téveszmék

"Az engedelmesség minden erény alapja"

2020. augusztus 11. - G. Nagy László

izsak.jpg

 

Ábrahám és Izsák története nem csupán egy a legismertebb bibliai epizódok közül, de az egyik legmeghatározóbb is, ha a monoteista vallások Isten-ember viszonyát kívánjuk szemügyre venni.

 

Ha valaki nem ismerné a sztorit: az aggastyán Ábrahám végre megkapja azt, amire hosszú élete során mindig is vágyott - Sára fiúgyermekkel ajándékozza meg. Igen ám, de az Úr hamarosan próbára is teszi: arra kéri, áldozza fel a fiút. A szervilis vénember enged a kérésnek, s Izsákkal megcélozzák a hegytetőt, hogy túlessenek a családi vérfürdőn. A Teremtő persze az utolsó pillanatban megkegyelmez, s Izsák helyett végül egy - szarvával a bokorba szorult - kos ég el az áldozati oltáron.

 

Az első - zsigeri és abszolút helyénvaló - reakciónk az, hogy mindez nettó barbárság, s hogy egy minimális erkölcsi érzékkel bíró ember élből visszautasít minden ilyen beteg felkérést - származzon bárkitől is. A gyilkosság megengedhetetlen tett, az emberáldozat pedig még ezen belül is a lehető legocsmányabb motiváció. Ráadásul ha a saját leszármazottunkat kívánjuk lemészárolni - ez tényleg mindennek az alja. Ezt az őrületet nem menti semmi, még az sem, hogy az Újszövetség szerint Isten a saját fiát is feláldozza - ott már a kegyelem minden jele nélkül. (Pazar a párhuzam az apró finomságok tekintetében is: ahogyan Jézus - amíg bírja - maga cipeli a keresztjét, ugyanúgy Ábrahám is Izsákkal viteti fel a tűzifát a hegyre.) Egészen nyilvánvaló, hogy egy mindenható Isten nem szorul semmiféle áldozatra. Magától értetődő, hogy minden erkölcsös ember visszautasítja az olyan vallások tiszteletét, amely az emberáldozatot - bármilyen formában is - elfogadhatónak tartja. 

 

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ábrahám és Isten kapcsolata nem előzmény nélküli; korábban szövetséget kötöttek egymással. (Kétségkívül megmosolyogtatóan meseszerű fordulat ez is.) "Sok nép atyjává teszlek" - ígérte az Úr, és a sziklaszilárd hitű férfiú egy percig sem kételkedett szavában. Izsák megszületésével a kilátásba helyezett jövőkép kezdett realitássá válni (most feledkezzünk el a sivatagba űzött Hágárról, s fiáról, Izmaelről, mint potenciális genetikai szálról), azonban brutális meggyilkolása sehogy sem illeszkedett ebbe a képbe. A vallás azon szószólói, akik menteni kívánják a menthetetlent, így még Jahve történetbeli kérését sem tartják bizarrnak és kegyetlennek, többnyire azzal érvelnek, hogy puszta próbatételről van szó. Ábrahám ugyanúgy tudta, mint az Isten, hogy nettó színjáték az egész; az Úr végül megkegyelmez majd Izsáknak. Érdekes, hogy ezt a körülményt pozitív elemként képesek megjeleníteni. Ha mindketten tudják, hogy kamu az egész, úgy a történet még betegebb. Ez esetben pszichikailag erősen torzult szereplők felesleges és groteszk játszmájáról van szó, akik vállt vállnak vetve szívatják Izsákot. Talán az lenne a sztori valós üzenete, hogy kötelező elültetni az utódok fejébe ezt a vállalhatatlanul őrült istenképet?

 

"Ha Isten liberális lenne, nem tízparancsolatot adott volna, hanem tíz javaslatot" - így a régi frázis, melyen többnyire csupán mosolyogni szoktunk, s még véletlenül sem gondolkodunk el e másik alternatíván. Pedig pontosan tudjuk: Isten-képünket magunk formáljuk, gyakorlatilag mindenfajta kötöttség nélkül. Miért nem gyártunk magunknak szerető, humánus, szabadelvű Teremtőt? Miért ragaszkodunk az Ószövetség haragos, gyilkos, véráldozatot szomjazó Istenéhez?

 

A kérdés persze költői. A monoteista vallások tekintélyelvűsége egyetlen célt szolgál: ugyanezt az aszimmetriát az ember-ember közti viszonyulásban is természetesnek és legitimnek láttatni. Ha az engedelmesség erény, úgy a rabszolgák, az alacsonyabb kasztbéliek, sőt a sorozatgyilkolni induló katonák szervilis szófogadása is az. (Miközben pontosan tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, s ugyanaz az engedelmesség, mely a diadalmas térfélen erénynek számít, a vesztes oldalon bűnös agressziónak minősül.)

 

Igazságtalanok és vakok volnánk mindazonáltal, ha Ábrahám és Izsák történetében nem látnánk meg a valódi értéket. Amikor apa és fia - a tűzifát leszámítva - üres kézzel baktat fel a hegyre, utóbbi joggal kérdez rá, hogy mi kerül majd az oltárra. Ábrahám sejtelmesen válaszol: "Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam." Ha ragaszkodnánk a tiszta cinizmushoz, érthetnénk e mondatot semmitmondó mellébeszélésként is: "Ha még mindig nem vágod, most már nem fogok szpojlerezni, mindjárt meglátod, fiam." Azonban ennél jócskán több van a dologban. Nem túlzás: ez a történet egyetlen pozitív mondata. Ez maga a hit és a bizalom. Valójában ez a vallásos lelkület lényege. Tudni, érezni, hogy Isten kezében nem történhet baj - függetlenül attól, hogy ez a biztonságérzet mennyire megalapozott. A tekintélyelvű, monoteista vallások legnagyobb hazugsága pont abban az árukapcsolásban áll, mely szerint a BIZALOM és az ENGEDELMESSÉG kéz a kézben jár. A valóság az, hogy ennek a két fogalomnak vajmi kevés köze van egymáshoz. A bizalom - szemben az engedelmességgel - pozitívan csengő kifejezés, mely nem kevesebb, mint a létezés esszenciája. Hinni magunkban, hinni a másik emberben, hinni valami oltalmat adó, transzcendens erőben - e lényegi attitűdökben aligha találunk kivetnivalót. Ám mindezekhez az égvilágon semmi szükség az önfeladó engedelmességre. E két oly távoli fogalom - az ábrahámi vallásokon kívül - leginkább A szürke ötven árnyalata című műben és az ehhez hasonló játszadozásokban kapcsolódik össze. Alig hiszem, hogy az érintett egyházak ezt a vonalat kívánnák követni.

 

"Aki nem tud gyűlölni, nem képes szeretni sem"

eskuvo_1.jpg

 

Amikor a címbéli frázist életemben először hallottam - kamaszfejjel, példaképemnek tekintett nagybátyámtól - már akkor is tiltakoztam ellene és zsigerből téveszmének ítéltem. Azóta több mint harminc év telt el, ám ma sem látom másként. Még akkor sem, ha egy másik példaképem pontosan ugyanezt vallja. Osho-ról van szó, akinek írásaiban rendszerint nem találok egyetlen hamis mondatot sem. Ezt az egyet kivéve.

 

Pontosan érezzük: e frázist a kontrasztokban való gondolkodás szüli. E hitvilág szerint képtelenek vagyunk élvezni a bőséget, ha sohasem éltük át a nélkülözés keserű időszakát. Szeretteink fontosságát is csupán akkor kezdjük felismerni, amikor már elveszítettük őket. Ezzel a megközelítéssel alapvetően két problémát látok. Az első, hogy a kontraszt-elmélet önmagában sem állja ki az igazság próbáját. Nem muszáj megtapasztalni a kútmélységű depressziót ahhoz, hogy lubickolhassunk a habkönnyű boldogságban. Nem kell ismernünk a vakság állapotát ahhoz, hogy értékelni tudjuk a világ ezernyi szépségét. A másik gond az, hogy az áldások és átkok; a bővelkedés és nincstelenség; az eszményi szerelem és a kínzó társtalanság ellenpólusai egészen más dimenziót képeznek, mint a szeretet-gyűlölet tengely. (Egy éhezőnek bizonyosan nagyobb ajándék egy svédasztalos vacsora, mint egy jóllakottnak. Sanszos, hogy a szerető környezetet is jobban értékeli az, aki eleddig hiányt szenvedett e téren, ám semmiképpen sem az, aki gyűlöletre volt berendezkedve. Röviden: a szükségletskálán szeretetnek nem a gyűlölet az ellentétpárja, hanem a szeretetnélküliség.) A szelídség nagy bajnokaitól - Jézustól, Gandhitól - sohasem hallottunk olyat, hogy bárkit is gyűlölnének. Az ő világukban a megvetés tárgya csakis a bűn, az indulat, az agresszió lehet.

 

Amikor egy másik ember, vagy embercsoport iránt érzünk eszelős gyűlöletet, ez az emóció számos különböző forrásból táplálkozhat.

  • FÉLELEM - A legősibb és legprimitívebb érzés, amikor úrrá lesz rajtunk az ismeretlentől való rettegés. Ha van értelme a tanulásnak, a tapasztalásnak, az idegen kultúrák felfedezésének, és általában a minket körülölelő világ megismerésének, az elsősorban a félelemtől való megszabadulás. Ha ráébredünk, hogy a szomszéd törzs valójában ártalmatlan és barátságos, a továbbiakban okafogyottá válik nyugtalanságunk, s az ebből fakadó - ez esetben teljesen alaptalan - gyűlöletünk is.
  • IRIGYSÉG - Ugyancsak ősi és végtelenül barbár mozgatórugó - ez Káin attitűdje. A kommunizmus teljes eszmevilága e motiváció köré épül - gyűlölni és elpusztítani mindenkit, aki különb nálunk. Valójában egyetlen ellenszere létezik: nagyra nőni. Anyagiakban, szellemiekben, morálisan egyaránt. Hiszen aki elégedett az életével, az sosem fogja méreggel telten, sandán és kicsinyesen méregetni a másikat.
  • VALÓS SÉRELEM - A fentiekhez képest a gyűlölet itt már valamivel megalapozottabb, hiszen konkrét esemény áll a hátterében. A paletta persze igencsak széles: a legártalmatlanabb verbális ugratástól kezdve a legbrutálisabb tettekig. Az ellenszer: muszáj olyan magasra emelnünk a lelkünket, ahová már nem érnek fel a sértések. Tényleges fizikai agresszió esetén ennél is többre lesz szükség: az önpusztító bosszúvágy egyetlen ellenszere a valódi lelki nagyságokra jellemző megbocsátás.
  • TÖMEGPSZICHÓZIS - Ez már a politika marketing terepe és szintén nem új keletű. Amióta világ a világ, azóta alkalmazzák a társadalmi vezetők - uralkodók, hadvezérek, kormányfők. Az ismert séma: felállítani egy ellenségképet, mely az össznépi gyűlölet céltáblája lehet, s e kollektív indulat lesz a "közösség" fő összetartó kovásza. (Néha az egyetlen - példának okáért amikor egy teljes ellenzéki összefogás jön létre az értékközösség legkisebb jele nélkül, csakis a közös ellenségképre építve.) Természetesen a politikai szintű gyűlölet is az előbbi részelemekből táplálkozik: félelem, irigység és személyes sérelmek adják az alapját.

 

Akárhogy is, a gyűlölet fenti iskolapéldáit látva azt mondhatjuk: aligha szolgálja bármelyik is a szeretetre való képesség kialakulását. Már csak azért sem, mert a gyűlölet sohasem a másik emberről szól, mindig önmagunkról. A bennünk megbúvó félelmekről; a kudarcainkból fakadó irigységről; a bántalmazások nyomán a lelkünkben ébredő kérlelhetetlen bosszúvágyról. Alapvető emberi küldetésünk, hogy némi érzelmi intelligenciát növesztve túllépjünk e gyermeki szinteken, ám ez csupán felnőttséget és lelki egészséget eredményez. S bár ez sem csekély eredmény - adná az Ég, hogy már itt tartson a többség! - ám a másik iránt érzett szeretetet még nem ébreszti fel automatikusan. 

 

"Aki nem tud gyűlölni, nem képes szeretni sem" - állította a papi hivatást folytató nagybátyám, s ugyanezt hirdeti Osho is. Utóbbi szerint aki nem tud gyűlölni, annak a szeretete is visszafogott, rideg és hűvös marad. Nem ritka az az érvelés sem, hogy a gyűlölet sokkal közelebb áll a szeretethez, mint a hideg közöny, hiszen az előbbi legalább valamiféle viszonyulást, kapcsolódást jelez. Mi több: aki gyűlöl, az valójában a lelke mélyén szeretni akar. Nos, ne nagyon üljünk fel az effajta tündérmeséknek! Az ilyen filozófiai mélyrepülések egyenes következménye a "szeretetből történő bántás", a "másik érdekében alkalmazott szigor", az "erkölcsös kínzás" és a hasonló nyalánkságok. A magam részéről el sem tudom képzelni, hogy a gyűlöletből bármi pozitív következhetne.

"A szükség törvényt bont"

mengele.jpg 

E közmondás lehetne az embertelenség mindenkori jelmondata is akár. Az összes valaha volt rabszolgatartóé, inkvizítoré, iszlám terroristáé, jakobinusé, kommunistáé és nácié is. Mindazoké, akik felhatalmazva érzik magukat arra, hogy bármiféle ideológiai szükségszerűség nevében láncra verjék, marhavagonokba tereljék, gyötörjék, lekaszabolják, elgázosítsák, vagy épp kényszergyógykezelésre kárhoztassák a másik embert. Sohasem értettem, hogy egyesek miért akarnak uralkodni a másik felett; miért akarják elpusztítani, avagy erőszakkal a maguk képére formálni a másikat. De nem is az a dolgom, hogy megértsem a perverzeket. Elég, ha tiltakozom tetteik ellen.

 

Egy héttel ezelőtt (a Los Angeles Timesra hivatkozva) a 888 számolt be arról, hogy "toxikus maszkulinitása" miatt egy 16 esztendős fiút egyéves hormonkezelésre ítéltek. A srác összeszólalkozott pár rendőrrel, a kaliforniai bíróság pedig azt találta legjobb büntinek, ha a vadócot telenyomják ösztrogénnel. A kezelés meghozta a várt eredményt: a kamaszfiúnak kinőttek a mellei, a viselkedése is markánsan megváltozott - sohasem lesz már olyan, mint valaha volt. A folyamat visszafordíthatatlan.

 

osztrogen.jpg

 

Először is szögezzük le: nem létezik olyan, hogy "toxikus maszkulinitás". Ahogyan mérgező nőiesség sincsen. Közismert tény ugyanakkor, hogy kamaszkorban a fiúk tesztoszteronszintje ugrásszerűen a sokszorosára emelkedik, így van ez, mióta a Föld forog - ez a világ legtermészetesebb dolga. Még akkor is, ha ebben a korszakunkban majd felrobbanunk, s alig várjuk, hogy valaki egy rossz szót szóljon, máris belemásznánk a képébe. Louann Brizendine A férfi agy című könyvében tökéletesen megfogalmazza: „Mire egy fiú eléri a 16–17 éves kort, kétségbeesetten és elszántan törekszik arra, hogy kivívja a szüleivel szembeni autonómiát. Az összes idegszálával azt látszik sugallani, hogy »hagyjatok békén, hadd éljem a saját életemet!« […] ez egy ősi és elemi ösztön a férfiaknál. Ugyanez a függetlenedő és kockázatkereső viselkedés jellemző az összes többi főemlős hímre a pubertáskor betöltése után. A kutatók megfigyelték, hogy egyes kamasz majmok, amikor elhagyják a csordájukat, hencegésből egyedül is képesek kitörni. […] a kamaszkori bátorság nagyban közrejátszott az emberi faj evolúciós sikerében.”

 

Egy teljesen egészséges kamaszfiút kényszer-hormonkezelésre ítélni - ez az az eljárás, melynek kapcsán még Josef Mengele is elégedetten csettintene. Természetesen ismerjük e szellemiség, e jelenség  - az orvostársadalom által elkövetett kegyetlenkedések - nagy előfutárait. E téren a nácik is csak gyenge tanulólegények. 1907 és 1938 között az USA államainak több mint a felében sterilizálták a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat. Finnországban 1929-től az örökletes betegségben szenvedőket, Dániában 1934-től a szellemi fogyatékosokat, Norvégiában a szellemi fogyatékosokat és az önellátásra képteleneket. A hitleri Németország - látva és lemásolva a felsorolt példákat - 1934 és 1939 között négyszázezer embert sterilizált; vakokat, süketeket, színesbőrűeket, s mindenkit, akit alacsonyabb rendűnek ítélt. Pontosan tudjuk, hogy a második világháború befejeztével sem jött el a földi mennyország: Alan Turinget - aki az Enigma kódjának feltörésével felbecsülhetetlen mértékben hozzájárult a náci Németország legyőzéséhez - 1952-ben nyilvános tárgyaláson ítélték el homoszexualitása miatt. Választhatott börtön és hormonkezelés között. Az utóbbi mellett döntött. A kezelés mellékhatásaként megnőtt a melle, depressziós lett, elhízott, majd nem sokkal később az öngyilkosságba menekült. Ugorjunk mindjárt a jelen századba, ahol már minden megtörténhet: a nemi identitászavarral küzdő gyerekek esetén a hormonkezelés épp úgy, mint a nemváltoztató műtéti beavatkozás. A dánokat, finneket, norvégokat morálisan nem menti az a tény, hogy kizárólag beteg embereket sterilizáltak, csupán magyarázatul szolgál. Az angol joggyakorlat erkölcstelenségére sem mentség, hogy a homoszexualitást a 70 évvel ezelőtti korszellem bűnösnek gondolta. És akármilyen vérlázító is, amikor egy önálló döntéshozatalra még képtelen kisfiúból - műtéti úton - kislányt faragnak, ám azt azért legalább el tudjuk képzelni, hogy egy transznemű milyen idegenül érezheti magát a saját testében. A jelen, kaliforniai eset attól egyedülállóan riasztó, hogy ezúttal egy totál egészséges kamaszt tettek tönkre akarata és szülei tiltakozása ellenére. Egészen felfoghatatlan.

 

Egészen felfoghatatlan, hogy a kaliforniai bíróság a büntetésnek ezt a kegyetlenül perverz módját eszelte ki. Kiszabhattak volna pénzbírságot, vagy ítélhették volna közmunkára is a fiút. Ha igazán kreatívak és emberségesek, kötelezhették volna, hogy a jövőben valamiféle rendszeres sporttevékenységben vezesse le fölös energiáit. De nem így tettek. Ezúttal is Orwell Állatfarm c regénye jut eszünkbe, melynek szereplői engedelmesen mantrázzák az alapdogmát: "Négy láb jó, két láb rossz". Valami hasonlót látunk itt is: "Ösztrogén jó, tesztoszteron rossz." Nem számít a bűntett súlya; nem számít, hogy van-e áldozat; nem számítanak az elkövető jogai, de még a biológia alapvető tényei sem. Csakis az ideológia.

 

A szükség törvényt bont. Az ideológiai szükségszerűség pedig - úgy tűnik - minden törvény és morál felett áll, akárcsak a katolikus inkvizíció, vagy a kommunista rémuralmak idején. És lehet, hogy a politikusokból már végképp kiábrándultunk, azonban az igazságszolgáltatás és az egészségügy kapcsán azért talán még táplálunk illúziókat. Ez az a két terület, melyek konkrétan a kezükben tartják a sorsunkat. Ez az a két terület, mely esküvel fogadta, hogy mindenkor az igazságot szolgálja, illetve hogy sohasem fog ártani. Kevés szörnyűbb jövőképet tudok elképzelni, mint amikor az emberi élet már a bíróknak és az orvosoknak se számít. (Titkon azt remélem, hogy kiderül: totál kacsa a hír, és a 888 valamit csúnyán benézett. Ez a sztori durvább és szürreálisabb, mint bármelyik álhír, amellyel az elmúlt évek során találkoztam.)

 

"Bántani valakit sokféleképpen lehet"

 biblia.jpg

 

"Bántani valakit sokféleképpen lehet, de legnagyobbat ütni a szavakkal lehet..." - Az ilyen életbölcsesség-versikékből általában elég is két sor, hogy fintorogva továbblapozzon az ember. Már a rímképzés mérhetetlen igénytelensége is harsányan figyelmeztet: valami bődületes ostobaságba futottunk. A baj csupán az, hogy ez a bődületes ostobaság a jelenkor meghatározó morális iránytűjévé kezdi felküzdeni magát.

 

Igen, beléptünk a mimózaság világkorába, melyben bárki bármin kiakadhat, megsértődhet. És igen: ennek az elmebeteg túlérzékenységnek is a vallás ágyazott meg. "Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" - imigyen szól a miseszöveg, sokat elárulva a keresztény erkölcs tarthatatlanságáról. Egészen nyilvánvaló, hogy bűnt - kevés kivételtől eltekintve - csak tényleges erőszak alkalmazásával követhetünk el, ehhez pedig igencsak karcsú a gondolat és a szó, pláne a mulasztás. Ugyanebből a lehetetlen kottából játszanak a jelenkor hisztériás véleményformáló is: gondolatbűnről, gyűlöletbeszédről és kirekesztésről papolva.

 

GONDOLATBŰN

 

A PestiSrácok Polbeat című műsorának legutóbbi vendége a vállaltan meleg youtuber, Osváth Zsolt volt. A házigazdák - nem túl sportszerűen - párhuzamot vontak a homoszexualitás és a pedofília között. Osváth Zsolt azzal utasította vissza az összevetést, hogy az előbbi természetes, míg az utóbbi beteg magatartásforma, melyet a melegek is elítélnek. A probléma ezzel az érveléssel kettős. Ez első, hogy nem is olyan régen a homoszexualitást is betegségnek bélyegezték még a legfejlettebb civilizációkban is. A másik, hogy nincsenek pontos és megkérdőjelezhetetlen ismereteink ezen irányultságok genetikai hátteréről. Készséggel elfogadjuk, amikor egy meleg srác arról beszél, hogy semmiféle testi vágyat nem érez a tízpontos bombanő láttán, csakis a saját neméhez vonzódik. Most képzeljünk el egy pedofilt, amint ugyanígy kiáll és megvallja: ő kizárólag a tíz év alatti kislányokra gerjed. Simán elfogadjuk - nem is igazán gondolhatunk másra -, hogy az ő esetében is genetikailag kódolt hajlamról van szó, mégis a többségnek ökölbe szorul a keze. Pedig a helyzet az, hogy a vágyairól ő sem tehet. A homoszexualitás nem attól elfogadható, és a pedofília nem attól elfogadhatatlan, mert az előbbi extremitás egészséges, a másik pedig beteg. Mondhatjuk mindkettőre megengedően, hogy természetes; elzárkózóan, hogy természetellenes; vagy tapintatosan, hogy a hagyományostól eltérő. Ezek mind csak szavak és bélyegek, valójában semmi jelentőségük sincs,  hiszen a bűn nem a vágy, nem a gondolat szintjén keletkezik, hanem csakis akkor, ha cselekvésben ölt testet. Két érett ember azt tesz, amit akar, így a felnőtt homoszexualitás kapcsán nincs miről beszélni. A pedofília gyakorlata attól megengedhetetlen, hogy - értelemszerűen - kiskorúakat érint. Nem szeretnék egy olyan világban ébredni, amely a legkisebb engedékenységet is mutatja e téren, ám attól még lehetünk együttérzők azokkal, akikbe a Teremtő groteszk, soha ki nem elégíthető vágyakat ültetett.

 

Három hónappal ezelőttig a gondolatbűnről még úgy beszéltünk, mint valami szürreális, orwelli jelenségről, melynek szankcionálásához minimum egy inkvizíciót kell elképzelni. Április végén azonban megváltozott a helyzet, és a skót parlament törvényi szintre emelte a kérdést. A skót polgár innentől kezdve már nem csak azért büntethető, amit tesz, vagy mond, hanem azért is, amit mindeközben gondol. Ha rosszat szól egy melegre, vagy egy kerekesszékesre, az önmagában még nem eget rengető probléma. Ám ha ezt azért teszi, mert az illető meleg, vagy kerekesszékes (esetleg bármely elnyomott, periferikus kisebbséghez tartozó), az súlyosbító körülménynek számít. A kockás szoknyás honatyákat az sem zavarja, hogy a bíróknak ehhez szükségszerűen gondolatolvasóvá kell képezniük magukat. A kérdéses jogszabály egyébiránt nem teljesen új, csupán az 1834-ben elfogadott, blaszfémiát büntető törvényt "modernizálták". Vallási tekintetben ez azt jelenti, hogy Isten szabadon szidható, de több száz konkrét - felekezeti, nemi, szociális - kisebbségi csoport istenségei és dogmái a továbbiakban nem illethetők kritikával. Döbbenetes, hogy ez a 21. századi Európában megtörténhet, és igen beszédes, hogy a szellemi muníciót - még csak nem is titkolva - a vallásból emelik át.

 

VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS

 

Fenyegetés, felbujtás, uszítás, tűzparancs - akik szőrszálhasogatásban utaznak, azok mindig képesek megtalálni azokat a marginális elemeket, melyeknél a tényleges fizikai atrocitáshoz a szavak adják a gyújtószikrát. Miattuk muszáj rögzíteni: a verbális bántalmazáson azt értjük, amit valójában takar: puszta szavakat, a fizikai erőszakba való torkolás elvi lehetőségét is kizárva. Úgy tűnik, még ezen definíció szerint is széles a társadalmi egyetértés - a vallások képviselőitől a népi mimózákon át egészen a jogalkotókig -, hogy "szóbeli erőszak" márpedig létezik. Ez természetesen tökéletes nonszensz, fából vaskarika, s akibe szorult némi erkölcsi érzék, józan logika, liberális világlátás, az élből visszautasítja már magát a kifejezést is. Teszi ezt legalább négy okból:

  • ELVI ALAPON - A liberalizmus és a demokratikus berendezkedés egyik alappillére a szólásszabadság.
  • PRAKTIKUSAN - Két felnőtt ember verbális interakciója minden esetben önkéntes. Bármikor odébbállhatunk, ha a másik kommunikációja nem ínyünkre való.
  • A LEHETSÉGES VISSZAÉLÉSEKET TEKINTVE - Míg a fizikai atrocitások kapcsán a határok igen jól meghúzhatók (halálos, életveszélyes, maradandó, 8 napon túl gyógyuló, stb.), addig a szavak esetében ez abszolút lehetetlen küldetés. Bárki bármire lehet érzékeny; bárki bármire megsértődhet. S ha megsértődhet, meg is sértődik; ma már politikai irányzatok épülnek erre.
  • PSZICHOLÓGIAI SÍKON - Emberi küldetésünk minimálisan az volna, hogy érzelmileg felnőtté váljunk. Ennek első lépcsőfoka, hogy képesek legyünk rezzenéstelen arccal elviselni bármilyen kritikát és sértést. Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül azon ügyködött, hogy a hívek még véletlenül se váljanak érett és felelős polgárokká. Manapság is ugyanez a folyamat zajlik, csak már nem a vallási vezetők irányításával. Ők csak a receptkönyvet írták annak idején.

 

KIREKESZTÉS

 

Persze, persze, mindannyian egy olyan világban élnénk legszívesebben, ahol mindenki mosolygós, barátságos és elfogadó. De legyen már annyi eszünk, hogy felismerjük: mindezt nem tehetjük kötelezővé. Mindenkinek alanyi joga, hogy morcos, rideg és távolságtartó legyen. És ugyanígy: mindenkinek alanyi joga, hogy megszakítsa a kapcsolatot a morcos, rideg és távolságtartó emberekkel. A kirekesztés nem több és nem kevesebb: megszakítani a kapcsolatot azokkal, akik számunkra - ilyen vagy olyan okból - nem kedvesek. Persze, építhetünk egy képmutató világot. Elszínészkedhetjük, hogy ez csúnya dolog, hogy nem szabadna. De tegyük a kezünket a szívünkre: fogunk-e üzletelni valaha is azzal, aki korábban átvert bennünket? Adunk-e újabb esélyt annak az alkalmazottnak, aki nyúlta a kasszát? Meghívjuk-e a vasárnapi ebédasztalhoz azt, aki megerőszakolta a kislányunkat? A kirekesztés, a kiközösítés alapvető eszközünk, hogy távol tartsuk magunktól a nemkívánatos elemeket. Akik ezt az eszközt ki kívánják venni a kezünkből, azok valójában az önvédelem lehetőségétől fosztanák meg a társadalmat, mézes sziruppal tálalva a káoszteremtés pusztító szándékát. Magától értetődő, hogy a kirekesztés negatív cselekedet és lehetőség szerint kerülendő. De muszáj megérteni: ez a leghumánusabb és egyben a leghatékonyabb módja a jóra való nevelésnek és a társadalmi önvédelemnek egyaránt. A dorgálás,  a börtön és a feltételek nélküli megbocsátás is alkalmatlan eszköz arra, hogy a helyes útra terelje a tévelygőket. 

 

Ha volna bármi értelme a világban elterjedt sok száz vallásnak, az elsősorban az lehetne, ha helyes morális iránytűt adnának az emberiségnek. Az általam ismert felekezetek többsége erre tökéletesen alkalmatlan, az ábrahámi gyökerű vallások különösen. Amikor ragaszkodunk ahhoz a téveszméhez, mely szerint "bántani valakit sokféleképpen lehet", valójában egy vállalhatatlan, vallásos attitűdöt örökítünk tovább. Felnőtt embert szinte kizárólag fizikai erőszakkal lehet bántani. Akár meg is fordíthatjuk a dolgot: aki képes megbántódni puszta szavakon, az érzelmileg még nagyon messze jár a felnőttkortól. Aki pedig hatalmi eszközökkel büntetné az általa nemkívánatosnak ítélt szavakat, gondolatokat, az elmaradt jó cselekedeteket, a szeretetlenséget és a kirekesztést, az nem csupán túlérzékeny, de lelke mélyén valódi diktátor is egyben. A magam részéről semmire sem vágyom kevésbé, mint egy hazug, képmutató világra, kötelező műmosolyokkal, kierőszakolt modorossággal. Nem azért szeretnék barátságos és szeretetteljes lenni bárkivel, mert ellenkező esetben tartanom kéne a megtorlástól, hanem kizárólag azért, mert a belső meggyőződésemből ez az attitűd fakad. Láttunk már álszent világot, nem egyet. Pokollal, inkvizícióval, munkatáborokkal. Aligha sírjuk vissza ezeket.

"Egy az Isten"

god.jpg

 

Egy az Isten - így hangzik az Unitárius Egyház jelmondata, de mit is jelent ez valójában? Tényleg előrelépést jelent a monoteizmus a többistenhithez képest? És mit lehet kezdeni a kereszténység Szentháromság tanával? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

 

A vallástörténészek jellemző narratívája az, hogy az egyistenhit magasabb rendű metafizikai elképzelés, mint a politeizmus. Ennek valójában csekély alapja van: a monoteista világlátás időben később jelent meg, s vált meghatározóvá, továbbá: a Föld népességét tekintve manapság is uralkodó elképzelésnek számít. Ám ezeken túlmenően semmi sem szól az egyistenhit mellett. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a középkori társadalmak civilizáltabbak, bölcsebbek, magasabb tudati szinttel rendelkezők lettek volna, mint a számtalan istent tisztelő ókori görögök, vagy rómaiak. Ha csupán magát a gondolkodásmódot tekintjük: a monoteizmus szükségszerűen intoleráns és kirekesztő. Jahve, Allah, vagy épp a Mennyei Atya nem tűr meg más istenséget maga mellett, és még ez a kisebbik baj. A nagyobb probléma az, hogy kételkedést, kritikát, egyéni látásmódot sem enged meg. Ami a szent iratokban áll, azokat vitatni nem lehet. Ezzel szemben az Olümposz isteneinek nem kellett mindenben egyetérteniük, így Athén polgárainak sem volt muszáj birkamódra együtt bégetniük. E gondolati szabadság virágzó kultúrát eredményezett, máig meghatározó matematikai, filozófiai és irodalmi terméssel.

 

Az ószövetségi zsidó vallás és a muszlim hit ilyen tekintetben egyszerű és következetes: az egyetlen igaz Isten mellett minden más szereplő - legyen bármilyen meghatározó - legfeljebb a próféta státuszba sorolható. A kereszténység esetén már némiképp bonyolultabb a helyzet: jóllehet továbbra is egy Istenről beszélünk a Szentháromság tana értelmében azonban annak három személyéről. Ha valaki erre azt mondja: fából vaskarika, valójában nehéz lenne vitatkozni vele. Ugyanis vagy arról van szó, hogy három különböző Isten jelenik meg a színen - ez esetben bukik a monoteista besorolás; vagy pedig arról, hogy egyazon Isten háromféle formában mutatja meg magát - ekkor pedig felesleges a Szentháromság dogmája, simán elég lenne egy alakváltoztató Teremtőről beszélni, ez bőven belefér egy mindenható entitás készségrepertoárjába. Az Unitárius Egyház alapítóinak is bökhette a csőrét a katolicizmus logikátlan alapvetése, így tanításuk egyik sarokpontja a szentháromság-tagadás. Hitük szerint Isten egy és oszthatatlan; Jézus emberi lény és követendő példa; a szentlélek pedig nem egyéb, mint Istennek a jóra vezérlő ereje. Megítélésem szerint ez a megközelítés sokkal észszerűbb, ám ettől még a katolikusok eretnekségnek tartják, a protestáns egyházak pedig jellemzően a reformáció vadhajtásának tekintik.

 

Amennyiben a Szentháromság tanát valamiféle logikus tartalommal kívánjuk feltölteni, a magam részéről mindössze egyetlen magyarázat jut eszembe, ez pedig a tudati evolúcióval mutat összefüggést. Ha Istent - definíció szerint - mindenhatónak, állandónak és mindenek felett állónak tartjuk, az a legkevésbé sem jelenti akadályát annak, hogy az emberiség a történelem előrehaladtával más-más fénytörésben lássa. Fogalmazhatunk úgy is: a kereszténység - akarva, vagy akaratlanul; esetleg isteni sugalmazásra - eleve kalkulált a szellemfejlődéssel. Elfogadta és hitvilágába építette az Ószövetség háborgó, féltékeny, sokszor kegyetlen Istenét, s elnevezte Atyának. A tudati evolúció életre hívta a Fiút, aki már túllépett a haragon és gőgön, ezzel szemben megértésben, racionalitásban és szeretetben utazik. Mindezeken túl a vallásformálók nyitva hagyták a kaput a spirituális fejlődés előtt, a felhőtlen örömöt, békét és megvilágosodást helyezve a legmagasabb polcra, Szentléleknek nevezve Isten legfényesebb arcát. E konstrukció lehetővé teszi, hogy egyazon Istenhez - lelki fejlődésünk szintjeinek megfelelően - más-más módokon közelítsünk. David R. Hawkins pszichiáter tudatskálája tökéletesen rímel minderre:

hawkins3.png

 

Azt látjuk, hogy a 200 alatti értékek ősi, primitív tudati szinteket jelölnek. E tartományban - kevés kivételtől eltekintve - csupa negatív vonást találunk. Nem véletlen, hogy a lista legaljára került a két legmérgezőbb tudatállapot: az édenkerti gyümölcslopás óta hordozott bűntudat és a szégyen. Aligha létezik spirituális szárnyalás, ha ilyen súlyos béklyók nehezednek a lélekre, így érdemes szkeptikusan fogadni minden olyan vallást, mozgalmat és tanítást, amely ezekre helyezi a hangsúlyt. Jómagam a 200 alatti tartományt nevezem az ószövetségi ember mozgásterének. Ezeken a szinteken a tudat olyan mértékben beszűkült, hogy aligha képes önmagánál nemesebb istenképet megálmodni. A 200-tól 500-ig terjedő értékek tökéletesen lefestik Jézus karakterét. Ez már a Fiú arca, és a modern, felvilágosult ember istenképe, túl az ősi szorongásból fakadó előítéleteken és irracionális dogmákon. A becsületesség, az észszerűség és az emberség szakasza. E fölött már csak a Szentléleknek keresztelt tiszta spiritualitás található.

 

A Szentháromság tana a korábbiakban említett logikai buktatókon túl számos egyéb problémát is felvet. Egy átlagos keresztény elméjében, aki még a nagyon beszédes "istenfélő" kifejezést is sűrűn használja, nagy valószínűséggel egy haragos Atya, egy szeretetteljes Fiú és érthetetlen, megfoghatatlan Szentlélek lakik. Meglehetősen skizofrén istenkép. Ennek feloldása valóban az lehet, ha elfelejtjük ezt önkényes hármasságot, s csupán úgy tekintünk rá, mint az emberi történelem állomásaira, mint a tudati evolúció változó nézőpontjaira. Amennyiben az időt tekintjük vertikális tengelynek, úgy a jelen horizontális síkja jelenti a második problémát. A közel nyolcmilliárd földlakó egynegyede kereszténynek vallja magát, azonban ez a világlátás aligha jelenti ugyanazt Münchenben, mint a perui falvakban. Az egyházat valószínűleg kevéssé zavarja az eltérő civilizációs és tudati szintekből fakadó sokszínűség. A maguk részéről leginkább úgy működnének, mint egy heterogén néppárt: bárki találhat némi értéket a vallásban, nem gáz, ha egy dél-amerikai és egy európai hite nem sok hasonlóságot mutat. (Az ószövetségi zsidó vallás és az iszlám sokkal merevebb, így következetesebb is. Ezeknél csak egyféle menü szerepel az étlapon; a tudati skála széles spektruma nem okoz zavart, hiszen csak szűk tartományt céloznak.) Nem kis gondot jelent az sem, hogy a különböző korok különböző keresztény felekezetei hányféle formában éltek vissza az Atya, a Fiú és a Szentlélek karaktereivel. Elég, ha csak a Hit Gyülekezetére gondolunk, s a röhögés nélkül aligha végignézhető, klasszikus videókra, melyekben Németh Sándor érintése nyomán az ájulásig átjárja a népet a Szent Szellem. A kereszténység legsúlyosabb problémája mindazonáltal az, hogy nem képes felismerni a saját lehetőségeit. Pont a Szentháromság tana az, amely utat jelenthetne a lélek folyamatos fejlődésének, ezzel szemben az Egyház a mai napig az ószövetségi szinteken vegetál. Már a jézusi tanítás is számos kényelmetlenséget okoz, hát még a spirituális szintek ostromlása! Ha a keresztény vallás képes lenne szakítani azzal, hogy a bűnre és a bűntudatra fókuszáljon, úgy idővel elindulhatna a tiszta tudatosság útján, a racionalitás, a szeretet és a megvilágosodás irányába. Kizárólag így válhatna a jövő vallásává, azonban - az egyházi vezetők pontosan tudják - ez egy rizikós húzás. Sanszos ugyanis, hogy a lélekben felnőtté vált hívek a továbbiakban már aligha szorulnak a vallás formális elemeire és Isten földi helytartóira. 

  

Egy az Isten? Vagy akár három? Esetleg harminchárom, vagy annál is több? Talán egy sincs? Nemigen találnánk élő embert, aki biztosan tudja a választ. De ha már istenképeket gyártunk érdemes volna úgy formálni ezeket, hogy - minimális elvárásként - következetesek és humánusak legyenek. Másképp mi értelme?

 

"Hagyjuk a politikát a politikusokra!"

redskins.jpg

 

2020. július 13-án a Washington Redskins vezetősége bejelentette: a sportklub az őket ért nyomásgyakorlás hatására nevet vált. Egyelőre még talány, hogy mi lesz a legendás NFL-csapat új neve, azt viszont pontosan tudni, hogy a változtatást a legnagyobb szponzorok, a Nike, a Pepsi és a FedEx kényszerítették ki. Az eset kapcsán sokan a multinacionális cégek diktatúrájáról kezdenek beszélni, azt az álláspontot képviselve, hogy a cégek foglalkozzanak csak az üzlettel és ne szóljanak bele társadalmi-politikai kérdésekbe. Vajon hol van az erkölcsi igazság e téren?

 

Sokunknak azonnal eszébe jut a T-com esete Kovács Ákossal, amikor a cég 2015. decemberében - egy riportban elhangzó kijelentése miatt - szerződést bontott az énekessel. Pár nappal később magam is ott voltam Ákos arénakoncertjének küzdőterén, ahol majd felrobbant a közönség - soha ilyen dühöt, feszültséget és elszánt szolidaritást nem tapasztaltam még azelőtt könnyűzenei eseményen. Pedig hát mi is, akik végigtomboltuk a bulit, pontosan tudtuk: a T-comnak joga van azzal szerződnie, akivel csak akar; s búcsút inteni is bármikor, bármilyen okból. Még akkor is, ha Ákos semmilyen vállalhatatlan dolgot nem tett. Nem hajtott a tömegbe részegen; nem zúzott be kirakatokat; nem tett erőszakot senkin. Csupán feltárta gondolatait, melyeket pontosan ismerni lehetett. Ugyanezt látjuk a Redskins esetében is: hosszú évtizedeken át senkit sem zavart e név, csupán az utóbbi esztendőkben vált a világ egy része ilyen mimózává. Mindenesetre, ha maradunk a kérdés primer morális szintjén, úgy le kell szögeznünk: a szponzoroknak jogukban áll felbontani a megállapodást és megvonni a támogatást, illetve feltételekhez kötni a további együttműködést. Ugyanúgy, ahogy mi is simán szakíthatunk a T-commal, vagy felhagyhatunk a Nike és Pepsi termékek vásárlásával.

 

Ha eggyel mélyebbre hatolunk, először is azt kell mondanunk: üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, mely egy jobb világ megteremtését szolgálja. Semmi sem olyan káros és romboló, mint az erkölcsi relativizmus; minden józan ember egyetért abban, hogy bizonyos magatartásformák - a békés együttélés érdekében - kikényszeríthetők. Csakhogy ezt a morális határvonalat érdemes nagyon precízen meghúzni. Százhatvan éve az amerikaiak még rabszolgákat tartottak, a nyugat-európaiak pedig néhol brutális kegyetlenséggel bántak gyarmataik őslakóival. A huszadik század művelt világa mosolyogva asszisztált Sztálin és Hitler ámokfutásához. Érthető, ha ezeket a történelmi hibákat soha többé nem kívánjuk elkövetni. Csakhogy ennek nem az a módja, hogy átesünk a ló túloldalára, s gázkamrákat vizionálunk oda, ahol még kisebbfajta kazánok sincsenek. A klasszikus liberális eszme egészen precíz iránytűként szolgál: az ember élete, fizikai épsége és tulajdona szent - minden más - különösen a szólás és véleményalkotás - szabad. Ez az az erkölcsi minimum, amely a leginkább megfelel egy felnőtt társadalom számára;  amely a legnagyobb szabadságot biztosítja minden polgárának, s amely közös nevezője lehet konzervatívnak, liberálisnak és szociáldemokratának egyaránt. A fene se érti, hogy miért nem tudjuk e ponton megállítani az ingát. A politikai korrektség prófétái brutális mértékben túltolják a biciklit, s egy olyan világ alapjait kezdik lerakni, melyről ők maguk is tudják, hogy működésképtelen. Lehet, hogy a RÉZBŐRŰEK kifejezés az Egyesült Államokban nem cseng olyan ártatlanul egzotikusan, mint ahogy nálunk. De amikor valaki önmagára aggatja, az egészen egyszerűen nem lehet sértő. Ez maga a szolidaritás, az együttérzés, az antirasszizmus. Egészen szürreális az a világ, amelyben ezt is rasszizmusnak lehet bélyegezni, s a világ nem röhög hangosan a Nike és a Pepsi képébe.

 

Ha valaki - hozzám hasonlóan - a szabadságot tartja az első számú értéknek, annak gondolkodásmódját törvényszerűen az üzleti logika fogja meghatározni. Hitem és tapasztalatom szerint egy cég úgy tudja bevételeit maximalizálni, ha ideológiailag semleges marad. Kiváló terméket gyárt, marketingkommunikációjában pedig társít hozzá egy nagy adag boldogság-érzést, de nem foglal állást kényes társadalmi kérdésekben. Irgalmatlanul komoly indok és nagyon megbízható piackutatás kell ahhoz, hogy egy társaság kilépjen e semleges zónából. 2017-ben, amikor a Lidl leretusálta a görög termékeit díszítő Santorini-fotó templomkeresztjeit, egészen biztosnak kellett lennie abban, hogy e gesztussal nagyobb forgalomnövekedést ér el a muszlim fogyasztók körében, mint amekkorát veszít a hithű keresztényeknél. Esetleg építhetett a botrány-faktorra, jól kiszámítva, hogy ennél hatékonyabb hírverést aligha érhetne el a hagyományos reklámeszközökkel. Az esetet követő sajtónyilatkozatok, bocsánatkérések, visszakozások és bizonytalankodások azonban arra utaltak, hogy ez a fajta tudatosság csupán illúzió. A Nike és a Pepsi esetén nehezen tudom elképzelni ugyanezt a kapkodó, amatőr hozzáállást. Ezek a társaságok az év 365 napjában szondázzák a piacot, s egészen pontosan tudják, hogy mire gerjed, s mitől irtózik vásárlóközönségük. A Redskins névváltoztatásának kikényszerítése valószínűleg olyan terület, mely termékeik átlagfogyasztóit - leszámítva a csapat szurkolóit - tökéletesen hidegen hagyja, így nyomásgyakorlásukkal aligha vállaltak komoly üzleti kockázatot.

 

Létezik a kérdésnek egy további dimenziója, melyet a bevezetőben már szóba hoztunk: vajon reális veszély-e, hogy a hatalmasra nőtt multinacionális vállalatok diktatórikus viszonyokat teremtsenek? Szeretném gyorsan leszögezni: a magam részéről a legkevésbé sem tartok ettől. Őszintén hiszek abban, hogy a forintjainkkal szavazunk, s ha valamely nagyvállalat vállalhatatlan döntést hoz, a többség lesz olyan józan, hogy elforduljon tőle. Ha a Pepsi elkezd Istent játszani, tüntetőleg ihatjuk a Coca-Cola termékeit. Ha az utóbbi is eljut a politikai korrektség elviselhetetlen szintjéig, úgy ezzel csak lehetőséget teremt a most még aprócska riválisoknak, hogy hosszú évtizedek után végre számottevő tényezőkké váljanak az üdítőitalok piacán. A multik - szemben az állammal - nem fenyegethetik a vásárlóikat börtönbüntetéssel, vagyonelkobzással, vagy bármiféle szankcióval, ha azok nem értenek egyet döntéseikkel. Az államisták gyakran hivatkoznak a "to big to fail" problémára, vagyis arra, hogy egy bizonyos méret fölött az állam nem engedi bedőlni a nagyvállalatokat, ahogyan azt a 2008-as válság idején is láthattuk a nagy amerikai pénzintézetek kapcsán. Szerintük a multik egyszerűen kiiratkoztak a kapitalizmusból, hiszen semmiképp sem bukhatnak - ebből fakad az az attitűdjük is, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Még ha ez igaz is, az állam feltétlen hívei csak egyetlen apróságról feledkeznek el: pont a központi hatalom az, amely - az adófizetők pénzén - életben tartja ezeket az óriásokat. Ha az állam nem dobna, nem dobhatna mentőövet a felelőtlenül gazdálkodó - vagy épp politizáló - nagyvállalatoknak, úgy a multik diktatúrájának kérdése fel sem merülhetne senkiben.

 

Mindenesetre nem árt, ha résen vagyunk. Szürreális egy világba léptünk. Két napja elérték, hogy egy 87 éves múltra tekintő csapatnév a kukában landoljon. Holnap már az lesz a kívánság, hogy bezúzzuk Ákos Indiántánc című lemezét. Holnapután pedig már a hosszú haj is megengedhetetlennek számít majd, ha valamelyik ökör kitalálja, hogy az indián kultúra kisajátításáról van szó. Még csak fegyveres diktatúra sem kell, önként és dalolva építjük fel a magunk Észak-Koreáját.

 

"A kemény munka meghozza gyümölcsét"

 barabasi.jpg

 

Vannak, akik az ősrégi dogmákban hisznek, s rendíthetetlenül mantrázzák: "csakis a kemény munka számít". Teszik ezt annak dacára is, ha évtizedek óta sehová sem jutottak. Mások semmiben sem hisznek. Szerintük minden relatív, minden esetleges, minden kiszámíthatatlan. S e két szélsőség között vannak páran, akik szeretnek belátni a kulisszák mögé, hogy ne homályos hitekre, hanem a tudományos meggyőződésre építhessék világlátásukat. Ilyen ember Barabási Albert-László hálózatkutató is, aki A képlet című könyvében - sokéves kutatómunkát összegezve - a siker törvényszerűségeit tárja fel a nagyközönség előtt.

 

A SIKER SOHA NEM RÓLAD SZÓL, DE MÉG CSAK NEM IS TELJESÍTMÉNYEDRŐL. A SIKER RÓLUNK SZÓL, ÉS ARRÓL, HOGYAN LÁTJUK A TELJESÍTMÉNYEDET.

 

Barabási ezzel a definícióval indít, mindjárt az elején leszögezve: a tudomány - és általában a külső szemlélő - képtelen mérni a belső elégedettség szintjét. A hálózatkutatás területe nem is alkalmas arra, hogy kiderítse, mennyire boldog egy szupersztár, s hozzá képest mit érez a szürke átlagpolgár. A siker kollektív természete ugyanakkor objektív módon mérhető - díjak, elismerések, dollárok, kattintások, eladások, hivatkozások stb. -, s a háttere is kutatható, feltérképezhető.

 

I. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY VONZZA A SIKERT. DE HA A TELJESÍTMÉNY NEM MÉRHETŐ, A SIKERT A HÁLÓZATOK HATÁROZZÁK MEG.

 

A kemény munka néha valóban meghozza gyümölcsét. A tenisz világában folytatott kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a teljesítmény erősen korrelál a sikerrel. Olyannyira, hogy a szerző kutatócsoportja ma már pontosan meg tudja jósolni, hogy egy napon belül hány ember fog rákattintani egy adott játékos Wikipédia-oldalára egy konkrét mérkőzés után. Igen ám, de a tenisz egy különlegesen steril terület. Egyéni sport, ez nagyban leegyszerűsíti a képletet, továbbá az eredmények magukért beszélnek. Életünk más színterein ugyanakkor a teljesítmények közel sem hasonlíthatók egymáshoz ilyen objektív módon. Barabási a festészetet hozza példaként, ahol ember legyen a talpán, aki a művészi értéket mérni képes. Rembrandt Aranysisakos férfi című festménye például a nyolcvanas évekig tömegeket vonzott a berlini Frigyes Császár Múzeumba. Amint kiderült, hogy a kép nem is Rembrandttól való, az érdeklődés azonnal alábbhagyott. Tudunk ellenpéldát is: a Mona Lisa egy bő évszázaddal ezelőttig csak egy volt a Louvre sok értékes festménye között, csak azután vált minden idők legismertebb alkotásává, hogy 1911-ben - fényes nappal! - ellopták a múzeumból, s két év hajtóvadászat kellett hozzá, hogy előkerüljön. Ami a modern képzőművészetet illeti, a szerző kutatócsapata félmillió festő közel hárommillió alkotásának kiállítási adatait vizsgálta 1980-tól 2016-ig; 14 ezer galériát és nyolcezer múzeumot érintően. Munkájuk eredményeképpen kirajzolódott egy térkép, mely pazarul feltárta a műalkotások útját a világban. Azt találták, hogy amelyik alkotónak sikerül kiállítania a meghatározó csomópontok valamelyikében, abból garantáltan szupersztár válik. Erre azonban csekély az esély, ugyanis a kisebb galériák csupán egymás közt utaztatják a festményeket, erről a szintről nemigen nyílik átjárás a meghatározó centrumokba. Andy Warhol már jóval korábban átlátta a lényeget: "Ahhoz, hogy valaki a képzőművészetben sikeres legyen, az kell, hogy műveit egy jó nevű galéria állítsa ki, méghozzá ugyanazon okból, amiért például Christian Dior soha nem árulta munkáit a Woolworth'sben."

 

II. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY KORLÁTOS, A SIKER KORLÁTLAN

 

Míg a festők többségének egy teljes pályafutás sem elég ahhoz, hogy tíz kiállításig jussanak, addig vannak néhányan, akiknél ez a szám az ezret is eléri; Andy Warhol esetében pedig meghaladja a tízezret is. Vagy tekintsük a golf világát: Tiger Woods nevét egy világ ismeri, de vajon meg tudunk-e nevezni rajta kívül más golfjátékost? 2009-ben Woods lett az első profi sportoló, aki aktív évei során elérte az egymilliárd dolláros bevételt, miközben versenytársai átlagosan évi 100 ezer dollár körül keresnek. Pedig Tiger Woods - akármilyen kimagasló tehetség is - ennyivel nem jobb a mezőnynél. Ha nyer, csak kicsivel nyer; a mutatói nem sokkal jobbak, mint a többi versenyzőé. Az emberi teljesítmény igencsak korlátos, mi több, e korlátok kalkulálhatók. Filippo Radicchi - aki szintén a siker tudományát kutatja - 1896-ig visszamenően elemezte az újkori olimpiák adatait, s megállapította, hogy a rekordok megdöntésének eloszlása haranggörbét ír le. Ez alapján sikerült megjósolnia egy sor konkrét rekorddöntést - néhányat egészen megdöbbentő pontossággal. (Számításai szerint a 100 méteres síkfutás terén az elérhető legjobb eredmény 8,28 másodperc, úgyhogy van még mozgástér a jövő atlétái számára.) Az emberi teljesítménynek tehát nagyon is van felső határa, a sikernek azonban nincs; az a néhány szupersztár, aki kiemelkedik a mezőnyből, aránytalanul magas jutalmazásban részesül.

 

III. TÖRVÉNY: ALKALMASSÁG * KORÁBBI SIKER = JÖVŐBELI SIKER

 

A szerző több olyan kutatást is említ, amelyben totál kezdők sorsára fókuszáltak. Az egyik a Kickstarter oldalára feltöltött induló vállalkozásokat érinti. (Ez egy olyan amerikai portál, ahol kezdőtőkét igénylő ötletek jelennek meg, a látogatók pedig adományaikkal támogathatják a nekik tetszőket.) Véletlenszerűen kiválasztottak 200 olyan új projektet, melynek egyenlege nullát mutatott. Az egyik felét megtámogatták egy jelképes összeggel, a többit hagyták parlagon heverni. Az eredmény: az előbbiek kétszer akkora eséllyel részesültek további támogatásokban, mint a kontrollcsoport. Egy másik, erre rímelő kísérlet a MusicLab-hoz kötődik: 14 ezer fiatalt tereltek 9 virtuális szobába, 48 amatőr zenekar számait rangsorolandó. A jutalmuk az volt, hogy a nekik tetsző számokat szabadon letölthették. 8 szobában mindenki folyamatosan láthatta, hogy az adott csoport tagjai mely számokat töltötték le. Azt figyelték meg, hogy e 8 virtuális közösségben hamar megszülettek a favorit nóták, majd a résztvevők mindvégig ki is tartottak ezek mellett. Az igazán érdekes pedig elsősorban az, hogy az elkészült 8 lista semmiféle hasonlóságot nem mutatott; akadt olyan szám, amely az egyik csoportban toronymagasan vezetett, míg a másikban a hátsó szekcióban kullogott. Vagyis az esetek többségében nem a tényleges alkotói minőség döntött (már ha létezik ilyen egyáltalán), hanem a többiek értékítélete. A tanulság mindkét esetből: semmi sem olyan fontos, mint a kezdőlökés, hiszen a siker sikert szül. Aki és ami sikeresnek tűnik, az vonzza a további sikereket - Barabási ezt preferenciális kapcsolódásnak nevezi. Természetesen nincs új a Nap alatt - ezt a jelenséget az élet számtalan színterén megtapasztalhatjuk. Már az állatvilágban is működik; klasszikus kísérletnek számít, amikor a társtalan hím fajdkakas mellé egy kitömött nőstényt helyeznek, melynek hatására a hús-vér nőstények is megjelennek. (Az evolúciós biológia terminológiája ezt úgy nevezi: pre-selection.) Ugyanezt a látszat-kereslet képzést figyelhettük meg a kilencvenes évek aluljáróiban az "itt a piros, hol a piros" játék pitiáner csalóinál is. Nem létezett olyan stand, ahol pangó érdektelenséggel megállt volna az élet; mindig akadt 3-4 potenciális fogadó, akik állandó közönséget alkottak, hogy további érdeklődőket vonzzanak maguk közé. Érdekes módon ez a fogás még úgy is működött, hogy messze lerítt mindegyikükről, hogy egyazon banda - többnyire rettenetes színészi képességekkel megáldott - tagjai.

 

 IV. TÖRVÉNY: MÍG A CSAPAT SIKERE A SOKFÉLESÉGBEN ÉS AZ EGYENSÚLYBAN REJLIK, A BABÉROKAT MINDIG EGYVALAKI ARATJA LE

 

Csapatsportok, szerzőgárdák, kutatócsoportok... manapság kevés a magányos hős, a legtöbben team-munkában alkotnak. Igen ám, de egy Nobel-díjat például nem lehet százfelé vágni, márpedig sokszor olyan cikkek hozzák az elismerést, melyeket több tucat szerző jegyez. Barabásiék létrehoztak egy olyan algoritmust, mely képes üzembiztosan előrejelezni, ki kapja a díjat egy adott projekt szereplői közül. A megoldás kulcsa: az észlelés számít, nem a teljesítmény. Az algoritmus könnyedén leköveti a Nobel-bizottság gondolkodásmódját, s feltérképezi, hogy az adott tudományterületen az érintettek közül korábban ki mennyit publikált. Egy adott közösségből szinte kivétel nélkül az viszi a pálmát, aki a múltban a legtöbbet tette le az asztalra a szóban forgó szakterület kapcsán, tökéletesen függetlenül a díjazott felfedezésben való szerepvállalás mértékétől. 

 

V. TÖRVÉNY: HA KITARTUNK, A SIKER BÁRMIKOR BEÜTHET

 

Albert Einstein - aki 26 évesen megírta a speciális relativitáselméletről szóló cikkét - így nyilatkozott: "Aki 30 éves koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog." Barabási csapata ráállt a kérdésre, s csaknem két évig tartott, míg több tízezer kutató csaknem 40 millió publikációját megvizsgálva hasonló eredményre jutottak: a sikeres kutatásokra tipikusan a karrierek első két évtizedében lehet számítani. Az áttörés esélye a pályafutás 20. esztendeje után drámaian zuhanni kezd. Az elszomorító eredményt látva tovább folytatták vizsgálódásukat, és az találták: ugyanez igaz a produktivitásra is. Vagyis: úgy tűnik, nem az életkor az, ami számít, a kreativitásnak nincs szavatossági ideje. Egy tudós legnagyobb hatású munkája ugyanúgy lehet az első, ahogyan a kétszázadik is. Nem azért jön korán a siker, mert a fiatal agy frissebb, hanem a lendület miatt: a tudósok jellemzően nagyságrendekkel többet publikálnak ifjúkorukban, mint későbbi életszakaszaik során.

 

JÓKOR, JÓ HELYEN

 

Kivételesek című könyvében Malcolm Gladwell már 2009-ben rámutat arra, hogy a siker - túl az egyéni ambíción - sokszor elsősorban azon múlik, hogy jókor legyünk jó helyen. Kutatómunkájának első állomását egy ifjúsági jégkorong meccs jelentette, melynek játékosstatisztikáját böngészve döbbenten vette észre: a pályára lépő hokisok túlnyomó többsége januári, vagy februári születésű. Valahogy sejtette, hogy ez nem lehet a véletlen műve és azt is valószínűnek tartotta, hogy nem a Bakok és Vízöntők különleges tehetsége a kulcs. Kis utánajárással megtudta, hogy a fiatal játékosokat születésük naptári esztendeje szerint szerepeltetik az egyes kategóriákban, ami fizikai fejlettség tekintetében elképesztő előnyt jelent az első negyedév szülötteinek, s szinte ledolgozhatatlan hátrányt a novemberieknek és decemberieknek. Hasonló érdekességeket vett észre akkor is, amikor az informatika milliárdos nagyágyúit vette górcső alá. Vajon mi a közös Bill Gates és Steve Jobs életútjában? Elsősorban az, hogy - szakterületük sok más meghatározó alakjával együtt - 1955-ben születtek. Ez azt jelenti, hogy a hetvenes évek elején jártak középiskolába, pont amikor a számítástechnika tudománya még az első, ügyetlen lépéseit tette. Ha Gates és Jobs pár évvel korábban látja meg a napvilágot, már rég egyetemre jártak volna, s borítékolhatóan más karrierálmokat dédelgettek volna, amikor az első lyukkártyás gépek megjelentek. Ha pár évvel később születnek, simán lemaradnak mindenről. Barabási Albert-László nem fogalmaz meg külön törvényt e jelenség kapcsán, azonban könyvében lépten-nyomon megjelennek azok a megfigyelések, melyek a véletlen szerepére hívják fel a figyelmet.  Megemlíti például az Erzsébet Királynő Zenei Versenyt, melyet - a részrehajlás kiküszöbölése érdekében alkotott számos szabálya miatt - a legigazságosabb tehetségkutatónak tartanak. A 12 döntős ugyanazt a darabot adja elő, a zsűri naponta két versenyzőt hallgat meg. Csodák csodája: még sosem nyert olyan zenész, akit az első napra sorsoltak, ugyanakkor messze a legtöbbször az ötödik napon szereplő művészek közül került ki a győztes. Hasonló tendencia érvényesül az Eurovíziós Dalfesztiválokon, a műkorcsolyaversenyeken és számos más vizsgált eseményen, ahol zsűri, vagy vizsgabizottság dönt a jelöltek sorsa felett - abszolút meghatározó, hogy az érintettek a riválisokhoz viszonyítva mikor kerülnek sorra. A véletlen döntő szerepét legszemléletesebben Einstein példátlan ismertsége mutatja. Lássuk be: egyedülálló jelenség az, hogy egy tudós arcképét a világ minden pontján azonosítani tudják. S hogy honnan e népszerűség? Az 1921. április 3-án New Yorkba látogató tudóst húszezres sokadalom fogadta. A helyszínre érkező újságírók maguk is dobtak egy hátast a szokatlan csődület láttán. A másnapi sajtó lelkesen be is számolt róla, micsoda tömeg verődött össze a híres fizikus tiszteletére, s innentől nem volt megállj: akárhová is utazott, hasonló fogadtatásban részesült. A vicc csak az, hogy New Yorkban még véletlenül sem miatta jött össze az a sok ember. Einstein csupán egy cionista delegáció tagjaként érkezett, a tömeget pedig a helyi zsidó közösségek vezetői verbuválták. A legtöbben még csak nem is hallottak soha a relativitáselméletről... 

 

Barabási törvényei egyértelműen azt támasztják alá, hogy a siker rendszerint a legkevésbé sincs arányban a befektetett munkával. Ez persze nem jelenti azt, hogy az erőfeszítések megspórolhatóak, vagy hogy vacak teljesítménnyel is szupersztárrá válhat bárki. Sokkal inkább azt, hogy a számos kiváló versenyző közül nem feltétlenül a legkiválóbbak viszik a pálmát; s hogy a győztesek jutalma mindig aránytalanul magas. Mindez elsősorban az emberiség nyájszellemével áll összefüggésben: a legtöbben azt lájkoljuk, amit más is lájkol. S hogy milyen következtetéseket tudunk levonni mindebből? Alapvetően háromfélét; egy ostobát, s két bölcset. Kezdjük az előbbivel: a "Foglaljuk el a Wall Streetet" és más, hasonló mozgalmak nem képesek megemészteni, hogy siker sikert szül, s hogy a gazdagok még gazdagabbakká válnak. Az ilyenfajta gyermeteg, kommunista hőzöngés már csak azért is nevetséges, mert a szupersztárokat - legyenek festők, sportolók, zenészek, vagy épp brókerek - mi magunk emeljük fel, mindenféle kényszer nélkül. Ez maga a demokrácia - annak minden előnyével és hátrányával. Léteznek azonban megszívlelendő tanulságai is Barabásiék kutatómunkájának. Ha tudjuk, hogy a nyájszellem ilyen brutális mértékben formálja a sikert, úgy egyetlen másodpercig sem becsülhetjük le a tömegmarketing szerepét. Ez azonban csakis akkor érvényes, ha eladóként vagyunk jelen a piacon. Vevőként, fogyasztóként, választópolgárként sokszor érdemes pont szembemenni a tömeggel, vagy legalábbis szkeptikusan kezelni a bégető hangokat. Egészen biztosan az vezet a leggazdagabb és legkomplexebb élethez, ha képesek vagyunk az önálló értékítéletre, s van elég bátorságunk a magunk útját járni.

"Találd ki gyorsan a gondolatom!"

 korda.jpg

 

Állítom, nincs a Földön olyan férfi, aki ne találkozott volna még a nők egyik legirracionálisabb elvárásával: amikor úgy tekintenek ránk, mintha gondolatolvasók volnánk. "Mi a baj?" - kérdezzük. "Semmi." - válaszolják, miközben minden egyes nonverbális jelzésük ennek ellenkezőjét harsogja: nagyon is baj van. "Ha semmi, hát semmi. Akkor minden oké." - amikor így reagálunk, olyankor ezt macsó flegmasággal tesszük, ez esetben szó sincs arról, hogy nem vettük, nem dekódoltuk a jelzéseket. És ha nem is ez a legszerencsésebb reakció, még mindig százszor jobb, mint a pincsikutyákká zsugorodó férjeké: "Naaaa, áruld már el Mókusfácán, mi bántja azt a drága kis lelkedet?" Tény, hogy a férfitársadalom döntő többsége rosszul van ettől a "találd ki gyorsan a gondolatom" játszmától, de akkor mégis miért erőltetik a nők?

 

Pedig pontosan tudjuk: a tipikus férfiagy szereti a rejtvényeket. Imádjuk Dan Brown és Agatha Christie regényeit. Lelkesen kutatjuk a szabadulószobák kijáratait. A műszaki vénájúak minden létező gépet és berendezést szétszerelnek, hogy megértsék működésüket. Bolygónk valaha élt minden tudósát, felfedezőjét és feltalálóját ez a fajta gyermeki kíváncsiság, világmegismerő kalandvágy, rejtvényfejtő ösztön vezérelte. Szinte minden izgalmas feladvány lázba hozza a férfit - egyet kivéve. A nők vastagon elfüggönyözött lelki problémáit nemigen szeretjük kinyomozni. Hogy ennek mi az oka? Elsősorban az, hogy ez egy egészen más terep, mint amelyeken otthonosan mozgunk. Egy négyhengeres szívómotor egyszerű jószág. Az átlagférfi (nem a béna értelmiségi, mint jómagam) felnyitja a motorháztetőt, s előbb-utóbb megtalálja, mi a gond. A női lelket azonban nem lehet egyetlen mozdulattal felnyitni, s ha nagy nehezen sikerül is, a legtöbbször egy számunkra érthetetlen világ tárul elénk. Mintha integrálszámítást kéne végeznünk japán betűkészlettel. Csoda, ha nem lelkesedünk az ilyenfajta rejtvényekért?

 

Allan és Barbara Pease a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? című művükben többször is kitérnek e kérdésre. Álláspontjuk szerint a nők indirekt kommunikációja alapvetően a békevágyból, a harmóniakeresésből fakad: "Rengeteg kislányt még mindig abban a hitben nevelnek föl, hogy kedvesnek és édesnek kell lenniük, és hogy a saját szükségleteiket és érzéseiket háttérbe kell szorítaniuk. Felnőttkorukban is azt vallják, hogy az ő feladatuk megőrizni a békét, elsimítani a dolgokat, semmi olyasmit nem csinálni, amivel elveszíthetik a férfi szeretetét." Ez az evolúciós stratégia a mai napig jól működik, ha a lányok-asszonyok egymás közti kapcsolataikban alkalmazzák. Mivel van érzékük a sorok közti olvasáshoz, a nonverbális jelzések értelmezéséhez, a valódi jelentés kibogozásához, így a legritkábban kell felvállalniuk a nyílt konfrontációt ahhoz, hogy tudassák, ha gond van. Ezzel szemben mi férfiak egyszerűek vagyunk, mint a faék. Sokszor a legnyilvánvalóbb jelzéseket sem vesszük. Hajós András mesélte el azt a jellemző történetet, melyben bő fél óráig fűzött egy bombázót a bárpultnál. Amikor a lány lelépett, csak ennyit mondott: "Ha húsz perccel korában abbahagyod a dumát, már fönt lehettünk volna a lakásomon. Jó éjszakát!"  Így megy ez - tényleg bénán mozgunk ebben a világban. A Hajós-féle kihagyott helyzetek is bosszantóak, a meg nem értésből fakadó párkapcsolati viharok pedig egyenesen katasztrofálisak lehetnek. S ami igazán tragikomikus: a sokszor robbanásig fokozódó feszültséget pont a nők konfliktuskerülő szándéka hívja életre.

 

Az Átütőerő a kommunikációban névre hallgató oldal a múlt héten felhívást intézett olvasóihoz Beszéljünk a semmiről! címmel. Arra voltak kíváncsiak, hogy a nők miért alkalmazzák oly gyakran e gondolatolvasásra építő játékot. Miért mondják, hogy nincs semmi bajuk, amikor a Napnál is világosabb, hogy bántja őket valami? Szép számmal érkeztek is a megfejtések, egyik tanulságosabb, mint a másik. Néhányan azt írták, csupán időt szeretnének nyerni: "Én olyankor alkalmazom, amikor az adott pillanatban még képtelen vagyok beszélni róla, pedig nagyon szeretnék." - fogalmazta meg egyikük. Ez persze teljesen legitim és vállalható magyarázat, a kérdés csak az, hogy a konkrét élethelyzetben miért nem ezt mondja. A válaszadók jelentős hányada már a kezdet kezdetén feladja. Ők úgy vélik: nincs értelme parttalan vitát indítani, amikor a másik úgysem ért semmit az egészből. "Előre lejátszom magamban, mi történne, ha elmondanám, mi bánt. Ő úgy reagálna, hogy túlérzékeny vagyok. Inkább bele sem kezdek." Megértem az ilyen gondolkodást is és - ismerve magamat és férfitársaimat - nem is tartom alaptalannak. Ettől azonban még rettenetes stratégia az ilyen. Ha meg sem próbálunk kommunikálni a másikkal, az bizonyos értelemben már a kapcsolat halálát jelzi. A kedvenc okfejtésemet hagytam a végére: "Elvárom a páromtól, hogy tudja, mi bánt. Ha fogalma sincs róla, bőven megérdemli, hogy szenvedjen egy kicsit." Bár ez a hozzáállás aligha nevezhető sportszerűnek, a magam részéről ezt is legitimnek gondolom. Azt azonban látni kell, hogy a játszmázásnak ez a formája más célt szolgál és más kezelést is igényel, mint a többi "semmi". Szemben a legtöbb esettel, melyek rejtett segélykérések és törődésért, ölelésért, odafigyelésért kiáltanak, ez utóbbi sokkal inkább tesztnek számít, s éppen ellenkező eljárást: egy mosolygós vállrándítást igényel. Ha ugyanis a cél a férfiember szívatása, úgy arra a vonatra a legkevésbé sem bölcs dolog felkapaszkodni. Az a fickó, aki ilyenkor is kétségbeesett nyomozásba kezd, az csúnyán elbukik egy jól előkészített férfiassági próbán.

 

Látjuk: a képlet jócskán összetettebb, mint ahogyan a Pease házaspár megírta. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a nőkön. Nem csupán gondolatolvasó játékra invitálnak (amely már önmagában is komoly kihívás), de még arra sincs általános recept, hogy ezt miért is teszik. Ami azt illeti, nekem is volt szerencsém ehhez az attitűdhöz, és a legkevésbé sem véletlen, hogy nem az érintett lánynál kötöttem ki. Gyermekeim anyja soha, egyetlen alkalommal sem játszmázik; ha gondja van, azonnal rám borítja - abszolút helyesen. A legjobban azt szeretem, ahogyan tízéves kislányunkat igyekszik terelgetni: "Még kamasz voltam, amikor rájöttem, hogy a fiúkkal érdemes egyenesen beszélni. Semmi értelme a bezárkózó duzzogásnak." Csak remélni tudom, hogy az üzenet nyitott fülekre talál.

  

"A negatív reklám is reklám"

pictures5.jpg

 

Nem állítom, hogy a címbéli frázis minden esetben téveszme. Mi több, a marketing gyakorlati szakemberei is egészen eltérő véleményeket fogalmaznak meg a kérdés kapcsán. Ezzel együtt is borítékolható, hogy aligha tesz jót egy párt arculatának, ha meghatározó karakterei futószalagon szállítják a botrányokat.

 

A lavinát Gréczy Zsolt indította el még decemberben. A példátlanul kínos képsorozat hetekig tematizálta a közéletet, s egy politikai pálya végállomását hozta magával. Alig telt el egy hónap, s már Niedermüller Péter, a DK alelnöke sokkolta az ország népét: "Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket, ugye fölsoroltuk: a nem-magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom én mik, akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény, heretoszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük." S ha ez még nem lett volna elég, most napok óta László Imre, Újbuda polgármestere élvezheti a reflektorfényt, miután Hitlert méltatta, majd Mengeléről akart parkot elnevezni...

 

Mondhatnánk, hogy fejétől bűzlik a hal, hiszen Gyurcsány Ferenc politikai pályája is hemzseg a botrányoktól, a gyermeteg bakiktól kezdve a szánalmas pojácaságon át az egészen arcpirító tettekig. Manapság azonban ott tartunk, hogy szinte már együttérzek Fletóval. Elképzelem, amint fogja a fejét és sóhajtozik, ráébredve, hogy micsoda idiótákkal vette körbe magát. A dolog igazi pikantériáját az adja, hogy kulcsemberei a legkevésbé sem sablonból dolgoznak. Nem arról van szó, hogy vállt vállnak vetve együtt képviselnek valami nehezen emészthetőt. A helyzet sokkal rosszabb: ahányan vannak, annyiféleképpen vállalhatatlanok. Szegény Gréczyt sajnálom a legjobban. No nem azért, mert oly ígéretes tehetség lett volna. Annyira híján volt minden karizma-elemnek, hogy már ez önmagában lehetetlenné tette nagyívű karrierálmait. De ilyen megalázó finálét senkinek sem kívánok. Niedermüller ügye egészen más. Esetében nettó rasszizmusról van szó, még akkor is, ha az öngyűlölő formában került terítékre. A három ominózus eset közül - politikai, ideológiai tekintetben - ez a legdurvább, házon belül mégsem kavart akkora port, mint a másik kettő; kijelentése valószínűleg egyáltalán nem áll távol a Demokratikus Koalíció általános gondolkodásmódjától. László Imre szavaira ez aligha igaz. Őt már baloldalról is támadják, Tamás Gáspár Miklós egyenesen távozásra szólította fel: „mondjon már le ez az ember, ha maradt benne némi erkölcsi érzék, tűnjék, elég volt ebből az arcpirító komédiából”.

 

Fura egy világban élünk. Alig hiszem, hogy van olyan ember az országban, aki azt gondolná, hogy Újbuda polgármestere rokonszenvezne a náci eszmével, a haláltáborokkal és gázkamrákkal. Mit is mondott pontosan? "1936-ban vagy 1937-ben a Time magazin Hitlert az év emberének választotta. Megérdemelte? Meg. Mert az a munkája, amit addig kifejtett, az gyakorlatilag Németország emelkedését hozta, méghozzá látványosan a világgazdasági válság után." Egészen nyilvánvaló, hogy Hitler gazdaságépítő, infrastruktúra-fejlesztő tevékenységére célzott, s nem is igazán vitatja senki, hogy e területeken a korabeli Németország nagyot lépett előre. A szomorú az, hogy már idehaza is derékig járunk a politikai korrektség mindent elöntő tengerében, ahol a szürkének nem maradhat egyetlen árnyalata sem: minden fekete, vagy fehér. Hitlert bármilyen pozitív kontextusban említeni sátánidézésnek számít. Ha a Führer szerette Wagner muzsikáját, úgy a Parsifal is az ördögtől való. Amennyiben egy felnőtt univerzumban élnénk, most azon vitatkoznánk, hogy a nemzetiszocialista makroökonómia mennyiben szolgálta a két világháború közti német felemelkedést; vannak-e használható, építő jegyei; illetve volt-e lehetséges, hasonló eredménnyel kecsegtető alternatívája. Ezek legitim, ideológiamentes, szakmai felvetések. Valójában László Imre sem tett mást, csak igyekezett tabuk nélkül, szabadon kommunikálni, ahogyan egy normális világban mindannyiunknak kellene. (Még akkor is, ha elég szerencsétlenül tette. Amikor Hitler az év embere lett, már túl volt egy sor mocsokságon, tevékenységét ekkor már rég nem lehet a puszta országépítéssel azonosítani.) Ami pedig Nelson Mandela és Josef Mengele összekeverését illeti, a dolog nem több egy buta nyelvbotlásnál. Igaz ami igaz: sokadmagammal vinnyogva röhögtem rajta.

 

A negatív reklám is reklám? Egy biztos: ezek az esetek hetekig a figyelem középpontjában tartják az érintetteket. A Stanford egyetem 2010-es kutatása szerint az ismeretlen társaságok számára jelentős növekedést hozhat az ilyetén hírverés, míg az ismert márkákat inkább hátrányosan érinti. A Wageningen University 2013-ban publikált tanulmánya szerint a külső szereplőtől származó negatív információ nem tántorítja el a brand iránt elkötelezetteket, azonban a belülről jövő botrány többnyire kedvezőtlenül hat. Mindezeket figyelembe véve arra kell következtetnünk, hogy a DK szavazótáborát ezek az esetek nem igazán hizlalják. Persze, nincs kétségem afelől, hogy Gyurcsány pártja bármilyen ostoba baklövést képes túlélni. Ám ennek igazán prózai oka van: az ellenzéki térfélen - a Momentumot leszámítva - nincs egyetlen valamirevaló riválisuk sem. Vakok közt félszemű a császár, így három-négy eszelős őrültség még biztosan belefér 2022-ig. 

 

"A szerelem mindent legyőz"

holtodiglan.jpg

 

A 2003-as Holtodiglan című film főszereplői is azzal a naiv lelkesedéssel kelnek egybe, hogy ha szerelem van, minden van. A kijózanodás pillanata azonban gyorsan eljön, elég hozzá egy, a tervezettnél kicsit hosszabbra nyúló nászút... 

 

Nem véletlen, hogy felmenőink annak idején még hosszasan jegyben jártak. Egy másfél éves időintervallum bőven elég ahhoz, hogy felszálljon a rózsaszín köd, s az érintettek már valós fénytörésben lássák egymást. Tizennyolc hónap alatt óhatatlanul kiderül, ha a másik pszichopata, vallási fanatikus, ágyba vizelő, vagy épp képtelen az orgazmusra. Tudjuk: létezik egy sor olyan súlyos inkompatibilitás, melyekre aligha építhetnénk stabil frigyet. No de nem kell extremitásokban gondolkodni, két tökéletesen normális fiatal is hamar megtapasztalja, hogy a szerelem nem győz le mindent, főleg ha senki sem tanítja meg számukra az optimális együttélés alapelveit. A probléma abban áll, hogy a tartós és kiegyensúlyozott házasságban egyidejűleg kell jelen lennie a tűznek és a jégnek. Lángolás nélkül - hitem szerint - nem is érdemes élni; ennyi erővel akár a húgunkkal is összeköltözhetnénk. A szenvedély ugyanakkor nem sokat segít a békés hétköznapok megteremtésében. Ez utóbbihoz hideg fej, tárgyalókészség és üzleti gondolkodás szükséges - nem könnyű e két ellenpólus bepréselése a közös hátizsákba. (Azon pedig ideje volna elgondolkodnunk, hogy a két nem közül melyik a romantikusabb. Tényleg a nők volnának azok? Hiszen pont ők keresik a hosszútávú kapcsolatot, amely hűvös megállapodásokra és unalmas rutinokra épül, míg mi, férfiak - akik alapbeállításunk szerint elsősorban az alkalmi szexre hajtunk -, mindannyian költők, trubadúrok, lánglelkű szerelmesek volnánk - legalábbis pár óra erejéig mindenképpen...)

 

Egyetlen házasság sem jelenthet élethosszig tartó gondtalan mámort, de a magam részéről a közös jajveszékelésre sem építenék. Minden negatív történésnek lehet kapcsolatépítő hatása, azonban nagy a baj, ha ezek kerülnek túlsúlyba. John Gottman amerikai pszichológus kutatásai szerint az optimális arány 5:1, vagyis akkor tud igazán stabillá kovácsolódni a frigy, ha egy veszekedésre öt simogatás; egy egységnyi haragra öt egységnyi szeretet jut. Mindez azt vetíti előre, hogy tragikus ostobaság a hit, mely szerint a szerelem mindent legyőz. Sokkal igazabb és érvényesebb az a törekvés, mellyel igyekszünk minimálisra csökkenteni a kapcsolatot romboló tornádók gyakoriságát. Létezik pár tipikus vihar gócpont, melyek megszüntetésével óriásit lépünk előre a pozitívumok és negatívumok optimális arányának elérése felé. (Azon kár aggódni, hogy "túljavítjuk" a házasságot, égzengésből mindig lesz elég.)

 

Számomra mindig megdöbbentő, hogy az anyagiakkal kapcsolatos nézeteltérések micsoda pusztítást képesek véghez vinni egymást szerető emberek közt. Már az is beszédes, hogy a párkapcsolati pszichológia szakkönyvei hemzsegnek az olyan példázatoktól, ahol a vita a pénz körül forog. Számomra ez pont ugyanannyira megmosolyogtató, mint amikor azon áll a bál, hogy egy kormányzatnak milyen mértékben kell támogatnia a vallásokat, az élsportot, vagy épp a kultúrát. Véleményem szerint sehogy, sokkal inkább adót kell csökkentenie, hogy a polgárok szabadon dönthessenek, mely egyházat, sportrendezvényt, könyvet, színházat, koncertet tüntetik ki figyelmükkel, s forintjaikkal. Ugyanígy: egy házasságban is örök konfliktusforrás a közös kassza, melynek nem sok értelmét és hasznát látom. Gyermekeim anyjával több mint húsz éve élek együtt, de még soha, egyetlen alkalommal sem veszekedtünk pénzügyi dolgokon. Mindketten saját belátásunk szerint gazdálkodunk, a csíráját is elfojtva az ilyen jellegű konfliktusoknak.

 

Szintén tipikus probléma, hogy a házasfelek miként bánnak saját, hátrahagyott családtagjaikkal. Alapvető kívánalomnak tűnik, hogy az ember csakis akkor kezdjen önálló, felnőtt életet, ha már képes leválni a köldökzsinórról. A fejemet fogom az olyan történetek hallatán, melyekben a kedves mama csak úgy betoppan a semmiből, s átrendezi a fiatalok életét. Két érett ember együttélése azzal a megállapodással kezdődik, hogy közös otthonukban nem fogadnak váratlan vendégeket, különös tekintettel a közeli rokonokra. Egyszerűen muszáj hozzászoktatni a szülőket, hogy nem állíthatnak be bármikor, amikor kedvük tartja, mert nem biztos, hogy a fiatalok éppen rájuk kíváncsiak. Ez még abban az esetben is igaz, ha a szóban forgó lakóingatlant történetesen a felmenők finanszírozták. Jézus szavai is ezt a gondolatot támasztják alá: "Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek." Tapasztalataim szerint ez az a konfliktusforrás, melyet a naiv szerelmesek abszolút veszélytelennek látnak, miközben számos esetben közvetlen okát jelentik az ígéretesen induló frigy későbbi elmérgesedésének. És ehhez még csak szabad bejárást sem kell biztosítani a bajkeverő szülőknek. Számos olyan barátom van, akinek a felesége napi rendszerességgel  folytatott hosszas telefonbeszélgetést az anyjával. Azért a múlt idő, mert kivétel nélkül mindnek válás lett a vége.

 

"A szerelem mindent legyőz" - vallják a lánglelkűek, s e frázis kimondásakor minden létező katasztrófára gondolnak, csupán a legbanálisabbra nem. A rózsaszín köd időszakában fel sem merül senkiben, hogy idővel talán a szex sem lesz ugyanaz a túlfűtött gyönyör, mint a kezdet kezdetén. Igaz ami igaz: alapvető küldetésünk, hogy őrizzük a lángot, akár hosszú évtizedeken át. Őszintén hiszem: amennyiben a nyitány tisztán szólt, onnantól csak elrontani lehet, ha nem figyelünk oda a másikra, vagy önmagunkra. (Ugye érezzük, hogy nem a szerelem az, ami átsegít az esztendőkön, sokkal inkább a tudatosság?) Abban az esetben azonban, amikor már a felütés is hamis volt, lényegesen nehezebb pályán játszunk. A magam részéről sohasem értettem azon férfitársaimat, akik frigid nőt vezetnek az oltár elé, vagy legalábbis olyat, akiben képtelenek valódi vágyat kelteni. E téren a különböző vallások is vastagon sárosak: elképzelni sem tudok nagyobb felelőtlenséget, mint érintetlenül házasodni.

 

Ha létezik olyan párkapcsolati terep, ahol a szenvedély önmagában semmit sem old meg, az pont a problémák orvoslása érdekében folytatott kommunikáció. Az "ami a szívemen, az a számon" népi bölcsesség e téren abszolút kudarcra ítéltetett. Amikor vitát folytatunk - tegyük ezt lobbanékonyan, vagy a lehető legvisszafogottabban - paradox módon nagyon is észnél kell lennünk. Nem árt, ha előre egyeztetjük, mi lesz a téma, mit szeretnénk megoldani. Ez már csak azért is lényeges, hogy lehetőséget se adjunk egyéb sérelmek felhánytorgatására, a másik teljes elárasztását kockáztatva. Hasznos lehet az is, ha előre rögzítjük a beszélgetés időintervallumát. Különösen fontos, hogy amint kezdene elszabadulni a pokol, szakítsuk meg a veszekedést és adjunk egymásnak húsz percet - ennyi elég szokott lenni, hogy lehiggadjunk, s pulzusunk visszatérjen a nyugalmi szintjére. John Gottman így ír minderről a Min múlik egy házasság? című művében: "Elismerem, hogy az időpont-egyeztetés és a napirendi pontok felállítása inkább egy üzleti vállalkozást idéz, mint egy házasságot. Bárcsak tudnék néhány frappáns megoldást ajánlani, amellyel le lehet küzdeni ennek az ügymenetnek a mesterségességét, de nincsenek ilyenek. Csak annyit mondhatok, hogy ez a megközelítés a legtöbb pár esetén jól működik."

 

Így megy ez. Tűz és jég - mindkettőre égető szükség van. Arra meg különösen, hogy felismerjük, mikor melyiket érdemes bevetni.