A vallások oroszlánrészét meglehetősen merev struktúra jellemzi. Az étlap adott, muszáj végigenni, válogatásnak helye nincs. A katolikus egyházra mindez különösen igaz. XI. Piusz pápa 1928-as "Mortalium animos" kezdetű enciklikájában így fogalmaz: "Semmiképpen sem szabad hit dolgában a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra felosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bírni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr." Ha van igazán szomorú és lehangoló a vallásban, úgy ez a hozzáállás feltétlenül odasorolható.

Megértem én, ha egy katonai szervezetet a megingathatatlan fegyelem és a parancsok kérdés nélküli végrehajtása jellemez. Ez sem az én világom, s ebből is van baj bőven, ám az éles helyzetek többnyire valóban nem alkalmasak arra, hogy minden érintett szabadon kifejthesse véleményét, hogy demokratikus döntés szülessen, vagy hogy mindenki a saját elképzelése szerint cselekedjen. Ezzel szemben a vallásoknál az égvilágon semmi sem indokolja ezt a tekintélyelvű megközelítést. Egy olyan felekezet, amely komolyan veszi magát és a híveit, bőven megteheti, hogy étlapját rugalmasan alakítja. Egyrészt azért, mert változnak az idők, s a történelem és az egyéb tudományok fényében - ha úgy tetszik: a Teremtő Isten jóságának köszönhetően, ahogy egyre szélesebb bepillantást enged a kulisszák mögé - számos dogmatikus elemről világossá válik, hogy felesleges, vagy akár kifejezetten káros. Másrészt azért, mert sosem volt másképp: a vallások mindig is önkényes emberi döntések mentén formálódtak; a legelemibb morális szabályok kőbe vésésén túl gyakorlatilag minden alkotórészük szabadon változtatható. Irgalmatlan képmutatás a nyilatkozó Isten tekintélyére hivatkozni.

A köztudatban úgy él, hogy a Szentírás kanonizálása a 325-ös niceai zsinathoz kötődik, ám a vallásformálók nagy vonalakban már a 2-3. század során összeállították azt a menüsort, amit azóta is Bibliának nevezünk. Egy keresztény ember számára a Jézus tanítását bemutató evangéliumok bőven elégséges útravalóul szolgálnak. Ám a korai egyházatyák bizonyára vékonykának találták e műveket, s hogy az isteni kinyilatkoztatás tekintélyesen vaskossá duzzadjon, hozzácsaptak még egy sor, erősen megkérdőjelezhető értékű irományt. Az unalmasan dagályos, olvashatatlan, s a krisztusi gondolatokkal köszönőviszonyban sem lévő páli leveleket; János LSD-s hallucinációit Jelenések Könyve címen; illetve a teljes Ószövetséget, annak minden barbárságával és kegyetlenségével.

Bábel tornyának sztoriját például sosem értettem. Már negyven évvel ezelőtt, az óvodás hittanon is csak pislogtam, hogy vajon mi baja lehet a Teremtőnek. "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen" - így az emberek, s e félmondatban minden bűnük benne foglaltatik. Maguknak építenek (nem az Istennek) és nagyot akarnak alkotni. Förtelem. Az Úr persze gőgösen közbelép és - összezavarva az érintettek addig egységes nyelvét - meghiúsítja a nagyszabású vállalkozást. Döbbenet. Az még csak hagyján, hogy egy ilyen tanmese több ezer évvel ezelőtt megszületett. Nyilván kellett valami színes kis történet arról, hogy miként alakultak ki a különféle nyelvek. Ám ezt - egy ilyen kifordított morális köntösbe bújtatva - már annak idején sem lehetett könnyű lenyomni a népek torkán, hát még manapság. Adott egy csomó aktív, öngondoskodó és kreatív ember, akik otthont akarnak teremteni maguknak. Vágyaik az egekig érnek - ambiciózusak, kíváncsiak, nyitottak a lehetőségekre és a világ csodáira. Nos, ők a rosszak. Aztán jön az Úr - aki mellesleg képére és hasonlatosságára teremtette őket - és szétbarmol mindent. Ő a jó. Van ebben bármiféle erkölcsi logika? No persze, ha így beszélnek: "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, Isten dicsőségére!" -  valószínűleg máris minden frankó lett volna. Beteg egy istenkép, s tökéletesen védhetetlen, pedig a keresztény prédikátorok újra és újra nekifutnak, megpróbálkozva a lehetetlennel. Ha Isten létezik, és még jóságos is, úgy kétségkívül akkor a legbüszkébb ránk, amikor teremtő erőnk szárnyal, s - példának okáért - parádés felhőkarcolókat építünk.

Szodoma és Gomora történetében az az igazán bájos, ahogyan az ókor tudatlan embere tálalni képes egy számára megmagyarázhatatlan természeti katasztrófát. A régészek, akik a közelmúltban kiásták e bibliai városokat, a leletek között trinitit (sivatagi üveg) szilánkokat találtak; ez az anyag kizárólag extrém hőhatásra, például atomrobbanás következtében jöhet létre. Amikor egy aszteroida még becsapódás előtt darabjaira esik, az olyan légrobbanást képes okozni, mely a mai atomfegyverek erejével ér fel. Ez történt a szibériai Tunguskában is 1908-ban, ahol kétezer négyzetkilométernyi erdő vált semmivé pillanatok leforgása alatt, s feltehetően Szodomában és Gomorában is, a fellelt ásványok és a természetellenes, kitekeredett pózban talált csontvázak ugyancsak ezt támasztják alá.  "Az Úr pedig kénköves, tüzes esőt bocsátott Szodomára és Gomorára" - így az írás, mely tökéletesen megfelel annak a látványnak, amit egy légrobbanás szemtanúja érzékelhetett. Aki pedig egy ilyen ritka és brutális pusztítást okozó katasztrófát látott, az adott kor szintjén nem is gondolhatott másra, mint Isten büntetésére. A történet tehát minden jel szerint valós, csak a hozzáfűzött bibliai magyarázat az, ami meseszerű.

Imádom Ábrahám és Izsák sztoriját is. Adott egy vénember, aki egész életében másra sem vágyott, mint hogy utódot nemzhessen. Élete alkonyán teljesül álma: fia születik. Ekkor jön az isteni kész átverés show: az Úr, azt kéri tőle, ölje meg a gyermeket. A magam részéről általában értem a tréfát, s bírom a morbid poénokat is, de ezen nagyon nem tudnék röhögni. Egy ilyen felszólításra Ábrahámnak - ha csak egy hangyányi erkölcs is megszorult benne - egyetlen válasza lehet: NEM! Nincs az az isten, akinek a kedvéért ilyen bűnt elkövetnénk. És még csak az sem kell, hogy a saját gyerkőcünk legyen a kiszemelt áldozati bárány; egy ismeretlen kínait sem gyilkolnánk meg semmiféle parancsra, vagy isteni felkérésre. Totál gáz, hogy ilyenek az Ótestamentum példaértékű főszereplői: egy láthatatlan, beteg diktátor és egy ostoba, szervilis vénember. Abszolút kiábrándító.

S bár hosszasan lehetne sorolni még az Ószövetség sötétebbnél sötétebb fejezeteit, az aranyborjú közismert történetével be is fejezem. Míg Mózes a kőtábláit faragja, unatkozó népe - összedobva némi fukszot - egy aranyborjút önt magának. A Sínai-hegyről komótosan leballagó népvezért laza fesztiválhangulat várja: emberei énekelnek és táncolnak a szobor előtt. Mózes ezen erősen bepöccen és lekaszaboltat háromezer bálványimádót. Kedves kis sztori. Ha képesek vagyunk elfeledkezni arról, hogy három világvallás tartja példaértékűnek ezt a magatartást, valójában még egész tanulságosnak is mondhatnánk. Az aranyborjú története ugyanis pontosan bemutatja, miként működnek a diktatúrák. Először is kell hozzá egy eléggé birka nép. Amelyik képes egy szobrot istenként tisztelni, az már elég jó alapanyagnak tekinthető. Azután kell egy erős küldetéstudattal megáldott népvezér, aki nagy meggyőzőerővel tudja képviselni, hogy az egyik bálvány értékesebb a másiknál, mi több, halált érdemel, aki másképp látja. Nos, volt honnan lesniük a 20. századi vérengzőknek.

Kétségkívül igaz, hogy irodalmi tekintetben jópofa párosítás az Ótestamentum és az Újszövetség, az utóbbi számos helyen rímel az előbbire. Izsák elmaradt kivégzésére Jézus meggyilkolása a válasz, a bábeli zűrzavart pedig a pünkösdi csoda billenti helyre. Ezek művészi tekintetben parádés párhuzamok, ám annyit azért nem érnek, hogy ezek kedvéért a kereszténység az Ószövetséget is szent könyvnek tekintse. Az egyház persze tökéletesen tisztában van azzal, hogy a jézusi, humanisztikus szemlélet szinte összeegyeztethetetlen az Ótestamentum világképével. Védve a védhetetlent, olyan érvekkel szoktak előhozakodni, hogy lám, Jézus is ismerte és tisztelte az Írást. Alig hiszem, hogy ez bárkit is meggyőzne. Jézus zsidó volt, vagyis neveltetésének részét képezte az Ószövetség szövegével való megismerkedés. Másrészt tanító, akinek elemi szüksége volt rá, hogy tisztában legyen az adott korszellemmel, ami ellen oly gyakran szót emelt. A másik zseniális érv az Ószövetség mellett Jézus isteni mivolta, mely szerint ez a szerethető, békés, buddhista filozófus egy és ugyanaz a személy, mint Jahve, a zsidóság féltékeny, barbár és gyűlölködő istene. Ez már csak azért is súlytalan és megmosolyogtató gondolat, mert Jézus istenfiúságáról is emberi önkény, a fent már említett niceai zsinat döntött, közel sem egyhangú szavazás mellett. Arról nem is beszélve, hogy ha már Krisztusból istent kívánunk faragni, miért pont egy ilyen megkérdőjelezhető arculatú, terhelt múlttal és igen rossz marketinggel bíró Mindenhatóhoz rendeljük hozzá? Legalább indulhatott volna tiszta lappal...