Karácsony Gergely pártja, a Párbeszéd június végén indítványt nyújtott be a Parlamentnek az ország jövő évi költségvetése kapcsán. Az anyagot, mely ötféle új adó bevezetését szorgalmazza - köztük az oligarchákra, az offshore-lovagokra, a nagybirtokosokra és a milliárdosokra kivetett adókat - a kormánypárti többség júliusban simán elutasította. A baloldal főpolgármester-jelöltje mindeközben a Tiborcz-adó bevezetésével kampányol, melyet a félmilliárd forintnál értékesebb ingatlanokra vetne ki.

A hazai ellenzék időről időre előhúzza a “fizessenek a gazdagok” kártyát. Legutóbb a 2018-as választási kampány során Botka László próbálkozott meg azzal, hogy az MSZP-nek valódi baloldali arculatot fessen. Ez az igyekezet azonban minden esetben számos sebből vérzik. Az egyik probléma az, hogy a közelmúltban még Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, Kapolyi Lászlóval és számos további dúsgazdag figurával felálló pártnak nehéz elhitetnie, hogy a nélkülözők oldalán áll. Legalább ilyen súlyos gond, hogy a szocialista kormányok ténykedését többnyire a megszorítások jellemezték, melyeket csaknem minden társadalmi réteg megérzett, talán csak az igazán tehetősek nem; ez az örökség sem teszi igazán hitelessé az üzenetet. Létezik mindezeken túl egy harmadik, az előzőeknél is mélyebb és súlyosabb probléma, amely a baloldali elveket valló politikusok és filozófusok legnagyobb kihívása: az emberek fejébe újra és újra bele kell verni azt a képtelenséget, mely szerint erkölcsös dolog az egyik ember kirablása azért, hogy a másikat helyzetbe hozzuk. Karácsonyék a morális alapot a fideszesek által ellopott pénzek visszaszerzésében igyekeznek megjelölni, ám ez sem több, mint olcsó hangulatkeltés. Nem szükséges túlságosan magas választói intellektus annak belátására, hogy az egyes adók kizárólag értékek és értékhatárok mentén kerülnek megállapításra, s még véletlenül sem vizsgálják az adott pénzek származási helyét. Egy hatszázmilliós villa után akkor is pontosan ugyanannyit fog fizetni a tulajdonosa, ha egy élet megfeszített munkája áll mögötte, mint akkor, ha egyetlen rafinált korrupciós ügyletből való.

A Párbeszéd központi forrásból biztosított alapjövedelmet ígér. Persze, ők jelenleg mondhatnak bármit. Olyan messze vannak a kormányzati pozíciótól, mint jómagam Milák Kristóf friss világcsúcsának megdöntésétől. Az alapjövedelem kérdése ugyanakkor önmagában is rém izgalmas. Egyesek lelkesednek érte és a földi mennyország alapkövének tekintik, míg mások kifejezetten ódzkodnak tőle. Svájcban három éve népszavazást tartottak a téma kapcsán, melyen a választók 77%-a nemet mondott. Tekintsünk kicsit északabbra: Izland állampolgárai számára ingyenes a háztartásokban használt energia, ami felér egy aprócska alapjövedelemmel. Amikor morális síkon igyekszünk megítélni a kérdést, érdemes egyetlen pontra fókuszálnunk: szükséges-e hozzá mások kirablása, avagy az állam önmagában is elég forrással rendelkezik ahhoz, hogy többletadók kivetése nélkül is megvalósítsa. Amikor egy ország jelentős kőolajvagyonnal, megújuló energiát biztosító technológiával, vagy egyéb közvagyonnal bír, s már nincsenek nélkülözhetetlen infrastrukturális beruházásigényei, megítélésem szerint semmi kivetnivaló sincs az alapjövedelem bevezetésében. Ám amikor csak és kizárólag azért találunk ki új adóformákat, hogy az azokból származó bevételeket osztogathassuk, valójában újfent a kommunizmus ajtaján dörömbölünk. Arról nem is beszélve, hogy a tehetős vállalkozók ez esetben duplán szívnak. Az általános alapjövedelem ugyanis szűkíti a munkaerő-kínálatot és felfelé tornázza a béreket. (Aki egy ilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánban is dolgozni kíván, azt muszáj lesz komolyan megfizetni.) Vagyis a gazdaság aktív kulcsszereplői nem csupán saját zsebből fogják finanszírozni a semmittevést, de ezzel párhuzamosan a személyi jellegű ráfordításaik is az egekig emelkednek.

A világ államainak nagy többsége természetesen nem rendelkezik olyan mesés vagyonnal, amelyből az általános alapjövedelem finanszírozható volna, vagyis marad a klasszikus sarcolás. Az alapvető közgazdaságtani ismeretekkel sem rendelkező, tanulatlan választói rétegek számára ez nem okoz gondot - sem morális, sem intellektuális szinten. Nyilvánvalóan ők jelentik a hasonló javaslatok elsődleges célközönségét. A valamelyest érettebben gondolkodók már felismerik, hogy nem érdemes levágni a fejős teheneket, így olyan adónemeket támogatnak, melyek - megítélésük szerint - a legkevésbé fogják vissza a gazdaságot. Ingatlanadóról, vagyonadóról, progresszív jövedelemadóról beszélnek, szentül meggyőződve arról, hogy a mesés gazdagság jéghegyének csúcsáról úgy lehet csipegetni, hogy az senkinek sem fáj. Szerintem óriási tévedésben vannak. Tényleg elhiszi bárki, hogy egy racionálisan gondolkodó vállalkozónak kevésbé böki a csőrét, ha ugyanazt az összeget luxusadónak nevezve veszik el tőle, mintha a munkavállalói után megfizetendő járuléknak hívnák? Aki ezt komolyan gondolja, az tökéletesen elfeledkezik arról, hogy az érintettek mitől váltak vagyonossá. Jellemzően attól, hogy képesek teljes körűen átlátni saját bevételeiket és kiadásaikat, továbbá gondolatban mindig egy lépéssel mások előtt járnak. A szóban forgó vállalkozónak nyilván lesz annyi esze, hogy nem vásárol 499 milliónál drágább villát, ha félmilliárd az értékhatár, vagy ha mégis, birtokát felosztja több, kisebb ingatlanra. Ha pedig adóhatóság kitartóan kekeckedik vele, egyszerűen lelép az országból, ahogyan azt a francia milliárdosok többsége is megtette, Svájcba, illetve más, környező államokba költözve.

Amikor a gazdagok megadóztatása kerül napirendre, az érvelés során általában megjelenik a kérdés pszichológiai síkja is. A témában folytatott kutatások mindegyike azt igazolta, hogy a pénz elsősorban a nehéz körülmények közt élők körében boldogít, egy bizonyos vagyoni szint fölött pedig már semmilyen módon nem fokozza az elégedettséget. Ha kizárólag ezt az egy szempontot tartanánk szem előtt, úgy a vagyonadó és a progresszív jövedelemadó abszolút védhető volna. A történelem azonban már számos alkalommal megtanított bennünket arra, hogy erőszakkal senkit sem lehet boldoggá tenni. Minden bizonnyal Robespierre, Lenin és Hitler is mélyen hitt abban, hogy egy jobb világot épít a régi helyére, miközben mindegyikük valóságos mészárszéket hozott létre. Egy tisztességes és erkölcsös társadalomban senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy igyekezzen jobb és kiegyensúlyozottabb emberré válni; hogy egészségesen éljen, sportoljon, diétázzon, tanuljon, fejlődjön, dolgozzon. Arra meg pláne nem, hogy önmérsékletet gyakoroljon, s jótékony célokra fordítsa azon többletforintjait, melyek személyes boldogságát már nem fokozzák tovább.

"Ahogy a régebbi korokban, most is munkamegosztás van az elit és a tömegek között. A középkori Európában az arisztokraták gondtalanul szórták a pénzt luxusra, míg a parasztok takarékoskodtak és a fogukhoz vertek minden garast. Mára megcserélődtek a szerepek. A gazdagok nagy odafigyeléssel kezelik vagyonukat és befektetéseiket, a kevésbé jómódúak pedig hitelt vesznek fel, hogy autókat és televíziókat vásárolhassanak, amelyekre semmi szükségük." - írja Yuval Noah Harari Sapiens c. bestsellerében. Csupán egy dolog nem változott. A középkorban is azokat adóztatták, akik takarékosan és felelősségteljesen gazdálkodtak, s ma is azokat akarják.