tudta támogatottságát. Ez pedig a Jobbik, mely március végére beérte a DK-t és a Momentumot, s jelenleg hármas holtversenyben állnak az ellenzéki népszerűségi verseny élén, egyaránt 9%-kal. Ha minden más politikai erő hosszú ideje egy helyben topog, miközben Jakabék folyamatosan jönnek fel, annak érdemes kinyomozni a mögöttes okait.

 

Aki olyan perverz, hogy parlamenti összefoglalókat néz, az mostanság újra és újra ugyanazt a jelenetet látja: Jakab Péter - abszolút uralva az ellenzéki térfelet - napirend előtt Orbán fejéhez vág valami vaskos pimaszságot, melyet a miniszterelnök rendre visszaver, helyenként egészen szellemesen. Tekintve, hogy a Jobbik részéről nem látunk sem más nyilatkozó politikust, sem egyéb említésre méltó aktivitást, így muszáj arra következtetni, hogy a választópolgárok egy része kifejezetten kajálja e pofátlanul provokatív attitűdöt.

 

Minden bizonnyal ezt ismerte fel Gyurcsány Ferenc is, aki e szerepet mindeddig átengedte Jakabnak, míg ő maga igyekezett a mérsékelt, szelíd bölcs karakterét eljátszani, helyenként akkora beleéléssel, hogy Coelho is megkönnyezné. Hogy ez a stílus mennyire hiteles a részéről, abba nem mennék bele, egy azonban biztos: a múlt héten irányt váltott, visszatérve a keményebb kommunikációs vonalra. Olyan fenyegetőzést adott elő, amilyet még a magyar baloldaltól is ritkán látni. "Maguknak nem lesz kegyelem!" - közölte az egykori kormányfő, hozzátéve: "Magukat is el fogják vinni. Nem is olyan soká. Egy év múlva, másfél év múlva, mert maguk nem megvédték a magyarokat, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy százak haljanak meg," 

 

Számomra a legfurább az, ahogyan Puzsér Róbert nyilatkozott a Jobbik pártelnökének stílusa kapcsán: "Nekem nagyon imponál az, ahogyan Jakab Péter beszél Orbán Viktorral. (...) Amikor a Momentum politikusait látom, azt látom, hogy remegő térddel állnak a nagy formátumú miniszterelnök úrral szemben, aki föléjük magasodik. A DK meg egyenesen démonizálja Orbán Viktort, ami a tiszteletnek egy igen magas foka. Én azt hiszem, hogy ahogyan Jakab Péter beszél Orbán Viktorral, ez az a beszédmód, amit Orbán Viktor érdemel." Muszáj ezt a beszédmódot legalább három oldalról megvizsgálni ahhoz, hogy Puzsér álláspontját némiképp megértsük.

  • POLITIKAI REKLÁM - Ahogy a Rubicon felmérése mutatta, a gátlástalan pimaszság - népszerűség dolgában - hozhat a konyhára. Jakab magatartását már önmagában ez a szempont legitimálja, azonban Puzsér véleményét - aki semmit sem gyűlöl annyira, mint az öncélú marketinget - a legkevésbé sem magyarázza.
  • ELEGANCIA - Amikor a Jobbik vezérszónoka Orbán fizikai megjelenését minősíti vagy épp lókupecnek nevezi; a nemzeti konzultációt bohóckodásként említi, avagy beszédét a "ne röhögjön államtitkár úr, ne röhögjön!" kiszólásokkal tarkítja, ezekre mindent lehet mondani, ám azt semmiképpen, hogy elegáns megnyilvánulások volnának. Simán lehet, hogy a választópolgárok egy részét mindezek a legkevésbé sem zavarják, azonban kultúra tekintetében Puzsér önmagát kifejezetten konzervatívnak tartja. Meglepő, hogy Jakab csiszolatlan stílusán egyáltalán nem akad fenn.
  • TEKINTÉLYTISZTELET - 1990. őszén a világ botránya volt, amikor Orbán Viktor így fogalmazott: "A kormány hazudott!" (Micsoda idők, amikor még ez volt a pimaszság netovábbja...) A Fidesz frakciója persze nem csupán Antall József előtt nem állt remegő térdekkel. Az őszödi beszéd után Gyurcsány minden egyes felszólalásakor kivonultak az ülésteremből. Magam is egyetértek azzal, hogy nincs az a pozíció, amelynek automatikusan járna a tiszteletadás. Ez csakis az embernek szólhat, már ha az illető kiérdemli. Azt gondolom, Puzsér szimpátiája Jakab viselkedésmódja iránt kizárólag ebből az aspektusból táplálkozhat.

 

Természetesen nem állná ki a valóság próbáját, ha azt mondanánk, hogy a Jobbik és a DK vezérszónokán kívül mindenki elegáns, szeretetteljes és az árkok betemetésén munkálkodik. Ők ketten csupán harsány paradicsommadarak az össznépi gyűlölködés sötét dzsungelében. Nap mint nap tapasztaljuk: az ellenzék a járvány minden halottjáért a kormányt teszi felelőssé; míg a kabinet erre rímelve a baloldal oltásellenességét jelöli meg fő veszélyforrásként. Amikor az ellenzék pár napja közös videóban állt ki az oltakozás mellett, Orbán erre sem tudta azt mondani, hogy, nagyon helyes, végre megjött az eszük. "Én nem hiszek nekik. A baloldal oltásellenes. Ez nem hiszem, hogy vita tárgyát képezhetné." Persze az ellenzék sem úgy kommunikálja e váltást, mint ahogyan ez felnőtt emberekhez illene. A DK honlapjáról például minden kommentár nélkül eltüntették azt az aláírásgyűjtő felhívást, mely a kínai vakcinát támadta, mintha sosem lett volna ott. A fene se érti, hogy miért nem lehet elismerni azt, ha valakinek - idővel - változik az álláspontja. Talán mert emberibbé válna tőle? Mintha manapság már senki sem kívánná a szelídség és az együttműködés útját járni. Fekete-Győr András a Hír TV-ben nyilatkozik, ahol a riporter - Kovács Andrea - folyamatosan a szavába vág, egy árva mondatot nem hagy végigmondani. A kommentelők 90%-a konkrétan elélvez ettől. (A maradék 10% szerint még túlságosan barátságos is volt interjúalanyával...) A Hertha - egyetlen riport miatt - kirúgja Petry Zsoltot, s az ellenzéki térfélen nincs egy olyan kósza hang, amely elismerné, hogy ez minden, csak nem liberális hozzáállás. Meghal a DK koronavírussal fertőzött tatai képviselője, s az Origo rögtön Dobrev Klára nyakába varrná, összefüggésbe hozva korábbi látogatásával. Ez annyira ízléstelen, hogy már nálam is kiveri a biztosítékot. (Lehet, hogy Fletó is ezen pöccent be igazán?)

 

Valójában minden ellenem szól. Azt már nagyon régen tudjuk, hogy a politikai üzenetet egyszerűvé és közérthetővé kell butítani, hogy még a legiskolázatlanabb rétegek is értsék. Az azonban némiképp talán új, hogy gyűlölködőnek is kell lennie. Jelen állás szerint úgy tűnik: tényleg nem értünk a szép szóból. Ezt viszont valamiért képtelen vagyok elfogadni. Talán csak az idealizmusom az oka. Talán az, hogy tegnap volt a költészet napja, s ez automatikusan emelkedetté teszi a lelket. Valamiért rendületlenül hiszek az együttműködésben, a barátságban és egymás tiszteletében. Lehet, hogy a közéletben ez ma még nem működik, de talán majd holnap. Vagy holnapután. Tényleg naivitás?

 

"A kapitalizmus gonosz - meg kell semmisíteni"

kapitalizmus.jpg

 

A jó filmek egyik ismérve, hogy odaszegezi a nézőt a képernyőhöz. Michael Moore alkotása, a Kapitalizmus: Szeretem című agymosási kísérlet olyan brutálisan ostoba, szájbarágós és hatásvadász, hogy egyszerűen képtelen voltam együltemben végignézni. A rendező tökéletesen hülyének nézi a befogadót. Semmi mást nem éreztem, csak hogy képkockáról képkockára megy fel bennem a pumpa. Oly sűrűn kellett megszakítanom a lejátszást - az asszonyra zúdítva legcifrább káromkodásaimat, aki szerencsétlenségére szintén a nappaliban tartózkodott -, hogy végül két napba telt, mire a végére értem. Az elmúlt húsz évben számos ehhez hasonló, széles néptömegeket elérő, mélyen kommunista szemléletű dokumentumfilm készült az Egyesült Államokban (The Corporation, Bennfentesek stb.). Michael Moore munkája még ezen borzalmak között is az igazi mélypontot jelenti.

 

Hogy megértsük, miként készülnek a valódi propagandafilmek, egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a szabadság esküdt ellenségei vagyunk! Vajon milyen eszközökkel kívánnánk rávenni nézőinket, hogy csatlakozzanak végtelenül perverz álláspontunkhoz? Nem nagy ügy, mindössze két lépcsőfokra vagyunk e céltól. Az első teendő, hogy bemutassunk egy sor olyan egyéni drámát, amely a világtörténelem során párszor már megtörtént olyanokkal, akik a szabadság útját járták: közlekedési balesetek, drogproblémák, alkoholizmus, elhízás, tüdőrák, válás stb. Ezek mindegyikéből százszámra találunk sorstragédiákat, s hozzá könnyes szemű családtagokat. Innentől már csak egy lépés, hogy a néző helyett kimondjuk: ez a pokol maga a szabadság. (Természetesen egyetlen szót se szóljunk azokról az alapvető áldásokról, amelyeket a szabadság nyújt, csakis arra az 1%-ra koncentráljunk, amiből baj lehet!) Sulykoljuk megkérdőjelezhetetlen dogmaként: az egyéni szabadság életveszélyes, ezért nagy mértékben korlátozni szükséges. Vagy akár Michael Moore szavaival: a szabadság gonosz, meg kell semmisíteni! Nos, pontosan így készült a Kapitalizmus: Szeretem című film is. 

 

Egészen arcpirító az az attitűd, amely e propagandamozit jellemzi. "Könnyebb letudni a diákhitelt, ha a friss diplomások a bankoknak dolgoznak és nem a közjóért." Ilyen és ehhez hasonló mondatok százával hangzanak el a riportalanyok szájából. Aki tanult marketinget, vagy politikai kommunikációt, azonnal levágja a csalárd trükköt: a beszélő úgy fogalmaz, mintha az egyetem utáni elhelyezkedés kérdése volna a fő közlendő, miközben evidenciaként sugallja, hogy a bankszektor nem a közjót szolgálja. A kevésbé éberek tudattalanjában akadálytalanul rögzül a valódi üzenet: a bankok a társadalom ellenségei. (Nyíltan megfogalmazva talán az elme ellenállásába ütközne, így azonban simán átcsúszik az ingerküszöb alatt.) Ugyanezt a mocsok csalárdságot alkalmazta annak idején Gulyás Zoltán is Aradszky Lászlóval szemben, amikor a Kész Átverés álriportjában a következő kérdést fogalmazta meg: "Nem villant-e át az agyadon az, hogy az új zenei irányzatokkal lépést kéne tartani: hiphop, dance, house? Tehát olyan zenei világot felvenni magad köré, amivel vissza tudnál kerülni a zenei életbe." (A pimaszkodás nyilvánvaló céljával, azonban rejtett premisszaként tálalta, hogy az énekes már rég eltűnt a süllyesztőben. Aradszky persze berágott, ahogyan kell, mi pedig vinnyogva röhögtünk a képernyő előtt.)

 

moore2.jpg

MICHAEL MOORE - AZ OSCAR-DÍJAS, SZÉLSŐBALOS RENDEZŐ

 

Michael Moore eszköztára egészen botrányos. Az még hagyján, hogy látunk kilakoltatást, síró gyerekeket és munkájuk elvesztésén pityergő alkalmazottakat. Ezek az érzelmi manipuláció legolcsóbb, ám garantáltan működő eszközei. Eggyel durvább, hogy az egyház embereit és a vallást is segítségül hívja. Három papot is megszólaltat, akik mind egyetértenek abban, hogy a kapitalizmus erkölcstelen, obszcén, gyalázatos és ellentétes Krisztus igéjével. Az csupán apróság, hogy ez a nyíltan kommunista tempó Ferenc pápa megjelenéséig nem igazán jellemezte az egyházat. A mélyebb probléma az, hogy az evangéliumok szellemiségét sem tükrözi. Nyilván nem lepődünk meg: az elmúlt kétezer év során csupán elvétve találkoztunk olyanokkal, akik értették volna a jézusi tanítást. A rendező részéről mindenesetre rafinált húzás, hogy ideológiai tekintetben képes maga mellé állítani azokat, akiket valószínűleg az első körben végeznének ki bármilyen kommunista rendszerben. Mindezeknél is arcpirítóbb, amikor a bolsevikok legősibb trükkjét veszi elő: a saját vétkével vádolja meg ellenfelét. Az a dermesztő jelenet, amelyben amerikai kisdiákok kórusban mantrázzák a kapitalista alapdogmákat, a valóságban a legkevésbé sem jellemző a szabad társadalmakra, annál inkább a Moore által favorizált kommunista világra. Két nappal ezelőtt április negyedikét mutatott a naptár. Emlékszünk még, miket énekeltettek velünk ilyentájt kisdobosként, meg úttörőként? "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!" Már tizenévesen is rém kínos volt részt venni e nyomorult képmutatásban, felszabadítónak hazudva a megszállókat. És akkor jön Michael Moore, és úgy tesz, mintha a gyerekek agymosása a kapitalista világ sajátja lenne... Egészen döbbenetes, hogy minden aljasságot bedob, semmitől sem riad vissza.

 

PROFITORIENTÁLT BÖRTÖN

 

A film bemutat pár igazán csúnya történetet, a legvisszataszítóbbat mindjárt az elején. A sztori Pennsylvaniában játszódik, ahol Wilkes-Barre önkormányzata egy magántulajdonban lévő börtönt bíz meg a fiatalkorúakat érintő büntetés-végrehajtási feladatok ellátásával. Tekintve, hogy az üzemeltetők az elítéltek után fejpénzt kapnak, érdekeltek a magas kihasználtságban. Ez úgy valósul meg, hogy a helyi igazságszolgáltatás mindenfajta piszlicsáré ügy miatt elzárásra ítéli a környék tinédzsereit (füves cigi, családi veszekedés, szemtelenség a tanárral stb.), ráadásul a büntetés mértékét önkényesen alakítják, sokszor hónapokkal megnyújtva az eredeti ítéletben szereplő időtartamot. A narráció pedig: "Tulajdonképpen érthető. Ha egy állami intézményből profitorientált vállalat lesz, mégis mit várunk? Mi fogja vezérelni őket?" A bicska kinyílik az ember zsebében, hogy ilyen megtörténhet a 21. században, de bevallom, majdnem ennyire felzaklat az is, hogy a film e mocsokságot igyekszik a kapitalizmus nyakába varrni. Holott teljesen világos: a piaci működés itt csupán eszközként szolgál. A bűnt a gátlástalanul aljas és korrupt bírók, illetve városi vezetők követik el, akik - puszta anyagi érdekből - képesek gyerekek életével játszani. Maga a börtön csupán kifizetőhely, semmi egyéb. De Michael Moore erről nyilván nem beszél, hiszen az igazság - mely szerint a visszaélés a hatalom és nem a piac részéről történik -, pont az ő kommunista narratíváját gyengítené.

 

A 2008-2009-ES VILÁGVÁLSÁG

 

Ugyanazzal az érveléssel találkozunk itt is, mint a fiatalkorúak börtönsztorijában. Az ingatlanlufi kipukkad, s pénzintézetek egész sora kezd bedőlni. A piaci logika tiszta és világos: "A Wall Street takarítsa el a saját piszkát!" - ahogyan ezt az egyik kongresszusi képviselő meg is fogalmazza. Nem így történik: Bush 700 milliárd dolláros mentőcsomagját - ha második nekifutásra is - végül sikerül elfogadtatni. A kabinet - két hónappal az elnökválasztás előtt - mindent elkövet a földcsuszamlás megakadályozására, s az adófizetők pénzéből vastagon kitömi a felelőtlenül gazdálkodó hitelintézeteket. Nyilván visszatetsző, amikor e mentőövet - többek közt - bankvezérek prémiumkifizetéseire fordítják, mindazonáltal szögezzük le: ez a legkevésbé a kapitalizmus bűne. Amikor a központi hatalom kontroll nélkül herdálja a polgárok pénzét, s a válságot előidéző "szakembereket" kormányzati pozícióba emeli, olyankor nem csupán sportszerűtlen a piaci működést kritizálni, de nélkülöz minden józan logikát is.

 

PILÓTÁK, INGATLANTULAJDONOSOK, MUNKAVÁLLALÓK

 

A film számos egyéni sorstragédiát bemutat. Külön foglalkozik az alacsony fizetésű pilótákkal, megemlítve, hogy sokan közülük másodállást is vállalnak. Eléggé el nem ítélhető módon igyekszik olyan hatást kelteni, mintha mindez alapjaiban veszélyeztetné a repülés biztonságát. Mi több, a 2009. februárban történt buffalói katasztrófát is megpróbálja összefüggésbe hozni az alulfizetettséggel. Kevés ennél szemérmetlenebb kommunikációs fogással találkozni. A világ számos pontján az állami egészségügyben dolgozók is éppen eléggé túlhajszoltak, ám még sosem hallottam olyat, hogy bárki a kormányt hibáztatta volna egy-egy műhiba miatt. Michael Moore meg sem említi, hogy a bér kérdése tipikusan olyan probléma, amelyet a piac gyorsan és hatékonyan kezelni képes. Ha a pilóták keveslik a javadalmazásukat, egy részük új munka után fog nézni. Ez szakemberhiányt teremt és automatikusan emeli a fizetéseket. Semmi sem ilyen egyszerű. "Ön egy valóságos aranybányán ül. Van egy saját bankja. Az ön bankja. Ezzel a bankkal még több pénzhez juthat. Csak vegyen fel hitelt a házára! Mindenki ezt teszi..." - ez már az ingatlantulajdonosokat szédítő propaganda, melynek hatására - a film narratívája szerint - tömegek veszítették el a fedelet a fejük felől, főképp az idősebb korosztályból. Nos, aki olyan felelőtlen, hogy - vakmerő tőzsdei szerencsejátékot űzve, vagy épp luxusutazásra költve - kockára teszi a saját otthonát, az jócskán meg is érdemli. Döbbenetes, hogy a baloldali ideológia megszállottjai mindenkit komplett idiótának tekintenek. Mintha elég lenne, hogy elhangzik: "mindenki ezt teszi", s a többség már ugrana is a kútba. Tényleg ennyire bofolyásolható lenne az átlagamerikai? Mint minden kommunista ihletettségű alkotásban, itt is bőséggel megjelenik a bezáró üzem és a munkájának búcsút intő alkalmazott karaktere. Akármilyen szomorú is, de ez is az élet természetes velejárója. A kapitalizmus valóban nem garantál sem kiemelkedő béreket, sem biztos lakhatást, sem pedig élethosszig tartó munkahelyet. De vajon ismerünk olyan berendezkedési formát, amelyik igen? Jómagam még csak nem is hallottam ilyenről.

 

EGY IGAZI NYALÁNKSÁG

 

Könnyek, özvegyek, árvák - illetve halottakon nyerészkedő gaz kapitalisták... A film egyik legdrámaibbnak szánt része konkrétan a nagy semmin lovagol. A gyászolók fájdalma mindig empátiát kelt, felháborodásuk ugyanakkor aligha racionális. Történt ugyanis, hogy az elhunytak kapcsán munkaadójuk - az érintetteket még csak nem is tájékoztatva - életbiztosítást kötött, magát a céget nevezve meg kedvezményezettként. S most, hogy a család a könnyeit nyeli, a multi nagyvállalat mindeközben dollármilliókat kaszál. Természetesen minden józanul gondolkodó néző gyorsan belátja, hogy egyazon esemény egymástól tökéletesen független fejezeteiről van szó. A munkaadó a saját pénzét kockáztatva fogadást kötött alkalmazottja életére. Ez körülbelül olyan, mintha a Tippmixen a magyar válogatott vereségére tennénk. Nem egy szívderítő várakozás, de néha ez a realitás. A filmben bemutatott gyászoló hozzátartozók felindultsága elnézhető, hiszen a fajdalom bármelyikünk elméjét tompítani képes. Mi a helyzet ugyanakkor velünk, érzelmileg semleges nézőkkel? Számunkra talán világos, hogy a veszteségérzet önmagában még nem senkit sem tesz jogosulttá a másik profitjából való részesedésre. A munkáltató nagyvállalat ugyanígy kaszálhatott volna a részvénypiacon is, az árváknak ahhoz is éppen ennyi közük lenne.

 

PÁR POZITÍV PÉLDA

 

Az igazán vicces az, hogy amikor végre minden tekintetben pozitív - még Michael Moore-nak is tetsző - példákat látunk, a film mindet úgy tálalja, mintha a kapitalizmuson túli világba merészkedtünk volna. Erről természetesen szó sincs. Bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, majd egy kenyérüzem. Közös vonásuk, hogy a dolgozók mindkét esetben tulajdonosok is egyúttal, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Hajrá! Legyen minél több ilyen cég! Bárki előtt nyitott a pálya, hogy ilyen példaértékű vállalkozást építsen, a kapitalizmus legnagyobb dicsőségére. Kapunk némi ízelítőt egy chicagói gyárfoglalásról is, melynek során elbocsátott alkalmazottak követelik jogos, elmaradt bérüket és egyéb juttatásaikat - kitartásukat végül siker koronázza. Számomra egészen döbbenetes, hogy a munkások érdekérvényesítő akcióit, illetve a szakszervezeti megmozdulásokat még a 21. században is úgy lehet tálalni, mintha idegenek volnának a piaci működés szellemétől. A valóság az, hogy ezek épp oly szervesen hozzátartoznak a kapitalizmushoz, mint a termékek és szolgáltatások folyamatos versenye és a befektetők profitmotiváltsága.

 

moore3.jpg

 

Úgy tűnik, az elvetett mag lassacskán szárba szökken. Az Egyesült Államokban, mely valaha maga volt a szabadság, a demokrácia és a kapitalizmus hazája, mára jelentősen megváltozott a közhangulat. A millenniumi generáció (24-39 évesek) egyre nagyobb szegmense támogatja a kommunizmust. A vörös lelkűek 2018-as, 28%-os részaránya - mindössze egyetlen esztendő alatt!! - 2019-re elérte a 36%-ot. Ez valami egészen tragikus. Még akkor is, ha annyira sem ismerik a világtörténelmet, mint európai kortársaik. Michael Moore és a többi mélybalos, tengerentúli megmondóember valami nagyon sötét jövő felé terelik a Föld egykoron legfejlettebb országát. Jó lenne, ha legalább mi, itt Közép-Európában észnél lennénk. Én szóltam.

"Humora márpedig mindenkinek van"

dumaszinhaz_1.jpg

 

Egyesek szerint humora mindenkinek van. Jobb vagy gyengébb; kifinomultabb vagy otrombább - valamit azért mindenki képes felmutatni. A magam részéről a legkevésbé sem osztom ezt az álláspontot. Akár a szűkebb, akár a tágabb környezetemet tekintem, mindenütt akadnak unalmas, száraz, karót nyelt figurák. A fene se érti, miként lehetséges ez. A humor olyan, akár a csokoládéparfé - mindenki szereti. Hogyan lehet meglenni nélküle?

 

Azt hiszem, humorérzék tekintetében a társadalmat alapvetően öt kategóriába sorolhatjuk. Az élmezőnybe tartozók - az emberiség kevesebb mint 1 ezreléke - valódi, sziporkázó tehetségek, akik végtelen  magabiztossággal mozognak e pályán. No de nem születik mindenki Hofi Gézának, vagy Kovács András Péternek. A második kategóriát a hétköznapok nagy dumás, szórakoztató hősei adják. Ők azok, akik sosem lesznek hivatásos mulattatók, azonban jelenlétük mindig feldobja a házibulikat, baráti összejöveteleket és egyéb társasági eseményeket. Erős jóindulattal minden ötödik földlakót ide sorolhatjuk. A legnépesebb csoport a harmadik: ők a passzív vigyorgók. Értik a humort, de aktív üzemmódban nem igazán gyakorolják. A negyedik szegmenst azok képezik, akik jelenlétében folyamatos szekunder szégyent érzünk. Próbálkoznak, erőltetik - sokszor egy életen át -, azonban előrelépést nemigen tapasztalunk; ugyanazt a kínos, izzadtságszagú produktumot kapjuk újra és újra. Mintha csak be lennének oltva szellemesség ellen. Talán a legérthetetlenebb kategória, hiszen fűti őket a szereplési vágy, mégis teljes fejlődésképtelenséget mutatnak egy olyan területen, mely egyébiránt nagyon is fejleszthető. És végül az ötödik réteg: a tökéletesen sótlanok tábora. Az ember - saját mikrokörnyezetéből kiindulva - azt gondolná, ez a legkarcsúbb társaság. Azután körbenézünk a politikusok közt, s döbbenten fogjuk a fejünket, milyen bitang sokan vannak. 

 

Amikor azt látjuk, hogy egy olyan konszenzuális érték tekintetében, mint amilyen a humorérzék, ennyire sokfélék vagyunk, muszáj eltűnődni azon, vajon mitől függ, min múlik, hogy valakit szellemesnek ítélünk, vagy sem. A pszichológiai kutatók egyetértenek abban, hogy ezen készségünk is részben örökölt, részben tanult elemekből építkezik.

  • INTELLIGENCIA - Érezzük, sejtjük, sőt tudjuk, hogy van némi összefüggés a két terület között, mindazonáltal láttunk már karót nyelt professzort és sziporkázó péklegényt is. Muszáj szűkebbre szabni e halmazt.
  • ÉRZELMI, TÁRSAS, VERBÁLIS INTELLIGENCIA - Sanszos, hogy ez a döntő. Olyannyira, hogy Ausztráliában a frontotemporális demencia diagnosztizálásában is szerepet kap a humorérzék - egész pontosan annak hiánya. Az FTD-betegekre igen jellemző, hogy nem értik a viccet, a szarkazmust, a kétértelműséget, így az ilyen jellegű filmjelenetek levetítése tökéletes tesztként funkcionálhat.
  • EXTROVERTÁLTSÁG - Minden jel arra mutat, hogy az extrovertált emberek szórakoztatóbbak, mint introvertált társaik. Ez már csak azért is igaz, mert sűrűbben szerepelnek, többet kommunikálnak, gyakrabban kerülnek a középpontba - pusztán statisztikai alapon is feléjük billeg a mérleg. Talán az egyetlen archetipikus kivétel a viccek és anekdoták székely figurája, aki csak nagyon ritkán szól, de akkor annál ütősebbet.
  • OPTIMIZMUS - Természetesen ismerjük a pesszimista, világvége-humort is, mindazonáltal a legkevésbé sem meglepő, hogy a valóságot pozitív színben látók jellemzően több szellemességet produkálnak, mint akik épp öngyilkosságra készülnek.
  • AGRESSZIVITÁS - Az erőszakosság és a humorérzék többnyire fordított arányosságot mutat.
  • MŰVELTSÉG - Nem vitás, hogy a poéngyártáshoz - és annak dekódolásához - némi műveltség elengedhetetlen. Amikor Bödőcs Tibitől olyanokat hallunk, mint "felcsúti Ramszesz", "pikkelő bonszáj Cézár", "póni De Gaulle", plüss Pinochet", "Disney Putin" vagy épp "tacskó Horthy", olyankor nem árt, ha egy általános iskolai szintű ismeretegyüttessel azért bírunk, hiszen e nélkül aligha értjük a cinkelést.
  • ÖNBECSÜLÉS - Minden kutatás azt támasztja alá, hogy az önbecsülés és a humorérzék között közvetlen összefüggés mutatható ki. A magas önértékeléssel bírók nem minden esetben virtuóz mókamesterek, ugyanakkor a csillogóan szellemes karakterek szinte kivétel nélkül jól állnak önbizalom dolgában.
  • TEKINTÉLYELVŰSÉG - Ha létezik igazán vaskos és áthatolhatatlan várfal, amely elválaszt bennünket a humor minden természetes forrásától, úgy a gőg és a merev tekintélytisztelet egyértelműen ilyen.
  • ÖNÁLTATÁS - Azoknak sem érdemes megcélozniuk a dumaszínház pódiumát, akik makacs öncsalásban élnek.

 

Nem gondolnám, hogy humorérzék hiányában bárki is komplex életet élhetne. (Olyan ez, mint a szex. Lehet létezni nélküle, de minek?) Szükségünk van rá a párválasztás során, a barátságok kialakításánál, de még az üzleti életben is nélkülözhetetlen. Azt azonban el kell ismerni, hogy a különböző szakmák és hivatások különböző szintű verbális virtuozitást igényelnek. Egy parkolóőr, vagy egy műbútorasztalos talán végigvonszolhatja magát az életen anélkül, hogy bárkit bármikor mosolygásra késztetne. A reflektorfényben állók, a nagyközönség értékítéletétől függők azonban aligha maradhatnak sótlanok. Ami a politikusokat illeti, a különböző közvélemény-kutatások rendre rákérdeznek az ismertségükre és a népszerűségükre; esetenként elfogadottságukra, illetve elutasítottságukra; olyan felméréssel azonban ritkán találkozunk, amely a humorérzéküket szondázná. Mintegy hiánypótló jelleggel sebtében készítettem egy ilyet - nem reprezentatív mintavétellel, csupán barátaim, ismerőseim körében. Tizennyolc hazai közéleti szereplőt választottam ki, arra kérve a felmérésben résztvevőket, hogy humorérzék tekintetében pontozzák őket nullától tízig. A miheztartás végett Bödőcs Tibor személyében jelöltem meg a skála tetőpontját jelentő tízpontos értéket, a nullát pedig egy hólapát szellemességéhez társítottam. A sajátommal együtt összesen 40 kérdőívet összegez az alábbi táblázat:

 humor_1.png

 

A névsor meglehetősen önkényesen összeállított, ám egyetlen karakter sem véletlenül keveredett a listára. Az sem állítható, hogy periferikus szereplőkkel volna tele, hiszen túlnyomórészt jelenlegi vagy egykori államtitkárokat, minisztereket és kormányfőket látunk, illetve mindazokat, akik 2022. kapcsán miniszterelnöki ambíciókat dédelgetnek. Ez már a közélet olyan szintje, ahol joggal számíthatnánk kifejezetten karizmatikus személyiségekre. Mégis, csaknem mindenki, aki részt vett e mini kutatásban, hozzáfűzte: ez azért nem egy erős stand up mezőny. "Akinek nincs humorérzéke, az ne álljon politikusnak" - írta annak idején az MSZP-s Botka László Facebook-bejegyzésében, s azt hiszem, ezzel az intelemmel kevesen vitatkoznánk. A humor elemi fontosságú, ráadásul - bizonyos szintig - fejleszthető karizma-elem, melyre épp úgy alapfelszereltségként kellene tekintenünk a politikai szereplőknél, mint a luxusautók piacán a metálfényezésre, vagy épp a könnyűfém felnire. Ezt figyelembe véve különösen megdöbbentő, hogy a lista utolsó öt helyezettje még a 2 pontos határt sem érte el. Létezhet a vonzerőnek bármi olyan összetevője, amely ezt a nyilvánvaló hiátust pótolni képes? Érdekes az is, hogy az elitben együtt szerepel Orbán és Gyurcsány; Puzsér és Vágó; valamint Deutsch Tamás, Bayer Zsolt és Kuncze Gábor is. Ők azok, akiket a legtöbben - pártállásra való tekintet nélkül - szellemes, vagy legalábbis szórakoztató karaktereknek tartunk (személy szerint nálam is ők alkotják az élbolyt).

 

"A hatalommal elvész a humorérzék" - szajkózzák sokan, pedig nagyon nem kéne, hogy így legyen. Nem állítom, hogy a Hadházy Ákosokat feltétlenül Hadházi Lászlókra kéne cserélni az Országgyűlésben, bár a parlamenti tudósítások minden bizonnyal lényegesen szórakoztatóbbak volnának. Az viszont meggyőződésem, hogy nagyságrendekkel több szellemességre volna szükség a közéletben. Kritikát megfogalmazni iróniával, szarkazmussal, mosolygós cinkeléssel is lehet. Igaz ami igaz: a gyűlölködést, a rosszindulatot és a permanens forradalmi hevületet a humor nem szolgálja, mi több: egyenesen lehetetlenné teszi. Természetesen ebben is mi magunk, a választók döntünk. Bár a kínálatra nincs sok befolyásunk, azon belül teljes egészében rajtunk áll, hogy kiket ültetünk a parlamenti székekbe.

"Mindannyian egy jobb világon dolgozunk"

lakatos_mark.jpg

 

Gulyás Marci, a Partizán házigazdája pár napja Lakatos Márkot látta vendégül. Érdekes beszélgetés formálódott, egyrészt mert mindketten felvállaltan melegek, s ez már önmagában is egy csónakba ülteti őket; másfelől a riporter - és Youtube csatornája - transzparens módon baloldali, szemben az interjúalannyal, aki kifejezetten liberális eszmeiséget képvisel. A magam részéről mindkét srácot kedvelem, s szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mindkettőt szilárd meggyőződés és abszolút jó szándék vezérli. Ezzel együtt is csupán az egyikük gondolkodásmódjával tudok azonosulni.

 

"A mi családunkban van egy nagy kultúrája az etetésnek, az evésnek, az evésen keresztül történő jutalmazásnak, büntetésnek. És én viszonylag hamar elkezdtem túlsúlyos lenni. Ez aztán egy véget nem érő lefogyasztási kísérletbe és a másik oldalon pedig a nagymama tömése processzusba ment át. Onnantól kezdve, gyakorlatilag tizenéves koromtól kezdtem el szembesülni avval, hogy csúfolnak. Én voltam a dagi, hosszú hajú kisfiú, aki ráadásul kislánynak nézett ki sok esetben." - kezdi Márk, egyértelművé téve, hogy az ő gyerekkora sem sérülésmentes. Ahogy persze egyikünké sem az, még akkor sem ha - szemben a stylisttal - a lehető legszeretőbb és legelfogadóbb környezetből érkezünk. Az igazán lényeges az, miként dolgozzuk fel kisebb-nagyobb traumáinkat.

 

Harville Hendrix amerikai családterapeuta szerint gyermekkori szocializációnk három szinten is felel azokért a tudattalan tartalmakért, melyek később egész életünket meghatározó módon formálják majd. Elveszett énnek nevezi azon gondolatok, érzések és természetes viselkedések összességét, melyeket a környezet nyomására el kellett fojtanunk. Hamis énnek hívja az így keletkező űr kitöltésére létrejövő személyiségstruktúrát, melynek fő funkciója az álcázás, valamint a védelem a további sérülésektől. És végül megtagadott énként aposztrofálja e hamis én negatív elemeit. Ezeket környezetünk jellemzően úgy bírálja, hogy nem is lehet tisztában a pszichikai funkciójával, ahogyan valójában persze mi magunk sem. (Csoda, ha tagadjuk?) Nem egyszerű tehát a mélyben meghúzódó, lelki rétegződés, melyre alig-alig van rálátásunk, mégis meghatározó szerepet játszik későbbi döntéseinkben. Amikor azt tapasztaljuk, hogy folyton olyan emberekbe szeretünk bele, akik egymáshoz - és jó eséllyel ellenkező nemű szülőnkhöz - kísértetiesen hasonlítanak, az egyértelműen jelzi: tudattalanul gyermekkori traumáink gyógyulását reméljük a kapcsolattól. Hasonlóképpen formálódnak barátságaink és pártszimpátiáink is. Nem vitás: mindannyian a lét azon teljességét áhítjuk, amelyet utoljára a magzati kor all inclusive lebegésében tapasztalhattunk meg - még tökéletesen szabadon, szégyenek, gátlások, kielégületlen szükségletek és bántások híján. A kérdés csupán az, hogy hajlandók vagyunk-e felnőni, szembenézni sérüléseinkkel és begyógyítani azokat, vagy pedig komplexitás-vágyunkkal megmaradunk a csecsemő szintjén, aki minden egyes testi-lelki igényeinek kielégítését továbbra is az anyjától várja. Természetesen az is sokatmondó, ahogyan a csecsemő kommunikál: a legkülönbözőbb problémái esetén is ugyanazzal az artikulátlan sírással. Ismerünk olyanokat, akik még felnőtt éveik során is a "találd ki gyorsan a gondolatom" játékot űzik? Akik kínozzák, szekálják, üldözik, bántalmazzák a másikat, ahelyett hogy megfogalmaznák (legalább saját maguk számára), mire is vágynak valójában? Ezek biztos jelei a vázolt éretlenségnek.

 

"Akkor neked ennek hatására lett bármiféle problémád saját magaddal, egészen addig te békében éltél a saját kinézeteddel, testalkatoddal." Egészen szembetűnő, ahogyan Gulyás Marci megpróbálja Lakatos Márk szájába adni a szavakat. A Partizán mélybalos házigazdája talán tényleg szentül meg van győződve arról, hogy a túlsúly olyan, akár a balkezesség: önmagában semmiféle problémát nem jelent, csupán a csúfolódó, gonosz kis osztálytársak okoznak felesleges lelki terhet. Ez kétségkívül öngyilkos filozófia, mégpedig két okból. Egyfelől pontosan tudható, hogy az elhízás egészségtelen. Mindenféle viszolygás, amelyet a kövér emberek kapcsán érzünk, abszolút természetes, és ha ezt a legszalonképesebb udvariassággal rejtjük is, ha a lehető legmesszemenőbb elfogadást tanúsítjuk is, attól még minden érintett pontosan érzékelni fogja. Egyszerűen azért, mert bármilyen barátságosan is viselkedünk velük, randira azért nem őket hívjuk és a focicsapatba sem őket választjuk elsőként. A lelki sérülést tehát ez esetben a legkevésbé sem a környezet faragatlansága indukálja. Másfelől Gulyás Marci felvetésében - kimondatlanul bár - meglapul a szokásos éretlen, balos reakció: a környezetet kell elhallgattatni; a világot kell megváltoztatni; s minden azonnal rendbe jön. (Még véletlenül sem magunkon kell kezdenünk a változást.) Lakatos Márk - szerencsére - nem megy bele ebbe az utcába.

 

A házigazda persze nem adja fel. Következő próbálkozásként a Szomszédok című teleregényből vetít pár felejthetetlen jelenetet a Bajor Imre által formált legendás karakterre, Oli úrra fókuszálva. (Janka nénit leszámítva ő volt az egyetlen, akiért csütörtök esténként érdemes volt bekapcsolni a tévét annak idején.) A motiváció nyilvánvaló: vendége mondja ki, hogy a melegek ilyenforma, parodisztikus ábrázolása sértő. Lakatos Márk ennek sem ül fel, mi több, szerinte Bajor alakítása sokkal inkább pozitív hatású és az elfogadást segítette, még akkor is, ha ma már nem számítana PC-nek. Saját, meglehetősen harsány stílusa kapcsán így nyilatkozik: "Nagyon sok meleg szereplője a magyar médiának az identitását sem merte vállalni ebben az időszakban - sokan még most sem -, illetve megpróbált alkalmazkodni, megpróbált valahogy belesimulni abba a közegbe, amiben volt, azért, hogy ne érjék bántások. Én - lehet, hogy azért, mert nagypofájú, bevállalósabb, vagy nem tudom milyen karakter voltam - én ezt hoztam magammal." A stylist magabiztossága és önazonossága egészen lenyűgöző. Egyszerűen ledobja magáról a műsorvezető világot hibáztató attitűdjét. Azt a gyermeki hajlamunkat, hogy frusztrációnk forrását és problémáink megoldását önmagunkon kívülre helyezzük, a pszichológia externalizációnak hívja, s szakemberei széleskörűen egyetértenek abban, hogy ez a fő oka a világban tapasztalható boldogtalanság jelentős részének. A baloldali gondolkodás azonban az ideológia kedvéért mindig is hajlandó volt a sutba hajítani bármely tudományos álláspontot, ezt különösen. Jól kivehető, hogy Gulyás Marci is a safe place infantilizmusban hisz: a maga részéről a többé-kevésbé egészséges többség érzékenyítésére helyezné a hangsúlyt, szemben a példaértékűen józan Lakatos Márkkal, aki az önmagunkért való kiállás útját képviseli.

 

Sosem csináltam titkot abból, hogy számomra az egyéni felelősségvállalás iskolája a vonzó. Lakatos Márkhoz hasonlóan magam is épp eléggé megedződtem ahhoz, hogy magasról tegyek a világ elvárásaira és véleményére. Ettől függetlenül legitimnek tekintem Gulyás Marci kiindulópontját is: szerencsés volna olyan világot építenünk, amelyben a legkevésbé sem bántjuk egymást. De eddig, és csakis eddig tartom elfogadhatónak a baloldali attitűdöt. Innentől kezdve ugyanis veszélyes vizekre kezdünk evezni. Amennyiben az infantilizmust a továbbiakban már nem nevezhetjük a nevén, hanem a felnőttséggel egyenértékű másságként, különlegességként, vagy pozitív előjelű érzékenységként kell emlegetnünk, abból további, ártó bonyodalmak származhatnak. Ha ugyanis e gyermeki tehetetlenség természetes és elfogadható, onnantól már csak egy fél lépés, hogy mindenkit, aki nem hajlandó tiszteletben tartani, azonnal érzéketlennek, sőt fasisztának titulálhassunk. Mi több: ha kimondjuk, hogy az infantilizmus tiszteletreméltó, onnantól nem a felszámolásán, hanem az újratermelésén kezdünk el dolgozni. Attól a pillanattól kezdve nem egy jobb világot célzunk, hanem az éretlenség, a sértettség, az áldozatiság sémáit konzerváljuk. Világos, hogy senki sem kíván magányos nyomorban tengődni, ám ettől még nem lesz sportszerű, ha másokat is magával ránt a kilátástalanságba. Nőgyűlölő férfiak, férfigyűlölő nők, rasszisták, homofóbok, a család bomlasztásán ügyködő frusztrált forradalmárok - mind a saját beteg világát terjesztené, csak hogy ne érezze magát oly szánalmasan egyedül. (És még ezt a jelenséget sem hívhatjuk annak, ami, hanem illene szolidaritásnak hazudnunk...)

 

Lakatos Márk a riport során végig ugyanazt a kiegyensúlyozott, pozitív, a másik ember felemelését célzó attitűdöt képviseli: "Valakiben meglátni egy olyan arcot - ugye ez a rút kiskacsának a meséje, ami egy nagyon ősi, archetipikus mese - tehát valakiben meglátni egy olyan arcot, amit ő még saját magában nem látott meg és azt kibontani és azt megfogalmazni, ez lenne igazából a mi munkánk, a mi feladatunk, a mi küldetésünk; egyébként ebben érzem magam a legjobban, amikor ilyet csinálhatok." Nos ez az, ami valódi segítségnyújtást jelent, nem a buksisimi az óbégatóknak. Imponáló az a középutasság is, amellyel elutasítja a politikailag korrekt közlésmódot: "Hogyan lehet úgy mondani véleményt valakiről, hogy ne bántsd meg, de közben mondjál is valamit, amit igaznak gondolsz? Adott esetben lehet-e ezt humorosan mondani; ha humoros vagy, avval már kigúnyolod-e, vagy sem? (...) Szerintem erre valamifajta utat, vagy megoldást érdemes lenne elkezdeni keresgélni, mert különben vagy belemegyünk egy olyan korszakba, ahol a humort úgy ahogy van, kiiktatjuk az életünkből, és senkinek nem mondhatunk semmi vicceset, mert az rögtön szégyenítés, vagy gúnyolás; vagy elmegyünk azon az úton tovább, amikor viszont kontrollálhatatlanul meggyötörhetünk embereket." Az pedig egészen parádés, ahogyan visszaveri az erőltetett és izzadtságszagú szociális demagógiát. (Pedig Gulyás Marci háromszor is nekifut, olyan ostobaságokat megfogalmazva, minthogy Magyarországon tömegeknek nem telik egy pár cipőnél többre.) "De most ezzel azt mondod, hogy például a Michelin-csillagos séfünk, Széll Tamás miért dolgozik egy két Michelin-csillagos étteremben, miközben van, akinek nem jut étel?" Túl azon, hogy nézőként értékeljük azt, ha a morális igazságot képviselő fél a kommunikáció terén is megállja a helyét, vegyük észre azt is, mennyire elszomorító a műsorgazda eszmevilága! Lakatos Márk immáron hosszú percek óta másról sem beszél, mint arról a magunkra találásról és kiteljesedésről, melyben a ruházkodás segíteni képes, kihangsúlyozva, hogy ez a legkevésbé sem pénzkérdés. Azonban Gulyás Marci képtelen meghallani a pozitív üzenetet. Alapvető ideológiája súlyos béklyóként húzza abba a disztópikus mélységbe, abba a hamis hitvilágba, ahol a periférián élők számára elképzelhetetlen a felemelkedés. Kommunikációjával ő maga is igazolja, hogy semmi sem árt úgy a radikális baloldali eszmének, mint a kisember önmagára találása - világforradalom nélkül. Ez minden esetben a kommunizmus szívébe tartó halálos döfést jelenti.

 

A gyermek azt mondja: muszáj szeretnetek. A felnőtt ezzel szemben így gondolkodik: muszáj szerethetővé válnom. A gyermek azt mondja: gondoskodjatok rólam!  A felnőtt ezzel szemben igyekszik gondoskodni magáról. A gyermek azt mondja: minden lelki problémámról ti tehettek! A felnőtt ezzel szemben pontosan tudja, hogy pszichikai egészségéért elsősorban önmaga felel. Mindkét gondolkodásmódra komplett politikai eszmerendszer épül. Vajon melyik attitűdből épül jobb világ? Nos, tessék választani!

"Nem élhetünk korlátok nélkül"

police_roadblock.jpg

 

Ha az elmúlt egy év során bármikor kiejtettük a szánkon a KORLÁTOZÁS szót, szinte kizárólag a koronavírus-járvánnyal összefüggésben tettük. S bár felnőtt életünk során még sosem voltunk ennyire határok közé szorítva, a pandémia veszélyeit érzékelve többé-kevésbé elfogadtuk, elfogadjuk e tiltó rendelkezéseket. Magától értetődő, hogy mindannyian annak szurkolunk, hogy e szürreális rémálom végre véget érjen, ám az már a legkevésbé sem nyilvánvaló, hogy képesek leszünk-e bármiféle tanulságot leszűrni, ha egyszer magunk mögött hagyjuk a vírust. Amin idővel mindenképpen érdemes lesz elgondolkodnunk, az az, hogy a külső korlátok - általában, akár egészséges, boldog békeidőben - mennyire szolgálják a társadalom érdekeit.

 

A legtöbbünkre, akik megtapasztalhatták, milyen szülőnek lenni, kifejezetten jellemző, hogy magunk is tiltunk és korlátokat állítunk. Kiskorú gyerekeink kezét erősen szorítjuk, amikor átkelünk az úton. Ha autóba ültetjük őket, bekapcsoljuk a gyerekzárat. Viszonylag ritkán engedjük a kicsiknek, hogy konyhakéssel, vagy töltött lőfegyverrel játsszanak, s még a legvisszafogottabb nyáresti szalonnasütésnél is folyamatosan rajtuk tartjuk a szemünket. A motivációnk természetesen a féltés. Mindent megtennénk azért, hogy utódaink testi, lelki, szellemi épségét megóvjuk, éppen ezért kínosan ügyelünk arra, hogy az általunk állított korlátok ne okozzanak több kárt annál, mint amivel szemben védelmet nyújtanak. Sosem tiltanánk gyerkőceinknek, hogy átkeljenek a csalános mezőn, ha az alternatív útvonal a folyó mentén vezet, ahol krokodilokkal és vízilovakkal találkozhatnak. Érdemes volna ilyen szemmel tekinteni minden társadalmi korlátra, függetlenül attól, hogy szekuláris, avagy vallási; jelenleg is érvényes, avagy múltbéli tiltásokról van szó. Épp elég őrült korban élünk; ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, hogy holnap milyen elmebeteg törvények születnek, vagy kerülnek leporolásra.     

 

ALKOHOL, DROG, PROSTITÚCIÓ

 

Az Egyesült Államokban 1920-ban lépett életbe a teljes szesztilalmat hirdető 18. alkotmánymódosítás, mely csaknem 14 éven keresztül élt. A hozzá fűzött reményeket azonban a legkevésbé sem váltotta be: az alkoholfogyasztás egyáltalán nem csökkent. Az intézkedés nem tett jót sem az állampolgárokkal, sem a vendéglőkkel és bárokkal, sem a hazai sörfőzdékkel és whiskey lepárló üzemekkel, de még a jelentős adóbevételnek búcsút intő állammal sem. A szervezett bűnözésen kívül nemigen volt más nyertese az ügynek - számos legendás maffiavezér ebben az időszakban gazdagodott meg igazán. (Magyarországon - megelőzve az Egyesült Államokat - már 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején bevezették a szesztilalmat. Talán ez is közrejátszott Kun Béláék gyors bukásában... Egy biztos: ez az intézkedés sem élte túl a "dicsőséges" 133 napot.) Hasonló a helyzet a drogokkal és a prostitúcióval is. Ami tiltott, az automatikusan a maffia kezébe kerül, miközben rajtuk kívül a társadalom minden más szereplője veszít az ügyön. Maga a szükséglet ettől még nem csökken, csak az árak szöknek az égig; miközben a minőség ellenőrizetlen, adóbevételekről pedig értelemszerűen nem beszélhetünk. E téren mindenesetre kezd ébredezni a világ: 2020. novemberében a mexikói szenátus, majd nem sokkal később az amerikai képviselőház is megszavazta a marihuána legalizálását. A fura csak az, hogy a szesztilalom általános tanulságainak levonására kerek száz esztendőt kellett várni.

 

HATÓSÁGI ÁR

 

A különböző gazdasági korlátozások mindegyikét - a mindenkori központi kommunikáció szerint - a féltés motiválja, mégis: kivétel nélkül balul sülnek el. A legdirektebb és legkárosabb intézkedés a szocializmust idéző, hatósági ár bevezetése, mely abszolút alkalmas arra, hogy az egészséges piaci folyamatokat totálisan megbénítsa. Jelenleg ezt látjuk Berlinben: a német főváros parlamentje a meredeken növekvő lakbérek befagyasztásáról döntött tavaly januárban. A zömében baloldali döntéshozók a polgárok jólétére hivatkoznak, s teszik ez úgy, mintha soha életükben egyetlen szót sem hallottak volna a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényszerűségeiről. Az intézkedés hatása elég nyilvánvaló: elriasztja az ingatlanberuházókat, s a lakásínség további növekedését eredményezi. (Arról nem is beszélve, hogy szembemegy a tulajdonjoghoz fűződő elemi morállal, s ezzel párhuzamosan a német alkotmánnyal is.)

 

VÁLÁS

 

"Drága szerelmem! Szerinted nem kockázatos leveleznünk?" - írta az Észak-Indiában élő Augusta Fullam Henry Clarknak 1911-ben. Ez az üzenet egyike volt annak a 370 szerelmes levélnek, mely az érintetteket lebuktatta és börtönbe, illetve kötélre juttatta. Kétségkívül nem voltak túl óvatosak, hiszen ilyen sorokat vetettek papírra: "A drága jó uracskám visszaadta az egész bögre teát, azt mondta, rossz íze van." A bűnügyi bulvár korabeli kedvelői bizonyára elégedetten csámcsogtak, amikor a helyi napilapban a kettős gyilkosságról olvashattak. Egy feleség és egy férj állt a romantikus beteljesedés útjában, utóbbit hónapokon át tartó arzénadagolással sikerült átsegíteniük a túlvilágra. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a boldogtalan és felbonthatatlan házasságok jellemzően így végződtek, mindazonáltal egyetlen ilyen eset is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: volt-e bármi értelme évszázadokon át tiltani a válást? A brit parlament ugyan 1857-ben elfogadta a „Házassági Indítékok Törvényét”, amely elvileg lehetővé tette bármely frigy felbontását, ezt azonban meglehetősen konkrét esetekhez kötötte. A férjek akkor válhattak el, ha bizonyítékkal tudtak szolgálni feleségük hűtlenségéről, míg a nőknek férjük erőszakos vagy vérfertőző tevékenységét kellett bizonyítaniuk. (Sanszos, hogy az érintettek ilyesmivel nem rukkolhattak elő, így maradt a méreg... ) Persze, értem én, hogy van érték a hosszútávú kapcsolatban, ám ezt aligha célszerű külső, hatalmi eszközökkel kierőszakolni.

  

HÁZASSÁGTÖRÉS, HOMOSZEXUALITÁS

 

Évszázadok teltek el úgy, hogy komoly büntetést vont maga után minden olyan szexuális tett, amely nem a szentségi házasság szigorú keretrendszerén belül történt. A középkor törvényei még arra is kitértek, hogy férj és feleség között mely napokon, s milyen pozitúrákban legitim az aktus. Az egyház idővel azért felhagyott e perverz kukkolással, mindazonáltal a homoszexualitásért még a múlt század közepén is börtönbüntetés járt. Iszlám területeken a mai napig súlyos bűnnek számít az egyneműek testi szerelme, ahogyan a nők félrelépése is. Világos, hogy itt is társadalommérnöki motivációkat látunk, de még ha hisszük is a heteroszexuális házasság abszolút érvényét, nem túl nagy ár ezért az ideáért csak egyetlen megkövezés is?

 

ÖNGYILKOSSÁG

 

A keresztény dogmavilág az öngyilkosságot olyan bűnnek tartja, amely az érintettet megfosztja az üdvözülés lehetőségétől. Nyilvánvalóan ez is egy jó szándékú korlát, ugyanakkor e fenyegetés kijátszása, megkerülése összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat okozhat, mintha e hittétel soha meg sem született volna. Nem először hozom szóba azt a groteszk jelenséget, mely elsősorban a 18. századi Észak-Európát jellemezte: a kor öngyilkos-jelöltjei - a pokoltól való félelmükben (!!!) - azt a kerülőutat választották, hogy eltettek valakit láb alól, jellemzően egy védtelen gyereket. Tettükért bizonyosan megkapták az áhított halálbüntetést, ráadásul azzal az extra szolgáltatással, hogy kivégzésük előtt egy teljes bűnbocsánatot biztosító gyónásban is részesülhettek...

 

JÁRVÁNYÜGY

 

Úgy tűnik, Szerbiában is fogytán a türelem: két napja ezrek vonultak az utcára Belgrád belvárosában. A tüntetők szerint a korlátozásoknak az égvilágon semmi értelme sincs. Az elmúlt hetek során láttunk törés-zúzást Hollandiában és Dániában; polgári engedetlenséget Lengyelországban és Olaszországban, s békés tüntetést is számos európai nagyvárosban. Láttuk Kunhalmi Ágnest az ATV-n, aki elmagyarázta, hogy úgy akartak nyitni, hogy valójában zárni szerettek volna... Február 4-én magam is arról írtam, hogy lassan enyhíteni kéne a korlátozásokon, mi több, pár órával később - nyilván blogbejegyzésemet olvasva :) - Orbán Viktor is bejelentette a nyitásról szóló konzultációt. Nem az a fő baj, hogy szinte minden megszólaló következetlennek, vagy kapkodónak hat. A vírus okoz meglepetéseket, fogadjuk el, hogy nem látunk előre mindent. Még csak az sem eget verő probléma, hogy a politikusok egyike sem képes elismerni ha tévedett, ha nem sejtette, ha nem is sejthette a jövőt. (Szinte mindegyikük a tévedhetetlenség gyermeteg mítoszát építgeti, még akkor is, ha legtöbbünk szemében ettől nem válnak se szimpatikusabbá, se kompetensebbé.) Az igazi baj jóval nagyobb: valójában fogalmunk sincs, hogy a meghozott korlátozó intézkedések összességében mennyit használtak és mennyit ártottak a társadalomnak. Ha végre búcsút inthetünk a koronavírus-járványnak, ezeket sem árt majd alaposan kielemezni. 

 

covid_1.jpg

 

Ami a központi, bürokratikus korlátozásokat illeti, mindeddig megmaradtunk jóhiszeműnek, feltételezve, hogy az említett, történelmi intézkedések mindegyike a polgárok jólétét célozta annak idején. A legtöbbről ma már világosan látszik, hogy nagyobb kárt okozott, mint hasznot. Pedig arról még egyetlen szót sem ejtettünk, hogy a tiltások valódi motivációja az esetek döntő többségében nem is a féltés, csupán a szimpla hatalmaskodás. Mint az eredendő bűn dogmája, vagy a kötelező izzókészlet az autóban - mert azért az mégsem járja, hogy bárki is ártatlannak érezhesse magát. Természetesen a hatalmi önkény sem működhetne egyetlen percig sem, ha nem állna mögötte a kisemberek elégedetten csettintő hada, akiket semmi sem dob fel úgy, mint egy jó kis csendrendelet, kijárási tilalom, vagy bármiféle egyéb korlátozás. Számukra ugyanis így valósul meg a vágyott egyenlőség: ők eddig sem éltek, nem mulattak, nem utaztak - most legalább más sem teheti... Ha egyszer majd ott tartunk, hogy végre rendet vághatunk a tiltások és korlátozások dzsungelében, tegyük ezt kellő nagyvonalúsággal! A hatalom birtokosainak mindig lesz oka a rendszabályozásra, de nekünk nem kell feltétlenül tapsikolnunk minden értelmetlen intézkedéshez. Attól sosem leszünk boldogabbak, ha a másik ember szabadsága sérül.

"Nem bízhatsz senkiben"

 bizalom.jpeg

 

Minden reklám hazudik. Minden szerető csalfa. Minden kereskedő átver. Minden idegen veszélyes. Minden barát lelép, ha baj van... Ismerősek ezek a jajveszékelő frázisok? Ezek mind a kishitű, magányos, összetört lelkek hangjai. Akik pár csalódás után feladták az alapelvet, mely szerint érdemes mindenkiről a jó szándékot feltételezni. Persze meglehet, hogy már eleve ők maguk sem érdemelték ki a másik őszinteségét, hűségét, szeretetét. Talán épp ez a bizalmatlanság volt a valódi gát.

 

Vajon él-e felnőtt ember e Földön, akivel még sosem történt olyan, hogy egy pincér a kelleténél vastagabb számlával lepte meg, avagy egy pénztáros rosszul adott vissza? Aligha. Ezek a leghétköznapibb történések, s egyedül annyi az érdekes bennük, hogy mi magunk miként reagálunk ilyenkor. A nép egyszerű gyermekének ami a szívén, az a száján, ám ez a fajta kendőzetlenség sokkal inkább faragatlan, mintsem tiszteletreméltó. Az érzelmi intelligencia ott kezdődik, hogy felismerjük: a reakciónk minimum háromszintű. Hacsak nem vagyunk bohém és nagyvonalú milliárdosok, akiknek semmi nem számít, úgy az első és legfontosabb, hogy képviseljük a saját érdekünket: jelezzük a problémát és kérjük korrigálását. Vegyük észre: ezzel a magunk részéről kész is vagyunk. Figyeltünk, résen voltunk, nem szenvedtünk kárt, ennyi. Aligha szükséges, hogy másikat ezen felül büntetni, vagy nevelni igyekezzünk. (Ha ilyen késztetést érzünk, úgy igen komolyak a gondjaink, s talán magunkkal kéne kezdeni az önvizsgálatot.) Reakciónk második szintjét kommunikációnk stílusa adja. Egészen nyilvánvaló, hogy nem vádolhatjuk a másikat szándékossággal, még csak indirekt módon, még csak nonverbális jelekkel sem. Az egész fellépésünk minden apró elemének egybehangzóan azt kell sugároznia, hogy száz százalékig biztosak vagyunk az ártatlanságában, hogy csupán jóhiszemű tévedés történt, függetlenül a harmadik szinttől, hogy valójában mi is jár a fejünkben. Érdemes belátni, hogy ez utolsó a legkevésbé lényeges. Ha kellő éberséggel képesek vagyunk kivédeni az ilyesmit, úgy részünkről totálisan mindegy, hogy notórius csalóval, vagy egyszeri figyelmetlenséggel van dolgunk. Simán megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a másikról csakis a jót feltételezzük. Pszichikai tekintetben így minden szereplő jól jár: érzelmi nagyvonalúságunk mindkét fél lelkének balzsamos simogatás; továbbá megerősítése a hitnek, hogy mégiscsak remek faj a homo sapiens.

 

Az élet persze nem mindig ilyen egyszerű. Maradjunk a vendéglátásnál: pontosan tudjuk, hogy a dörzsöltebb étterem-tulajdonosok csalárd trükkök százait ismerik. Ezekkel manapság már csak elvétve találkozunk (pláne ami az utóbbi hónapokat illeti...), a kilencvenes években azonban még nagy divatja volt a lehúzásnak. Megesett, hogy egy Leányfalun töltött hétvége során egy helyi vendéglőben vacsoráztunk. Egy olyan műintézmény lehetett, amely elsősorban az átutazó forgalomra épít, reálisan kalkulálva azzal, hogy a Visegrádra tartó, egyszeri turista a legkorrektebb kiszolgálás esetén sem tér be újra. A magunk 15-20 fős társasága a szokott módon járt el: mindenki az asztal közepére helyezte a saját - borravalóval megfejelt - részét, majd vártuk a számlát. A nyáresti vidámság azonban gyorsan elpárolgott, ahogy a fizetőpincér megérkezett, ugyanis brutális volt az eltérés az összegyűlt pénz és számlán szereplő összeg között. Fogalmunk sem volt, hol a hiba, meg hát túl is ittunk már magunkat az analitikus gondolkodás áldásos képességén. Kiegészítettük az összeget és leléptünk, s csak szálláshelyünkre visszatérve vettük elő újra az összesítő blokkot. Alaposabban megnézve azt láttuk, hogy szinte alig szerepel rajta ismerős részösszeg. Huszonévesen, erőnk teljében, egy-egy jó balhéra mindig készen, s ezúttal meglehetősen felpaprikázva indultunk vissza a simlis csárdába. A főpincér a világ legártatlanabb arcával azonosította a tételeket az étlapon szereplő fogásokkal, s csodák csodája: minden stimmelt! Mindössze egyetlen probléma akadt. Mivel tucatnyian voltunk, pillanatok alatt tudtuk összeszedni a vendéglőben fellelhető valamennyi étlapot, egymással összehasonlítandó. Hamar kiderült a szemfényvesztés: az egyik garnitúrát a rendeléshez, a magasabb árszínvonalat képviselő másikat pedig a számlázáshoz használták... Nos, egy ilyen élethelyzetben ártatlanságot feltételezni valóban lehetetlen, így részünkről a jámbor udvariasság is elmaradt. Természetesen szó nélkül fizették vissza a különbözetet, s értelemszerűen a borravalót is bukták. Még így is szemmel látható volt a személyzet megkönnyebbülése, hogy karcolás nélkül megúszták.

 

A magamfajta naiv lelkű liberálisokat gyakran éri a konzervatív vád, hogy a jó szándék görcsös keresése a másikban egyet jelent az önfeladással, az önvédelem felszámolásával. Ha körbenézünk a mai Nyugat-Európában, azt kell mondanunk, hogy ez az aggály a legkevésbé sem alaptalan. Ugyanakkor muszáj leszögezni: a nyitottság, a barátságosság, az elfogadás, sosem jelenthet egyet a baleksággal, a kihasználhatósággal. Niedermüller Péter pár napja a következő gondolatot fogalmazta meg Facebook oldalán: "Mi pedig olyan Európát, olyan Magyarországot akarunk, amely befogadja és támogatja a menekülteket, amely a bevándorlásban nem veszélyt, hanem gazdagodást és lehetőséget lát". Az ilyen mondatokkal nem az a legnagyobb baj, amit az Origo ír, hogy a járvány közepén nem ezzel kéne foglalkozni. (Az élet nem állt meg, léteznek más legitim témák is a koronavíruson kívül.) Még csak nem is az, hogy a magyar választópolgárok oroszlánrésze bevándorlásellenes, és ez a kommentekben is megmutatta magát: a több mint kilencven hozzászólás közt alig találni helyeslőt. (Attól, hogy a döntő többség nem ért egyet valamivel, az még lehetne helyes.) A DK-s polgármester mondata azért hamis, mert pontosan tudható, hogy a tömeges bevándorlás a legkevésbé sem veszélytelen mutatvány. Nyilván léteznek olyan bevándorlók, akik munkába állnak, jövedelmet szereznek és adót fizetnek - ők valóban képesek gazdagítani az országot. A nyugat-európai tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy jelentős részük képtelen elhelyezkedni, így segélyre szorul; s nem csekély azok száma sem, akik semmibe veszik a befogadó ország törvényeit - ők nemhogy nem gazdagítják a hont, de még a közbiztonságot is fenyegetik. Niedermüller maga is tisztában van mindezzel, mégis hinti a balos, vágyvezérelt mantrát; mintha elég lenne csupán pozitívan viszonyulnunk mindenkihez, s e gesztusunk azonnal szentet faragna az érintettekből. Ez a balekság filozófiája és józan ember aligha veszi komolyan. Abban igaza van Niedermüllernek, hogy fontos a bizalom, és fontos a jó szándék feltételezése. De csak és kizárólag addig a határig, amíg képesek vagyunk elviselni, ha tévedtünk. Egyszerűen nem kockáztathatunk többet, mint amennyit képesek vagyunk mosolyogva elveszíteni.

 

Ne feledkezzünk meg arról az apróságról sem, hogy a bizalom minden esetben kettőn áll. Nem csupán a mi felelősségünk, hogy elég nyitottak és befogadók legyünk, de a másiknak is elemi érdeke, hogy bizalomgerjesztő képet formáljon önmagáról. A baloldali attitűdtől nagyon idegen az ember önmagáért vállalt felelősségének gondolata, ám ettől még tény, hogy a rokonszenvet nem adják ingyen. Ha a másik arcán, mimikáján, kommunikációjában, gesztusaiban az agresszivitást, a simlisséget, vagy csupán a felelőtlenséget észleljük, annak aligha fogunk bizalmat szavazni. Ideje lenne szélnek ereszteni azt a balos téveszmét is, mely szerint bűnös dolog az ösztöneinkre hallgatni. A legtöbbünknek elég a másik szemébe nézni ahhoz, hogy lássuk: van-e félnivalónk tőle.

 

Számos kutatás igazolja: alapvető evolúciós szokásunk, hogy kérdéses szituációkban hajlamosak vagyunk a másikról inkább a rosszat, mintsem az ártatlanságot feltételezni. Ez a fajta bizalmatlanság történelmünk jelentős része során életmentő lehetett. "Jobb félni, mint megijedni", mondtuk, s ehhez is tartottuk magunkat. Ezen az sem változtat sokat, hogy egyes pszichológiai kutatások szerint az ilyen esetek háromnegyedében tévedünk. Hitem szerint 25% épp elég magas érték ahhoz, óvatosságunkat egy percig se altassuk el. A 75% pedig pláne magas, különösen ahhoz, hogy bizalmatlanságunkat gátlástalanul kimutassuk. E gyermeteg, ösztönös viselkedést a szakirodalom az egocentrikus és impulzív jelzőkkel illeti. Egocentrikus, mert gyanakvásunk kimutatásakor a legkevésbé sem törődünk a másik lelkivilágával, s impulzív, mert azonnali feszültségoldásra törekszünk. A civilizáltság, a kultúra egészen pontosan azt jelenti, hogy szükség esetén készek vagyunk bizonyos szerepeket eljátszani, képesek vagyunk ideig-óráig elviselni a belső ösztönkésztetésünk és a külső magatartásunk közti feszültséget.

 

Nem bízhatunk senkiben? Nos, szomorú egy világ volna. A valóság az, hogy igen sokan vannak, akik ténylegesen kiérdemlik a bizalmunkat. Ez azonban idő kérdése. Muszáj alaposan megismerni a másikat. És muszáj kialakítanunk a magunk szociális köreit, amelyekben vakon bízhatunk a többiekben. Ha a Fidesz példátlan politikai sikerének titkát keressük, abban jelentős szerepe lesz e feltétlen bizalomnak. (Fodor Gábor korai távozását és a Simicska-ügyet leszámítva 33 év alatt nemigen láttunk zajos szakításokat, csaknem ugyanaz a maroknyi, összetartó gárda viszi a párt - és mostanság az ország - ügyeit, akik 1988-ban együtt elkezdték.) Az ellenzéki oldalon aligha látni hasonlót. Pedig e nélkül esélyük sincs választást nyerni, sikeresen kormányozni meg pláne. Az pedig végképp nonszensz, hogy a bevándorlók iránt teljes bizalmat várnak, miközben ők maguk még egymásban sem bíznak. Ismétlem: fontos, hogy képesek legyünk bárkiről a jó szándékot feltételezni. Ám ezt a tanítást csakis akkor képviselhetjük hitelesen, ha mi magunk már tudjuk, s legalább a személyes környezetünkben volt szerencsénk megtapasztalni, mit is jelent a bizalom.

 

"A kommunizmus kevésbé ártalmas, mint a nácizmus"

stalin.jpg

 

A helyzet az, hogy Gajdics Ottó nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Néha azonban megfogalmaz lényeges gondolatokat, ahogyan azt a múlt hétfői Sajtóklubban is tette: "Miközben a magyar társadalom jelentős része, majdhogynem száz százaléka teljesen egyetért abban, hogy annak, ami a második világháborúban történt, soha többé nem szabad előfordulnia; abban már csak a fél ország ért egyet, hogy annak sem, ami utána történt." Érdemes ezt a képet kiegészíteni azzal, hogy nem speciálisan magyar jelenségről van szó. Százmillió áldozat, tönkretett országok egész sora és nulla, ismétlem: nulla sikeres projekt után a fél világ még mindig lelkesen, de minimum elnézően tekint a világ valaha volt legvéresebb ideológiájára, a kommunizmusra. Miként lehet az, hogy édestestvérét, a nácizmust - politikai hitvallástól függetlenül - egységesen elítéljük, ugyanakkor Marxról meg Leninről szobrokat állítanak a "civilizált" nyugaton? 

 

A kérdés egyáltalán nem új keletű. Peter Viereck már 1953-ban ezen morfondírozik Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című könyvében. Hannah Arendt ugyancsak egymás közeli rokonaiként tárgyalja a kommunizmust és a fasizmust A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent, közismert művében. A lényeget valójában már Churchill is megfogalmazta, amikor a kommunistákat "kegyetlen és véres szájú professzoroknak" nevezte, utalva arra, hogy nem csupán az iskolázatlan, antiszociális rétegek éretlen és közveszélyes ámokfutásáról van szó, hanem e közönséges bűnözők nagyon is komoly szellemi, erkölcsi támogatást élveznek bizonyos értelmiségi körök részéről. Miként lehetséges ez az érthetetlen árulás?

 

FÖLDRAJZI-TÖRTÉNELMI SAJÁTSÁGOK

 

Amikor a barna és a vörös terror felemás megítélésének okait keressük, rendszerint az első, ami eszünkbe jut: nyugaton nem élték át a kommunizmus borzalmait, így a mai napig őrizgethetnek egy pozitívan elfogult és hamis képet erről a világról. A valóság az, hogy érvnek ez meglehetősen karcsú. Auschwitz, Treblinka és Chelmno sem azok a helyek, amelyeket a mai generációk testközelből megtapasztaltak volna, mégis képesek vagyunk átérezni az embertelenség atmoszféráját, valódi empátiával az áldozatok iránt. Nem tűnik lehetetlen elvárásnak, hogy a kommunisták által megkínzottakkal, megnyomorítottakkal és elpusztítottakkal is ugyanilyen együttérzők legyünk, különösen ha térben és időben mindkettő egyaránt oly távoli. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs elég információnk a sztálini világról. A kommunizmus fekete könyve c. mű 1997-ben jelent meg és minden számottevő vörös borzalomról jelentést ad - persze kavart is jó nagy vihart a baloldali történészek körében. Kifogásolták például az áldozatok 100 milliós nagyságrendjét, szerintük ugyanis "csupán" 65-93 millió halottról beszélhetünk... Egy biztos: amikor kifejezetten az értelmiség szemellenzős magatartását kérjük számon, a tudatlanságot aligha hozhatjuk fel védelmükben. Nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy olvasni azért tudnak.

 

PROPAGANDA, MARKETING

 

Nem vitás: a kommunizmus marketingje nagyságrendekkel jobb volt, mint a nácizmusé. Igaz ugyan, hogy Hitler is - amíg lehetett - titkolta a gázkamrákat, s az sem kérdés, hogy neki is voltak szellemi követői és támogatói a civilizált világ értelmiségi köreiben, mindazonáltal a Mein Kampf közzétételével nyíltan feltárta szándékait, mintegy elismerve, hogy ő maga is egy beteg szörnyszülött. A kommunista rezsimek sosem engedték meg maguknak ezt a fajta őszinteséget. A történelem minden baloldali diktátora giccses színdarabot játszott, melyben ő alakíthatta a jóságos vezetőt, s minden más szereplőnek illett szélesen mosolyognia. Ezek a rezsimek sportot űztek a cinizmusból, hiszen bolseviknek, vagyis többségnek nevezték a kisebbséget; valamint demokratikus jelzővel illették berendezkedésüket, holott a lehető legmesszebb álltak mindenféle demokráciától.  Különösen nyomasztó lehetett az élet a Rákosi-rendszerben, amikor a legnagyobb rabság idején a "szabadság" volt az általánosan használt köszöntés... S bár az üldözötteket és megnyomorítottakat e szómágiával aligha lehetett megtéveszteni, a társadalom jelentős részét minden további nélkül, a külföldet meg pláne. A baloldal azóta is ugyanezt a stratégiát alkalmazza (és ugyanúgy benyalják a tömegek, mint annak idején): önkényesen gyúrja-formálja a szavak jelentését. Számukra az sem jelent gondot, ha egy kifejezésen, amely évszázadokon át ugyanazt a jelentést hordozta, holnaptól annak szöges ellentétét értjük. Valójában minél nagyobb a bábeli zűrzavar, nekik annál jobb. Annál inkább rejtve maradhatnak a történelem legcsúfabb szégyenfoltjai.

 

ANTIFASISZTA KÁRTYA

 

E propaganda részének tekinthetjük az antifasiszta kártyát is, melyet a baloldal lassan száz éve rendszeresen kijátszik, függetlenül attól, hogy léteznek-e egyáltalán fasiszták, vagy sem. A kommunizmus és a Szovjetunió évtizedeken át egyet jelentett az antifasizmussal, így aki ezeket támadta, az a nyugati, hangadó értelmiség szemében azonnal fasisztává vált. Nem véletlen, hogy annak idején George Orwell Állatfarm című, zseniális művének kiadását egy sor angol kiadó megtagadta. Pedig hát akinek volt szeme, már akkor is látta: a Szovjetunióban, a népi Kínában, vagy épp a Pol Pot vezette Kambodzsában ténylegesen megvalósult a totális fasizmus, csak épp vörös álruhában. A kommunisták attitűdje leginkább azokra a maffiózókra emlékeztet, akik udvariasan és mosolyogva szedik be a védőpénzt az éjszakai szórakozóhelyek tulajdonosaitól. Nem csak egyszerűen kirabolják a helyet, hanem még abban a képmutató szerepben is tetszelegnek, hogy valójában ők védik meg a bárt a valódi bűnözőktől... A fene se tudja, hogy ezt a szemérmetlenül hazug kommunikációt ki tanulta el kitől, a politikában mindenesetre abszolút működőképesnek bizonyult. 

 

INTERNACIONALIZMUS

 

Talán még soha azelőtt nem volt olyan erős a világ békevágya, mint 1945-ben, amikor Karl Popper legismertebb műve, A nyílt társadalom és ellenségei című alkotás megjelent. A filozófus szerző szerint a nemzetállamok léte és az ebből fakadó nacionalista gondolkodás önmagában hordja a konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Meglátása szerint - többek között - e problémára is megoldást nyújt a határok nélküli, nyílt társadalom eszméje. Azóta 76 év telt el, s a világ ez idő alatt rengeteget változott. Megszületett az Európai Unió, a nemzethatárok túlnyomó többsége jelképessé vált. A globalizmus gyakorlatilag megvalósult: ugyanazokat a termékeket vásároljuk, ugyanazt a kultúrát fogyasztjuk Lisszabontól Helsinkiig. A klasszikus német-francia, német-angol, angol-francia ellentétek ma már csak a múlt poros vicceiben élnek, nincs az az idióta, aki nemzeti gőgből fegyvert ragadna. Ez a nyilvánvaló igazság pedig azt jelenti, hogy a patrióta gondolkodásmód többé semmilyen formában nem veszélyezteti a békét. Ha voltak is idők, amikor az internacionalizmus erkölcsi fölényt élvezhetett a nacionalizmussal szemben, az immáron a múlt ködébe vész. Ezzel a kommunizmus ilyetén morális felsőbbrendűsége is kiüresedett. Tény, hogy a baloldali érzelműek jelentős része továbbra is idegenkedik mindenféle nemzeti büszkeségtől, ám onnantól, hogy ez fenyegetést senkire nem jelent, immáron csupán gusztus dolga. A puszta ízlés persze jelenthet magyarázatot, amiért egyesek kevésbé látják ördöginek az internacionalista kommunizmust a nacionalista fasizmussal/nácizmussal szemben, ám ebben rációt ma már aligha találunk.

 

FAJI ÉS OSZTÁLYALAPÚ VÉRENGZÉS

 

"Mégis mi a különbség a végeredményt tekintve, és leginkább az áldozatok szempontjából mi a különbség a között, hogy valakit éppen aktuálisan faji alapon méltóztatnak kiirtani, vagy osztályalapon? Miért rettenetes és borzalom ha faji alapon és Auschwitz után nem lehet verset írni, és miért annyira fasza, ha osztályalapon? A Kolima után meg szárnyalnak a dalnokok, tessék mondani?" - Ezek már Bayer Zsolt kérdései, és ami a múltat illeti, természetesen abszolút jogosak is. S bár tudjuk, hogy Sztálinnál nagyobb antiszemitát alig-alig hordott a hátán a Föld, mégsem ez volt az általános vonal; a kommunisták gyűlöletét jellemzően nem a faji különbségek táplálták. A világ azonban nagyot fordult az utóbbi időben. A rasszizmus, amely korábban valóban nem jellemezte a baloldali ideológiát, ma már szerves részévé vált. Az Oscar-díjakat immáron faji kvótákhoz kötik. Mi ez, ha nem rasszizmus? A Coca-cola a belső képzésein azt oktatja, hogy "próbálj kevésbé fehér lenni". Mi ez, ha nem rasszizmus? "Nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz". - írta a Twitteren Sasha Johnson, a Black Lives Matter egyik nagy-britanniai vezetője. Mi ez, ha nem rasszizmus? Ha a nyilvánvalóan fajgyűlölő nácikkal szemben - a bőrszínre való vakságot tekintve - volt is valaha morális fölénye a kommunistáknak, mára ebből sem maradt semmi. A jelen neomarxista eszmevilágának ezt a különbséget is sikerült a földbe gyalulnia.

  

PSZICHOLÓGIAI SÍK

 

Az eddig felsorolt érvek mindegyike árnyalja ugyan a képet, azonban még így együttesen sem adnak megfelelő magyarázatot arra, hogy két véres diktatúrát látva miként lehet bármelyiket is elfogadhatóbbnak tartani a másiknál. Muszáj találnunk valami mélyebb, pszichikai gyökerű indokot a kommunizmus iránt érzett, elnéző rokonszenvre. Hitem szerint ez nem fakadhat másból, mint abból a néplélekből, amely mindig a legkisebb fiúnak szurkol. Dávidot és Góliátot látva kevesen lesznek, akik az utóbbi győzelméért lelkesednének. A többség abban - és egyedül abban - látja az igazság érvényesülését, ha a gyengébbnek gondolt fél kerekedik felül. Nem törődnek olyan részletkérdésekkel, hogy az esélytelenebbnek látott szereplő valódi hátrányból indul-e, vagy csupán ilyen látszatot kelt; hogy szabályosan, sportszerűen küzd-e, avagy megengedhetetlen eszközöket használ; hogy képes-e nagyvonalúságot mutatni győzelme esetén, avagy kegyetlen hentessé válik; sőt már azzal sem, hogy egyáltalán melyik fél robbantotta ki a konfliktust és mi okból. A baloldali gondolkodás alappillére a sérelempolitika, melynek a lényege, hogy bármely interakcióban ki lehet jelölni az erősebb, az életképesebb, a domináns felet, s e fölény már önmagagában garantálja, hogy az erkölcsi igazság a másik félnél keresendő. Az erősebb automatikusan elnyomóvá, a gyengébb pedig elnyomottá válik, még akkor is, ha valójában az utóbbi az agresszor. Talán ez lehet a döntő különbség a két mészárszék között. Lelki szemeink előtt a fasisztákat és különösen a nácikat sosem látjuk gyengének, elesettnek, hanem kifejezetten Góliátként tekintünk rájuk, akik védtelen és fegyvertelen áldozataikat terelik marhavagonokba, majd haláltáborokba. A kommunisták ezzel szemben simán eljátszhatták az alulról jövő kisembert, aki a hatalmas uralkodókat, arisztokratákat és pénzembereket gyűri le - s ennyi már elég is ahhoz, hogy tekintetünket elfordítsuk a gyilkos kegyetlenségről.

 

kollazsok.jpg

 SÖRÖK - AZ EGYIK MÁR CSAK MÚZEUMBAN, A MÁSIK KERESKEDELMI FORGALOMBAN

 

Akárhogy is nézzük, a mészárszék mészárszék marad. A fasisztákhoz és nácikhoz képest nem lehetünk elnézőbbek a kommunistákkal szemben sem. Egyik gyilkos ideológiát sem tudja elfogadhatóvá maszkírozni semmiféle propaganda. S ha léteztek is a múltban racionális alapjai a részrehajlásnak, ezek mára már köddé váltak; a nacionalista érzelmek többé nem jelentenek háborús fenyegetést, a rasszizmus pedig erőteljesen megjelent a radikális baloldal eszköztárában is. Már csak a tudatunkban kéne rendet tenni, zsigeri érzéseinket a felszínre hozva, a napvilág fényénél megszemlélve, megvizsgálva. Talán előbb-utóbb még azt is képesek leszünk belátni, hogy az igazság sem áll automatikusan a gyengébb oldalára.

 

süti beállítások módosítása