Október közepén életbe lépett az új hajléktalantörvény. Azóta másról sem hallunk, csak tiltakozásokról, petíciókról, tüntetésekről. Gyurcsány Ferenc - szolidaritásként a fedél nélkül élőkkel - kicsiny frakciójával egy egész éjszakát a parlament lépcsőjén töltött. Hernádi Judit nem csak tüntetett, de az ATV-ben nyilatkozott is kiállása kapcsán. Egyik gondolata különösen megragadott: "Mi harcoltunk egymással és kárörvendtünk a másik vesztén. Az a baj, hogy kárörvendünk, és nem gondoljuk azt, hogy ő másképp gondolja, de nyilván jót akar." Időről időre számos olyan politikai és gazdasági kérdés kerül napirendre, amelyek kapcsán nehéz jóindulatot feltételezni egyik vagy másik félről. Ám amikor a társadalom legmélyebbre csúszott rétegéről, a hajléktalanokról van szó, alig hiszem, hogy bárki is ártó szándékkal közelítené a témát. A kérdés csupán az, hogy mit mond a józan morál, s hogy miként lehet az erkölcs szavát a gyakorlatba átültetni. 

Etikai síkon ismerjük az alapvetést: mindent szabad, amivel nem ártunk a másiknak. Bayer Zsolték - az új törvény védelmében - rendszeresen arról beszélnek, hogy a hajléktalanokat meg kell menteni önmaguktól. A morál szava ezzel szemben az, hogy mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak szeretné. Aki olvasta Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? c. könyvét, az pontosan tudja, hogy kevés olyan elegáns öngyilkosság létezik, mint a fagyhalál. Ha úgy döntök, hogy eldobom az életemet, s egy 21 éves Royal Salute társaságában belevetem magam a mínusz 20 fokos, téli éjszakába, akármilyen ostoba döntést is hoztam, senkinek sincs joga megállítani. Már magát a közterületen történő alkoholfogyasztást is számos önkormányzat rendeletben tiltja, holott ez aztán egy végképp ártalmatlan cselekedet, korlátozása totál feleslegesen csorbítja az ember szabadságjogait. Képzeljük el, hogy a langymeleg őszben a Liszt Ferenc tér egyik bárjának teraszán kedélyesen borozgatunk. Egy méterrel odébb egy hozzánk hasonlóan ápolt és szelíd fiatalemberekből álló társaság egy köztéri padon ülve ugyanannak a termelőnek a rozéját kortyolja. Mitől elfogadható az egyik, s tiltott a másik tett? Most változtassunk annyit a sztorin, hogy a padon ülő fiatalok mosdatlanok és irgalmatlan bűzt árasztanak. Érezzük a különbséget? Amikor a hajléktalanság problematikáját feszegetjük, bármilyen együttérzők is vagyunk, egyszerűen nem sétálhatunk el képmutató módon - becsukott szemmel és orral - mindazon ártalom mellett, amelyet a hajléktalanok jelentenek: bűz, kórokozók, a városkép tönkretétele.

Nem vitás: embertelen az a szélsőséges rendpártiság, amely semmibe veszi a hajléktalan honfitársaink alapvető jogait. És ugyanígy: embertelen az a szélsőséges baloldaliság, amely semmibe veszi a többségi társadalom alapvető jogait. (Az az áldozatközpontú szemlélet, amelyben a hajléktalanok érinthetetlenek, nem csupán morális tekintetben, de logikailag is kikezdhető. Amennyiben ugyanis a többségi társadalom érdekeit a szőnyeg alá söpörjük, úgy ők válnak áldozattá, s kezdődhet minden elölről.) Még Gyurcsány is - akit láthatóan meglepett, hogy fedél nélkül töltött éjszakája során elsősorban olyanok keresték fel, akik totál ki vannak bukva az aluljárók mocskától és bűzétől -, belátta hajnalra, hogy nem optimális megoldás az, ha mindenki ott hajtja álomra a fejét, ahol csak szeretné: "Meghallgattuk őket és érteni akartuk őket." Ha viszont megérkeztünk oda, hogy mindenki jószándékú, mindenki segíteni szeretni - nézd el nekem, kedves Olvasó, ezt a széplelkű naivitást -, s mindenki egyetért abban, hogy a hajléktalanoknak nem az utcán van a helyük, innentől nincs értelme hangos ideológiai csatákat vívni, hiszen a kérdés puszta technikai problémává egyszerűsödött. Figyelembe véve az érintettek valós szükségleteit, a következőkről érdemes beszélni:

• Van-e megfelelő számú férőhely a szállásokon és a nappali melegedőkben?
• Megfelelő minőségűek a rendelkezésre álló szállóhelyek? Többet nyújtanak, mint az aluljárók?
• Megoldható-e a koedukált elhelyezés a párok számára?
• Tekintve, hogy sok a panasz a lopásokra és verekedésekre, miként lehet javítani a szállások biztonságán?
• Van-e lehetőség speciális zsilipszobák létrehozására, amelyeket - ideig-óráig - ittasan is igénybe lehet venni?

Ha igazán egészséges nemzet volnánk, másról sem szólna a diskurzus, mint hogy miként lehet talpra állítani ezeket a periférián rekedt embereket. Kevés ennél szebb és nemesebb küldetést tudnék megnevezni. Ráadásul ez az a törekvés, amelyet minden jószándékú politikus és választópolgár fintorgás nélkül helyeselni tud. A baloldali érzelműek a segítségnyújtásnak, a jobboldali értékeket preferálók a társadalomba való visszatérésnek tapsolhatnak. Tiszta sor, hogy ez nem egy habkönnyű feladat. A hajléktalanok közel 90%-át jellemzi a masszív alkoholizmus, 57%-uk szorongó, 44,4%-uk pedig kifejezetten depressziós. Túlnyomó többségük számos fizikai betegségtől szenved, s az utcán eltöltött hosszú évek sokukat végképp elszoktatták a normális életviteltől, amelyben egy lakóingatlant kell fenntartani, annak minden kötelezettségével. Ezzel együtt is a szakvélemények szerint a fedél nélkül élők 20-25%-a rehabilitálható, ami ugyan nem magas arány, viszont borzasztó kár lenne lemondani róluk. A talpra állítást célozza a néhány fővárosi kerületben működő LÉLEK-program is (Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztencia-teremtési Közösségi program). A komplex újrakezdési csomag első lépésben fedelet nyújt, majd rögtön munkát is az önkormányzat valamely cégénél. Ha az érintett képes visszazökkenni a normál kerékvágásba, s látszik rajta, hogy immáron képes megállni a saját lábán, úgy idővel beköltözhet egy önkormányzati bérlakásba. Hogy nemzetközi példát is említsek: Utah államban 10 év alatt gyakorlatilag felszámolták a hajléktalanságot, ráadásul úgy, hogy közben a felére csökkentették a szociális kiadásokat. Egyszerű - bár komoly beruházás-igényű - megoldást választottak: apartmanházakat építettek, s minden fedél nélkülinek adtak egy lakást, függetlenül attól, hogy alkoholista, esetleg drogfüggő. Az eredmény sokakat meglepett: a többség - még ha káros szenvedélyeitől nem is mindenkinek sikerült megszabadulnia - sikeresen beilleszkedett a társadalomba, így ellátásuk a továbbiakban már nem jelentett semmiféle költséget. Abszolút pozitív metódus mindkettő, ilyenekből kellene minél több, s nem feltétlenül állami, vagy közigazgatási forrásokból. Nemes küldetése lehet bármely civil szervezetnek. 

A társadalomba való visszatérést természetesen nem lehet kikényszeríteni. Ha valaki nem kíván polgári létformát folytatni, ugyanakkor a hajléktalanszállók kötöttségét is nehezen viseli, számukra is lehet megoldás. Bódévárosokat, lakókocsi-telepeket nem csupán a harmadik világban, de még az Egyesült Államokban is találni. Idehaza is előfordulnak kunyhóépítők, akik a városokon kívül, senkit sem zavarva tengetik napjaikat; nem túl fényűzően, ám tökéletes szabadságban. Őket sem érdemes bolygatni, s tudtommal nincsenek is ilyen irányú tervek.

"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik" - tartja a mondás, ám ez közel sem ilyen egyszerű. Vágyakozhat a szív a Rózsadombra vagy bárhová, szerencsére nem a Tanácsköztársaság korában élünk, amikor bárkit simán ki lehetett penderíteni a tulajdonából. Az utcák, terek és aluljárók pedig közös tulajdonaink. Nincs az a közgyűlés, amely jóváhagyná a piszkos matracokat és a permanens húgyszagot.