Liberálisan gondolkodó emberként kifejezetten bírom a sokszínűséget. Nem tudnám elképzelni magam egy szekta tagjaként, ahol mindenkinek ugyanazt kell fújnia. Már attól is rosszul vagyok, ha a Bajnokok Ligájának végjátéka angol, vagy spanyol házi bajnoksággá szürkül. Azt ugyanakkor erősen túlzásnak érzem, amikor a diverzitás válik az első számú céllá, minden korábbi szempontot felrúgva. 

Stephen Kinget mostanában meglehetősen sok kritika éri a következő Twitter-bejegyzéséért: "A művészet kérdésében sosem venném figyelembe a sokszínűséget, csakis a színvonalat. Szerintem helytelen máshogy tenni." A világhírű író tagja az amerikai filmakadémiának, mely az Oscar-jelölésekről és díjakról is dönt. A botrányt kavaró bejegyzés valójában egy reakció sokak felháborodására, amiért a legjobb rendező kategóriában idén hiába keresnénk női alkotót; továbbá a legjobb mellékszereplőnek járó díjra jelöltek között - sem a férfiak, sem a nők körében - nincs egyetlen afroamerikai színész sem. Érdekes a mód, ahogyan Ava DuVernay reagált Stephen King Twitter-bejegyzésére: "Felkelsz, meditálsz, nyújtasz, megnézed a telefonod, hogy mi történt a világban, és látsz egy olyan tudatlan és maradi tweetet valakitől, akit nagyra értékelsz, hogy visszabújnál az ágyba." A rendezőnő mindenesetre ügyesen kommunikál: jógázik, meditál, vagyis oly magas spirituális szinten áll, hogy e kérdésben is egészen biztosan tévedhetetlen... És úgy tűnik, sokan ezt tényleg bekajálják.

Egyes hírportálok úgy tálalják, hogy Stephen King bejegyzése félreérthető és szerencsétlenül megfogalmazott. Természetesen szó sincs ezekről. Az üzenet világos és egyértelmű: ha művészeti teljesítményeket rangsorolunk, akkor értékítéletünket érdemes a művészi teljesítmények alapján alakítanunk. Pont. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy ebben a megközelítésben mi a tudatlan, a maradi, a felháborító. Ha például - kicsit elkalandozva - végignézünk az utóbbi harminc év francia labdarúgó válogatottjain, nem egyszer látunk olyan csoportképeket, melyeken szinte nincs is fehér bőrű játékos. Nem emlékszem olyanra, hogy bárki hangosan követelte volna, hogy a diverzitás jegyében változtassanak az aktuális csapat összetételén. Amennyiben az afrikai felmenőkkel bíró srácok gyorsabbak, technikásabbak, mint az európai gyökerű társaik, úgy nincs miről beszélni: övék a lehetőség, hogy Franciaország számára dicsőséget szerezzenek. Ugyanez a helyzet a rövidtávfutóknál. Mi lenne, ha holnap valaki a sokszínűséget kezdené követelni, és valamiféle kvóta alapján több fehér sprinter jutna a döntőbe? Vajon mit érezne az az afroamerikai villámléptű, aki emiatt szorulna ki a fináléból? És vajon mit érezne az a fehér, aki pontosan tudná, hogy nem a sportteljesítménye, hanem a bőrszíne alapján állhat starthoz a legjobbak között?

A magam részéről híve vagyok a versenynek, de együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy bizonyos helyzetekben nem a tehetség, nem a szakmai rátermettség lesz a döntő. Nem forgolódom álmatlanul amiatt, hogy Vágó István FB-tagsága a BKV szerelőcégénél milyen következményekkel jár majd. (A magam részéről kifejezetten szeretem Vágót, s nem vagyok hajlandó elfelejteni egy sok évtizedes, pazar pályafutást csak azért, mert vénségére rosszul választja meg a barátait.) A kvízmesternek sem kell kínosan éreznie magát: ez egy olyan pozíció, ahová politikai alapon jut az ember, s igazából nagy kárt nem is tehet. A művészetek világában már sokkal neccesebb a dolog. Bródy János, Dés László, Lovasi András, Demjén Ferenc, Kovács Ákos, Balázs Fecó... Amikor egyiküket-másikukat megpiszkálják, hogy a Kossuth-díj odaítélésében a politikai hovatartozás is szerepet játszhatott, az valami végtelenül pusztító érzés lehet, miközben kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian kimagaslóan tehetségesek. Most képzeljük el azt, ha Denzel Washington, Jamie Foxx, Morgan Freeman, Halle Berry, vagy épp Jennifer Hudson megtudná, hogy valójában nem is kiváló alakításaik miatt nyertek Oscar-t, hanem elsősorban bőrszínük miatt részesítették őket elismerésben... Letaglózó lenne számukra.

Szombaton nem kis feladat várt a magyar vízilabda válogatottra. Mivel a spanyolokkal döntetlent játszottunk, a létfontosságú csoportelsőségért legalább húsz góllal kellett megvernünk Málta csapatát. Hála az égnek ez sikerült is, a végeredmény 26-0 lett. Az utolsó negyedben már sajnáltam is ellenfelünket, s drukkoltam, hogy legalább egyetlen aprócska találatot szerezzenek - de hiába; diverzitásnak, kiegyensúlyozottságnak a nyomát sem láthattuk ezen az estén. A futószalagon érkező gólokat látva eszembe jutott, hogy a közelmúltban több olyan eset is történt, amikor egy-egy csapat edzőjét azért menesztették, mert az általuk irányított csapatok túlságosan is megverték, úgymond "megalázták" ellenfeleiket. Ez történt a spanyol  CD Serranos U11-es csapatának mesterével két és fél éve, illetve tavaly az olasz Invictasuro fiataljainak edzőjével is egy 25-0, illetve egy 27-0 meccseredmény után. Vajon ugyanígy lapátra teszik ezeket a szakembereket akkor is, ha a bajnoki tabellán elfoglalt helyezésüket befolyásolja a gólarány? Vajon létezik valamiféle objektív mérce, amely alapján egy tízgólos különbség még nem okoz lelki törést az ellenfélnek, de afölött már gyógyíthatatlanok a pszichikai sérülések? (Vajon létezik valamiféle optimális szám, hogy hány női rendezőnek illik helyet adni az öt Oscar-díjra jelölt között?) Nem hiszem, hogy a futballtörténelem során valaha is történt megalázóbb vereség, mint amit a brazilok szenvedtek el 2014-ben a németektől, a hazai rendezésű VB elődöntőjében, pedig csak 7-1 lett a vége... Amikor azt látjuk, hogy a sportban, a művészetek világában, vagy az üzleti szféra bármely területén az egészséges versenyszellem helyét átveszi a kiegyensúlyozottságra, a sokszínűségre irányuló törekvés, alapvetően három dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk:

1. Bárki bármit is mond, ez nem a liberális gondolkodásmód sajátja. Ez a görcsös egyenlőségre törekvés mélyen baloldali, marxista attitűd. Az égvilágon semmi köze a liberalizmushoz, mely szerint az az üdvös, ha egyáltalán nem szólunk bele a versengésbe.
2. Nem vitás, hogy léteznek olyan területek, melyekben érdemes különböző kategóriákat, súlycsoportokat, divíziókat létrehozni, hiszen a sportérték veszne el, ha egy ötvenkilós kislány és egy másfél mázsás hegyomlás bokszolna egymással. Nagyon is rendben van az, hogy súlyemelésben, teniszben, vagy épp birkózásban elkülönülnek a nemek, míg pókerben például - ahol nem a fizikum a döntő - minden jelentős verseny koedukált. Az Oscar világában is azt látjuk, hogy a férfi és női színészeket külön kategóriákban versenyeztetik, azonban a rendezők kapcsán nem osztanak párhuzamos díjakat, és nem is hiszem, hogy bármi indokolná.
3. Semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi, hogy egy adott mezőnyben tehetség és egyéb adottságok tekintetében nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, ezért új kategóriák felállítását kezdeményezi. De ha már elindulunk egy versenyen, akkor az a sportszerű, ha vállaljuk a tiszta megmérettetést, s nem várunk el semmiféle részrehajlást. Egészséges lelkű emberek számára sokkal megalázóbb a kétes értékű diadal, mint a tisztes küzdelemben elért kiütéses vereség.

Valóság szerint mind a nők, mind az afroamerikai származásúak oly sokszor és oly sok területen igazolták már tehetségüket és rátermettségüket, hogy épp ideje volna levetkőzni azt a mérhetetlen kishitűséget, mely a jelen felháborodás hátterében áll. Stephen King hozzáállása kifejezetten sportszerű: "A művészetben mindenkinek egyenlő esélyt kell biztosítani, legyen bármilyen neme, bőrszíne, vagy szexuális beállítottsága. Sokan nincsenek rendesen képviselve, és itt nem csak a művészi világra gondolok. Ha kizárnak a játékból, akkor díjat sem nyerhetsz.” Valójában ez a lényeg. Hogy bárki odaállhasson a rajtvonalra. De ha már eldördült a startpisztoly, onnantól kezdve nem hiszem, hogy ildomos lenne kívülről belenyúlni a versenybe.