Nietzsche szerint nincs új a nap alatt, a világot egy állandó körforgás jellemzi. Jómagam azok közé tartozom, akik nem így látják. A fejlődés a történelem során mindvégig kitapintható, bár semmiképpen sem töretlen és számos zsákutcával tarkított. Ezekkel együtt is egyértelműen láthatóak azok az ívek, amelyek a gyűjtögetéstől az automatizált termelésig; a pergamentől az internetig; a rabszolgatartástól a polgári demokráciáig húzódnak. Nemsokára itt a töri érettségi. Vajon átlátja-e egy mai, középiskolás diák, hogy honnan és hová tart az a világ, amelybe beleszületett?
Az a szomorú valóság, hogy az átlagembernek halvány fogalma sincs az őt körülvevő tágabb környezetről. S most nem elsősorban az Észbontók című tévéműsor pallérozott elméjű játékosaira gondolok, akiktől megtudhattuk, hogy a honfoglalás 1956-ban volt, amikor a törökök elfoglalták Magyarország egy részét, illetve hogy az 1948-as szabadságharcot a tatárok ellen vívtuk. (Azon már meg sem lepődtem, amikor Tinódi Lantos Sebestyén kapcsán nem tudták eldönteni, hogy az Aranycsapat tagja volt-e...) Ezeket az embereket látva mindig azon gondolkodom, hogy miként tudnak egyáltalán életben maradni. Sajnos néhány szinttel feljebb sem sokkal biztatóbb a helyzet. A pár évvel ezelőtt a Youtube-on közzétett egyetemistateszten is parádésan tájékozott hallgatókkal találkozhattunk. A megkérdezettek közül alig tudta valaki, hogy mekkora a feszültség a hazai elektromos hálózatban, s a "melyik tenger határolja Csehországot?" kérdés is kifogott a többségen. (Szerencsére a büfé alkalmazottait is letesztelték, ők azért flottul válaszoltak.) Jómagam - a munkáltatót képviselve - több száz állásinterjún vagyok túl. Ha fiatal, frissen érettségizett a jelölt, a legtöbbször megteszem, hogy a sablonkérdések közé beleszövök egy-egy gyilkos feladványt is, például: mikor volt a mohácsi csata? Mondanom sem kell, kivétel nélkül minden érintett csak hebeg-habog. Úgy tűnik, hogy a mai magyar oktatás még a legalapvetőbb tájékozottsággal sem képes felruházni a diákokat, nemhogy a nagy történelmi összefüggések átlátásával.
A hazai oktatási szisztéma - hosszú-hosszú évtizedek óta változatlan módon - az egyes tudományágak alapjait egymástól hermetikusan elzárt, elvont, száraz tananyagként igyekszik a diákok fejébe verni. Nem csoda, ha a sok, önmagában érdektelen információból nem áll össze egységes kép, melyből kirajzolódnának a mozgatórugók és az irányok. Sokak számára még az sem világos, hogy a történelemnek van-e konkrét célja, vagy csupán véletlenszerűen halad egy előre meg nem határozott úton. Természetesen minden jel arra utal, hogy az utóbbiról van szó. Ahogyan a fajok eredetét a biológiai evolúció, úgy az emberiség sorsát a tudati evolúció formálja. A szellem folyamatos fejlődése teremti meg a tudományos-technikai áttöréseket; ezen keresztül formálódik a gazdaság, mely meghatározza az életmódot, a népszaporulatot, a társadalmi berendezkedést és a kultúrát; ez utóbbi részeként fejlődik a nyelv, a művészet és a vallás is. Minden mindennel szorosan összefügg, s az egyes területek kölcsönösen hatnak egymásra. Csak a példa kedvéért: minél gazdagabb egy társadalom, annál többet áldoz kultúrára. Azonban az egyes művészeti megnyilvánulások üzleti projektek is egyben, így erősen visszahatnak a gazdaságra. Vagy egy másik példa: a radikális antifeministák rendre visszasírják a régi, daliás időket, amikor a családfő a földeken izzadt, míg asszonya rendben tartotta a háztájit, nevelte a gyerekeket és főzött, mosott, takarított. A nagy nosztalgiázás közepette csak arról az apróságról feledkeznek el, hogy az ipari forradalom a társadalom túlnyomó többségét beköltöztette a városokba, ahol gyerekek óvodába, iskolába járnak, s nemhogy háztáji nincs, de jellemzően még ház se, csupán egy hatvan négyzetméteres bérlemény, melynek rendben tartása már nem kíván meg egy teljes embert. Vagyis a férfi-női szerepek sem bebetonozottak, a gazdaság változásai e területre is kihatnak. Az egyes vallásokat ugyanígy az életmód és az abból fakadó korszellem hozza létre, alakítja, majd hagyja maga mögött, még akkor is, ha eleddig minden kor a maga hitét tartotta egyedül igaznak és üdvözítőnek. A tudati evolúció érdekes módon formálja istenképünket: a politeizmustól a monoteizmuson át a jelen agnosztikus világáig.
Nem szükséges kimagasló történelmi éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük: a tudományos-technikai és gazdasági fellendülés mindig azokat a korokat jellemzi, amelyekben a kreativitás szabadon szárnyalhat. Háborúban, fogságban, kényszer alatt - amikor mindenki sündisznóállásba helyezkedve a túlélésért remeg - az emberi alkotóerő igen rosszul teljesít. Albert Jay Nock szerint a történelem valójában nem más, mint örökös versengés a társadalmi és az állami hatalom között. Az előbbin azt a világot értjük, amelyben az egyén - és ezáltal a széles társadalom - szabadon kibontakoztathatja talentumait, míg utóbbiban az állami bürokrácia túlsúlya megfojtja az egyéni kezdeményezéseket. (Nyilván nem téveszt meg senkit az, amikor egy brutális elnyomó hatalom - pusztán hazug marketingcélból - a "népi" és a "demokratikus" jelzőket aggatja magára.) Minimum jelképértékű az, hogy a szabad társadalmak innovációi még nagyobb szabadságot hoznak létre, elég, ha csak az internetre, az orvostudományra, az automata technológiákra, vagy az egyre fejlettebb közlekedési megoldásokra gondolunk.
A szabadság tehát nem csupán a legfőbb morális érték, de a progresszió motorja is egyben. Pontosan azért érdemes ismernünk a történelmet - s az egyes korszakokat jellemző filozófiát, etikát, jogot, társadalmi berendezkedést és gazdaságot - hogy pontosan meg tudjuk különböztetni egymástól a haladást és a regressziót. Ez egyáltalán nem egy passzív és meddő tudás, hanem nagyon is lényeges alapköve a jövőépítésnek. Természetesen a politikusok pártállástól függetlenül minden esetben azt állítják - néha még el is hiszik maguknak -, hogy ők - és kizárólag ők - képviselik a progresszív irányzatot. Mi azért ne dőljünk be a propagandának, ezzel szemben igyekezzünk minden politikai tettet, törvényjavaslatot és ideológiai elgondolást annak fényében megítélni, hogy az növeli, avagy csökkenti az egyén - és ezáltal a teljes társadalom - szabadságát. Amikor Orbán Viktor illiberális gazdaságpolitikáról beszél; amikor a baloldal adót emelne; amikor az oktatást porosz jelleg és a központosítás jellemzi, amikor Karácsony Gergely szerint hiba volt a sok százezer rokkant egészségügyi felülvizsgálata; amikor meg akarják tiltani, hogy a nőt nőnek, a férfit férfinek nevezzük; amikor a regnáló pápa antikapitalista igét hirdet - ezek mind olyan jelzések, amelyekről el kéne tudnunk dönteni, hogy a haladást, avagy a visszafejlődést szolgálják. Ez az átlagos műveltségű polgár számára lehetetlen küldetés, ám még az éles szeműek számára sem egyszerű mutatvány. A konzervatívok ugyanis harsányan kinevetik a baloldali túlkapásokat és négyet lépnének hátra, amikor elég lenne kettőt. Enyhén szólva is túlzás, amikor Bayer Zsolt azt mondja: "a reakciós a mai forradalmár". És fordítva: a balosok szentül hiszik, hogy a legőrültebb húzásaik is előremutatóak, s az intellektuális felsőbbrendűség megingathatatlan tudatával vezetik bele országaikat a legnyilvánvalóbb katasztrófákba. Pedig elég lenne ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el ugyanazokat hibákat újra és újra, mintha valóban örök körforgásban élnénk. Orbán Viktor beiktatási beszédében a következőképpen fogalmazott: "Az a célom, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosítsuk az embereknek, hogy saját elképzelésük szerint juthassanak előre." Jó lenne hinni, hogy komolyan gondolja.
