Korunk átlagembere irgalmatlanul elkényelmesedett. Számomra úgy tűnik, mintha az egész bolygón mindenütt egy gondoskodó, jóléti államra vágyna a polgár, skandináv szintű központi szolgáltatásokkal, bolgár mértékű adóterhek mellett. Sokak fejében nem csupán az nem áll össze, hogy a költségvetés bevételi és kiadási oldalának egyensúlyt illik mutatnia, de még odáig sem jutnak el, hogy valójában a központi hatalom jellege, működési köre is ezerféleképpen megrajzolható. Ebben természetesen az oktatás is ludas: szinte minden tankönyv ugyanazokról az állami funkciókról beszél; még véletlenül sem engedi, hogy a diák fantáziája elkalandozzon, alternatív utakra tévedjen. Pedig ez volna a lényeg: legyen valamiféle önálló elképzelésünk arról, hogy mit várunk a politikától, s mit nem.
MEGVÉDENI A POLGÁRT - A KÜLSŐ FENYEGETÉSTŐL
Ez az a csomag, amelynek szükségességét illetően - az anarchistákat leszámítva - mindannyian egyetértünk. Rendvédelem, határvédelem, jogvédelem, fogyasztóvédelem, katasztrófavédelem - csupa olyan szolgáltatás, amely az egyén biztonságát növeli, mégpedig olyan területeken, ahol a gondok önerőből - jellemzően - nem elháríthatók. Vegyük észre, hogy a külső fenyegetést az esetek zömében a másik ember jelenti, vagyis elsősorban egymástól kell megvédeni a polgárokat. Ez az állam elsődleges és messze legfontosabb feladategyüttese, éppen ezért döbbenetes látni, hogy a nyugati világ egyes szegmenseiben éppen ezt készülnek elengedni. Néha az az érzése az embernek, hogy szándékosan eresztik a farkasokat a bárányok közé. Ma már nem csak arról van szó, hogy a gyakorlatban büntetlenül engedik az agresszív garázdálkodást (lásd: az elmúlt szilveszteri randalírozások Európa nagyvárosaiban), hanem egyenesen jogi eljárásokat és kiskapukat kreálnak (Egyesült Államok), hogy a bevándorló-hátterűek ne is lehessenek büntethetők, vagy legalábbis lényegesen enyhébben, mint az őslakosok. Ami engem illet: én minden mást hagynék a fenébe, a központi hatalom helyében szinte kizárólag erre a csomagra koncentrálnék: megvédeni az egyén szabadságát, biztonságát.
MEGVÉDENI AZ ÁLLAMOT - A POLGÁRTÓL
Szinte jelképértékű, hogy a magyar történelem valaha volt legrettegettebb szervezetét Államvédelmi Hatóságnak nevezték. Rákosiék rémuralmának kínzásai és kegyetlenkedései itt koncentrálódtak. Azt kell tisztán látni, hogy az állam nem szorul semmiféle védelemre. Minden olyan eszköz, melyet az állam védelmében valaha bevetettek - titkosrendőrség, besúgó hálózat, cenzúra, a sajtószabadság korlátozása, politikai mozgalmak ellehetetlenítése - kizárólag a diktatúrát szolgálja. Természetesen egy demokráciában is létezhetnek speciális rendvédelmi egységek - Terrorelhárítási Központ, Országgyűlési Őrség stb. - azonban ezek működését egy jogállamban a transzparencia jellemzi és még véletlenül sem az öncélúság. Ez megint egy olyan fejezet, amelyben a legtöbben tökéletesen egyetértünk, egységesen elutasítva a diktatúrák teljes eszközkészletét. Épp ezért muszáj felkapni a fejünket minden olyan hírre, amikor állami cenzúráról, a szólásszabadság (sok esetben törvényben rögzített) megnyirbálásáról, karhatalmi túlkapásokról, másként gondolkodók önkényes rendőri vegzálásáról hallunk - történjen mindez keleten vagy nyugaton.
MEGVÉDENI A POLGÁRT - ÖNMAGÁTÓL
A két szélsőérték után - amelyekkel lényegében mindenki egyetért, illetve amiket mindenki elvet - most következzenek a közbülső állami feladatcsomagok, melyek megítélése már a legkevésbé sem egységes. Először vessünk egy pillantást azokra az intézkedésekre, amelyeknek nincs közvetlen pénzügyi-gazdasági vonatkozásuk. Szimpla korlátozásokról, tiltásokról van szó. Itt az alapvető társadalomfilozófiai kérdés nem más, mint hogy lehet-e felnőttnek tekinteni egy nagykorú állampolgárt, avagy a sírig dajkálni kell? Egyedül a liberális megközelítés az, amely kikéri magának az atyáskodást, s hogy számos kérdést eldöntenek a feje felett. A balosok és a konzervatívok sokkal könnyebben elfogadják, ha úgy bánnak velük, mint a taknyos gyerekekkel. Miről is van szó voltaképpen? Drog- és alkoholfogyasztás, prostitúció, eutanázia, házasságtörés, homoszexualitás, biztonsági előírások, kötelező munkaszünet stb. Ezek megítélése koronként, földrajzi helyenként és kultúránként eltérő. Száz éve szesztilalom volt Amerikában, s pár hónapig - a Tanácsköztársaság idején - Magyarországon is. Az iszlám országokban ma is ez a helyzet. A homoszexualitást számos nyugati országban még a múlt század második felében is börtönbüntetéssel sújtották - manapság Európa országaiban ez ma már elképzelhetetlen, mohamedán vidéken azonban továbbra is veszélyes kaland az egyneműek szerelme. Ugyanígy: ma már csak a régmúlt rossz emléke a házasságtörés társadalmi szintű büntetése, a magas tudatszintű társadalmakban ez totálisan magánügy. A prostitúció és a droghasználat szabályozása a mai napig igen komoly eltéréseket mutat a nyugati civilizáción belül is. Ugyanez a helyzet az olyan hétköznapi jelenségeknél is, mint amilyenek a kültéri sportok: le szabad-e térni a kijelölt túraútvonalakról, ki lehet-e úszni a bóján túlra, kinn maradhat-e az ember a vízen a viharjelzést követően stb. - ezerféle megközelítéssel találkoztunk már. Aligha vitás: ha egy társadalom felnőttként tekint a polgáraira, ott nincs helye semmiféle korlátozásnak, amellyel az állam önmagától védené meg az egyént. A figyelmeztetések és az ajánlások abszolút építőek és segítőek, de ennyi. Döntsön mindenki maga, s vállalja is érte a felelősséget! Különben miért neveznénk magunkat felnőttnek, cselekvőképesnek, beszámíthatónak?
Ami a tudatmódosító szereket illeti, ha létezik olyan alkoholtartalmú ital, vagy drogféle, mely bizonyítottan agresszívé és közveszélyessé formál bárkit, úgy annak engedélyezése/tiltása már nem e fejezet témája. A legtöbb szerrel azonban nem ez a helyzet; valójában csak a gátlások csökkennek - az erőszakosság a személyiségből fakad, nem a bevitt anyagból. A múlt héten brutálisan meggyilkolt rendőr esetében is arról szólnak a hírek, hogy az ámokfutó elkövető nagy valószínűség szerint kábítószer hatása alatt állt. Természetesen e befolyásoltság nem jelent enyhítő körülményt, éppúgy életfogytig tartó fegyházbüntetésre számíthat, mintha tettét józanul követte volna el.
MEGVÉDENI A POLGÁRT - A SZEGÉNYSÉGTŐL
Továbbra is az állam atyáskodó szerepéének létjogosultságát firtatjuk, ám e fejezeten belül a közvetlen pénzosztogatás a téma: segélyek, járadékok, támogatások. Ide tartozik a feltétel nélküli alapjövedelem kérdése is. Nincs olyan politikai erő a világon, amely ne azt hirdetné, hogy senkit sem hagyunk az út szélén. Az álláspontok csupán abban különböznek, hogy mely társadalmi rétegeket szükséges istápolni, valamint hogy milyen mértékben és módon. E téren lehet olyan felfogást képviselni, mely szerint a teljes gazdasági egyenlőség a cél; de mondhatjuk azt is, hogy kizárólag a fogyatékossággal élők részesüljenek bármiféle központi támogatásban. (A magam részéről ezt tartanám a legigazságosabbnak.) A kommunista egalitarizmus valódi ellenpólusát az állami újraelosztás nullára redukálása, a szociális háló teljes felszámolása jelentené.
MEGVÉDENI A POLGÁRT - A GONDOSKODÁS HIÁNYÁTÓL
A jelen posztban megjelenő utolsó állami feladatcsomagba a központi szolgáltatások kerülnek, melyek összességében a költségvetés kiadási oldalának oroszlánrészét adják. Nyugdíj, oktatás, egészségügy, közlekedés - a hazai büdzsé felét már ezek felemésztik, és akkor még nem beszéltünk kultúráról, sportról, vallásról, illetve közmédiáról. Magyarországon egyedül az LA75 (Le az Adók 75%-ával Párt) hirdet radikális változást, jóllehet az állami nyugdíjrendszer megszüntetését még ők sem látják reálisnak. Minden más politikai erő magától értetődőnek gondolja, hogy a központi hatalom ezerféle kényelmi szolgáltatást nyújt; fel sem merül bennük, hogy ezek akár piaci alapon is működhetnének. A nyugati világ nagy része ugyancsak széles jóléti államot működtet, alanyi jogon járó juttatások tömkelegével, tetemes adókkal, a GDP-hez mérten igen magas államháztartási kiadásokkal. Európa országaiban átlagosan a megtermelt GDP fele landol a központi költségvetésben, de 35% alá sehol nem megy. Ez pedig meglehetősen veszélyes játék. Vito Tanzi, a Harvard egyetem egykori közgazdász professzora szerint a stabil fejlődést leginkább szolgáló érték 30% körül mozog. Az öreg kontinensen ez szemmel láthatóan senkit sem érdekel.
Orbán Viktor a következőképpen reagált a múlt heti rendőrgyilkosságra: "Budapest egy olyan város, ahol a gyilkosság, különösen a rendőrgyilkosság messze nem mindennapos esemény, hanem módfelett ritka. Ez olyasmi, amihez nem vagyunk hozzászokva. Ezért megráz és meg is rendít bennünket. Ez azt jelenti, hogy a rendőreink jól végzik a munkájukat. Magyarországon egy ilyen esetnél nem a vállunkat rándítjuk meg, nem azt mondjuk, hogy tegnap is hallottunk ilyet, meg ilyen szokott lenni, meg egyes városrészekben, mint számos nyugat-európai országban ez szinte napi gyakorlat, hanem azt mondjuk, hogy Úristen, mi történt." A miniszterelnök persze némiképp túloz. A rendőrgyilkosságok Nyugaton sem gyakoriak. És az is tény, hogy az effajta ámokfutás szinte kivédhetetlen, függetlenül a rendőrállomány felkészültségétől, avagy az adott ország etnikai összetételétől, illetve politikai vezetésétől. A lényeget illetően azonban igazat kell adnunk Orbánnak: szerencsések vagyunk, mert alapvetően biztonságos helyen élünk. Magyarországon az állam kétségkívül ellátja első számú feladatát, a polgárok védelmét mindenféle agresszióval szemben. Aligha létezik ennél fontosabb szempont, amikor politikai alternatívák között választunk.
Az utolsó 100 komment: