Január 31-én napvilágra került a módosított Nemzeti Alaptanterv, mely azóta is folyamatos viták forrása. A magam részéről azt érzem, mintha a kormányzat kezdené megérteni, hogy az oktatáspolitika jelenti működésének egyik leggyengébb láncszemét, s mintha valamelyest hallgatni kívánna a korábbi kritikus hangokra. A csökkenő óraszámok és - egyes tárgyak kapcsán - a csökkenő tananyagok mindenképp üdvözlendőek. Iskoláskorú gyerekeimet tekintve pontosan érzékelem, mennyi felesleges ökörséggel tömik a diákok fejét, s örömtelinek gondolom, ha ezt a kormányzat is kezdi belátni. Ám hiába a pozitív változások, a sajtóvisszhangok alapján azt gondolná az ember, hogy az álláspontok nemhogy közelednének, de mintha egyre távolabbra kerülnének egymástól.
A legzajosabb reakciók a történelemoktatás kapcsán érkeznek. A Történelemtanárok Egylete vasárnap este meglehetősen kritikus hangvételű állásfoglalást adott ki, melyet Rétvári Bence, a KDNP alelnöke hajmeresztőnek titulált. Kíváncsi voltam, mi okozza ezt a látszólag komoly nézeteltérést.
Rétvári Facebook posztja szerint a TTE az szeretné, hogy "ne nevezzék 1956-ot a nemzet forradalmának! (6. pont)" Ezzel szemben az állásfoglalásban a következő szerepel: "1956, 'a nemzet szabadságharca'- ebben az esetben a NAT milyen nemzetfogalmat használ, ekkor is beleérti a határon túl élő magyarokat?" Nyilvánvaló, hogy a KDNP alelnöke jócskán csúsztat. A Történelemtanárok Egyletének felvetésével sokkal inkább az a gond, hogy teljesen marginális kérdést feszeget; mondhatni, az alapoktatás szintjén ez lényegtelen, inkább csak amolyan kötekedésnek tűnik. Az, hogy 1956-ot a Rákosi-féle diktatúrával és a szovjet megszállással szembeni szabadságharcnak nevezzük, alapvető és tényszerű; s mint ilyen, morális értelemben szent is. Ez volna a lényeg. Ha ez nem hangzana el az iskolaórákon, valójában semmi értelme sem volna a történelemtanításnak.
Rétvári felháborodásának második gyújtószikrája: "Ne nevezzék a Kádár-rendszert diktatúrának! (6. pont)" Ilyenről sincs szó a TTE által megfogalmazott kritikában. Helyette ez szerepel: "A kádári diktatúra a Kádár-rendszerben nem differenciált történelmi képet fogalmaz meg, kihagyva a Kádár-korszak más aspektusú (puha diktatúra, gulyáskommunizmus stb.) megközelítését." A Történelemtanárok Egyletének megjegyzése - megítélésem szerint - tökéletesen helyénvaló. Valóban fontos látni azt, hogy a diktatúrának milyen fokozatai léteznek, létezhetnek. (Pont a kormányzópártok számára volna különösen életbevágó e differenciált történelmi kép felvázolása és megértetése, hiszen őket vádolják oly sokan azzal, hogy diktatúrát építenek.) A Kádár-rendszer kapcsán kiváltképp lényeges mindez, hiszen ezt a világot pont az a felismerés tartotta életben, hogy a kemény elnyomást nem bírjuk, de a langyos gulyáskommunizmust egész jól elviseli a magyar lélek. Persze, ha ebből az jön le, hogy a tanárok pozitív példaként mutatják be a Kádár-érát, úgy megint csak csúnya öngólt lövünk.
"Nem pozitív, hanem kritikus nemzettudat kell! (5. pont)" - így a harmadik vádpont, s ennek kapcsán legalább annyi leszögezhető, hogy ezúttal Rétvári Bence sem beszél félre, valóban ez áll az ominózus állásfoglalásban. A magam részéről egyébiránt tökéletesen egyetértek a TTE felvetésével. Szemben a szabadsággal, mely egyetemes és megkérdőjelezhetetlen morális érték - és ennek fényében 1956 és a Kádár-világ megítélése sem kérdéses -, a pozitív nemzettudat egy tökéletesen szubjektív fogalom; mindenkinek jogában áll negatívan tekinteni a szülőföldjére, vagy akár a családjára, sőt önmagára is. A hazaszeretet nem kikövetelhető és nem is érdemes erőltetni. Minden magára valamit is adó ember olyan lakókörnyezetet választ, amely megfelel a saját szükségleteinek, s attól még nem válik gonosztevővé, ha Ózdról Miskolcra, Budapestre, vagy Buenos Airesbe költözik. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy pozitívan fogunk viszonyulni ahhoz a lakóhelyhez és közösséghez, melyet mi magunk választottunk szabad akaratunkból. A kritikus nemzettudat ugyanakkor kifejezetten hasznos. Önmagunkat is érdemes kritikusan szemlélni, még úgy is, ha alapvetően pozitív az énképünk.
"Ne legyen a normakövetés ideológiai alap! (5. pont)" - Nos, itt is muszáj egyetérteni a Történelemtanárok Egyletével. Ha van olyan, amit feltétlenül meg kell tanulnunk az emberiség sok ezer éves históriájából, az pont az, hogy még véletlenül se álljunk be az együtt bégető, önálló gondolatoktól mentes birkák táborába. Minden történelmi katasztrófa ebből származott, mióta világ a világ.
És végül: "Vállalhatatlan, hogy Dobó Istvánt hősnek nevezik! (10. pont és Népszava interjú 2020. február 3.)" Ezzel szemben a TTE állásfoglalásában mindössze egyetlen kérdés szerepel: "A török korszakban csak 'a török háborúk hősei'-ről emlékezzünk meg?" A hivatkozott Népszava-cikk már valamivel bővebben fejtegeti a problémát: "A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre." Bár Rétvári Bence ezúttal is nagyot csúsztat, ideológiailag ezúttal vele kell egyetértenem. Tekintve, hogy minden fegyveres konfliktus közül kizárólag az önkéntes alapon megnyilvánuló önvédelem és honvédelem az, amely erkölcsileg elfogadható, az Oszmán Birodalommal vívott csatározásainkban egyértelműen mi vagyunk a jófiúk, s a török az agresszív fél. Ebből kiindulva nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a győztes honvédők valódi hősök, különösen, ha brutálisan erős támadót sikerül megfékezniük. Bevallom őszintén, hogy a történelemtanárok felvetését nem is igen értem. Kikről kellene még megemlékezni? A hódoltság területén senyvedő, túlélésre játszó, kiszipolyozott települések lakóira? Vagy könnyet kéne ejteni az elesett török katonákért? A Népszava-cikkel már lehet mit kezdeni, s magam is kívánatosnak tartom, hogy a diákok leszűrjék és bensőségesítsék az alapvető morális tanulságokat. Ugyanakkor piszok nagy baj van, ha bármelyik tanuló eltérő, alternatív következtetésre jut. Azon persze érdemes elgondolkodni - s akár órai beszélgetés témájává is tenni -, hogy mit bír el az ember, s melyek a helyes döntések kiélezett helyzetekben. Hogy megéri-e az életünket kockáztatni a szabadságért, vagy jobb csendben behódolni. (Hasonlóképpen: érdemes-e Rákosi ellen lázadni, s kifizetődő-e ugyanez a Kádár-érában?) Adekvát kérdés lehet az is, hogy van-e létjogosultsága az önfeláldozásnak egy kilátástalan konfliktusban. Ám annak megkérdőjelezése, hogy hősnek nevezhetjük-e egy honvédő csata túlerőt feltartóztató győzteseit - kifejezetten ostobaságnak tűnik.
"A történelem az élet tanítómestere" - vallja az ismert latin szállóige, melyet a gimnázium minden évében mottóként véstünk a törifüzet nyitóoldalára. Valójában ez volna a lényeg. Kizárólag azért érdemes történelmet tanulni, hogy megértsük az emberi cselekvések belső motivációit; az állam és az egyén folyamatos birkózását; valamint mindezek morális alapvetéseit. Egy patrióta szemléletű oktatásban mindig minden a nemzet fogalma köré épül. A baloldali mentalitás mindig az elnyomásra, s az áldozatokra fókuszál. Mindkét attitűdben van érték, ugyanakkor mindkettő torzítja is a valóságot, már a használt fogalmak szintjén is. Egy közös vonás azonban mindkét megközelítésben fellelhető: az állam szerepét itt is, ott is megkérdőjelezhetetlennek, s alapvetően pozitívnak ítélik. A patrióták pátoszos hangvétellel beszélnek a nemzetállamról, míg a balosok az elnyomottak megsegítőit szeretik látni a központi a hatalomban. Olyan iskolai történelemkönyvet még nem látott a világ, melyben a szerzők megkérdőjelezik, avagy a diák gondolati szabadságára bízzák az állam létjogosultságának, illetve hatalmi körének kérdéseit. A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a Történelemtanárok Egylete nem csupán a nemzeti identitás előtérbe helyezését reklamálná, hanem - tanulva az élet tanítómesterétől - magát az államot is kellő szkepszissel és kritikával kezelné. Mert akárhogy is, a világtörténelem szinte minden borzalmáért - a háborúkért, a népirtásokért, a vérgőzös diktatúrákért - mindig valamiféle birodalmi törekvés a felelős. Lehet és kell is hibáztatni Nérót, Robespierre-t, Sztálint és Hitlert is. Ám mindegyik egy-egy állam nevében, egy-egy államgépezettel a háta mögött cselekedhetett. Jó lenne néha erre is kitérni.
