Mindannyian mások vagyunk. Sokunkat a változatosság gyönyörködtet, ám van, akit a szent monotonitás éltet. Hitem szerint mindkét út legitim. A bajok csupán akkor kezdődnek, amikor erkölcsi magaslatra helyezzük valamely álláspontot, s ettől a másik automatikusan az immorális szektorba zuhan.
Nappalok és éjszakák, nyarak és telek - azt látjuk, hogy a természet állandó ritmust diktál, s a legelemibb szükségleteink arra késztetnek, hogy mi magunk is kövessük ezt az ütemet. Felkelünk és lefekszünk; dolgozunk és pihenünk; mindent a maga jól bejáratott idejében. E monoton tempó jutalma a biztonság, az átka ugyanakkor az unalom. A valódi harmónia abból ered, ha képesek vagyunk a személyiségünknek megfelelő egyensúlyt megteremteni a változatlan és a variábilis elemek között. Jómagam például - bár tapasztalataim szerint képes vagyok elhitetni, hogy életem izgalmasan sokszínű - valójában egy végtelenül unalmas kispolgár életét élem. Budapesten születtem, s nagy valószínűséggel itt is fogok meghalni, úgy, hogy soha egyetlen más helyet sem nevezhettem otthonomnak. Gyermekeim anyját huszonkét éve tudom magam mellett. A fontosabb barátságaim is húsz-harminc esztendőre tekintenek vissza. Munkahelyet se váltok sűrűn; van olyan cég, melynek immár huszonnyolc éve dolgozom. És persze pont ugyanazok a zenekarok a kedvenceim, melyeket már kamaszként is imádtam. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a monotonitás minden formáját jól viselném. Képtelen volnék például díszőrségben állni, banki biztonsági őrként dolgozni, avagy végigimádkozni egy teljes rózsafüzért. Rövidtávon belebetegednék minden hasonló szörnyűségbe.
Mindannyian mások vagyunk. Van, aki beleszeret a motorozásba, aztán pár hónap múlva vásárol egy vitorlást, később egy quadot, vagy egy vadászpuskát. Mindeközben mi csak ülünk a pókerasztalnál - immár tizenkét éve - s nem értjük, hogy az érintettnek miért kell újabb és újabb örömforrásokat hajszolnia. Vagy ott van a táplálkozás kérdése. Sokan panaszkodnak, hogy unalmas a diétás koszt. Nyilván gyenge a fantáziájuk, hiszen nem muszáj mindig a rizs-csirkemell kombót erőltetni. Ám ezzel együtt is igaz, hogy közelebb kerülhetünk az álomtesthez, ha bírjuk az egyhangúságot. Jómagam például - bár a szálkás tökéletességtől még fényévekre járok - évek óta ugyanazt reggelizem. (Most is, midőn e sorokat gépelem, zabkását kanalazok, mogyoróval, mazsolával, gesztenyés Lifetilt proteinnel. Isteni.) E téren sokan valódi tévhitben élnek, s azt gondolják: alapszükségletünk a változatos étrend. A valóság az, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje, szénhidrát, vitamin és ásványi anyag bevitele a döntő, a többi csupán kulináris élvezet dolga. Ha mindennap pontosan ugyanazt ennénk, úgy is tökéletesen eleget tehetnénk az egészséges táplálkozás követelményeinek. És természetesen nem mehetünk el szó nélkül a munka, a hazaszeretet és a szexualitás problematikája mellett sem. Egyesek tökéletesen kielégítőnek találják a hűséget, az állandóságot, a monogám létformát; míg mások e pályákon is a sokszínűségre esküsznek. Igen ám, csakhogy a közmorál egészen eltérő módon viszonyul mindezekhez. A hobbi kérdését az egyéni ízlés hatáskörébe utalja. A táplálkozás kapcsán sem fogalmaz meg erkölcsi dilemmákat - leszámítva a zsidók és a muszlimok vallási előírásait és a környezetvédők felhívását a marhafogyasztás csökkentére -, sokkal inkább élettani problémaként kezeli. A munkahelyhez való hűség ugyanakkor keletre haladva már egyre erősebb morális színezetet kap; Japánban a mai napig nagyra értékelik, ha valaki onnan megy nyugdíjba, ahol pályakezdőként elhelyezkedett. A szülőföldhöz való ragaszkodást a legtöbb kultúra erkölcsi alapnak tekinti, még akkor is, ha a Föld legnyomorultabb szegletében járunk. A legvastagabb morális máz mindazonáltal a testi szerelmet fedi. E téren pontosan ugyanúgy igaz lehet, hogy a változatosság gyönyörködtet, mint amikor idegen városokat, létformákat, konyhákat fedezünk fel. A poligámia kapcsán pontosan ugyanúgy megáll, hogy a légynek sem ártunk vele, mint ahogy azzal sem, ha több hobbival, több munkahellyel, vagy több baráttal büszkélkedhetünk. Mégis: a közmorál - fura logikától vezérelve - egészen differenciált ítéleteket mond. Ha Éva a kosárlabda mellett még jógázik is, azt tökéletesen normálisnak tartja. Ha fél lábbal Pesten, fél lábbal Londonban él, azt úgy-ahogy elnézi. Ám ha Ádám mellett Ágostonnal is kopogtat a gyönyörök kapuján, rögtön a nyakába kerül a büdös ribanc feliratú tábla.
A monogámia melletti érvelés során a széplelkűek rendszerint az állatvilág igazi romantikusait szokták felemlegetni - ha már egy hozzám hasonló földhözragadttal szemben isteni törvényekre nem hivatkozhatnak. (Tipikus mondat egy, a témát boncoló cikkből, melyen vastagon átüt a közmorál: "Az állatok zöme valóban csapodár, de akadnak olyan fajok is, melyek még a teremtés koronáinak is példát mutatnak." Tökéletesen kitapintható a szerző alapattitűdje: bár illő volna előítéletektől mentesen közelítenie a témát, a monogámia melletti feltétlen elkötelezettségét képtelen levetkőzni.) A hattyúk, a vadgerlék, s persze a császárpingvinek ilyenkor mindig előkerülnek, s nem véletlenül. A madarak világában kifejezetten jellemző a hűség, bizonyos fajok egyedei egy egész életre választanak társat. Az evolúciós gyökeret az utódgondozásban érdemes keresni: a fiókák felcseperedéséhez mindkét szülő jelenléte elengedhetetlen. A monogámia azonban nem minden állat esetében nyújt egyértelmű előnyt a fajfenntartás terén. Az emlősfajok túlnyomó többségénél például a hímek az égvilágon semmit sem képesek hozzátenni az utódgondozáshoz; elsősorban ez magyarázza, hogy esetükben miért oly ritka az állandó pár választása. Az emberszabású majmokat tekintve meglehetősen vegyes képet látunk. A gibbonok kifejezetten monogám alkatok. A gorillák inkább a közel-keleti stílust részesítik előnyben, vagyis a falkavezérek csinos kis háremet gyűjtenek maguk köré. A csimpánzok, s különösen a hozzánk genetikailag legközelebb álló bonobók ugyanakkor igazi woodstocki hangulatban élnek: bárki bárkivel annyit szexel, amennyit csak kíván. Szóval: ha az evolúciós gyökereinket vizsgáljuk, nem igazán kapunk megerősítést a monogámia kizárólagosan üdvözítő voltára. Sőt.
Miért van tehát, hogy a testi szerelem kapcsán - minden alapvető szükségletünk közül egyedüliként - elutasítjuk a gyönyörködtető változatosságra való törekvést? Megemlíthetnénk a vallási előírásokat, ám azok - a szekularizált társadalmakban - már régen nem köteleznek semmire. Hivatkozhatnánk a családi egységre, mely a gyermekek lelki egészsége szempontjából kifejezetten lényeges, mindazonáltal ez önmagában nem indokolja a testi hűséget. Felidézhetjük az ősi férfifélelmet, mely szerint kakukkfiókák kerülnek a fészekbe, ám a fogamzásgátlás és a DNS-tesztek korában ez inkább csak megmosolyogtató. Kitérhetünk a klasszikus női parára is, miszerint végtelenül nehéz egyedül felnevelni egy (pláne több) gyereket, azonban a megfelelő házassági szerződés, a gyerektartás, továbbá a társadalombiztosítás ezekre az esetekre is nyújt némi kompenzációt. Másfelől: a poligám ösztönök bűnösnek való bélyegzése sem mentett meg még egyetlen nőt sem attól, hogy apu lelépjen a húsz évvel fiatalabb titkárnővel. Azt kéne tisztán látni, hogy napjainkra a szigorú monogámiát éltető minden elvi és praktikus szempont érvényét vesztette, s nem maradt hátra semmi, csupán a félelem és gőg. A félelem, hogy kiderül: nem mi vagyunk a legjobbak, a tökéletesek, az egyetlenek; s a gőg, mely nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben egy olyan emberbe szeretünk bele, akin százak legeltetik a szemüket; aki képes értékelni az érdeklődők számosságát és változatosságát; aki maga is törekszik az élet teljességére. Csakhogy miután megszereztük magunknak, pont e legvonzóbb, leginkább életteli tulajdonságaitól igyekszünk megfosztani, s elrejteni valami szűk és szürke kalitkába. Mondani sem kell: ha két ember tiszta szívvel és (főként) tiszta fejjel megállapodik abban, hogy testi szerelmüket csakis egymásnak tartogatják, az tökéletesen legitim ügylet. Csak ostobaság arra építeni a világunkat, hogy ez az alapértelmezett beállítás, s minden ettől eltérő álláspont deviáns és bűnös.
Mindannyian mások vagyunk. Van, aki már középiskolás korában megleli élete szerelmét, míg sokan csak hosszú keresgélés után állapodnak meg. Az előbbi talán kényelmesebb út, az utóbbi azonban lényegesen több tapasztalást ígér. Az sem volt hasztalan, amikor annak idején a céhlegények - inaséveik letelte után - vándorútra keltek, hogy idegen földön, más műhelyekben tökéletesítsék tudásukat. Oscar Wilde egészen karakteresen fogalmaz: "Azok tulajdonképpen a sekélyesek, akik életükben csak egyetlenegyszer szeretnek. Amit ők állhatatosságnak vagy hűségnek neveznek, én inkább a közöny tunyaságának, vagy képzelethiánynak nevezném. A hűség az érzelmi életben (...) egyszerűen a tehetetlenség bevallása." Valahogy így. Ami a címbéli gondolatot illeti, az első két tétel erejéig igazat kell adni Böjte Csabának. A hűség biztonságot és bizalmat ad. Ám a teljességet - kisajátító lényegéből fakadóan - aligha nyújthatja.
