téveszmék

téveszmék

"Jobb egy erszény, mint két barát"

2019. augusztus 14. - G. Nagy László

jobb_egy_erszeny_2.jpg

 

Ülünk a pókerasztalnál. Baloldali szomszédom - egy korombeli, negyvenes srác - azon kesereg, hogy barátainak túlnyomó többsége már külföldön keresi kenyerét. Fejemben gyorsan végigfuttatom közeli ismerőseim nem rövid névsorát, s erős fejvakarás után egyetlen olyan cimborámat tudom megemlíteni, aki egy amerikai állásajánlatot elfogadva a tengerentúlon próbált szerencsét. Mindenki más hazai vizeken vitorlázik. Néha, borgőzös esteken előfordul, hogy végigtekintek barátaimon - jogászok, közgazdászok, építési vállalkozók, fuvarozók, egy-egy biológus, orvos, fogtechnikus - s kitör belőlem, hogy pár száz kilométerrel arrébb bármelyikünk a sokszorosát kereshetné. Mégis, eszünk ágában sincs új életet kezdeni bárhol másutt a világban. Ennek természetesen semmi köze a hazaszeretethez, vagy más, hasonlóan ködös, ám hangzatos ideához. A nagyon is kézzelfogható, szociális kötelékeink tartanak bennünket itthon. Azok az emberi kapcsolataink, melyek mindennél többet érnek. Persze, lehetséges, hogy senki sem pótolhatatlan. Ám ember legyen a talpán, aki egy ilyen terebélyesen gazdag szociális környezetet pillanatok alatt felépít a semmiből, idegen kultúrában, idegen nyelvterületen.

 

Alig hiszem, hogy létezik bárki, aki oly nagyra értékeli az individualista szemléletet, mint jómagam. Az égvilágon semmi másban nem hiszek, csakis az önzésben, az egyéni érdekben. Felszínesen tekintve ezt a világlátást könnyen össze lehet kapcsolni az elszigetelődéssel és a magánnyal, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Mi több: hitem szerint nem csupán szerelem, de barátság is csak egész és autonóm emberek között jöhet létre. A közösségnek ugyanis nem az az elsődleges célja, hogy szükség esetén legyen kire támaszkodnunk. Összetartó habarcsnak ez végtelenül gyenge. Sokkal fontosabb, hogy mindazt az áldást, amelyből ilyen-olyan módon részesülünk, legyen kivel megosztani. Az elmúlt 25 évben legalább két-háromezer társasági eseményt szerveztem: házibulik, pókerestek, focimeccsek, vetélkedők, társasjáték, Római parti fröccsözések, s persze muszáj a legénybúcsúkat is megemlítettem. Ám egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor azért ragadtam telefont, hogy kalákát verbuváljak költöztetésemhez, vagy lakásfelújítás utáni sittpakoláshoz. A közösségépítés leghatékonyabb módja, ha felkínálunk valamiféle vonzó programot, melyre lehetetlen nemet mondani.

 

A konzervatív gondolkodásúak az élőhely szerinti, véletlen formálta közösségekért lelkesednek. Falu, szülőföld, haza... Nem állítom, hogy e természetes populációk nem működőképesek, ám mégsem valódi közösségek. Ezek egyikét sem a tudatos és önkéntes választás, nem is a közös érdeklődési kör formálta, csakis a vakszerencse - vagy épp a balsors, ha az elviselhetetlen szomszédokra gondolunk. A baloldali érzelműek a hasonló társadalmi helyzetet tekintik a legfőbb összetartó erőnek. Munkások, akiket egytől egyig kizsákmányolnak; nők, akiket a férfiak elnyomnak; kisebbségek, akik jogfosztottságban élnek. A valóság az, hogy ezeket a csoportokat, sem tekinthetjük valódi közösségeknek, hiszen a kollektív sérelmen túl semmi egyéb köteléket nem látunk. Az igazi barátságok - és az ezekre épülő közösségek - csakis önkéntes alapon, kölcsönös szimpátiára, illetve valamiféle közös értékrendre, és/vagy érdeklődési körre támaszkodva jöhetnek létre, szinte tökéletesen függetlenül az élőhelytől és a társadalmi pozíciótól. 

 

Sohasem értettem a magányos embereket. Az érzést persze - ideig-óráig - mindannyian megtapasztaljuk: kollégium, katonaság, külföldi kiküldetés, vagy csupán a kamaszkor pár elcseszett augusztusi hete, amikor minden cimbora másfelé nyaral. Ám a barátságok hiánya hosszútávon számomra értelmezhetetlen. Ezzel szemben tele a net az olyan sirámokkal, hogy nincs az a csapat, amellyel kirándulni, vakációzni lehetne, vagy csupán összejönni egy könnyed, szombat esti társasjátékozásra. "A férjem egy igazán rendes, de eléggé magának való ember lett, akinek egyáltalán nincsenek barátai." - Fura például, amikor egy nő csak évekkel az oltártól való távozás után szembesül azzal, hogy egy szélsőségesen introvertált alakkal kötötte össze az életét. Világos, hogy eltelhet pár rózsaszín hét, amikor nem is kell más, csak a szerelem, meg egy bungaló a tengerparton. Ám idővel a mámor alábbhagy, az ember visszatér a városba, s a józan hétköznapok azért csak fejbe kólintják előbb-utóbb... "Egyetlen barátnőm volt, ám ő is egymás után négyszer mondta le a megbeszélt találkozót, mindig közvetlenül előtte, mert gondjai akadtak..." Léteznek olyanok, akik mindent egy lapra kívánnak feltenni. Ha kellően széles a baráti kör, az ilyen semmirevaló, megbízhatatlan ismerősök számát még a telefonból is törölni lehet - és nem is kell várni a negyedik átejtésig. "A suliban is én voltam az, aki kullogott mindig a többiek után, akit mindenki lerázott és levegőnek nézett." Kétségkívül nem születtünk egyformának. A szépek, a vidámak és a szellemesek mindenütt nagyobb népszerűségnek örvendenek. Már csak ezért is érdemes széppé, vidámmá és szellemessé válni. Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, ám odáig azért feltétlenül érdemes feltornászni magunkat. Fontos megérteni: a barátság esélyét úgy tudjuk megteremteni, ha képesek vagyunk valamiféle értéket nyújtani másoknak. Az a minimum, hogy kellően szórakoztatóvá válunk. "Sokáig azt hittem, hogy barátságaim jó minőségűek és mélyek, ám rá kellett jönnöm, hogy mind sekélyes volt és értéktelen..." Sokféle barát létezik. Van, aki könnyed és felszínes, viszont a legnagyobb partiarc. A másik filozofikus alkat, akivel mélyenszántó minden eszmecsere. A harmadiknak hatalmas teherautója és szerszámkészlete van, s fél órán belül befut, ha hívja az ember. A negyedik a lélek gyámolítója, akinek sírni lehet a vállán, ha valaki ilyen igényekkel él. Érdemes mindenkit a helyén kezelve megbecsülni. Attól, hogy valaki magasról tesz Nietzsche gondolataira, még bőven lehet piszok jó teniszpartner.

 

Az MTA kutatási eredményeit látva muszáj megállapítani, hogy a fenti panaszáradat nem egy jelentéktelenül szűk réteg sajátja. Mi, magyarok, kifejezetten rosszul állunk e téren, egy átlagos tajvani például háromszor-négyszer akkora baráti körrel bír, mint egy hazánkfia. Honfitársaink csaknem negyedének egyetlen olyan barátja sincs, akivel megoszthatná legféltettebb titkait; kétharmada pedig legfeljebb 4 közeli ismerőst képes felvonultatni. Ez valami brutális kép: a magyar társadalom alig 10%-a számol be olyan kielégítően széles szociális környezetről, amelyben nem fenyegeti az elmagányosodás. Végtelenül lehangoló. Természetesen szó sincs arról, hogy nem lennénk tisztában a baráti kötelékek fontosságával. A probléma sokkal inkább az, hogy pocsék mintákat követünk. Az például általános norma, hogy a házasságkötés után elkezdjük leépíteni a cimborákat. A felek egyszerűen nem nézik jó szemmel, ha a másik továbbápolja korábbi kapcsolatait. Döbbenet. Kicsinyes, önpusztító kisajátítás, melynek eredményét néha csak hosszú évek múltán érezni, mikorra már mindent felégettünk magunk körül. A felmérés azt is egyértelműen igazolta, hogy Magyarországon a kor előrehaladtával csökken a barátságok száma. Míg a fiatalok egészen jól elbandáznak, úgy a vének egyre szűkülő szociális kört tudhatnak magukénak. Ez is valódi agyrém. Igaz ugyan, hogy egy bizonyos kor után már elindul a biológiai lemorzsolódás, ám addig is egy teljes élet áll rendelkezésünkre, hogy baráti hálónkat egyre terebélyesebbé szőjük. Ha valaki hatvanesztendősen nem tud nagyobb házibulit szervezni, mint a huszadik születésnapján, az valamit nagyon elbénázott a felnőttévei során.

 

Jobb egy erszény, mint két barát? E nyomorúságos időket idéző közmondás nyilvánvaló téveszme, azonban nem csupán az üzenete hamis, már a dilemma felvetése is erősen megkérdőjelezhető. Az MTA szociológiai kutatásai ugyanis egyértelműen azt igazolják, hogy minél tehetősebb és magasabb státuszú az ember, annál több barátja van, és fordítva. (E kutatási eredmények egyébiránt azt a vallási meggyőződést is alaposan fenékbe billentik, mely szerint a gazdagok lelki nyomorban élnek, míg a szegények egymást segítő, szolidáris szeretetben.) Az örökös fanyalgók ilyenkor rendszerint azzal rukkolnak elő, hogy a vagyonosokhoz nyilván érdemes dörgölőzni, így társaságaik tele lesznek érdekbarátságokkal. Esetenként persze ez sem kizárt, azonban közel sem ez a meghatározó kapocs. Sokkal fontosabb az, hogy a magas jövedelmeket és a széles szociális kört ugyanazok személyiségvonások hozzák létre: nyitottság, mosoly, érzelmi intelligencia, együttműködésre való készség. A lényeg: többnyire egyáltalán nem kell választani a pénz és a barátság között. Az igazán karizmatikus személyiségek képesek bárhol a világon irigylésreméltó jólétet és valódi közösséget varázsolni maguk köré.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr2815003466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2019.08.14. 08:50:45

Egyetértek azzal, amit a közösségekről írsz, szerintem sincs semmi köze jó esetben sem a lakhelyhez, sem a társadalmi réteghez. Egyébként ezért nem élnék faluban, meg jópár társasházat és kertvárosi övezetet is kerülnék, mint potenciális lakhelyet, mert vannak emberek, akik elvárják a környezetüktől, és nem hagyják békén azt, aki kilóg a "helyi közösségből".

Ezzel együtt a matematikai esélye nagyobb annak, hogy megismersz valakit, aki földrajzi és társadalmi távolságban közelebb van, szóval van valóságalapja annak, amit a jobboldaliak és a baloldaliak mondanak, csak erőltetni nem kellene.

Viszont amit utána írsz, kicsit az jön le nekem, mint ha a barátság mennyiségi kérdés lenne. Holott sokféle ember van, vannak, akiknek kevés, de nagyon közeli barátai vannak, meg vannak akiknek sok, de egyikkel sem tud igazán közeli barátságot kötni. Nyilván biztos létezik a kettő pozitív kombinációja is, de én még nem sokat láttam.

Az introvertáltság meg nem arról szól, hogy nem tud barátságot létesíteni. Aki arra panaszkodik, hogy nincsenek barátai, az nagyobb eséllyel extrovertált, ugyanis az introvertált-extrovertált skála az igényeinket mutatja, aki keveselli a barátait, az az igényei alatt él.

Ami a kivándorlást illeti, ha jól tudom te olyan tizessel lehetsz idősebb nálam, nem a te korosztályodra a legjellemzőbb. Szerintem nem a baráti háló a fő oka, hanem bizony ez is visszavezethető a piszkos anyagiakra. A legnagyobb kivándorló korosztály az, amelyik a válság idején állt volna munkába, legkevésbé pedig az a diplomás értelmiség, amelyik valamikor 95 és 2005 között, főleg akik budapesti multinál kezdtek dolgozni, a válságra már középvezetői vagy megbecsült specialista szintre jutva, stabil egzisztenciával.

2019.08.14. 08:53:51

Ja, és ez úgy néz ki, hogy ha egy korosztályban többen mennek ki, az öngerjesztő, mert egyre kevésbé érv a maradóknak, hogy itthon vannak a barátok.

G. Nagy László 2019.08.14. 13:32:04

@Zabalint: Valójában mindennel egyetértek, amit írsz.

"Ezzel együtt a matematikai esélye nagyobb annak, hogy megismersz valakit, aki földrajzi és társadalmi távolságban közelebb van."

Világos. Mondok is egy példát: a gyerekeim általános iskolába járnak, s az osztálytársaik szüleivel esetenként kifejezetten baráti viszonyt ápolunk. Rendszeresek például az apa-fia focidélelőttök, de számos egyéb közös program is létrejön. Ezekkel az emberekkel sosem találkoztunk volna, ha nem ott élünk, ahol.

"mint ha a barátság mennyiségi kérdés lenne"

Mert részben az is. ha egyetlen barátod van, s elcsapja egy kamion, nem marad senkid. Ha tíz barátodból hét meghal, még mindig összejön a bridzsparti.

"vannak, akiknek kevés, de nagyon közeli barátai vannak, meg vannak akiknek sok, de egyikkel sem tud igazán közeli barátságot kötni. Nyilván biztos létezik a kettő pozitív kombinációja is, de én még nem sokat láttam."

Here I am. És tudnék még említeni 10-15 hozzám hasonlót.

"Aki arra panaszkodik, hogy nincsenek barátai, az nagyobb eséllyel extrovertált, ugyanis az introvertált-extrovertált skála az igényeinket mutatja, aki keveselli a barátait, az az igényei alatt él."

Egyetértek. Az idézett jajkiáltás arról szólt, hogy apu introvertált, anyu meg nem. Két magának való ember elélhet egy világvégi kunyhóban is. De ha aszimmetrikusak az igények, abból könnyen adódhat feszültség.

"Szerintem nem a baráti háló a fő oka, hanem bizony ez is visszavezethető a piszkos anyagiakra." Az ember mindig csomagban gondolkodik, melyben ez is, az is benne van. Ha semmi lóvéd és semmi reményed idehaza, nyilván le fogsz lépni. Ha egészen jól elvagy itthon, úgy rögtön felértékelődnek az emberi kapcsolatok. Jómagam annyira kényelmes és szabad életet élhetek, hogy nincs az a pénz, amiért munkát vállalnék a fővároson túl. Minden döntésünk egy-egy tenderbontás, ahol már a kiírásban meghatároztuk a részkívánságok súlyozását.

Almandin 2019.08.17. 22:17:25

Érdekes poszt volt ez is. Szerintem a magányosság mögött komoly lelki problémák állhatnak, de társadalmi problémák is. Nagyobb eséllyel válik magányossá az, aki beteg pszichéjű szülők neveltje. Sok szülő elszigeteli a kortársaitól a gyereket, aki gyakran később se találja meg a hangot az emberek többségével. Bántalmazó szülők gyermeke is gyakrabban válik magányossá. Azokat is könnyebben eléri a magány, akik pl. enyhén autisták. Ők általában keresik a kapcsolatokat másokkal, de a közeledésüket a többiek furcsának érzik és nem ritkán kiközösítik őket. Én át tudom érezni a problémájukat.
Másrészt szerintem a magány utolérheti az extravertált és az introvertált karakterűeket egyaránt. Az extravertált is lehet magányos, mert a sok kapcsolat még nem biztos, hogy minőségi is, az ember társaságban is lehet magányos. Az introvertáltak is elmagányosodhatnak, de ők gyakran jól érzik magukat néhány minőségi baráttal is, náluk akkor van gond, ha ezek a kapcsolatok megszakadnak és nem pótlódnak elég gyorsan.

Almandin 2019.08.17. 22:34:59

Találtam egy érdekes írást erről: www.lelkititkaink.hu/magany.html
Van egy nagyon jó könyv is a témáról: Tony Lake: A magány címmel.
Érdekes, hogy sok pszichológusnak nagyon más a véleménye, mint Tony Lake-nek. A könyv kb. 35 éve született. Ma sok terapeuta, ha valaki párkapcsolati problémákkal keresi fel, arra terelgeti, hogy szakítson. Sok, még javítható probléma esetén mondják ki a szentenciát, hogy bántalmazó a kapcsolat, és lépjen ki belőle. Megy a biztatás, hogy "jobb egyedül!", még a barátok felől is. A mai ember növekvő magányossága mögött az is áll, hogy a párjával, barátaival szemben is magas elvárásokat támaszt, és ha valaki nem felel meg az idillikus képnek, dobja. Bezzeg a tükörbe nem néz bele.

G. Nagy László 2019.08.18. 00:06:51

@Almandin: Az egyik kedvenc magyar sorozatom a terápia című, Mácsai Pállal a főszerepben. Nézz bele, ha nem ismered!

A magam részéről nincsenek közvetlen tapasztalataim. Még sosem voltam terapeutánál, s alig hiszem, hogy valaha is leszek. Valahogy úgy érzem, egészen jól elboldogulok :)

"Ma sok terapeuta, ha valaki párkapcsolati problémákkal keresi fel, arra terelgeti, hogy szakítson."

Én e téren is a középutat keresném. Az ásó-kapa-nagyharang szélsősége ugyanúgy káros, mint az első összezördülésre történő szakítás. Rajtunk, férfiakon rengeteg múlik. Ha egy nőben sikerül igazi vonzalmat ébresztenünk, onnantól már csak elrontani tudjuk. (S meg is tesszük, de hányszor...) Ezzel szemben az olyan fickó, aki nem képes vágyat kelteni az adott nőben, gyakorlatilag egy időzített bombán ül, a másik bármelyik pillanatban leléphet.

Almandin 2019.08.18. 00:35:04

@G. Nagy László: Szerintem se jó egy nagyon rossz kapcsolathoz mindenáron ragaszkodni, viszont a vágy kérdése bonyolultabb annál, mint amit írsz. El is illanhat anélkül is, hogy a férfi bármi rosszat tett volna. Sőt, a vágy intenzitása gyakorlatilag minden tartós kapcsolatban csökken idővel. Ráadásul a párkapcsolati problémák nagyobb része inkább életvitelbeli különbségekből, szenvedélybetegségekből (pl. alkoholizmus), testi vagy lelki terrorból, hatalmi harcokból adódik, és ez még nem teljes felsorolás.
Az embereknek azt kellene átgondolniuk, hogy mekkora áldozatot érdemes egy tartós kapcsolatért hozni. Kisebb problémák esetén rosszabb szétválni, mert nagy a magány kockázata, de ha valakit ver a párja, vagy gyalázza (nárcisztikusoknál gyakori), akkor őrültség együtt maradni, annál még a magány is kevésbé szörnyű.
süti beállítások módosítása