"Mindennél fontosabb a halott iránt való tisztességtevés" - így mondják Maros megyében, Erdélyben. "Inkább megvonom a gyerek szájától a falatot, csak tisztességesen el tudjam temetni az uramat" - ilyet is hallani, értelemszerűen nem a felső-középosztálybeliektől. Amikor a sok százezret érő, vaskos aranyláncok a zaciban landolnak, nem ritkán azt jelzi: temetés lesz a családban. Úgy tűnik, mintha a végtisztesség megadására indokolatlanul sokat áldoznánk.

Egyik kedvenc filmjelenetem A nagy Lebowski című klasszikusból való. Miután a három elválaszthatatlan cimbora egyike meghal, a másik kettő a temetési vállalkozóval tárgyal a hamvak elszállításáról. A háromezer dolláros platina urnától villámgyorsan eljutnak a legalacsonyabb árfekvésű ajánlatig, a száznyolcvan dolláros alumínium tégelyig. A következő filmkockán már az óceán partján állnak, egyikük kezében egy fagylaltosdobozzal... Az már csak hab a tortán, hogy a szembeszél belekap a hamvakba, s vastagon beteríti őket... Akármilyen groteszk is e jelenet, sokkal közelebb áll hozzám, mint a kripták és mauzóleumok világa. A legkevésbé sem bánnám, ha hozzátartozóim egy fillért sem költenének a búcsúztatásomra, csak simán beleszórnának a Dunába. Az sem baj, ha fagyisdobozból. Sőt.

A gyász, a temetés, valamint a kapcsolódó hagyományok kultúránként igen eltérő képet mutatnak. Érdemes e népszokásokat háromféle motiváció szerint vizsgálni.

1. HIEDELMEK A TÚLVILÁG KAPCSÁN - Számos olyan népcsoport létezik, amely a mai napig úgy engedi utolsó útjára az elhunytat, hogy koporsójába pálinkát, zsebeibe pénzérméket rejtenek. Nyilván rém kínos volna, ha a másvilágra nincstelenül érkezne. Ártatlan szokás ez, nincs vele különösebb gond, ugyanakkor sokat elárul az érintettek gondolkodásmódjáról. Ha létezik olyan isteni hatalom, amely képes életre kelteni a halottat - akár reinkarnáció útján, akár a mennyországot célozva -, úgy arra a csekélységre már képtelen, hogy gondoskodjon az újjászületettről? Tényleg rászorul a Teremtő, hogy némi apróval megtámogassuk a feltámadást követő olajozott életkezdést? Ezek a kultúrák többnyire kegyeletsértésnek tekintik a hamvasztást is, hiszen e mozzanat nehezíti a test feltámadásának gördülékeny aktusát. Az iszlámot a mai napig e tiltás jellemzi, s a katolikus egyház is évszázadokon keresztül hasonló álláspontot képviselt. Csupán 1963-tól tartják megengedhetőnek a hamvasztást, ám azt is csak urnatemetőben való elhelyezés esetén, szétszórásról szó sem lehet. A reinkarnációban hívő hinduknál pont fordított a helyzet: muszáj elégetni a halottat, mert a lélek csak így képes elszabadulni a testtől, hogy újjászülethessen. Nem szükséges az isteni mindenhatóságra gondolnunk, hogy érzékeljük, e megkötések és korlátok mennyire irracionálisak. Nem is kell arra a fantáziaképre hagyatkoznunk, mely szerint Isten hatalmas (felhő alapú) szervereken őrzi genetikai kódjainkat, melyek alapján - a temetés módjától függetlenül - bármikor újra teremtheti testünket. Elég, ha a tapasztalati tényeknél maradunk: a test így is, úgy is elporlad, a zsebekbe rejtett érméknek pedig csupán a jövő régészei örülhetnek.

2. EMLÉKEZÉS - Létezik az emberben egy általános és végtelenül fals büszkeség, mely szerint imádjuk, ha ünnepelnek bennünket, ha emlékeznek ránk, ha megemlékeznek rólunk, még akkor is, ha erre semmiféle teljesítménnyel nem szolgáltunk rá. Erről szólnak a születésnapok, a névnapok, az esküvők és persze a síremlékek is. Az csak egy dolog, hogy amikor már a föld alatt nyugszunk, totálisan mindegy lesz számunkra, hogy bárki is emlékszik-e ránk. Az sem kérdés, hogy földi életünk produktumai, emberi kapcsolataink minősége fogja meghatározni, hogy az utókor miként őriz meg bennünket emlékezetében. "Nem halok meg egészen, énemnek fontosabb része túléli a temetésem" - írja Horatius, célozva arra, hogy művei életben tartják nevét. A legtöbben persze nem kerülünk be sem a történelemkönyvekbe, sem a tudományos lexikonok névmutatójába, de még a sportalmanachokba se. Valójában nem is igazán bánjuk. Ami viszont szívbemarkolóan szomorú, az az elhagyott, gondozatlan sírhelyek látványa. Talán a gyászoló házastárs még lelkesen kijár, s rendben tartja. Talán még a gyerekek is megfordulnak párszor a temetőben, ám elég két-három generáció, hogy már senki se ápolja az elhunyt emlékét. Természetesen a katolikus egyház is azzal a jó szándékkal preferálja a koporsós temetést a hamvasztással szemben, illetve azért ragaszkodik az urnatemetőben való elhelyezéshez a szétszórással szemben, hogy legyen egy hely, ahol emlékezhetünk, ahol imádkozni lehet az eltávozott lelki üdvéért. Igen ám, csakhogy imádkozni a nappaliban, a munkahelyen, vagy épp a kocsmában is tudunk. Az emlékezést nem befolyásolja a sírkő mérete, ára, díszítettsége. Megítélésem szerint az a legtisztességesebb eltávozás, ha halálunkkal a lehető legkevesebb terhet és pluszmunkát okozzuk az utókornak, különös tekintettel a sírgondozás évtizedekig tartó igényére. Kálvin nem tartozik a nagy kedvenceim közé, ám azt a puritánságot nagyra értékelem, mely szerint nem kívánt magának emlékművet, így a mai napig névtelen sírban nyugszik a genfi Plainpalais köztemetőben.

 3. A HOZZÁTARTOZÓK ÉRZELEMVILÁGA - Nyilvánvaló, hogy a temetés, a gyász elsősorban az életben maradtakról szól. Az érzelmek megélése, a veszteség feldolgozása, a kapcsolódó szokásrendszer e téren is elképesztő kulturális sokszínűséget mutat. Sokan azt vallják: a gyász magányos dolog. Mások szeretik közösségben megélni a fájdalmat, a halott melletti - sokszor napokig tartó - virrasztás kifejezetten közösségi élmény, mely a cigányságnál különösen jellemző, s része a buddhista gyászfolyamatnak is. A muszlim vallás esetén erre nincs lehetőség: az elhunytat mielőbb, lehetőség szerint még a halál napján el kell temetni, hogy lelke mielőbb Allahhoz térhessen. A hinduk azt vallják: sírni tilos, az a gyengeség és hitetlenség jele. A romák ugyanakkor kifejezetten megsiratják halottaikat, szabadon engedve minden feltörő érzelmet, s nem is értik, miként lehet hűvös önfegyelmet mutatva, befelé gyászolni. Léteznek egészen extrém megnyilvánulásai is a gyásznak. Egy ismerősöm kiadta egészen aprócska garzonját, s amikor a szokásos havi járandóság beszedését célozva felkereste bérlőjét, kissé megütközve konstatálta azt a zsúfoltságot, amelyet a fiatalember hatalmas szekrényei okoztak. Mint kiderült, elhunyt édesanyja ruháit, ágyneműit és egyéb személyes tárgyait őrizte bennük...

A temetkezés kérdése egyidős az emberiség történelmével, azonban jelentősége - az emberi tudat fejlődésével szinkronban - egyre változik. Antigoné még az életét sem tartotta drágának, csak hogy elföldelhesse halott bátyját. Ez a drámai attitűd abszolút megfelelt a korszellemnek, mely szerint a túlvilágra való megérkezés kifejezetten függ magától a temetéstől. Manapság már a halál utáni létezésben sem igazán hiszünk. Persze, titkon mindannyian azt reméljük, hogy lesz folytatása e 70-80 évnyi földi pályafutásnak. Mindenki vágyik a desszertre. Az is, akinek ízlett az ebéd, s az is, aki pocséknak találta (legalább az édességgel vigasztalódjon). Európában ugyan brutálisan csökken az egyházi temetések száma, ám még mindig ez a leggyakrabban igénybevett felekezeti szolgáltatás, évről évre messze megelőzve a kereszteléseket és házasságkötéseket. Logikus, hiszen halvány fogalmunk sincs, mi vár bennünket odaát, egy gyászmise valószínűleg nem ront a helyzeten. Ám akár szilárdan hiszünk a feltámadásban, akár csupán egy halvány reményként, amolyan bónuszjáték-esélyként tekintünk rá, civilizált emberként egyben egészen biztosak vagyunk: a temetkezés módja nem oszt, nem szoroz a túlvilági létünk alakulását illetően. Kizárt, hogy a díszes síremlék, a gazdagon berendezett kripta, a milliós költségvetésű szertartás, a többnapos virrasztás, vagy bármilyen kapcsolódó néphagyomány lesz az, amely szélesre tárja előttünk a mennyek kapuját. Talán értelmesebb volna az életre, s az élőkre koncentrálni. Talán ez jelentené a valódi tiszteletadást.