Móricz Zsigmond regénye ezer sebből vérzik. Nyomasztó, komor és nem hozza el a kellő katarzist; arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy az olvasóban kétségeket ébresszen a valódi "jóság" természetét illetően. (Móricz mentségére szolgáljon, hogy művét nem gyermekregénynek szánta, ezzel szemben a legtöbben az általános iskolában, kötelező olvasmányként találkoztunk vele. Talán érett felnőttként könnyebben emészthető a mű.) Egy biztos: az a fajta gátlásos, önbizalom-hiányos szerénység, amit Nyilas Misi bemutat, a legkevésbé sem nevezhető példaértékűnek.

Légy csendes, előzékeny, szabálykövető, tisztelttudó - sokan még ma is így indítják útnak gyermeküket, a fene se érti, miért. Ez az attitűd sosem volt nyerő, s ezt egy szülőnek - több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött - pontosan tudnia kéne. Ha apa és anya született vesztesek, úgy miért akarnak az utódaikból is lúzert faragni? Ha ők maguk immáron egy fél életet végigszenvedtek, mert nem voltak elég vagányak, magabiztosak és rámenősek, úgy leszármazottaikat miért nem ebbe az irányba terelik? A választ Paulo Coelho fogalmazza meg találóan Az ördög és Prym kisasszony című művében: a kisember gyakran összetéveszti a jóságot a félelmeivel. Ha valamit nem mer meglépni, mert aprónak, gyengének és jelentéktelennek érzi magát, úgy szorongó passzivitását hajlamos hűségnek, hagyományőrzésnek nevezni, erkölcsi jóvá kikiáltani. Akár egy egész életet le lehet élni e finom kis öncsalással. A tipikus lúzert bemutató kedvenc filmjelenetem a Tűz van babám című klasszikusban látható. Mindannyian emlékszünk a zseniális báli epizódra, amint villanyoltáskor a tombolaasztalon tornyosuló ajándékok nagy részének lába kél. A szervező próbál a résztvevők jó érzésére hatni, s felajánl egy újabb elsötétítést, melynek alkalmával mindenki büntetlenül visszacsempészheti az elemelt tárgyakat. A lámpa azonban a vártnál hamarabb gyullad fel, s szemünk előtt megjelenik egy rém mulatságos, s egyszersmind szívbemarkolóan szomorú kép. A tombolaasztal immáron tökéletesen lefosztva, előtte az egyetlen rajtakapott bűnös: a becsületes balek, ki neje unszolására megpróbálta visszaszolgáltatni az előző körben elcsent csülköt... Móricz Zsigmond és Milos Forman kisemberével is együttérzünk, mi több, az utóbbinál még kielégületlenek sem maradunk, hiszen az üzenet ezúttal életszerű és helyes: a túlzott lelkiismeretesség bizony nem mindig kifizetődő.

Mindezek után ideje volna meghatározni, hogy a címbéli felvetés kapcsán voltaképpen mit is tekintünk optimális attitűdnek. Aki látta Lars von Trier Dogville című filmjét, az Grace karakterén át (Nicole Kidman) megismerhette a két végletet. Azt is, aki hagyja, hogy vele bármit megtegyenek (úgy, hogy a néző már a falat kaparja), s azt is, aki mindezek után kíméletlen bosszút áll. A helyes beállítottság értelemszerűen a kettő közt keresendő, nevezhetjük asszertivitásnak, vagy erőszakmentes önérvényesítésnek. Ez azt jelenti, hogy minden esetben kiállunk magunkért, élünk az önvédelem eszközével, azonban mások ellen agressziót nem kezdeményezünk. Azt is jelenti továbbá, hogy nem hiszünk a szürke zónákban, vagyis egészen addig, amíg közvetlenül nem ártunk a másiknak, készek vagyunk elmenni akár a falig. A széplelkűek dédelgetnek magukban egy olyan idealizált képet, amelyben az utolsó darab sütemény mindig ott marad a közös tálon, hiszen mindenki szemérmesen átengedi a többieknek. Azonban elég csak egyetlen életképes embert beengedni e társaságba, hogy röviddel azután egyetlen árva morzsát se találjunk.

A pszichopaták három legmarkánsabb jellemzője, hogy nem szeretnek, nem tanulnak és nem szoronganak. Amikor azt állítom, hogy van mit ellesnünk tőlük, úgy nyilvánvalóan a harmadik vonásra gondolok. Egy átlagos ember annyi gátlással, szégyenérzettel és bűntudattal él, melynek a negyede is túlságosan megterhelő egy elégedett, hatékony és komplex létezéshez. Aki sohasem blöfföl; aki nem keresi az adóoptimalizálás lehetőségeit; akinek duplájára nő a pulzusa, ha tíz méternél többet halad a buszsávban; aki kölyökkorában sosem lógott be strandra vagy kertmoziba; aki képes megkérdezni egy nőtől, hogy megcsókolhatja-e - nos, ezt az embert nem úgy hívja a köznyelv, hogy becsületes, hanem úgy, hogy tökéletesen élhetetlen. A mai pszichológia egyik legfelkapottabb területe - elsősorban Paulhus és Williams kutatásai nyomán - az ún. Dark Triad személyiség vizsgálata, amely három, némiképp egymást átfedő vonásból tevődik össze: a fent már említett pszichopátia mellett itt megjelenik a nárcizmus és a machiavellizmus is. Azért izgalmas ez a kombó, mert a jelentős karriert befutó üzleti, politikai, társadalmi vezetőket rendszerint ez a személyiség jellemzi. Természetesen nem születtünk mindannyian topmenedzsernek, s a legtöbben nem is vágyunk az ezzel járó felelősségre és hatalomra, ezzel együtt is érdemes megfigyelni a kiemelkedően sikeres embereket, jellemvonásaik közül egyet-egyet magunkává téve. Talán nem kívánunk arrogáns, antiszociális, érzéketlen, kritikát nem tűrő fickóvá válni, viszont a karizmatikusság, a bátorság, a józan kockázatvállalásra való hajlandóság és a jó értelemben vett gátlástalanság mindannyiunknak jól jöhet. 

Legyünk igazságosak: Nyilas Misi egy aprócska kölyök, akitől valójában nem elvárható, hogy az asztalra csapjon, s rosszindulatú, embertelen tanárait messzire elküldje, még akkor sem, ha az olvasó - és kifejezetten a fiatalkorú olvasó - igazságérzete ezt kívánná. Mindenesetre ebben a vékonydongájú srácban is munkál a kellő ambíció, hiszen - miközben oktatói vallatják - ez jár a fejében: "ti mindnyájan elébem fogtok jönni, és csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek". Ő maga is szégyelli, hogy ilyen "taknyos gyerek", hogy képtelen megvédeni magát, hogy a kimondott szavak szintjén csupán ennyire futja: "én nem csináltam semmit". Még ha közel sem ez a fő üzenete, annyit azért feltétlenül megtanulhatunk a regényből, hogy a jóság erő nélkül nem sokat ér. Az önmagunkért való kiállás képessége megkérdőjelezhetetlen érték, melyre gyermekeinket is kötelezően meg kell tanítanunk. Mert nem alattvalókként születtünk e világra, ahogyan utódaink sem.