Puzsér Róbert a 10 legpusztítóbb élethazugság című Sznobjektív adásban találóan fogalmaz: ez az a mondat, amellyel a csúnya lányok álomba sírják magukat. Nyilvánvaló, hogy a szépség egy külső jegy: a formákról, az arányokról szól, a belső tartalomnak ehhez nem sok köze van. A lényeget illetően az ország kritikusának igazat kell adni, álláspontja további részével azonban bőven lehet és kell is vitatkozni.

Puzsér szerint a szépség túlértékelt jegy, hiánya bőven kompenzálható más értékekkel. Ez legalább olyan nagy élethazugság. A szépséget nem lehet eléggé túlértékelni és hiánya semmilyen módon sem pótolható. Nem csupán a párválasztás során, de a teljes életpályánk minden egyes állomásán előnyt élvezünk, ha vonzó külsővel bírunk. Teljesen tudattalanul már a tanárok is szép diákoknak kedveznek, a munkaadók, az üzleti élet döntéshozói és a választópolgárok ugyanígy előnyben részesítik a jó megjelenésűeket. Éppen ezért a legjobb és legbiztosabban megtérülő befektetés az, amit a külsőnkre fordítunk. Már a szülők felelőssége is óriási, hiszen számos teendő - például a fogszabályozás - semmilyen halasztást nem tűr. Más beavatkozások ugyan elodázhatóak - diéta a kövéreknek, szépészeti műtét az elálló fülűeknek -, ez esetben azonban a lelki sérülések jelentik azt az árat, amit a gyereknek kell megfizetnie.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a férfiak és a nők nem ugyanazon a pályán fociznak. Egy közelmúltban végzett összeurópai felmérés szerint a nők boldogságérzetét meghatározó tényezők közül külső megjelenésük a harmadik helyen szerepel, nem is alaptalanul: a párválasztás során messze ez a legfontosabb ütőkártyájuk. Egy férfi ilyen tekintetben kényelmesebben mozog, hiszen a megfelelő fellépés, a határozottság, a karizmatikus személyiség, a pénz és a társadalmi státusz mind olyan értékek, melyek a fizikai szépségtől függetlenül képesek növelni a vonzerőt. Teljes egészében azonban sosem fogják kiváltani a jó külsőt. A kövér bankár felesége - legyen bármilyen odaadó és hűséges - ovuláció idején ellenállhatatlan késztetést fog érezni, hogy a szálkás, napbarnított, borostás kertészfiúval flörtöljön. Nincs ebben semmi rossz és semmi érthetetlen: az ösztöneink a szépet keresik. Önző génjeink a túlélésre hajtanak, melynek legbiztosabb útját egy egészséget sugárzó, fiatal és szaporodóképes partner becserkészése jelenti; amit a másikban esztétikai élménynek élünk meg, az valójában a fajfenntartás ősi késztetésének belső, dörömbölő hangja.

Az elmúlt pár ezer évben - s azon belül is különösen az utóbbi pár évtizedben - markánsan változott a világ. Egy zsákra való olyan ösztönkésztetéssel bírunk, melyek ezer esztendővel ezelőtt még a lényegesek voltak, mára viszont totálisan elveszítették funkciójukat. Egy havonta másfél milliót szakító menedzserasszonynak semmi szüksége egy jól kereső férjre. A robotporszívók és mosogatógépek korában a nők háziassága sem számít ugyanolyan elengedhetetlen értéknek, mint annak idején. A 21. századra az okosok végképp legyőzték az erőseket: az irodaházak világában az intelligencia jobban szolgálja a túlélést, mint az izomerő. A szociális ellátások, a tudatos családtervezés és az apasági teszt korában a szexuális hűség és az ahhoz kapcsolódó féltékenység is elveszítette minden evolúciós jelentőségét. Azzal együtt, hogy mindezt racionálisan belátjuk, az ösztöneink még a régi sémák szerint működnek. A legmenőbb üzletasszonyok is a gazdag és domináns fickókra mozdulnak, s a legmodernebb férfiak is a házias és hűséges lányokra fognak vadászni. A szépség iránti vágy ráadásul nem csupán mélyebb mindezen ösztönöknél, de minden bizonnyal a legtartósabb is, hiszen ez az, amit semmilyen szempontból nem kezdett ki az idő. A szépségideálok gyakorlatilag évszázadok óta változatlanok, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított ideál ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró áll, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult divattervezők diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hatvannégy esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Az égvilágon semmi okunk arra, hogy ösztönvilágunkat a szépségkultusz terén megkíséreljük felülírni. Lehet, hogy száz év múlva mindegy lesz, mennyit keres egy férfi, vagy hogy mennyire házias egy nő. Ám az egészségről és termékenységről számot adó külső vonzerő evolúciós küldetését - úgy tűnik - semmi sem képes kiváltani.

"A szépség belülről fakad..." Tudjuk, hogy hamisság, ám mégis azt érezzük, hogy a mondásnak azért van valami apró igazságtartalma. A valóság az, hogy a címbéli frázis nem a szépségről, hanem a kisugárzásról szól. A mosolyról, a szemek kalandra hívó csillogásáról, s az életigenlő, emberszerető auráról. Ez a kisugárzás nem teszi szebbé a tulajdonosát, nem változtatja meg az arc arányait, nem varázsolja hófehérré a fogsort és nem teszi dúsabbá a hajzatot, de mégis határozottan vonzóbbá formálja az embert. E kisugárzás megléte a szépeket még kívánatosabbá nemesíti, hiányában pedig még a legtökéletesebb szépségek is fakók, ridegek és érdektelenek maradnak.