Egyre többet hallunk a Békés Iskolák programról, melynek célja a gyerekek közti - fizikai és verbális - bántalmazás visszaszorítása. Egy 2015-ös, nemzetközi felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik diákot rendszeresen zaklatnak a társai. (Ez világviszonylatban átlagos értéknek számít, félúton a Hollandiában mért 9,3%-os és a hongkongi 32,3%-os szélsőértékek között.) A rivalizálás és az agresszió a gyerekek természetes ösztönéből fakad, ám hogy ez hová fut ki, nagyban függ a környezettől, a kívülállók hozzáállásától is. "A zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amelyeket a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne is törődj vele. Okos enged, szamár szenved..."- írja Kempf Zita, az NLCafén megjelent, pár nappal ezelőtti cikkében.
Valójában közel sem egyszerű és magától értetődő az, hogy miként festene az optimális gyerektársadalom. Azt tűpontosan definiálni tudjuk, milyen az ideális felnőttvilág, ám ezt csupán mint távlati célt jelölhetjük meg. Az odáig vezető úton figyelembe kell venni a gyermeklélek sajátosságait; érzékenységét, felkészületlenségét is. Mindenesetre kezdjük azzal, hogy kijelöljük a végállomást! A fizikai erőszaknak természetesen a felnőtt társadalomban sincs semmi helye, az arányos önvédelem és a szabad akaratból kialakuló párbaj (a legártatlanabb sporteseménytől kezdve a legdurvább összeütközésig) ugyanakkor alapjognak tekinthető. A verbális agressziót tekintve kettős mércét alkalmazunk: a másikkal szemben engedékenységet, magunkkal szemben szigorúságot tanúsítunk. A szólásszabadságot olyan alapvető értéknek tekintjük, melyet - általános érvénnyel - semmilyen formában nem kívánunk korlátozni. Önmagunkkal szemben ugyanakkor kontrollt gyakorlunk, s igyekszünk úgy kommunikálni, hogy azzal ne okozzunk fájdalmat másoknak. Ez volna tehát a cél, már ami a morált illeti.
A kérdés nem csupán attól válik összetetté és izgalmassá, hogy a gyerekek érzelmileg még nem eléggé stabilak, hanem attól is, hogy a helyes kommunikáció még felnőttkorban is finom kötéltáncot jelent. Elmehetünk abba az irányba, hogy mindenki mindenkivel úgy bánik, mintha törékeny porcelánbabák volnánk, ám ezáltal valami szürreális és rém unalmas világot építenénk, melyből nem csupán a humort, de az őszinteséget és az intimitást is száműznénk. A tanártársadalom jó része - átesve a ló túloldalára - ezt az irányvonalat képviseli, s már a legapróbb cinkelést is szóval való bántalmazásnak ítéli. Ezeknek a galamblelkű, a humorérzéket hírből sem ismerő pedagógusoknak többnyire fogalmuk sincs, mi zajlik egy focipályán, egy pókerasztalnál, vagy akár egy jó hangulatú munkahelyen: az érintettek rommá szívatják egymást, lényegében mindenfajta tabu nélkül. Amíg csillog a szem és mosolyra húzódik a száj, addig aligha lehet megsértődni bármin. (Nálunk ugyanez megy otthon, kiskamasz gyerekeimet egészen pici koruk óta edzésben tartom. Szinte kizárt, hogy bármilyen jóindulatú élcelődésen kiakadjanak.) Ahhoz persze, hogy ez jól működjön, szükséges némi szociális intelligencia. Hajszálpontosan tudnunk kell, kinél-kinél hol húzódik az a határvonal, melyet nem léphetünk át anélkül, hogy sérülést okoznánk. Odáig azonban feltétlenül el kell merészkednünk, hogy a jó értelemben vett pimaszság minden szem gyümölcsét leszüretelhessük.
Az igazán szívszorító az, amikor még egy tanárember sem rendelkezik megfelelő érzelmi intelligenciával, s önnön népszerűségét többre értékeli, mint diákjainak lelki egészségét, így képes egy-egy poén kedvéért akár hiperérzékeny kamaszokat is megalázni. Jómagam számtalanszor tapasztaltam hasonlót annak idején, holott egyházi középiskolába jártam, s a jámbornak mondott szerzetesektől valahogy mindig többet várna az ember. Ahhoz, hogy békés iskolákat - s hosszú távon békés világot - teremtsük, az a minimális elvárás, hogy a pedagógusok megfelelő példát mutassanak. A második lépcsőfok, hogy legyen bennük szándék és képesség, hogy a gyengéket megvédjék a bántalmazóktól. A harmadik, és korántsem könnyű lépés, hogy segítsék a diákokat egy megfelelő értékrend kialakításában. Pontosan tudjuk, hogy egy kisgyerek számára önmagán kívül semmi más nem létezik, s ez így is van rendjén. Idővel aztán kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy él még vagy 7,5 milliárd ember a bolygón, s bár a saját szükségleteink továbbra is a legfontosabbak, ezeket nem elégíthetjük ki mások kárára. A szülők mellett a tanárok felelőssége óriási abban, hogy a kamaszokban az együttműködő attitűd kialakuljon. (Pokoli a baj, ha ez nem történik meg. Találkoztunk már elviselhetetlen vénemberekkel, akik még 70 évesen sem látnak tovább a saját szűk világuknál; s ismerünk örök áldozatokat is, akik sosem merték felvenni a kesztyűt. Mindkét szélsőség tragikus.) Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, a Békés Iskolák program komoly hangsúlyt fektet arra, hogy kívülállóként se legyen senki passzív nézője, néma cinkosa az agressziónak. Ez talán a legnehezebb feladat, hiszen a gyerekekből - akik sokszor tele vannak félelemmel és szorongással - valódi hősöket kell faragni, akik hajlandók kiállni az embertelenséggel szemben. Fontos tudni, hogy ezek a bátrak komoly rizikót vállalnak. Ha a falkavezérek agresszívek - és erre mindig nagy az esély - úgy fellépésükkel fizikai épségük is veszélybe kerülhet. Kockáztatják a kiközösítést is, ami 10-12 éves korban katasztrofális lehet. Ráadásul, ha az osztályközösség éretlen, s értékrendje kezdetleges, úgy nem hősnek, hanem ünneprontónak, poéngyilkosnak titulálják majd őket, vagyis még morális síkon sem nyerik el jutalmukat. Hosszú távon persze mindenképpen ők a nyertesek, hiszen akiben már gyerekkorban kialakul az igazság melletti kiállás eszménye és elszántsága, azt felnőttkorában sem fogja a birkaként a vágóhídra terelni egyetlen diktatórikus szekta, vallás, vagy állam sem. Szóval: kétségkívül nemes küldetés, ám kifejezetten kemény nevelési munka is egyben; tanár legyen a talpán, aki frusztrált kiskamaszokból emelt fejű hősöket farag.
"Okos enged, szamár szenved" - Léteznek olyan helyzetek, amikor a címbéli mondás igaz lehet. Súlytalan, gyermeteg viták esetén - kié legyen a sárga homokozó lapát - feltétlenül alkalmazható. Azonban ahol az agresszió felüti a fejét, ott abban a minutumban érvényét veszíti. Engedni az erőszaknak, avagy kívülről, tétlenül végignézni azt - abszolút életellenes stratégia. Aki ezt szülőként, tanárként, vagy lelkipásztorként, mint erényt hirdeti, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy aljas. Akkor is, ha komolyan gondolja. Akkor meg pláne, ha maga sem hisz benne, csak könnyebb rávennie a gyereket az áldozatszerepre, mint megvédenie.