Hetek óta beszélünk róla, százszámra gyártjuk és osztjuk az idétlen mémeket, ám most hétvégén tényleg elkezdtük komolyan venni a koronavírust. Osztálytalálkozókat, születésnapi partikat, esküvőket és klubtalálkozókat hagyunk ki, mondunk le, halasztunk el. Vajon felelősségteljes magatartásról van szó, vagy csupán túlreagált hisztiről? Megoszlanak a vélemények.
Ami tény: a vírus úgy terjed, ha találkozunk, érintkezünk egymással, ezért megfékezését az szolgálná legjobban, ha mindenki karanténba vonulna, otthonról dolgozna, s csak a legszükségesebb okokból hagyná el lakóhelyét. További tény, hogy a lappangási idő két hét, így - hacsak nem estünk át megbízható teszten - egyikünk sem tudhatja, hogy jelen pillanatban hordozzuk-e magunkban a koronavírust, vagy sem. További pikantériát ad a dolognak, hogy a legtöbben a legkevésbé sem tartunk attól, hogy megkapjuk a kórt. Nem egy pestisről, vagy egy eboláról van szó; aligha kétséges, hogy fiatalon, erős szervezettel nem vagyunk különösen veszélyeztetettek - ha meg is betegednénk, gyorsan és szövődménymentesen túl is lendülnénk rajta. És éppen ezért, mert magunkat nemigen féltjük, a kérdés sokkal inkább a társadalmi felelősségvállalásról szól: még véletlenül se fertőzzünk meg másokat. Se úgy, hogy már hordozzuk a vírust és valamely közösségi eseményen a többiekre is átragasztjuk; se úgy, hogy ezekről a találkozókról visszük magunkkal haza, munkahelyre, vagy más közösségi eseményekre.
A kérdés innentől kezdve tisztán morális természetű, s körülbelül úgy fogalmazható meg: korlátozhatjuk-e az egyént mozgási szabadságában, s ha igen, milyen mértékben? Illetve: tartozik-e az egyén extra felelősséggel a társadalomért? Köteles-e annál is szigorúbb előírásokat alkalmazni magával szemben, mint amit a kormányzat előír? Az első felvetésre - legyünk bármekkora individualisták - muszáj azt válaszolnunk, hogy igen. Ha egészségügyi, vagy egyéb valódi vészhelyzet adódik, ilyenkor indokoltak és elfogadhatóak lehetnek az állami korlátozások. Ami azonban azok mértékét, illetve egyéni önkorlátozásunkat illeti, itt már a matek is komoly szerephez jut. A teljesség igénye nélkül pár releváns kérdés:
- Mennyi az esélye, hogy már most is hordozzuk a koronavírust?
- Mennyi az esélye, hogy - fizikai érintkezés nélkül, betartva a higiéniai előírásokat - átragasztjuk másra?
- Mennyi az esélye, hogy egy 10/20/30 fős társaságban fertőzött személybe botlunk?
- Milyen mértékben tudjuk fékezni a vírus terjedését egyéni áldozatunkkal?
- Milyen gyorsan cseng le ez az egész őrület, ha már most erős önfegyelmet gyakorlunk, s ehhez képest meddig tart, ha lazán kezeljük?
Ha őszinték akarunk lenni magunkkal szemben, azt kell mondanunk, hogy mindezekről halvány fogalmunk sincsen. Így aztán azt sem tudjuk, hogy a következő forgatókönyveknek mekkora a valószínűsége:
- Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ám így is messze elkerüljük a fertőzést.
- Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ebből következően magunk is vírushordozóvá válunk.
- Teljes karanténre kötelezzük magunkat, totál feleslegesen, mert egyébként sem betegednénk meg.
- Teljes karanténre kötelezzük magunkat, ám így is elkapjuk a kórt.
- Teljes karanténre ítéljük magunkat, el is kerüljük a vírust, de - mivel a többség nem így tett - semmit sem fékeztünk a járványon.
- Teljes karanténre ítéljük magunkat, tünetmentesek maradunk és hozzájárulunk a terjedés megfékezéséhez.
A kérdést továbbszínezi, hogy kinek-kinek mekkora áldozatot jelent a bezártság. A hetvenhat éves anyámnak nem jelent komoly érvágást, de még kizökkenést sem, ha pár napig ki sem mozdul a lakásból. Kiskamasz fiam is hetekig elvolna az Xbox-szal, hiszen a barátaival simán halomra lőhetik egymást a Fortnite-ban anélkül, hogy fizikailag találkoznának. Számomra ugyanakkor elviselhetetlen volna bármiféle vesztegzár. Hiába imádom az otthonomat és a családomat, a szabadidőm jelentős részét sportpályákon, pókerasztaloknál, koncerteken és egyéb társasági rendezvényeken töltöm. Az sem mindegy, hogy az ember mennyire magányos. Jómagam ilyen tekintetben szerencsés vagyok, ám ha történetesen szingli volnék és huszonéves, valószínűleg pár nap alatt a falat kaparnám. Az introvertáltak, akik könnyebben lemondanak a társasági életről, esetenként hajlamosak erkölcsi piedesztálra emelni magukat, s ugyanezt a hozzáállást elvárni az extrovertáltaktól is, ám aligha járnak el helyesen. Amíg nem ismerjük a fent vázolt forgatókönyvekhez tartozó valószínűségeket, addig felesleges a teljes visszavonulást beállítani egyetlen üdvözítő magatartásként.
Tekintve, hogy az önérdek és a társadalmi érdek ütközését vizsgáljuk, a kérdés a közlegelők problémájához, illetve a környezetvédelemhez hasonlít leginkább. Aki nem ismerné az előbbit: a klasszikus példázatban egy adott legelő tíz gazda egy-egy tehenét tudja optimálisan táplálni. Ha bármelyik gazda két tehénnel érkezik, úgy ő maga jól jár, ám a többiek rosszul: állataiknak kevesebb fű jut, így szerényebb tejhozamot produkálnak. Attól a ponttól kezdve, hogy a gazdák több mint fele két tehenet hajt ki, már minden érintett rosszabbul jár, mint az eredeti helyzetben. (A közlegelők dilemmájának megoldása nem túl bonyolult: meg kell szüntetni azokat. A magántulajdon - ami lehet akár csoporttulajdon is - tiszta helyzetet teremt: a hallgatólagos megállapodások, vagy a szokásjog helyett a szerződések világát hozza el.) Ugyanígy a környezetvédelem kapcsán: sokan vagyunk, akik sosem vásárolnánk dízel üzemű gépkocsit, mert magunk is rosszul vagyunk az általa produkált kipufogógáztól. Egy benzines járműnél már ilyen közvetlen tapasztalatunk nincs, így nehéz megítélnünk, mekkora kárt okozunk a használatával egy elektromos autóhoz képest. Ami pedig a koronavírust illeti: amíg nem tudjuk, mit kockáztatunk egy kispályás focimeccsel, vagy egy szombat esti pókerezéssel, addig nem biztos, hogy tragédiát okozunk, ha a megszokott életvitelünket folytatjuk tovább. Talán veszélyeztetjük a környezetünket, talán a légynek sem ártunk vele. Amikor volán mögé ülünk, akkor is minden egyes alkalommal potenciális életveszélynek tesszük ki embertársainkat, mégsem mondja senki, hogy ne tegyük. (Mert ismerjük a kockázat mértékét és tudjuk, hogy rendkívül alacsony.) Egy hagyományos közlegelőn egészen biztosan én leszek az első gazda, aki egy napsütötte reggelen mindjárt három tehénnel jelenik meg. Autóvásárlásnál ugyanígy önző szempontjaim vezetnek: csakis akkor kezdek elektromos autóban gondolkodni, amikor a legkézzelfoghatóbb gazdasági érdekeim ebbe az irányba terelnek. És végül, mindezekkel analóg módon: a magam részéről csakis akkor fogok karanténba vonulni, amikor muszáj lesz. Hiszem, hogy a kormányt segítő szakértői csapatban van annyi bölcsesség, hogy nálam sokkal jobban ismerik a kockázat mértékét; továbbá kellő elővigyázatosság, hogy minden szükséges korlátozó intézkedést meghoznak. Nem kívánok rájuk licitálni, s még az általuk előírtnál is óvatosabban eljárni.
Itt abba is hagyom, mert éjjel kettő múlt, s reggel kelni kell; délelőtt hatalmas apa-fia meccset tartunk, öt család részvételével. Persze, csak ha addig be nem zárják a focipályát...