Hetek óta másról sem szól a közéleti diskurzus, mint a színházak körüli felügyeleti, finanszírozási kérdésekről és zaklatási ügyekről. Mindenki fel van háborodva. Mindenki szenvedélyesen érvel. "El a kezekkel a színházaktól!" "El a kezekkel a színésznőktől!" "A kultúra mi vagyunk!" "A kultúrát mi teremtjük!" Csupán a lényegről nem beszél senki.

A kultúrafinanszírozás és a szexuális zaklatás két tökéletesen különböző terület. Mégis: mindkét kérdés rövid úton orvosolható, mégpedig egyetlen, átfogó lépéssel. Hunyjuk be a szemünket és képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben nem léteznek közösségi teátrumok. A színházakat kivétel nélkül magánvállalkozók, befektetők, független színtársulatok üzemeltetik. Miféle sajtóbotrányok, tüntetések, közfelháborodások jellemeznének egy ilyen működési struktúrát? Mindezekről nyilvánvalóan nem beszélhetnénk. Ha sem az állam, sem az önkormányzatok nem tömnék pénzzel a kultúra ezen szentélyeit, úgy természetesen beleszólásuk sem lehetne azok működésébe. Sem az igazgatók kijelölésébe, sem a gazdálkodásukba, sem pedig a művészi szabadság korlátlan megélésébe és kifejezésébe. De a bulváros csámcsogáson túl ugyanúgy nem volna különösebb hírértéke a zaklatási ügyeknek sem. A bűncselekmények kapcsán a rendőrség eljárna, a gusztustalanul nyomuló - de fizikai erőszakot nem alkalmazó - rendezőket és egyéb színházi embereket pedig simán ki lehetne rúgni, vagy ott lehetne hagyni. Ha egy színházigazgató olyan idióta, hogy nem veszi észre a bajt, ha nem érzékeli, hogy már a sokadik színésznő hagyja ott a társulatot egy nyálcsorgató pöcsfej miatt, az meg is érdemli, hogy bedőljön az egész vállalkozás. Mert, ugyebár, erről lenne szó. Egy felnőtt világban a kultúra is árucikk, és a színház is üzleti vállalkozás.

Körülbelül ez az a pont, amikor a kultúra védőangyalai rémült fejhangon felsikítanak: "No de akkor nem négyezer forint lenne egy jegy, hanem tizennégyezer!" Nos, igen. De mi is volna a baj ezzel? Nézzük először a fogyasztó, vagyis a néző szemével! Kezdjük azzal, hogy leszögezzük: ha az állam és az önkormányzatok kevesebbet, vagy egyáltalán nem költenek művészi produktumok támogatására, akkor - álomvilágbéli modellünk szerint - ez az összeg az adófizetőknél maradna, akik szabadon dönthetnek annak felhasználásáról. Fordíthatják kultúrára, vagy bármi egyébre. Most osszuk fel a teljes lakosságot három jellemző kategóriára! Léteznek olyanok, akik szinte sosem járnak színházba. Ők értelemszerűen nem veszítenek semmit a változással, mi több, szert tesznek némi megtakarításra, amelyet mozira, koncertre, vagy akár pörköltre és kisfröccsre is elkölthetnek. A második kalapba kerülnek azok, akik rendszeres, de nem túl gyakori színházlátogatók. Őket a változás - pénzügyi egyenlegüket tekintve - nem érinti: amit eddig az állam kipótolt, azt most ők fizetik be a jegypénztárba, önként és dalolva, viszont kizárólag azokat az előadásokat finanszírozva, amelyeket ők maguk arra méltónak ítélnek. S végül lássuk a harmadik szegmenst, azokat, akiket ki sem lehet robbantani a nézőtérről! Nos, ők valóban vesztesei volnának az új világnak, s muszáj volna mélyebben a zsebükbe nyúlniuk, avagy kevesebb előadással beérniük. De még mielőtt pataknyi könnyet folyatnánk értük, tegyük fel a kérdést: miért is kéne bárki másnak az ő kedvtelésüket finanszírozni?

Tekintsük a nézőket követő második legfontosabb csoportot: a színészeket, rendezőket, színházi dolgozókat. A küldetésük - a közönség elkápráztatása - az égvilágon semmit nem változna. Csupán a nézők visszaigazolása volna még őszintébb és egyértelműbb. A népszerű darabok brutális bevételeket termelnének, az érdektelenek pedig hamar lekerülnének a műsorról. Nem különösebb tragédia, a tehetséges művészeket aligha veszélyeztetné bármi. A tehetségtelenekért pedig nem kár; ők maguk is jobban járnak, ha egy testhezállóbb pálya felé veszik az irányt. Ennek az álomvilágnak az igazi vesztesei mindazonáltal a politikusok volnának. Kikerülne a kezükből egy ideológiailag és költségvetési szempontból is lényeges terület, s joggal érezhetnék, hogy hatalmuk számottevően csökkent. Értük vajon ejtünk-e krokodilkönnyeket? Egy piaci alapon működő színházvilágban értelmét vesztené a szekértáborok szerinti strukturálódás. Egy jó teátrumigazgató abban lenne érdekelt, hogy a lehető legtehetségesebb művészeket szerződtesse a társulatához, tökéletesen függetlenül azok pártállásától. Tényleg szörnyű letargiába esnénk, ha a színház csodás világa nem volna többé agyonpolitizált?

A magam részéről mélyen hiszek abban, hogy a közvetlen demokrácia nagyságrendekkel etikusabb a képviseleti demokráciánál. Amikor a kasszánál a pénztárcánkkal mi magunk döntünk afelől, hogy miféle kultúrát kívánunk fogyasztani, az minden körülmények között jobb világot jelent, mint amikor elhízott, hápogó politikusok állítják össze számunkra a menüt. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy mindez 2019-ben csupán utópia. S ha valaha megvalósul, az sem egyik napról a másikra fog történni. Az viszont elengedhetetlen, hogy lássuk végre a helyes irányt. Vigyázó szemünket érdemes a független teátrumokra vetnünk: Perjés János például, a Spirit Színház alapító-tulajdonosa - helyzetéből és helyes attitűdjéből fakadóan - már manapság is úgy beszél az általa menedzselt területről, mint üzleti vállalkozásról. "A színházi előadás árucikk, amelyet esténként értékesítek, és vagy megveszik, vagy nem." - nyilatkozza. Üzleti modellről, kereslet-kínálatról, egyediségről és tudatos, nézőorientált stratégiáról beszél. Példaértékű hozzáállás.

Aligha zárhatnám mással e posztot, mint egyik kedvenc kínai közmondásommal: "A színházban a szabadjegyesek fütyülnek először." Fontos és mély igazság. Valójában semmi szükség szabadjegyesekre. Nekik tényleg semmi sem drága.