Ülünk a pókerasztalnál. Baloldali szomszédom - egy korombeli, negyvenes srác - azon kesereg, hogy barátainak túlnyomó többsége már külföldön keresi kenyerét. Fejemben gyorsan végigfuttatom közeli ismerőseim nem rövid névsorát, s erős fejvakarás után egyetlen olyan cimborámat tudom megemlíteni, aki egy amerikai állásajánlatot elfogadva a tengerentúlon próbált szerencsét. Mindenki más hazai vizeken vitorlázik. Néha, borgőzös esteken előfordul, hogy végigtekintek barátaimon - jogászok, közgazdászok, építési vállalkozók, fuvarozók, egy-egy biológus, orvos, fogtechnikus - s kitör belőlem, hogy pár száz kilométerrel arrébb bármelyikünk a sokszorosát kereshetné. Mégis, eszünk ágában sincs új életet kezdeni bárhol másutt a világban. Ennek természetesen semmi köze a hazaszeretethez, vagy más, hasonlóan ködös, ám hangzatos ideához. A nagyon is kézzelfogható, szociális kötelékeink tartanak bennünket itthon. Azok az emberi kapcsolataink, melyek mindennél többet érnek. Persze, lehetséges, hogy senki sem pótolhatatlan. Ám ember legyen a talpán, aki egy ilyen terebélyesen gazdag szociális környezetet pillanatok alatt felépít a semmiből, idegen kultúrában, idegen nyelvterületen.
Alig hiszem, hogy létezik bárki, aki oly nagyra értékeli az individualista szemléletet, mint jómagam. Az égvilágon semmi másban nem hiszek, csakis az önzésben, az egyéni érdekben. Felszínesen tekintve ezt a világlátást könnyen össze lehet kapcsolni az elszigetelődéssel és a magánnyal, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Mi több: hitem szerint nem csupán szerelem, de barátság is csak egész és autonóm emberek között jöhet létre. A közösségnek ugyanis nem az az elsődleges célja, hogy szükség esetén legyen kire támaszkodnunk. Összetartó habarcsnak ez végtelenül gyenge. Sokkal fontosabb, hogy mindazt az áldást, amelyből ilyen-olyan módon részesülünk, legyen kivel megosztani. Az elmúlt 25 évben legalább két-háromezer társasági eseményt szerveztem: házibulik, pókerestek, focimeccsek, vetélkedők, társasjáték, Római parti fröccsözések, s persze muszáj a legénybúcsúkat is megemlítettem. Ám egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor azért ragadtam telefont, hogy kalákát verbuváljak költöztetésemhez, vagy lakásfelújítás utáni sittpakoláshoz. A közösségépítés leghatékonyabb módja, ha felkínálunk valamiféle vonzó programot, melyre lehetetlen nemet mondani.
A konzervatív gondolkodásúak az élőhely szerinti, véletlen formálta közösségekért lelkesednek. Falu, szülőföld, haza... Nem állítom, hogy e természetes populációk nem működőképesek, ám mégsem valódi közösségek. Ezek egyikét sem a tudatos és önkéntes választás, nem is a közös érdeklődési kör formálta, csakis a vakszerencse - vagy épp a balsors, ha az elviselhetetlen szomszédokra gondolunk. A baloldali érzelműek a hasonló társadalmi helyzetet tekintik a legfőbb összetartó erőnek. Munkások, akiket egytől egyig kizsákmányolnak; nők, akiket a férfiak elnyomnak; kisebbségek, akik jogfosztottságban élnek. A valóság az, hogy ezeket a csoportokat, sem tekinthetjük valódi közösségeknek, hiszen a kollektív sérelmen túl semmi egyéb köteléket nem látunk. Az igazi barátságok - és az ezekre épülő közösségek - csakis önkéntes alapon, kölcsönös szimpátiára, illetve valamiféle közös értékrendre, és/vagy érdeklődési körre támaszkodva jöhetnek létre, szinte tökéletesen függetlenül az élőhelytől és a társadalmi pozíciótól.
Sohasem értettem a magányos embereket. Az érzést persze - ideig-óráig - mindannyian megtapasztaljuk: kollégium, katonaság, külföldi kiküldetés, vagy csupán a kamaszkor pár elcseszett augusztusi hete, amikor minden cimbora másfelé nyaral. Ám a barátságok hiánya hosszútávon számomra értelmezhetetlen. Ezzel szemben tele a net az olyan sirámokkal, hogy nincs az a csapat, amellyel kirándulni, vakációzni lehetne, vagy csupán összejönni egy könnyed, szombat esti társasjátékozásra. "A férjem egy igazán rendes, de eléggé magának való ember lett, akinek egyáltalán nincsenek barátai." - Fura például, amikor egy nő csak évekkel az oltártól való távozás után szembesül azzal, hogy egy szélsőségesen introvertált alakkal kötötte össze az életét. Világos, hogy eltelhet pár rózsaszín hét, amikor nem is kell más, csak a szerelem, meg egy bungaló a tengerparton. Ám idővel a mámor alábbhagy, az ember visszatér a városba, s a józan hétköznapok azért csak fejbe kólintják előbb-utóbb... "Egyetlen barátnőm volt, ám ő is egymás után négyszer mondta le a megbeszélt találkozót, mindig közvetlenül előtte, mert gondjai akadtak..." Léteznek olyanok, akik mindent egy lapra kívánnak feltenni. Ha kellően széles a baráti kör, az ilyen semmirevaló, megbízhatatlan ismerősök számát még a telefonból is törölni lehet - és nem is kell várni a negyedik átejtésig. "A suliban is én voltam az, aki kullogott mindig a többiek után, akit mindenki lerázott és levegőnek nézett." Kétségkívül nem születtünk egyformának. A szépek, a vidámak és a szellemesek mindenütt nagyobb népszerűségnek örvendenek. Már csak ezért is érdemes széppé, vidámmá és szellemessé válni. Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, ám odáig azért feltétlenül érdemes feltornászni magunkat. Fontos megérteni: a barátság esélyét úgy tudjuk megteremteni, ha képesek vagyunk valamiféle értéket nyújtani másoknak. Az a minimum, hogy kellően szórakoztatóvá válunk. "Sokáig azt hittem, hogy barátságaim jó minőségűek és mélyek, ám rá kellett jönnöm, hogy mind sekélyes volt és értéktelen..." Sokféle barát létezik. Van, aki könnyed és felszínes, viszont a legnagyobb partiarc. A másik filozofikus alkat, akivel mélyenszántó minden eszmecsere. A harmadiknak hatalmas teherautója és szerszámkészlete van, s fél órán belül befut, ha hívja az ember. A negyedik a lélek gyámolítója, akinek sírni lehet a vállán, ha valaki ilyen igényekkel él. Érdemes mindenkit a helyén kezelve megbecsülni. Attól, hogy valaki magasról tesz Nietzsche gondolataira, még bőven lehet piszok jó teniszpartner.
Az MTA kutatási eredményeit látva muszáj megállapítani, hogy a fenti panaszáradat nem egy jelentéktelenül szűk réteg sajátja. Mi, magyarok, kifejezetten rosszul állunk e téren, egy átlagos tajvani például háromszor-négyszer akkora baráti körrel bír, mint egy hazánkfia. Honfitársaink csaknem negyedének egyetlen olyan barátja sincs, akivel megoszthatná legféltettebb titkait; kétharmada pedig legfeljebb 4 közeli ismerőst képes felvonultatni. Ez valami brutális kép: a magyar társadalom alig 10%-a számol be olyan kielégítően széles szociális környezetről, amelyben nem fenyegeti az elmagányosodás. Végtelenül lehangoló. Természetesen szó sincs arról, hogy nem lennénk tisztában a baráti kötelékek fontosságával. A probléma sokkal inkább az, hogy pocsék mintákat követünk. Az például általános norma, hogy a házasságkötés után elkezdjük leépíteni a cimborákat. A felek egyszerűen nem nézik jó szemmel, ha a másik továbbápolja korábbi kapcsolatait. Döbbenet. Kicsinyes, önpusztító kisajátítás, melynek eredményét néha csak hosszú évek múltán érezni, mikorra már mindent felégettünk magunk körül. A felmérés azt is egyértelműen igazolta, hogy Magyarországon a kor előrehaladtával csökken a barátságok száma. Míg a fiatalok egészen jól elbandáznak, úgy a vének egyre szűkülő szociális kört tudhatnak magukénak. Ez is valódi agyrém. Igaz ugyan, hogy egy bizonyos kor után már elindul a biológiai lemorzsolódás, ám addig is egy teljes élet áll rendelkezésünkre, hogy baráti hálónkat egyre terebélyesebbé szőjük. Ha valaki hatvanesztendősen nem tud nagyobb házibulit szervezni, mint a huszadik születésnapján, az valamit nagyon elbénázott a felnőttévei során.
Jobb egy erszény, mint két barát? E nyomorúságos időket idéző közmondás nyilvánvaló téveszme, azonban nem csupán az üzenete hamis, már a dilemma felvetése is erősen megkérdőjelezhető. Az MTA szociológiai kutatásai ugyanis egyértelműen azt igazolják, hogy minél tehetősebb és magasabb státuszú az ember, annál több barátja van, és fordítva. (E kutatási eredmények egyébiránt azt a vallási meggyőződést is alaposan fenékbe billentik, mely szerint a gazdagok lelki nyomorban élnek, míg a szegények egymást segítő, szolidáris szeretetben.) Az örökös fanyalgók ilyenkor rendszerint azzal rukkolnak elő, hogy a vagyonosokhoz nyilván érdemes dörgölőzni, így társaságaik tele lesznek érdekbarátságokkal. Esetenként persze ez sem kizárt, azonban közel sem ez a meghatározó kapocs. Sokkal fontosabb az, hogy a magas jövedelmeket és a széles szociális kört ugyanazok személyiségvonások hozzák létre: nyitottság, mosoly, érzelmi intelligencia, együttműködésre való készség. A lényeg: többnyire egyáltalán nem kell választani a pénz és a barátság között. Az igazán karizmatikus személyiségek képesek bárhol a világon irigylésreméltó jólétet és valódi közösséget varázsolni maguk köré.