"Nem szeretek a lányokkal cicázni, mert ha baj van, abból nehéz kimászni." - Imigyen szól a magyar nóta. Van ebben az attitűdben valami józan önismeret. Nem vagyok a magam ura, nem tehettem róla, a körülmények áldozata vagyok... - ezeket a nótákat is ismerjük. A közmondásinkban, a népköltészetünkben ez a meghatározó irányvonal: éretlenek vagyunk, erőtlenek, s képtelenek arra, hogy vigyázzunk magunkra. Ebből fakadóan már magára a flörtölésre is úgy tekintünk, mint egy veszélyes, bűnös, kerülendő cselekedetre. Jó nagy idióták vagyunk.
A Férfiak Klubja honlapján nemrég megjelent, Nekem apám miatt ünnep a húsvét c írásban a következőt olvasni: "Apám csak egy nőt szeretett: édesanyámat. Gondosan ügyelt arra, hogy ne mondjon semmi félreérthetőt. Ezt egyrészt azért tudom, mert figyeltem, hogyan beszélt, mit mondott más nőknek, másfelől pedig egyszer azt tanácsolta, ha valaki mellett elköteleződöm, akkor a többi nőnek soha semmi olyat ne mondjak, vagy tegyek, amit félreérthetnek, mert azzal elveszíthetem azt, aki számomra fontos, vagy a köztünk lévő bizalmat." Ez közel ugyanaz a habitus, mint ami magyar nótában megjelenik, még akkor is, ha a máz eltérő. Az egyik hang azt mondja: nem flörtölök senkivel, mert gyenge és esendő vagyok, könnyen bajba kerülhetek. A másik szerint: nem flörtölök senkivel, mert gerinces, jellemes ember vagyok. A lényeg ugyanaz: mindkettő tövestül irtja ki mindazt, ami az élet sava-borsa, alapvető és nélkülözhetetlen fűszere. A flört valójában egy szexuális feszültség, egy párzási rituálé, egy határozott jelzése annak, hogy a másikat vonzónak tartjuk. Egy olyan tánc, amivel mindenki csak nyer. Az is, aki a szépet teszi, hiszen evolúciós ösztönei - még a legprűdebb normák szerint is - ártatlan módon nyernek kielégülést; s az is, aki fogadja, hiszen újabb visszajelzést kap a világtól szexuális vonzerejét illetően. A legnagyobb nyertesek persze az érintettek házastársai. Ennél jobb megerősítést keresve sem találnának annak kapcsán, hogy kincset őriznek; egy olyan emberrel élnek együtt, akit a külvilág is nagyra értékel és kívánatosnak tart. Bevallom őszintén, kevés dolog hizlalja úgy a májamat, mint amikor egy nagyobb társaságban látványosan rámozdulnak gyermekeim anyjára. Természetesen egy laktalan szigeten is tudnám, hogy bitang jó nő, de minden rá irányuló vadász-szempár csak növeli az értékét.
Természetesen nem mindenki gondolja úgy, hogy a másokkal való flörtölés erősíti a házasságot. Nos, ők a kishitűek. Ők azok, akik komoly önértékelési problémákkal küzdenek. Ők azok, akik a lelkük mélyén folyamatosan rettegnek attól, hogy elveszítik a másikat, mert nem érzik elég stabilnak a kapcsolatot; vagy egyszerűen önmagukat látják szánalmasan méltatlannak, aki csak ideig-óráig élvezheti érdemtelen helyzetét, így azt tűzzel-vassal védenie kell. A jelen poszt elsősorban nekik szól. A rossz hír az, hogy a kisebbrendűség érzete csak egy az ilyen ember gondjai között. Ha belegondolunk abba, hogy a flörtöléshez játékosság, spontaneitás, pozitív kisugárzás, illetve többnyire némi humor is szükséges, félő, hogy aki negatívan viszonyul ehhez a teljesen ártatlan és hétköznapi násztánchoz, az nagy valószínűséggel híján van mindezeknek. Valójában az egész emberi történelem másról sem szól, mint hogy miként küzdünk meg ezen hiátusokkal. A pozitív hősök vagy eleve rendelkeznek a szükséges karizma-elemekkel, vagy hajlandóak energiát fektetni ezek kifejlesztésébe, formálásába. A Káinok, a történelem sötét figurái ezzel szemben a tiltást, az elnyomást, s akár a véres leszámolást részesítik előnyben, annyira rettegnek a nyílt és tisztességes versenytől. A fájdalmas igazság az, hogy mindazokról, akik sikeresek a nőknél, egy közös jellemző bizonyosan elmondható: élvezik a vadászatot. Egyszerűen lételemük az, hogy ha vonzó nőt látnak, azonnal a csajozós üzemmódba kapcsolnak. (Az igazán profik még akkor is, ha a nő nem számít igazi bombázónak. Nagyapám, aki hűtőgépszerelőként kereste kenyerét, legendásan ölelgette még a legkövérebb szakácsnőket is. Imádták a csajok.) Akinek a flörtölés a vérévé válik, s még stabil házasságában sem hagy fel ezzel az értékes szokásával, annak az a járulékos előny is megadatik, hogy állandó edzésben marad. Ez jól jön otthon is, és jól jön akkor is, ha kapcsolata véget ér, s ő újra a nyílt húspiacon találja magát. A fájdalmas igazság másik oldala az, hogy a férfiak egy része meg sem tanul csajozni. Úgy vannak vele, mint én a tenisszel. Kipróbálták, ügyetlennek bizonyultak, hagyták a fenébe. Csakhogy teniszezés nélkül le lehet élni egy életet (még ha sokak szerint nem is igazán érdemes), a csajozás azonban megúszhatatlan. Látok, ismerek olyanokat, akik a párkeresés folyamatára sohasem nagyszerű lehetőségként, bizsergő izgalomként tekintenek, hanem valóságos nyűgként, amin jobb mielőbb túlesni. A céljuk csupán annyi, hogy találjanak egy átlagos tramplit, aki enyhíti a téli esték magányát s hajlandó mosni a gatyájukat. A tapasztalatom az, hogy rendszerint ezek a srácok a legelhivatottabb erkölcscsőszök, a flörtölés legnagyobb ellenzői.
A csajozás valódi művészei nemhogy nem zárkóznak el a nyílt flörtöléstől, de valósággal sportot űznek belőle. Egy vérbeli virtuóz, ha barátnőjével/feleségével idegen helyen járva útbaigazításra szorul, kínosan ügyelni fog rá, hogy az elérhető legjobb nőt szólítsa meg. Az átlagos férfiak egy ilyen helyzetben inkább egy kopasz, pocakos fickót keresnek, mert illetlennek tartják a flörthelyzet generálását, vagy mert félnek társuk szúrós szemű reakciójától. Óriási hibát követnek el. Az akció célja ugyanis értelemszerűen nem az, hogy a frissen megszólított bombázóval bármiféle későbbi kapcsolat épüljön. Itt minden a barátnőről/feleségről szól. Ő az, akit muszáj némiképp féltékennyé tenni az effajta ártatlan játékokkal. Ő az, aki előtt világossá kell tenni, hogy bármikor hajlandóak vagyunk felvállalni az esetleges konfliktus kockázatát. Ő az, akinek nap mint nap meg kell tapasztalnia, hogy könnyen és magabiztosan teremtünk kapcsolatot. Ő az, akinek muszáj látnia, hogy más nőktől is pozitív reakciókat kapunk (ami egy hasonló szituációban csaknem garantált). Az ilyen apróságokon múlik, hogy képesek vagyunk-e vonzerőnket az egekig tornászni, vagy maradunk szürke nyúlbélák. Természetesen nincs új a nap alatt; a nők évszázadok óta alkalmazzák a legcsalárdabb szerelmi és párkapcsolati trükköket. Épp itt az idő, hogy felnőjünk hozzájuk, s eltanuljuk fogásaikat. Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek szüksége van a hasonló mutatványokra. Akit Bradley Coopernek, George Clooneynak, esetleg Brad Pittnek hívnak, annak tényleg felesleges vesződni bármi ilyesmivel.
Végül említést érdemelnek azok is, akik ismerik és elismerik a flörtölés szépségét, játékosságát, illetve az abban rejlő pozitív potenciált, mégis azt vallják: mivel kitekintés a kapcsolatból, ezért összességében óhatatlanul romboló hatású. Ezzel a kijelentéssel csupán két gondot látok. Az első az, hogy ennek igazságát még soha, senki nem igazolta. Ilyen alapon tényként kezelhetnénk azt is, hogy az esőtánc óhatatlanul esőt eredményez. A másik probléma az, hogy a kapcsolatból való folyamatos kitekintés gyakorlatilag elkerülhetetlen. Megdöbbentő, hogy a szerelmi viszonyok kapcsán ápolt képünket és moralitásunkat még a 21. század elején is arra a tündérmesére építjük, mely szerint létezik a NAGY Ő, aki annyira tökéletes, hogy minden igényünket képes maradéktalanul kielégíteni. Ez a rózsaszínű ábránd a férfiak oldaláról tekintve eleve képtelenség. Tekintve, hogy evolúciósan az örökítő anyagunk minél szélesebb körben való terítésére vagyunk programozva, abszurd elképzelés azt elvárni, hogy egyetlen lányban - még ha minden szempontból tökéletes is - hosszútávon megtaláljuk a világ összes topmodelljét. Egy átlagos, hipergám ösztönöktől hajtott nő szemével nézve a Barbie-álom elvileg nem lehetetlen küldetés, csupán találni kell hozzá egy perfekt palit, egy amolyan Ken-formát. Ilyenből meg viszonylag kevés szaladgál a pesti utcákon. A gyakorlat tehát azt mutatja, egyszerűen muszáj kitekintgetni minden kapcsolatból, mert aligha lelünk olyanra, aki egyszerre lesz nagyszerű szerető, megértő barát, gyengéd szülő, segítő társ, zseniális nevettető és ügyes ezermester. Ha a másik a vágyálmaink 70-80%-át képes hosszútávon kielégíteni, úgy már bőven optimális társnak mondható. No de mi lesz a fennmaradó 20-30%-kal? Az örömtelen aszkéták ilyenkor szoktak lemondásról papolni, tökéletesen feleslegesen és értelmetlenül. A valóság az, hogy alapszükségleteinket nem tudjuk, de nem is szükséges elnyomnunk. Mehetünk mással is az esti koncertre, ehetjük másnak a főztjét, s megvitathatjuk mással az aktuálpolitikai történéseket. Nincs ebben semmi, nem kell mindig együtt lógni. Csak azt kell észrevenni, hogy ez is mind-mind kitekintés a kapcsolatból. A prűdeket azért zavarja a flörtölés, mert szexuális felhanggal bír. Igen ám, de ettől még nem bomlasztja jobban a kapcsolatot, mint bármely más kikacsintás. Ismerjük azt a feleségtípust, aki naponta felhívja az anyját, és órákon keresztül csacsognak? Személyes tapasztalatom szerint az összes ilyen nő élete gyorsvonatként száguld a biztos válás felé. (Nem kívánok hibáztatni senkit, lehet, hogy a férj egy érzéketlen tuskó, akivel képtelenség két szót váltani, miközben valakivel azért muszáj megbeszélni a problémákat.) Érdekes módon ezt a jelenséget sokkal ritkábban kritizálják, mint az ártatlan flörtölést. Pedig egy könnyed enyelgés a postásfiúval tizedannyit sem árt a házasságnak, mint a kedves mamával való szövetkezés a gonosz férjjel szemben. Persze, lehet azt mondani, hogy mindkettő az érzelmi éretlenség jele. Csakhogy amíg azt, aki képes leválni a köldökzsinórról, felnőttnek nevezzük; addig arra, aki már nem érez késztetést a flörtölésre, azt mondjuk: halott.
