Évszázadok óta morfondírozunk azon, miképpen festene az ideális társadalom. Marx azt állította, hogy ha mindenki a képességei szerint pakol a közös svédasztalra, továbbá a szükségletei szerint fogyaszt onnan, úgy a teljes népesség jóllakhat. Csupán két apróság szükséges ahhoz, hogy ez az íróasztal mellett megálmodott vágymatek működjön. Az első az, hogy az alapszámítás helyes legyen. A második pedig, hogy az érintettek a gyakorlatban be is tartsák a felvázolt instrukciót. Az utóbbiról a történelem már százszor igazolta, hogy képtelenség. A szocialista tervgazdaságok mind csúfosan megbuktak, hiszen csillogó talentumait miért is kamatoztatná bárki, ha munkája gyümölcsét úgysem tarthatja meg? Ám ami azt illeti, jómagam már az alapkalkulációt, mi több, a kalkulálhatóságot is megkérdőjelezem. Már csak azért is, mert az emberi szükségletek folyamatosan változnak, bővülnek. A termékfejlesztők és a marketingesek éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy holnapra olyan vágyakat ébresszenek bennünk, melyekről tegnap még halvány sejtelmünk sem lehetett.

Marxnak abban azért feltétlenül igazat kell adnunk, hogy nem vagyunk egyformák. Most felejtsük el azt az erkölcsi szálat, amely azt firtatja, jogos-e kirabolni a jobb képességűeket azért, hogy tápláljuk a szerényebben vértezetteket. (Nyilvánvalóan az emberiség morális mélypontja e gondolat.) Koncentráljuk kizárólag a pszichikai síkra, feltéve a kérdést: mire is vágyunk valójában? Mit kívánunk adni a világnak, s mit várunk ezért cserébe? E két változó értelemszerűen négyféle emberi karaktert szül.

SZENT - Minden bizonnyal a legritkább archetípus. Ha ezer emberből egy ilyen, szerintem sokat mondok.

ODAADÓ - A második legritkább. Ő az, aki mindig mindenkiről gondoskodik; figyelmes, áldozatkész, ugyanakkor be is nyújtja a számlát. Környezetétől kifejezetten elvárja, hogy ugyanígy körülugrálják, de minimum istenítsék. Ő annyira sokat nyújt a világnak, hogy a rossz napjait, a hisztijeit, a játszmázásait is mindenki köteles elviselni. Előre kifizette az árát...

ÉLŐSKÖDŐ - Oly mértékben pozitívan látom a világot, hogy nem a piócákat tartom a leggyakoribb karakternek. De azért nem kell nagyon messzire mennünk, ha ilyennel kívánunk találkozni. Elég, ha a legközvetlenebb környezetünkben szétnézünk.

PURITÁN - Nyilvánvalóan a legegészségesebb archetípus. Ő az amerikai álom megtestesítője, a self-made man. Csakis akkor kér segítséget, ha egyedül nem boldogul. Alapvetően saját magára támaszkodik, s szüretelni sem hívja meg a fél bolygót.

Mit látunk tehát, ha csupán a vázolt karakterjegyekre koncentrálunk? Az odaadók és a puritánok egyenlege külön-külön is nullszaldós, mondhatjuk: egyensúlyban vannak a világgal. Pont annyit adnak, amennyit ellentételezésként elvárnak. De mi a helyzet a másik két csoporttal? Érzékelhető, hogy a kevés számú szent önfeláldozása sosem fogja tudni kiegyenlíteni az élősködők sokaságának éhségét. A rendszer összességében tehát mínuszos, fenntarthatatlan. A svédasztalt gyorsan lerabolják, s szép számmal lesznek, akik éhen maradnak. A problémát csak dagasztja, hogy a felrajzolt archetípusok egyben szavazópolgárok is, így politikai értékválasztásaik nyomán különböző kormányzatok jöhetnek létre. Amennyiben a puritán szemlélet kerül abszolút többségbe, úgy nincs nagy baj, hiszen jobboldali országvezetést és takarékos államot eredményez. A másik három csoport azonban nem így gondolkodik. Ők a baloldaliságot, a központi szolgáltatások sokaságát, a jóléti államot éltetik. (Az élősködők és odaadók eleve elvárják a törődést, a szentek pedig naivan csatlakoznak e táborhoz, abban a hitben, hogy másokkal jót cselekszenek.) Sok lúd pedig disznót győz - a puritánok könnyen kisebbségbe szorulhatnak. Ekkor jöhetnek a felelőtlen szociáldemokrata kormányok, a nyakló nélküli költekezések, pénzosztások, segélyezések, hogy a rendszer immáron az állami költségvetés szintjén is átcsússzon a negatív tartományba.

Mit tehetünk tehát, hogy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, fenntarthatóbb világot hozzunk létre? A válasz nyilvánvaló: érdemes volna mindannyiunknak a SZENT karaktere felé mozdulni. Többet adni és főként jóval kevesebbet elvárni másoktól. Az ODAADÓ és az ÉLŐSKÖDŐ mindig kiszolgáltatott marad, hiszen világukat a másik emberre, pszichikai síkon a külső törődésre építik. Márpedig ez nyilvánvaló zsákutca. Csakis önmagunkra támaszkodhatunk, csakis a saját döntéseinkért felelünk, csakis önmagunkon tudunk változtatni - a másik ember motivációkészlete és jellemfejlődése kívül esik a hatókörünkön. Amit másoktól kapunk, az csupán hab lehet a tortán, bónusz, előre nem kalkulálható ajándék. "Legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között!" - írja Péter apostol első levelében. Talán valami ilyesmire gondolhatott.