Nemrégiben jelent meg az Indexen az a cikk, amely a Spanyolországban működő apai gyes folyományait elemzi. A fizetett szülési szabadságot tizenkét éve vezették be a férfiak számára, jelenleg öt hetes időintervallumról van szó és a spanyol apák többsége él is e lehetőséggel. A Barcelonai Egyetem közgazdászainak kutatása szerint az intézkedés egy nem várt hatást is eredményezett: a következő két év során a programban résztvevő férfiaknak 7-15%-kal kisebb valószínűséggel született újabb gyerekük, mint azoknak, akik maradtak a munka frontján. A magyarázat adja magát: a gyest választó apák testközelből tapasztalják, hogy egy csecsemő gondozása mennyi nehézséggel jár, és ettől fogva nem az lesz a leghőbb vágyuk, hogy újra részesüljenek az élményből.
Ami a kutatás eredményét illeti, a legtöbben egyáltalán nem lepődünk meg rajta. Annál érdekesebb azonban, hogy egyazon tényt mennyire különbözőképpen lehet tálalni a képviselt hitvilág és filozófia tükrében.
A FEMINISTA verzió szerint ez egy nagyszerű intézkedés és rém tanulságos is egyben; valójában minden férfinek meg kellene tapasztalnia, hogy milyen érzés éjszaka ötször felkelni a síró babához, pelenkát cserélni rajta, megetetni, álomba ringatni... A nők évezredeken át erre az egy feladatkörre voltak kárhoztatva, míg a férfiak rendesen kialudták magukat, hogy másnap vidáman vadászgassanak a szavannákon, majd később a nyakkendős bizniszvilágban. S bár a múltat nem lehet semmissé tenni, a nők történelmi elnyomását mindez nem feledteti, de legalább lassan helyre áll az egyensúly, s idővel mindkét szülő közel azonos mértékű terhet vállal az utódok gondozásában.
Az ANTIFEMINISTA narratíva szerint e kutatásnál jobb bizonyítékra nincs is szükség, hogy világosan lássuk a két nem közti ordító különbséget. Amíg az anyáknak testhezálló, természetes és szent feladat a csecsemőgondozás, addig az apák számára ez egy meglehetősen idegen terep. Nyilvánvalóan a férfiaknak is komoly szerepük van a nevelésben - meg kell tanítani a vadászat fortélyait a fiúgyermekeknek -, ám az csak jóval később kezdődik. Most képzeljük el, mi lenne, ha a szoptatás és pelenkázás fáradalmait tapasztalva a nőknek is elmenne a kedvük a gyerekvállalástól! Már rég kihalt volna az emberiség. A spanyol gyesrendszer tapasztalatai is azt igazolják, hogy a férfi és a nő egészen más anyagból van gyúrva, egészen más a feladatköre és a küldetése.
Való igaz, léteznek olyan élethelyzetek, melyekben nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. A jelen poszt által vizsgált kérdés azonban közel sem ilyen. És most nem csupán arról van szó, hogy egy igazi férfi képes ötvözni magában a kőkemény macsót és az érzőszívű, gyengéd apukát. Hanem arról is, hogy az egymással szöges ellentétben álló feminista és antifeminista álláspont is bőven hordoz igazságokat és abszolút megfér egymás mellett. A 21. század posztmodern világában még mindig a törzsi logika érvényesül. Vagy az egyik szekértáborhoz tartozunk, vagy a másikhoz. Olyan a látásmódunk, mint az éretlen gyerekeké: minden fekete vagy fehér, ördögi vagy isteni, ciki vagy menő. Ha az egyik táborhoz csapódtunk, annak minden dogmájával muszáj egyetértenünk, míg a másik valamennyi álláspontja téves. Talán ideje volna már túllendülni ezen az imbecillis látásmódon.
A probléma egyetlen megoldása ezúttal is a szabadelvűség: mindenki úgy él, ahogy akar. Az égvilágon semmi probléma sincs a hagyományos családmodellel, amikor apa dolgozik, anya pedig őrzi az otthon melegét, s azzal sem ha a feje tetejére állnak a szerepek. A gondok ott kezdődnek, amikor nem a személyes szükségleteink szerint rendezzük be az életünket, hanem valamiféle társadalmi modellnek igyekszünk megfelelni. E modellek ráadásul erősen torzítanak. A feministák csupán az anyaság gyötrelmeiről hajlandóak szólni, az antifeministák kizárólag a szépségeiről. Előbbiek szerint a férfi élete csupa móka és kacagás, utóbbiak szerint inkább kemény munka és teljes felelősségvállalás. Azt kéne világosan látni, hogy mindannyian mérhetetlenül különbözőek vagyunk. Mások az alapigényeink, más az érdeklődési körünk, más a terhelhetőségünk. Kár ezeket az oly különböző személyiségeket egyenruhába bújtatni, legyen szó bármelyik tábor uniformisáról. Kár értékként elfogadnunk bármely divatos, vagy épp divatjamúlt életmódelemet, mely lelkünktől idegen. Sokkal észszerűbb egy olyan társat keresni, akivel komplementerek a vágyak. Onnantól kezdve pedig beszélhet bárki bármit.
