Szombaton a magyar férfi vízilabda-válogatott 13 Európa-bajnoki és 9 olimpiai aranyérme mellé begyűjtötte a negyedik világbajnoki címét is. Hosszasan lehetne ecsetelni az egyenes kiesési szakasz elképesztő izgalmait. Ódákat lehetne zengeni Zalánki Gergőék bravúros megoldásairól. Ki lehetne térni a játékvezetők botrányos hozzáállására, akik ezúttal is mindent megtettek, hogy az elődöntőben a spanyolokat, a döntőben pedig a görögöket támogassák. De ezekről már sokan írtak.

Ami számomra a legérdekesebb (azon túl persze, hogy pólósaink bearanyozták az elmúlt két hetemet), az új szövetségi kapitány, Varga Zsolt személye, karaktere, kommunikációja. Annak idején, játékosként - hiába volt kiemelkedő tehetség - Benedek és Kásás mellett ő is csak szürke eminenciásnak számított. Mára azonban igazi rocksztárrá nőtte ki magát; mondatait pedig egyenesen imádom. "A görögök ellen a nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz a vízben, természetesen a sportszerűség keretein belül." Egy ilyen nyilatkozat a múlt század bármelyik pillanatában szinte sematikusnak hatott volna. 2023-ban azonban, amikor már a csapból is az folyik, hogy a macsóság kerülendő, a maszkulinitás minden formája mérgező, s hogy a férfiak agresszivitása az, amely romba dönti a világunkat - egy ilyen attitűd kifejezetten üdítőnek hat. Nem ismerem Varga Zsolt társadalomfilozófiai gondolatait, sem politikai értékválasztásait, ám amikor a döntő előtt bejátszották e riportrészletet, kifejezetten azt éreztem, hogy a pozitív motiváció mellett egyszersmind fricskát is mutat egy elpuhult, elkorcsosult világnak.

Eric Dunning brit szociológus így ír sportról, mint a férfiaknak fenntartott területről: "A modern, támadó jellegű sportok, mint a futball, a rögbi, vagy a jégkorong, többféle helyi változatú középkori és koraújkori népi játékra vezethetők vissza, melyeknek különböző elnevezései (futball, hurling/ír hoki, knappan/ütlegelés, camp ball/labdázás) ismertek. Szabályaikat szóban rögzítették és a városok utcáin és vidéken játszották azokat. Nem létezett semmiféle külső ellenőrzés bíró vagy partjelző személyében, és néha akár ezer ember is résztvevője volt az egyik vagy a másik oldalon. A modern játékokkal szemben sokkal több nyílt erőszakkal folytak, a játékosok szabadon kifejezték indulataikat és csak viszonylag gyenge önkontrollra hagyatkoztak. Ezek a játékok valójában rituális harcok voltak, amelyekben a csapatok szabadjára engedhették indulataikat a helyi riválisaikkal szemben, miközben élvezhetőbb formában olyan izgalmat okoztak, mint amit a harcban résztvevők éltek át. Az effajta játékok egy olyan társadalomszerkezethez rendelhetők, ahol az államalkotás és a társadalmi fejlődés általában alacsony fokon állt, ahol az erőszak gyakoribb és a mainál a mindennapi élet elfogadottabb elemének számított, és ahol a nemek közötti hatalmi egyensúly a férfiak javára tolódott el." Mára e játékok megszelídültek, szabályaikat írásba is lefektették, s az agresszív szabálytalanságokat valamennyi sportágban szigorúan büntetik. Ha a radikális feministák álma nem is vált valóra; a harcra és küzdelemre hivatott férfierő nem száműzhető, a modern sporttal azonban a csata olyan barátságos mederbe került, ahol a véres fejezetek lemetszését követően a legnemesebb versengés jegyében folyhat tovább. A magamfajta konzervatív-liberálisok ezt hívják optimumpontnak: minden, ami kell, és semmi, ami nem.

Világos, hogy egy tőről metszett baloldali gyűlöli a sportot, még a mai, megszelídített formájában is. Egyszerűen azért, mert a modern sport a tisztességes létezés legjobb modellje. Mindenki azonos pozícióból (startvonalról, pontállásból) indul, mindenki előtt nyitva áll az út a diadalig, ám természetesen a jobbaknak, a tehetségesebbeknek, a gyorsabbaknak, az erősebbeknek áll a zászló. És ez így is van rendjén; még a legfanatikusabb szurkoló sem boldog, ha csapata pocsék játékkal nyer. A tipikus baloldali azért gyűlöli a sportot, mert ő – így vagy úgy – mindig a vesztes oldalán áll. Emlékszem, amikor vékonydongájú kamaszként a Hajós Alfréd Sportuszoda öltözőjében összefutottam a velem egykorú pólósokkal, én is irigykedve néztem, micsoda magabiztossággal járnak-kelnek e srácok. A legtöbben a fasorban sem voltunk hozzájuk képest. Azt azonban, hogy felnőttkorára az ember egészséges lelkű lesz-e, avagy baloldali, többek közt az dönti el, miként viszonyulunk az igazán sikeresekhez. Ami engem illet, én mindig is példaképként tekintettem a modern kori gladiátorokra, még akkor is, ha hamar eldőlt, hogy sem tehetségem, sem kiemelkedő fizikai adottságom sincs egyetlen valamirevaló sporthoz sem. Ettől függetlenül a mai napig edzek, és ez nyilvánvalóan sokat hozzátesz az ember magabiztosságához. Egy tőről metszett baloldali nem ezt az utat járja. Ő csupán az irigységét, az indulatát, a gyűlöletét dagasztja az izmai helyett. Számára nem az a megoldás, hogy elkezd hasonulni az irigyeltekhez. Szerinte lehetetlen a fejlődés, értelmetlen a verseny, a politikusok leválthatatlanok, a tisztességes meggazdagodás csak illúzió, az önfejlesztés meddő energiapocsékolás. Inkább a stratvonalát vigyék negyven méterrel közelebb a célhoz. Vagy akár robbantsák fel az egész stadiont. Káin vére csörgedezik az ereiben.

Varga Zsolt természetesen igazi sportember, s ami még ennél is fontosabb: igazi kapitány. Elképesztően szenvedélyes, ugyanakkor bámulatosan higgadt, ha épp erre van szükség. Időkérései minden alkalommal zseniális húzásnak bizonyultak. Az elődeit is nagyon bírtam (szegény Benedek Tibi miatt a mai napig elszorul a szívem), de nála egészen biztosan a legjobb kézben van a csapat. „Nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz, természetesen a sportszerűség keretein belül.” Akár a zászlónkra is hímezhetnénk.