Egyre gyakrabban esik szó a készpénzmentes fizetési megoldásokról, mi több: a jövő társadalmairól, melyek - egyesek szerint - egyáltalán nem használnak majd bankjegyeket és érméket. A világ központi bankjai gőzerővel dolgoznak a digitális jegybankpénz (CBDC) fejlesztésén, néhol már túl is vannak a projekten. Valóban felesleges a készpénz? Valóban jobb, kényelmesebb és biztonságosabb lesz nélküle az életünk?

Nagy vonalakban mindannyian ismerjük a fizetőeszközök történelmét. Őseink kezdetben cserekereskedelmet folytattak, majd áttértek a pénzhelyettesítő eszközök - só, állatbőrök stb. - használatára. Néhány ezer évvel ezelőtt legyártották az első pénzérmét, és sokáig ezek nemesfémtartalma biztosította tényleges értéküket. Később megjelentek a bankjegyek, kezdetben aranyfedezettel, majd anélkül, míg végül elérkezünk a dematerializált pénz számos jelenlegi formájához. Azt látjuk, hogy az idő múlásával a csereügyletek lebonyolítása egyre egyszerűbbé és hatékonyabbá válik, miközben egyre távolabb kerülünk a kézzel fogható értéktől. Ha kiviszem a piacra a háztáji csirkémet és elcserélem zöldségre, gyümölcsre, borra, úgy ebben a kezdetleges struktúrában egyetlen másodpercig sem maradtam jószág nélkül. A bankjegyekhez már bizalom kell, az aranyfedezet nélküli bankókhoz különösen. De mindez eltörpül ahhoz a hithez képest, amelyet a digitális, illetve számlapénz igényel. Itt muszáj vakon bíznunk abban, hogy vagyonunk még a miénk, hogy megvan, hogy hozzáférhető, hogy nem vernek át, hogy őrzői nem élnek vissza a helyzetükkel.

A dematerializált pénz természetesen számos előnnyel bír:

• KÖLTSÉGKÍMÉLŐ - A bankjegyek és érmék legyártása nem olcsó mulatság. Ezeket ráadásul, pótolni, fejleszteni is kell, hiszen megrongálódnak, elszakadnak, elavulnak. A kezelésük, szállításuk is drága és kockázatos: fegyveres őröket, páncélozott autókat igényel. A költséghatékonyságból az átlagfelhasználó is profitálhat, amennyiben a banki díjtételek csökkenését hozza maga után. (Ebből némi ízelítőt már kaptunk mindannyian, akik a Magyar Államkincstárnál számlát nyitottunk; nulla költség, magas kamat, felhasználóbarát webfelület. A kérdés csak az, mi dolguk marad még a kereskedelmi bankoknak, ha a digitális jegybankpénz bevezetésével az állam minden pénzintézeti feladatot képes lesz ellátni...)
• KÖRNYEZETBARÁT - Ha nem kell előállítani, csomagolni és szállítani a bankjegyeket, az természetesen ökológiai szempontból is örvendetes.
• TRANSZPARENS - A legutóbbi céget, melyet az elmúlt öt év során vezettem, úgy építettem fel, hogy abban semmiféle készpénzforgalom ne jelentkezzen; gyakorlatilag mindent átutalással fizettünk, s természetesen a bevételeink is így érkeztek. Ha a NAV bármire kíváncsi, rálát az utolsó gémkapocsra is.
• VISSZASZORÍTJA A HAGYOMÁNYOS BŰNÖZÉST - A zsebtolvajok, betörők és rablók előtt valóban bezárul egy ajtó. (Kinyílik viszont egy másik a kiberbűnözés előtt.)
• PROGRAMOZHATÓ - A digitális jegybankpénz egy sor speciális tulajdonsággal felruházható. Ha például a kormányzat iskolakezdési támogatást kíván folyósítani, megteheti, hogy a szóban forgó tételeket csakis egy bizonyos határidő leteltéig - mondjuk szeptember végéig - lehessen felhasználni, és kizárólag az adott célra. A központi irányításnak e lehetősége segítheti a kabinet gazdaságpolitikai és szociálpolitikai elképzeléseinek érvényesülését (ugyanakkor számos visszaélésre is alkalmat adhat).

A digitális pénzeszközök kizárólagossága mindazonáltal számos problémát felvet. Első körben fókuszáljunk a technikai-kényelmi szempontokra! A gazdaság stabilitását többek közt azért erősítheti a készpénz jelenléte, mert ezzel akkor is fenn lehet tartani a fizetési forgalmat, amikor a digitális csatornákon valamiféle zavar - szoftveres vagy hardveres hiba, esetleg tartós áramszünet - jelentkezik. Nem feledkezhetünk meg arról a társadalmi rétegről sem, amelyek tagjai semmiféle digitális kultúrával, de sok esetben még bankszámlával sem rendelkeznek. Ez a réteg a földlakók minimum egyötödét jelenti, mérete persze országonként eltérő. A skandináv térségben például elhanyagolható; Svédországban már 2020-ban is csupán a tranzakciók 6%-át bonyolították készpénzben. Németország ezzel szemben - úgy tűnik - ragaszkodik a hagyományos bankjegyekhez, még 2017-ben is átlagosan 107 euró lapult polgárainak pénztárcájában, ez Európában a legmagasabb érték. Luxemburg és Ausztria alig marad el ettől, és mondani sem kell: e három országban a legkevésbé sem a digitális kultúra hiánya tartja életben a hagyományos fizetési módot.

De túl a technikai felkészültségen, biztonságon és a belénk ivódott szokásokon: a magam részéről egyáltalán nem gondolom, hogy a digitális fizetés kizárólagossága fokozná a kényelmemet. Mi több: ha olyan üzletbe tévednék, amely - a svéd mintát követve - nem fogadna el készpénzt, egészen biztosan az volna az utolsó látogatásom az adott helyen. Persze, kezdek hozzászokni, hogy bizonyos speciális helyszíneken - strandokon, sportcsarnokokban és fesztiválokon - többnyire már idehaza is csak bankkártyával, avagy a létesítmény saját digitális eszközével lehet fizetni. Van is belőle baj bőven. Rendszeresen megesik - ott állok magam is a sorban, látom -, hogy a büfés már kiadta sört, a fagyit, a szendvicset, s csak akkor derül ki, hogy a gyanútlan vevő csupán néhány gyűrött bankjegyet szorongat a markában... Velünk is előfordult, hogy a Strand Fesztiválról távozva hajnalban visszaváltottam helyi kártyát, s úgy tértünk nyugovóra a közeli kempingben. A kócos-másnapos reggelen a sátorból szóltam ki a büfésnek, hogy főzzön már le nekünk két kávét. Mire elkészült, s kivánszorogtam fizetni, csak akkor derült ki hogy kempingben is a fesztivál szabályai érvényesek... Hogy a kávé végül hol végezte, sosem tudjuk meg. Üvöltöztem egy sort, majd villámgyorsan szétkaptuk a sátrat, és életem legjobb reggelijét fogyasztottuk el a közeli fogadóban. A pincérnő mosolya egyértelműen elárulta: nem mi voltunk az elsők, akik a szabadság levegőjét lélegezték be azáltal, hogy végre fizethettek készpénzzel. (A Fishing on Orfű többek közt azzal is kiemelkedik a többnapos nyári rendezvények közül, hogy itt nem erőltetik a digitális fizetést, simán perkálhatok bárhogy.) Természetesen megértem a strandok, sportarénák és fesztiválok üzemeltetőit is: ez a legjobb módja a pontos elszámolásnak, valamint annak, hogy büféegységeik ne dolgozhassanak saját zsebre. Az sem mellékes, hányan felejtik el visszaváltani maradék "aprójukat"; a most zárult Sziget Fesztivál esetén csupán ez az egy tétel több tízmilliós extraprofitot jelent. De ami jó a szervezőnek, az nem feltétlenül jó a vendégnek is; a fogyasztói kényelmet egyértelműen az szolgálja a legjobban, ha az adott kereskedelmi vagy vendéglátóipari egység mindenféle fizetési módot enged.  

Érdemes említést tenni a kérdés fogyasztáspszichológiai száláról is. Jóllehet egy racionálisan gondolkodó ember számára megmosolyogtatónak tűnik, a nemzetközi felmérések mégis azt támasztják alá, hogy a rendszeres bankkártyahasználók sokkal kevésbé vannak tisztában azzal, mikor, mire, mennyit költenek, s hogy mennyi van még a számlájukon. Nagyon úgy tűnik, hogy működik a trükk: az alacsony pénzügyi tudatossággal bírókat mintha elvarázsolná az érintős fizetés könnyedsége; talán úgy érzik, mintha egy soha ki nem fogyó, mesebeli erszényt birtokolnának; mintha a pénzt előteremteni is épp olyan gyors és laza mutatvány volna, mint ahogy a költekezés megy. Ez a fajta felelőtlenség értelemszerűen azt hozza magával, hogy a bankkártya (és főként a hitelkártya) használói - szemben a készpénzhez ragaszkodókhoz - jellemzően képtelenek beosztani jövedelmüket. Egy, az Egyesült Királyságban végzett felmérésben a banki kapcsolattal nem rendelkezők egyharmada indokolta ez irányú döntését azzal, hogy ha lenne bankkártyájuk, őket is bizonyosan elkapná a hév és beszippantaná a vásárlási láz. (Arról már nem is beszélve, hogy amikor már megvan a baj, s megtörtént az eladósodás, a banki inkasszó lehetősége miatt minden érintett a készpénzt kezdi preferálni...)

E könnyedebb problémák után térjünk át a húsba vágóbb, bizalmi-etikai vonalra! Itt a legnagyobb dilemma az, hogy még azt sem tudjuk: az államtól, avagy a piaci szereplőktől kell inkább tartanunk. Márpedig nem állomásoztathatjuk minden vagyonunkat ingatlanban, aranyban, vagy épp műkincsekben; muszáj teret adni a napi likviditásnak is. Amikor valaki a Revolut segítségével szeretne tőzsdei ügyleteket lebonyolítani és egyik pillanatról a másikra eltűnik az egyenlege; vagy amikor kiderül a német tőzsdén Blue Chipként jegyzett Wirecardról, hogy mérleghamisítással leplezte tőkehiányát - az ilyen esetek értelemszerűen megrendítik a felhasználók bizalmát. De nem is kell a FinTech szektor legmodernebb eljárásaira gondolnunk; rablás, átverés és szélhámosság a hagyományos pénzügyi területeken is előfordul. Amikor tíz évvel ezelőtt megtakarítási számlát nyitottam az Uniqánál, üzletkötőjük szerény, 7%-os átlagos hozammal kecsegtetett. A napokban megszüntettem e befektetést, s nemhogy hozamot nem realizáltam, de a biztosítótársaság az általam befizetett összeg egyharmadát is simán zsebre rakta, mindenféle mondvacsinált költségekre hivatkozva. (Összesen mintegy egymillió forinttal rövidítettek meg, nem nagy érvágás. Buktam már jóval nagyobbakat tőzsdei ügyleteken és egyéb befektetéseken. De más az, ha magam vállalom a kockázatot, s megint más, ha fényes nappal, mosolyogva-jogászkodva fosztanak ki.) Szóval: a dematerializált pénzeszközök tulajdonosait szinte semmi nem védi, és ekkor még csak a piaci szektorról beszéltünk, a politikai adminisztrációt eleddig nem is érintettük. Kínát ismerjük: a Nagy Testvér mindent lát; s ha a pártállam ellenségeit ma már nem is lövik fejbe azonnal, a központi hatalom digitális diktatúrája minden további nélkül ellehetetlenít bárkit. No de az önmagát demokratikusnak hazudó Kanadában sem sokkal jobb a helyzet; nem is olyan rég a tüntető kamionosok bankszámláját fagyasztotta be a kormány, mi több: mindazokét is, akik a segítségükre siettek. A csodás Nagy-Britannia sem különb: ott - több más közéleti személyiség mellett - Nigel Farage, a Brexit-ideológus számláját zárolták, színtiszta politikai okokból. Magyarországon a magánynyugdíjak államosítását hozhatjuk az állami visszaélés kapcsán múltbéli példaként (mely annak ellenére is meredek húzás volt, hogy már a bevezetés is megkérdőjelezhető aktusnak számított; hogy a tagok végső soron dönthettek számlájuk sorsáról; és hogy pénzügyileg azok jártak a legjobban, akik megtartották magánnyugdíj-tagságukat). Szóval: a különböző kormányzatok is azt tesznek, amit csak akarnak, tőlük pláne nem vagyunk védve. A digitális jegybankpénz kapcsán már említettük annak programozhatóságát. Amennyi előny ebben rejlik, legalább annyi veszélyt is rejt önmagában. Gondoljunk csak a lejáratos pénzre, melyet kötelezően fogyasztásra kell fordítani, különben az előre megadott határidő leteltekor egyszerűen eltűnik a számláról. Ez egy olyan eszköz, amely képes totálisan meggátolni a vagyonfelhalmozást (mely a hagyományos pénz egyik alapvető funkciója). Nem nehéz belátni, hogy egy készpénzmentes világban elképesztően kiszolgáltatottá válhatunk.

Pontosan tudjuk: a szabadság csaknem egyet jelent a magántulajdonnal. A világ valaha volt legmérgezőbb ideológiája, a kommunizmus épp ezt tervezte felszámolni - s talán tervezi ma is. Még csak nem is kell összeesküvést sejteni a dolgok mélyén, elég ha látjuk, mennyire számos szektor érdekelt a pénzügyi digitalizációban. Akik velem együtt azt gondolják, hogy a készpénzhasználat lehetősége növeli az ember szabadságfokát, azoknak nem árt, ha résen vannak. Egy pusztító lehetőség előtt tárjuk szélesre a kaput, ha lemondunk bankóinkról.